Bár nem tetszik a dolog, a bámészkodókkal nem tudok mit kezdeni, hivatalosan nem. Amikor a lehetséges civil jelenlét miként kezeléséről kérdeztem az ezredest, technikailag figyelemre sem méltatott, csak annyit dobott hátra, hogy „Lesz ott fontosabb dolog is, mint a civilek, százados. Foglalkozzanak azzal.” S ha jól sejtem ennél Sheringham sem kaphatott több információt. Így nem tehetünk mást, mint vigyázzban tűrni ezt az egész cirkuszosdit.
Mikor a hadnagy a földre kerül, csak veszek egy mély levegőt, s visszafojtom a kikívánkozó fejmosást, ha már nem hozzám lett beosztva, a reakcióm pedig mindössze egy sokat mondó pillantás az őrmester felé. Ezek a pilóták olyan sokat képzelnek magukról, pedig a lábukon nem tudnak megállni.
Nem sokkal később, mikor először megpillantom a szétroncsolódott pilótafülkét, az első gondolatom, hogy egyesek milyen pocsékul végzik a munkájukat. Már rég össze kellett volna pakolniuk azt az ócskavasat, ami nem mellesleg nem épp úgy néz ki, mint amit bárki is átvizsgált volna. Ám mikor a bizarr jelenség feltűnik, s mozgásba lendül csak értetlenül nézek felé néhány pillanatig.
- Mi a... - Ráncolom a szemöldököm, miközben szinte tátogom a szavakat, de a megdöbbent kifejezést hamar letörlöm az arcomról, hisz nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az embereim bizonytalannak lássanak.
- Taylor, ellenőrizze a fülkét! - Utasítom mereven, attól függetlenül, hogy nem kifejezetten az enyéimhez tartozik, meg két másik katonát, hogy fedezzék. Ha valaki észreveszi, ha valami nem stimmel egy pilótafülkével, akkor az ő. - Maxwell! - Követi máris a következő felszólítás, ami az őrmester felé irányul, de neki elég csak biccentenem, s megindulok a fegyverem készenlétben tartva azt a bizarr fényt követve. Egyre gyorsabb tempót veszek fel, nem veszíthetjük szem elől. A rövid hajsza után egészen hirtelen megtorpanok, a gépfegyverem a hátamra dobom, s az egyszerű pisztolyt veszem elő, két lövést leadva az ismeretlen jelenség felé, majd figyelmesen várom, hogy mi történik.

Nem tudom mióta lett ilyen együttműködő a hadsereg holmi városka vezetőségével, vagy miért hagyják, hogy civilek is beleüssék az orrukat... mintha körülöttem úgy mindenki megőrült volna. De a parancs, az parancs és ha az ezredes meg az őrnagy úgy gondolja, hogy hasznos itt bohóckodni egy rakás franciával, hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem. Egyébként is kissé feszült vagyok, ugyanis holnap hajnalban kellene indulnom a századommal északkeletnek, amibe ez a nem várt fordulat igen igen beleszól.
Az arcvonásaimból persze egy cseppnyi kétely sem olvasható ki, szigorú tekintettel állok a polgármester mellett, a gépfegyverem lazán tartva magam előtt, s hol a környéket, hol a civileket szemlélem. Nem azt mondom, hogy nincs joguk itt lenni, de a bámészkodók valahogy mindig is irritáltak. Lopva Maxwell őrmesterre pillantva pedig azt hiszem ő is egyetért. Vagy nem. Kitudja, mostanában rajta sem mindig lehet kiigazodni.
Egyelőre csak állok Mr Marsage és Sheringham mellett, mint valami porfogó, vagy színpadi díszlet, hisz mi is mutathatna bizalomgerjesztőbben, mint állig felfegyverkezett katonák, egy olyan búra mentén álldogálva, amit a hajnalban kiérkező tankok még csak meg sem tudtak karcolni? Bár ami azt illeti ezt az ereklye dolgot én nagyon nehezen tudom lenyelni. Náci csodafegyverek? Legyen. A technika fejlődik, egész logikus lenne. De ez...
Ahogy tekintetemmel felmérem a terepet és az itt tartózkodókat, szinte már várom – úgy értve, hogy számítok rá – hogy mikor bukkan fel az a minden lében kanál Mrs LaPierre. Hisz nincs az az Isten, hogy az a kotnyeles nő egy ilyet kihagyjon, főleg a tegnap éjszaka után. Azóta is lüktet a vállam. A rövid elkalandozás után ismét továbbáll a pillantásom, hisz nem bámészkodni jöttem, habár azt szívesen meghallgatnám, hogy ebből hogyan magyarázza ki magát a polgármester úr.