Joseph & Sasha

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-12, 13:14

Joseph & Sasha

Sejtelmem sincs, hogy milyen élet jutott neki, azt sem tudom, hogy milyen volt az előtt, hogy megkezdődött ez az egész aprítás, vagy minek is nevezzem. Végül is valahol az, olyanná vált a hazám, mint egy mészárszék, csak az apám nem volt hajlandó ezt elhinni, akárhogy próbáltam neki bizonygatni, akárhogy próbáltam anyám meggyőzni, hogy menjünk el. Nem tudom, hogy van-e valami az után, hogy meghalunk, de ha van, akkor az apám a túlvilágon töltött végtelen időt azt hiszem bűntudattal kénytelen eltölteni, hiszen a makacssága miatt történt mindez. Talán ha időben eljövünk, talán ha időben elmenekülünk messze Németországtól, akkor most nem lennék itt teljesen egyedül, akkor nem kellett volna átélnem mindazokat a szörnyűségeket, amiket így át kellett, és akkor még élne mindenki, aki fontos volt nekem. De az is lehet, hogy ha elmegyünk, akkor máshol ér a vég, akkor nem botlom bele ebbe a katonába és akkor nem maradok életben, bár néha nehéz eldönteni, hogy mivel jártam jobban. Van, hogy úgy érzem jobb lett volna a halált választani, ha az a sors jut nekem, mert egyszerűbb időnként, mint életben maradva megküzdeni a létezéssel. Sokszor fogalmam sincs, hogy egyáltalán miért maradtam a világban, hogy mi dolgom van, mert rettenetesen nehéz elképzelni, hogy azon kívül, hogy legalább néhány német katonát magammal vigyek a másvilágra van még bármi dolgom. Vagy azért létezem, hogy virágot adjak el a helyieknek, akik aztán a szeretteik sírjára vihetik ki őket? Túl sokszor fordul elő, hogy sejtelmem sincs, egyáltalán miért létezem a világon.
- Élvezni az életemet? - ha nem ez lenne a jelenlegi helyzet ami, akkor most tényleg kénytelen lennék keserűen elnevetni magam, de így csak egy fájdalmas mosoly jelenik meg az arcomon. - Úgy gondolja azok után én nem tettem olyasmit, amit bánok, amit... egy normális világban nem kellett volna megtennem, átélnem? - megrázom a fejem. Ez nem ilyen egyszerű, nem tudok úgy élni, mint egy átlag ember, nem tudom kitörölni azokat a képeket és emlékeket a fejemből, amiket az utóbbi pár év égetett bele. Képtelen vagyok rá, már az is nagy dolog, hogy ha egy-egy éjszakát át tudok aludni rémálmok nélkül. Időnként sikerül, de olyankor sem érzem magam igazán kipihentnek. Ha túl sokat futottál életed során, akkor valahogy benned marad az a folyamatos nyugtalanság, és képtelen vagyok akár csak egy rövid időre is nem folyton a hátad mögé nézni, nem mindig ugrásra készen várni a következő csapást.
- Nem... nem fog, nem fog azonnal. - mosolyodom el, hiszen nem tudja ezt, ő nem, de majd megérti abban a pillanatban és felismeri majd a szemem, mert az az egy, ami nem változik, az megmarad és neki muszáj lesz ezt észrevennie. Az utolsó szavakra csak rá pillantok, de akármennyire is akarok nem megy a bólintás, csak a biccentés, ahogy elköszönök, majd jön is a következő katona, aki szó nélkül ül le, hogy átvizsgáljam. Nem beszélgetünk, az én gondolataim már egészen máshol járnak és nincs is okom diskurálni ilyen aljas gazemberekkel.

//Én is köszönöm! ^^//

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-11, 12:07

Sasha & Joseph

Egyszer azt mondta nekem az egyik újonc női katona, hogy nincs minden veszve. Azt mondta, hogy ne higgyem, ne hitessem el magammal azt, hogy nem vagyok már képes szeretni, mert nagyon is tudok. A szívemből, mélyről, úgy tudok szeretni, ahogy elképzelni se merném. Nem válthatja ki akárki belőlem, csak akkor érzem így, ha valaki arra érdemes, különleges emberbe futok bele. Ki kell, hogy érdemeljék, megdolgozni érte és a többi. Nem létezik a szerelem varázsa, a láng előbb utóbb kialszik, táplálni kell, hinni benne. Engedjem el a félelmeim, nyissam ki a szívem, ezt mondta nekem. Nem az én hibám, ha nem megy, mert ez csak azt jelenti, hogy nincs itt az az ember, akiért megtehetném ezt. Nyugalomra és türelemre intett engem. Azt mondta emberek vagyunk, és egyfolytában hibázunk, még akkor is, mikor szent meggyőződésünk az, hogy helyesen cselekszünk, valójában ez csak önámítás. Kinevettem őt. A gyenge, de szép próbálkozás miatt, jól tudtam és ő is jól tudta, hogy nem maradt már belőlem semmi, megszűntem létezni abban a pillanatban, ahogy először meghúztam a ravaszt, ahogy először vért ontottam, és ezekre a bűnökre nincs bocsánat, nincsen feloldozás és nem is kell. Nem vagyok gyenge, ha kell egy életet leélek szenvedések közepette, de a sors ettől is megfosztott, már képtelen vagyok érezni, igazán átérezni mások fájdalmát és örömét, ezáltal megfosztottak a tehetségemtől, már nem vagyok művész. Látom az érzelmeket, értem őket, de nem vagyok képes teljesen együtt érezni, nem vagyok képes megörökíteni a pillanatot. Megfosztottak a művésziességtől, most ha lehunyom a szemem nem látok semmit, csak vért, fájdalmat és halottakat. Látom lángokban elégni az embereket, összedőlni a világot, már nem látok az életben semmi…szépet, marandót, reményt. Nem látok már semmi reményt, vagy ösztönző erőt az élet iránt, tisztában vagyok azzal, hogy a létem teljesen felesleges, hogy senki nem venné észre, ha meghalnék, csak egy felesleges, elromlott csavar vagyok a gépezetben. Sokszor megkaptam már azt, hogy emiatt vagyok gyenge. Az egyik békeszerető bajtársam azt mondta, hogy soha nem érzem meg mikor érek a szakadék fenekére, mindig csak zuhanni fogok egyre mélyebbre. Azt mondta, hogy a zuhanást, az összeomlást az én fajtámnak találták ki, azoknak akiknek a környezete képtelen volt megadni azt, amire igazán vágytak, vagy azt hitték képtelen megadni, mindegy, egyre megy a kettő. Az én fajtám ilyenkor abbahagyja a kutatást, feladja, még mielőtt belekezdene. Ezt mondta nekem, és ezek voltak az utolsó szavai is. Nem vagyok gyenge, a háború fegyvert kovácsolt belőlem, megedződtem, és pont az tesz erőssé, hogy zuhanok vég nélkül, mert így nincs mit vesztenem, nincs mibe kapaszkodnom, nincs mihez ragaszkodnom, és ez ad egyfajta…szabadságérzetet. Nincs semmim, se kötelességem, se tulajdonom, már az életemet se nagyon mondanám az enyémnek. Tökéletesen szabad vagyok, elértem azt, amiről mások csak álmodnak, és hadd mondjak el valamit. Nem éri meg, mert ahhoz, hogy elérd a teljes szabadságot szörnyé kell válnod, eldobni az emberséged, és nem szabad visszanézned, nem szabad kétségekkel tömnöd a fejed, mert a gondolatok fogva tartanak minket.
- Azt tettem, amit kellett, hogy túléljek, amit nem akartam, mégis…megtettem. – kicsit elhallgatok, de aztán folytatom is azonnal. – Nem tartozik nekem, csak egyetlen dologgal. Kérem, ne legyen felesleges az, amit tettem, akkor. Annyival tartozik nekem, hogy él, hogy mindezek ellenére megpróbálja…élvezni az életét. – tudom, hogy nehéz, sőt lehetetlenek tűnik ebben a pillanatban, de így kell lennie. Más ember lettem, nem akarom, hogy az egyetlen igazán emberi tettem feleslegessé váljon. Legalább ez maradjon meg belőlem, ha már más nem fog, mert a képeimet alighanem már porig égették a szüleim. Nem létezem, csak egy név és arc vagyok, ami hamarosan semmivé lesz végképp. Ez az egyetlen tettem, döntésem legalább maradjon fent, és akkor abban a tudatban halhatok majd meg, hogy marad belőlem valami az élet után.
Bólintok a szavaira, és felállok, ahogy végzet a hajammal és a kijárat felé indulok el, de aztán megállok és visszanézek. – Felfogom önt ismerni, a maga arca jelent valamit. – nyelek egyet, és kicsit halkabbra véve a hangom folytatom. – Kérem, próbáljon meg élni, és…köszönöm! – mondom nagyot bólintva aztán kilépek az ajtón. Nem búcsúzok el, mert látni fogom még, és ha mégse…akkor sincsen semmi. Hiszen ami elpusztult, azt már nem ölhetik meg, nem igaz?

// Köszönöm a játékot Smile

//

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-10, 18:43

Joseph & Sasha

Túl sok minden van mögöttem és azt hiszem mögötte is túl sok minden van már. Nem tudom, nem is akarom tudni, hogy miket élt át és végképp nem akarok a saját emlékeimről sem beszélni senkivel. Éppen elég az, hogy álmodom velük, hogy előjönnek akkor, amikor nem akarom, amikor a tudatom szabad és szertelen, amikor nem én befolyásolom, hogy mi történik, hanem valami egészen más erő. Próbálok felejteni, próbálok sok mindent elrejteni magamban, de... nehéz. Nehéz, mert ha elfelejtem anyámat, ha elfelejtem, amit tett, az áldozatát, azzal az emlékét ölöm ki magamból. Nem tudom meddig leszek még képes felidézni az arcát, de próbálom nem az utolsó pillanatokat előhúzni, próbálok arra gondolni, amikor mosolygott, amikor még nevetett, mikor apát várta haza a vacsorával, mikor a húgom kicsiként még az asztal körül szaladgált és elég volt csak csúnyábban néznie rá, ő máris tudta hol a helye és ment kezet mosni. Anya... erős volt, nekem pedig az emléke miatt is épp olyan erősnek kell lennem. Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog, nem biztos, hogy mindig és minden körülmények között sikerülne, de már csak miatta is életben kell maradnom. Azt hiszem ő az, akiért képes voltam minden átvészelni. Ő az egyetlen személy, aki eléggé ösztönzött ahhoz, hogy ne adjam fel. Akkor sem, amikor fájt, akkor sem, amikor ordítani lett volna kedvem, mert másra nem voltam képes. Az ember azt hiszi, hogy megtapasztalhatja az igazi fájdalmat, ha megütik, ha fizikailag valami nehéz, de ez butaság. Az igazi fájdalom, ami a legerősebb tud lenni az, amikor olyat veszítesz el, akit szeretsz, aki mindennél fontosabb neked, aki az életed alapkövét jelentette, aki nélkül úgy érzed, hogy semmi vagy, egyedül egy porszem a világban, aki már nem számít senkinek sem. A családom volt a mindenem, értük volt érdemes küzdeni és most az emlékükért, semmi más nincs, ami életben tart. Ha teljesen elfelejteném őket, akkor már nem lenne értelme sem annak, hogy tovább éljek, nem lenne miért.
A szavaira meglepettség ül ki újra az arcomra. Igen, így már értem, nem az volt a kérdés, hogy sikerülne-e, pedig az sem egyszerű. Az a kérdés, hogy meg akarom-e tenni. Így már értem és akárhogy is, de jogos a kérdés.
- Nem tudom, hogy pontosan miket tett és... nem is akarom tudni. Ha más ülne itt... akárki más, én nem tudnám megtenni, nem is akarnám, azt is nehéz lenne megállni, hogy ne a mellkasába szúrjam az ollót, de... nem lennék képes megölni azt, aki miatt életben vagyok. - ő volt az, aki az anyám önfeláldozásának értelmet adott. Ha bárki más áll meg akkor az ajtóban, akkor nem lett volna így. Ha bárki más áll akkor ott az ajtóban, akkor már nem élnék, akkor hiába történik minden. De ő volt ott, én pedig élek és itt vagyok. Tartozom neki annyival, hogy megpróbálok ezzel kezdeni valamit. Biccentek egyet a neve hallatán. - Joseph... - meg fogom jegyezni, nem is tudnám kiverni a fejemből. - Ma ez biztos, hogy nem menne, de pár nap múlva... tudni fogja, hogy én vagyok. Akkor is, ha nem ismer fel... tudni fogja. - így kell lennie. Neki fel kell ismernie. Én pedig most az utolsó simításokat is elvégzem a haján. Nem húzhatjuk feleslegesen sokáig, hiszen a kolleginánál már lassan a harmadik ember kerül sorra és nem tudhatjuk mikor jön be olyan, aki érti is, amit beszélünk.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-09, 12:47

Sasha & Joseph

Gyilkos vagyok. A hozzám hasonló embereket nem elég megölni, a lehetőséget is ki kéne ölni a világból, hogy ne születhessenek hozzám hasonló emberek. Azonban ehhez az életet kéne megváltoztatni. Olyan emberek kerültek hatalomra, kik nem érdemlik meg, kiknek a kezükben halálra vagyunk ítélve. Ők tettek ilyenné, ők soroztak be, ők adtak fegyvert a kezünkbe, és választást kínáltak. Vagy ők, vagy mi. Meghúztuk a ravaszt, mert meg kellett, mert túlakartunk élni, és szépen lassan, de biztosan törtünk meg egymás után. Elvették az álmainkat, a céljainkat, a reményeink szertefoszlottak, és nem maradt nekünk más, csak a hideg és kegyetlen valóság, melyről próbáltunk nem tudomást venni, de rá kellett jönnünk, hogy nem mindenki éli a mi álmainkat, nem minden arany, ami fénylik. Megaláztak minket, elvették az emberségünk, belekényszerítettek minket az embertelenségbe, és észre sem vettük, de mi fosztottuk meg magunkat az emberségünktől. Minden egyes elvett élettel kevesebbek lettünk, minden egyes elhullajtott könnyel, mit az áldozatok családjai hullattak egyre kisebbé és jelentéktelenebbé váltunk. Nem katonák voltunk, hanem gyilkosok. Egy katona az embereket védi. Nem a népét, hanem minden embert, nem azért vannak, hogy támadjanak, hanem, hogy védekezzenek, a katona pajzs és nem kard, csak a történelem során annyira eltorzították az emberek nézeteit, hogy azt hiszik a hódítás előbbre való a békénél. Pedig minden birodalom egyszer leáldozik és évezredekig fogják megénekelni bukásukat, abban pedig semmi büszkeség nem rejlik, akkor meg az a sok kiontott vér felesleges lett volna? Az a sok katona hiába vált szörnyé, hiába adták el a lelküket az ördögnek? A háborúban nincsenek győztesek, csak túlélők, és ha egyszer kardot ragadsz, már soha nem leszel ugyanaz az ember, aki előtte voltál. A szükség rá fog vinni az ölésre, az embertelenségre, és megérted mit jelent a háború. Nincs meg benne az a dicsőség, amit a könyvekben olvasol. Ez a valóság, itt nincsenek hősök, csak mészárosok és áldozatok.
Emlékszem, hogy a seregben való első heteimben nem tudtam aludni rendesen. Az ágy kényelmetlen volt, minden porcikám fájt a folyamatos gyakorlástól. Nem értettem, hogy minek edzenek ennyire minket. A parancsnokunk szerint a pisztoly egy eszköz, a katona a fegyver, mert az húzza meg a ravaszt, a katona céloz, ő dönt. Erősnek és gyorsnak kell lennünk, mert az ellenségeink nem fognak tétovázni, ha lehetőségük nyílik a másvilágra küldeni minket, előbb kell lőnünk, el kell érnünk, hogy a katona fegyver legyen a nemzet kezében. Ezt mondták, de ez hazugság. A katona éppoly eszköz, mint a pisztoly. Parancsra cselekszik, a túlélés hajtja eleinte, aztán megtörik és már csak céltalanul teszi azt, amihez a legjobban ért: a gyilkoláshoz. A kezdetekben zavarják a tettei, azokkal álmodik, akiket megölt, integetnek neki, várják őt a másvilágon. Egy idő után azonban az álmok elmúlnak. Ez az első jel. Kis idő elteltével már a tetteid miatt sem őrlődsz, csak teszed amit kell, mész előre és nem érdekel, hogy melyik az utolsó perc, mert belül meghaltál már, egy üres, lelketlen bábbá válsz, akit nem érdekel a túlélés, nem érdekel semmi. A világ számára csak egy sivatag, ahol lassan,de biztosan éhen és szomjan hal, de addig teszi, amihez ért, életeket vesz el és tesz tönkre, csak a halál állítja meg. Vagy a felismerés. A felismerés, hogy mivé vált, és az elfogadás, hogy már soha nem lesz olyan, mint régen.
-Nem így értettem. Biztos, hogy képes lenne, engem kivinni? Azok után, amit tettem? Ha igen, akkor elfogadom a segítségét és megköszönöm, ha nem…visszajöhet és megölhet. – mondom, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna ez. Nem kételkedek abban, hogy könnyedén kicsempészhetne innen, azonban nem ez itt a kérdés, hanem, hogy akar-e egyáltalán, vagy csak azt hiszi tartozik nekem ennyivel, amiért évekkel ezelőtt elengedtem. Akárhogy is, de elviselem a sorsom, más választásom amúgy se nagyon lenne. – Örülök, hogy megismerhetem Sasha. – mondom neki és a szemeibe nézek jó mélyen. – A nevem Joseph Rieder.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-09, 09:34

Joseph & Sasha

Nem egyszerű felfognom a tényt, hogy pont az ő szakállát próbálom itt egy életlen ollóval egyengetni. Már maga a feladat sem könnyű, főleg úgy, hogy közben furcsálló pillantásokat kapok, amikor németül sikerül megszólalnom és ezek után már szándékosan úgy is beszélek tovább. Azt hiszem valahol érthető, ha a kollegina nem kezeli ezt a helyzetet a legjobban, sőt határozottan furcsán néz rám miatt. Persze nem minden német zsidó gyűlölő, főleg mert ott is éltek bőven olyanok, mint én, csak a legtöbbjük már rég halott, vagy valamilyen táborban senyved, nem jönnek olyan sokan szembe a utcán, akik olyanok, mint én. De ezt a helyzet most kezelni kell, és az a legnehezebb az egészben, hogy nem tudom ez a fickó miket tett már életében. Igen, lehet hogy engem megmentett, lehet hogy engem egyszerűen csak elengedett, de attól még bőven van rá esély, hogy sokakkal nem ezt tette, hogy ha nem én lennék itt, hanem egy olyan valakinek a rokona, akivel ő végzett, vagy ő segítette hozzá az illetőt a halálhoz, hát akkor... nem lenne vele a másik ilyen kedves. Azt hiszem igen, kedves próbálok lenni, pedig bele kéne gondolnom, hogy mit tett, és ezek után még a kérdése is reális lenne, hogy meg akarom-e ölni. Azt kéne talán tennem, ezt az egész kócerájt felrobbantani, vagy tudom is én, végezni az összes német katonával, nem számít, hogy parancsra tettek dolgokat, vagy önszántukból, megtették. Más életénél fontosabbnak gondolták a sajátjukat. Persze nem tudom, hogy én mit tennék, ha döntenem kellene, hogy én halok meg, vagy valaki más, talán számítana, hogy ki a másik. Képtelen lennék egy gyereket feláldozni magam helyett, de sajnos sose lehet tudni, hogy a túlélési ösztön mit vált ki az emberből.
- Nem, nem kellett volna. - rázom meg a fejem, de azt hiszem kár erre több szót pazarolni. Meg történt, régen volt és megtörtént. Néha olyan távolinak tűnik, mintha egy élettel ezelőtt történt volna, máskor pedig olyan tisztán emlékszem minden részletre, mintha épp csak tegnap lett volna, hogy az anyám élettelen teste rám zuhant. Néha érzem a kellemesen meleg vérét végigcsorogni az arcomon, ha csak épp elszundítok és nem nyom el eléggé az álom. Nem szeretek álmodni, ha választhatnék, akkor kizárnám az életemből ezt a lehetőséget. Ha rajtam múlna, akkor soha többé nem akarnék úgy ébredni, hogy rúgom le magamról takarót, mintha az lenne a vér és a mocsok, a testek mik alatt fekszem. Az a jó, hogy a hölgy, akinél lakok a tetőtéri szobában nem szokott kérdezgetni, pedig megtehetné. Egyszer volt csak rá példa, hogy a beszélgetés fonalát a reggelinél arra terelte, hogy sikítást hallott az éjjel, én pedig egyszerűen eltereltem a témát, nem válaszoltam, azóta nem próbálkozik. Azt hiszem megértette, hogy nem akarok erről beszélni, gondolni sem akarok rá.
Azzal viszont még magamat is meglepem, amit ezután mondok ki, csak halkan, éppen a füleibe suttogva, hogy más ne hallhassa meg. Ki tudnám hozni innen és talán ennyivel jövök is neki, ennyit talán kötelességem megtenni érte nem? Ha már ő megtette értem, kockáztatott..
- Igen, képes lennék rá. - bólintok egyet, de mégis úgy mondom, mintha nem lenne ez olyan biztos, mármint az a része, hogy meg akarom-e tenni. Talán tényleg nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet-e. Segítenék rajta, kellene is, illene is, de hogy jó ötlet-e azt nem tudom. Azt sem, hogy aztán hova menne, vagy hova vinném, hiszen mégis csak egy szokott hadifogolyról van szó nem? Arról nem is beszélve, hogy sokat kockáztatnék ezzel. - Sasha, a nevem Sasha, és az öné? - igen, ez jó alap lehet, ha legalább a nevét tudom. Lassan végzek a szakállal, annak ellenére, hogy az ollónak tényleg nem volt túl sok éle. A haja már jóval egyszerűbb lesz. Nem vagyok egy nagy fodrász, de legalább nagyjából rendbe tenni is valami.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-07, 14:11

Sasha & Joseph

Nem a fizetett, híres nevezetes színészek a szakmájuk legjobbjai. Ők hazudnak, eljátsszák a szerepet, másnak adják ki magukat, érzelmeket közvetítenek a néző felé, hamis érzelmeket, amit a néző nem vesz észre, mert az látja, amit látni akar, és ilyenkor kizár mindent, nem figyel semmire, csak nézi a produkciót és elhiteti magával, hogy ez igaz. Beleássa magát a szerepbe, embereket kérdezget és azt hiszi tudja a válaszokat, hogy megértette az okokat, a célokat és elveket. Ennél nagyobb hazugság nem létezik. Emlékszem, hogy jött néhány színész és kérdezgettek minket, hogy miként tudják eljátszani a szerepet hitelesen. Csak mosolyogtunk és kidobtuk őket a járműből. Éljék át, amit mi és akkor megérti mit jelent az élet. Percről percre élni, soha nem tudni, hogy mikor rak pontot a sors a történeted végére. Érezni, hogy Isten nem létezik, senki nem vigyáz rád, csakis a bajtársaidban bízhatsz, és reménykedhetsz benne, hogy a szerencse majd rád mosolyog. Érezni fogják ahogy a golyó a húsukba hatol, át a csonton és nem tudnak majd továbbmenni, vért köhögnek és kérik a másikat, hogy húzza meg a ravaszt, mert nem így akarnak meghalni. Ez a háború nem tart valami hosszú ideje, de máris a poklot jártuk meg a legtöbben, és a poklot nem lehet elemezgetni, könyvekből térképet rajzolni hozzá. Alá kell szállni a sötétségbe és az ösztöneidben bízva haladni előre, nem megállni semmiért és senkiért, szenvedni és reménykedni abban, hogy megtalálod a kiutat. Ha a poklon mész keresztül, akkor menj csak tovább, mert ha megállsz meghalsz, ha visszafordulsz meghalsz, ha emberséget mutatsz meghalsz. Egyetlen lehetőség van. El kell vesszünk, hogy megtaláljuk azt, amiről senki nem tudja hol van. Újjászületünk, levetjük a múltunk, akárcsak a kígyók a bőrüket. Nem létezik, hogy nem változol meg, hogy ugyanazon emberként bukkansz fel a felszínen, mint akiként elvesztél a sötétben.
- Valóban. Annak a sok embernek nem kellett volna meghalnia. – emlékszem tisztán arra a napra. Ahogy bevonultunk és még csak nem is sejtettem akkor semmit. Azt hittem csak levágjuk az utat, a fegyverropogásra figyeltem fel és már készülődtem is, mikor a hadnagy elmondta, hogy ezek mi vagyunk. Aztán már csak elképedve nézem, ahogy a katonák civileket rángatnak a kivégzőhelyre, és a társuk szemrebbenés nélkül húzza meg a ravaszt, mintha azok az emberek ártottak volna. Hiába nem öltem aznap, ugyanúgy gyilkosnak éreztem magam, még csak tisztességesen el sem temették a halottakat, otthagyták őket megrohadni. A semmiért haltak meg, csak mert éppen a hadnagynak nem volt jobb dolga. Persze aztán jöttek a kifogások, hogy ez felsőbb parancs volt, amiért a zsidók nem takarodtak el onnan az első felszólításra, de ez akkor is túlságosan drasztikus megoldás volt, rádöbbentett arra, hogy az ember mennyire védtelen, hogy nem kell élni ahhoz, hogy meghalhass. Kisgyermeket és nőket gyilkoltak a megbánás legapróbb szikrája nélkül. Mégis mennyit ér egy ember élete? Ezt kérdezgették sokan a hozzám hasonló újoncok között. Nem volt rá igazán jó válasz, talán az állt a legközelebb a valósághoz, hogy semmit. Bármikor meghalhatunk, egy rossz helyre lőtt golyó, egy kocsmai bunyó, mindegy, de bármikor meghalhatunk, bármikor megölhetnek minket, és nem fognak azon gondolkodni, hogy mennyit is ér az emberi élet. Nem ér semmit, mégis azon kevés dolgok között van, amiért bármit feláldoznánk. Vagy éppen semmit nem adnánk érte. Két véglet, két lehetőség, kétfajta ember a végső pillanatban. Van az örök túlélő, aki az életben maradásért bármit megtenne, és vannak akiket tökéletesen hidegen hagy a halál közelsége, mert már nem félnek, nem tudnak félni az ismeretlentől, kiöltek magukból mindent, ami valaha is érzelmeket ébreszthetne bennük. Ezért is vagyunk olyan veszélyes ellenségek. Nekünk már nincs mit vesztenünk, az otthonunk és családunk már rég nincsen meg, önmagunkat is elvesztettük, marad a céltalan létezés, amit nem hajt és nem hátráltat semmi.
- Képes lenne innen kivinni? – nézek a szemeibe érdeklődve. Mindegy hol vagyok, de ha van lehetőségem, akkor eltűnök innen minél előbb. Ott van persze az is, hogy miért bízok meg benne. A válasz egyszerű: nem érdekel, ha becsap, ha csapdába csal. Azonban úgy érzem nem fog átverni, néhány emberben van…tisztesség. A tisztesség pedig azt jelenti, hogy bizalom is van. Az első lépés, hogy megbíz valakiben az, hogy névvel párosítod az arcot. - Hogy hívják kisasszony?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-06, 13:34

Joseph & Sasha

Nagyon sokat változott talán és azért nem is emlékszik rám. Vajon mik történhettek vele? Lehet, hogy nem is akarom tudni, én se szívesen mesélnék senkinek arról a kálváriáról, amíg eljutottam eddig. Nem lett minden jó attól, hogy kijutottam abból az épületből egy szem pisztollyal minden pénz és érték nélkül, csak én egy magam. Iratok híján nem maradt más, minta folyamatos bujdosás és sokáig kilátástalannak tűnt, hogy átjussak a határon. Rémes belegondolni abba, hogy hányan haltak meg, és abba is, hogy közülük nem kevesen miatta. Anyám kezdésképpen, és aztán voltak olyanok, akik segítettek, akik elrejtettek és volt köztük, akinek rossz sorsa lett, mert megtette. Őszintén szólva én magam sem gondolok vissza szívesen az utóbbi évekre, néha rémálmaimban jönnek elő, de olyankor mindig verejtékezve ébredek fel, és képtelen vagyok visszaaludni. Közben pedig a világnak mosolyt kell mutatnom, azt hogy jól vagyok, hogy minden rendben, hogy az élet szép és így kerek. Egyesek a háborútól félnek itt a városban, én attól, hogy miket láttam, és hogy mi várhat még rám, ha a németek elérik Franciaországot és ha a hamis papírjaim nem lesznek elegek, vagy ha kiszúrják az akcentust és nem hiszik majd el, hogy egyszerűen csak vannak német rokonaim. Egyelőre még nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de nem is szoktam ezen gondolkodni. Most is csak egy a célom, felmérni a terepet és a legjobb lenne a levegőbe repíteni ezt az egész kócerájt, minden egyes lakójával együtt.
Végül kibököm, hogy ismernie kellene, pedig nem biztos, hogy ez okos döntés. Talán változott, talán az lesz az első dolga, hogy valakinek elmondja, de nálam van az olló... nem tud innen úgy felállni, hogy el is érje az ajtót, ha netán ilyesmi fordulna meg a fejében. Úgy tűnik viszont, hogy csak beugrik neki a dolog, legalábbis eléggé meg van lepve. Minden bizonnyal a miatt, hogy életben vagyok. Most viszont nem játszik mosoly az arcomon, mint eddig a nővérnek, aki most vagyok. Tökéletesen el tudom játszani, hogy jól vagyok, de tiszta szívből mosolyogni, akkor amikor én magam vagyok... az nem megy, már jó ideje nem megy.
- Megtehette volna, hogy lerángat ugyanúgy, mint mindenki mást, de nem tette. - szerintem igenis elengedett, hiszen végülis már annyival is elkapott, hogy ott volt, hogy látott, de mégsem vitt le, vagy lőtt le ott helyben. Nem, ő hagyta, hogy elmenjek és még egy pisztolyt is adott, amiről fogalma sincs, hogy milyen jól jött nem sokkal később. A kérdése meglep, még ha igazából valahol jogos is a kérdés. Azért jöttem ide, hogy felmérjem a terepet, nem azért, hogy azonnal végezzek valakivel, azért bajba kerülnék. Nem lenne okos lépés. Megrázom a fejem, de az a baj, hogy tényleg nem tudom mit is kezdhetnék ezzel a helyzettel. - Szeretné, hogy segítsek? Amiért ön is segített nekem. Eltűnni innen. - halkabban beszélek, mert talán tényleg nem értenek németül, de mi van ha mégis. Egészen közel hajolok hát a füléhez, mintha csak a szakáll egyengetése miatt lenne erre szükség. Hát szó se róla, tényleg elég macerás rendbe tenni az ollóval, nem két pillanat, amíg készen leszek vele, és őszintén szólva magamat sem értem. Segíteni akarok... megszökni egy német katonának? Biztos vagyok benne, hogy rengeteg mindent tett, amiért itt a helye, amiért büntetést érdemel, amiért... egyáltalán nem kevés, hogy ilyen sérülései vannak, de nekem segített. Nem kellett ezt tennie, de akkor is az utamra bocsátott, akkor hát van benne valami jó is igaz?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-05, 15:51

Sasha & Joseph

Akárhányszor felütötte a fejét a remény a szívemben, azonnal el is tiporta a kegyetlen valóság. Az otthon, a karrier, a festés jelentette béke, szépen lassan már semmit nem jelentett, nem gondoltam rá, nem fájt utána a szívem. Nem éreztem semmit, teljesen üres lettem, mint akiből kiszívták volna a lelket. Nem a fájdalom öl meg minket, hanem a remények, amikben csalódnunk kellett. Magunkat győzzük le akaratlanul is, hiszen mi reménykedünk, mi hisszük el azt, hogy van még remény, nem muszáj megtenni azt, amit elvárnak tőlünk. Aztán jön a felismerés, mikor már a pisztolycsövét nyomod az ártatlan fejéhez, hogy nincsen menekvés, nincsen remény, ez a kegyetlen valóság, ahol ölnöd kell, hogy túlélj, és mikor erre rájössz, akkor hagyj el minden remény. Üres leszel, elfelejtesz érezni, elfelejted a szeretteid arcát, elfelejtesz mindent, amit tettél életedben, újjászületsz gyilkosként, mert a háború ezt teszi az emberekkel. Nem mészárosokat ölünk, hanem azokká válunk. Megértettem már, hogy nem az a fontos célt érek-e, hanem hogy közben mivé válok. Túl későn jöttem erre rá, elkéstem a felismeréssel. Az ember mindig talál módot arra, hogy túlélje élete legborzalmasabb pillanatait. Eltelnek a napok, egyik követi a másikat, és mi elkeseredetten, összetörten megyünk csak tovább. Napok, hetek telnek és mi csak sodródunk az árral, és néha megdöbbenve tapasztaljuk, hogy még mindig élünk. A keserű embereknek, az olyan embereknek, mint én nem marad semmijük. Célok, álmok és vágyak semmivé lesznek egy perc alatt. Sem élni, sem meghalni nincs kedvünk, és ez a legnagyobb baj. A tökéletes közöny mindennel szemben, az érdektelenség, egy megtört ember szavai, amiben hiába keresel reményt, nem találsz. Ha nincs miért élned, a haláltól sem kell félned, ez ilyen egyszerű. Néha eszembe jutnak a tanáraim és saját szavaim, mikor az életről beszéltem, mikor az ecseteltem hosszan, mi is a művész, miért hazudik, miért rejti el az igazságot a kereső szem elől, hogy csak az vegye észre, aki igazán keresi, aki minden jóban a rosszat látja.
A szavai hallatára meglepetten kapom fel a fejemet és csodálkozva nézek rá. Pár éve? Olyan, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna, mintha csak könyvben olvastam volna. Ő lenne az? Hasonlít rá, bár…csurom vér volt akkor, teljesen más látványt nyújtott. Hogy lehet, hogy itt van? Túlélte volna? Mégis miként? Hirtelenjében sok kérdés fogalmazódik meg bennem. Emlékszem, persze, hogy emlékszem rá, arra amit tettem. Sokakat öltem meg, mégis egy valakit megtudtam menteni, és ez..sovány vigasz, de örülök annak, hogy életben van. Pár másodpercig még nem szólalok meg, nem is tudom mit kéne mondjak. Attól, hogy őt megmentettem még nem lettem jobb ember, ugyanúgy sok vér szárad a kezemen, de…talán így könnyebb lesz életben tartani valamit a múltból. Mert ő múltam, minden ami voltam körüllengi őt. – Emlékszem magára. De nem engedtem el, ahhoz el kellett volna, hogy kapjam. Örülök, hogy életben maradt. – kis szünetet tartok és nyelek egyet. De vajon mit keres itt? Itt dolgozna? Kötve hinném, hogy a német hadifoglyok arcát akarja bámulni egész életében, de talán… - Megakar ölni?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-04, 19:21

Joseph & Sasha

Halványan elmosolyodom, nem olyan nagy dolog, hogy asszonyom lettem a kisasszony helyett, egyáltalán nem vészes, csak valahogy úgy éreztem ösztönösen, hogy érdemes lenne kijavítani, ha már rosszul mondta. Az viszont valahol tényleg zavar, hogy nem ismer meg. Nem tudom, miért várom el, hogy így legyen, hiszen szimplán csak megmentett, de mégis azt hinné az ember, hogy az ilyesmi azért jelent valamit, de mégis úgy tűnik, hogy nem sokat. Nem kellemes érzés, elfelejtettnek lenni, de persze az se lett volna jó, ha itt helyben adja mindenki tudtára, hogy ki vagyok, mert azzal is nagyon csúnyán meg lehetne szívni igaz? Talán jobb is így, csak ne piszkálná a gondolataimat a tény, hogy tényleg halvány sejtése sincs ki vagyok. Egyelőre mégis maradok annál, hogy csak eltisztítom a sebeit, aztán majd, ha már az meg van, akkor lépek tovább, azaz... végül csak rákérdezek, akkor amikor már meg van az olló legalább. Nem kéne, hogy ez fontos legyen, tényleg nem. Biztos mást nem érdekelne, de engem igen, főleg, hogy... most hogy néz ki. Akkor még nem volt ilyen a szeme, határozottan emlékszem. Az aki odaadta nekem azt a pisztolyt, az aki elengedett nem így nézett. Nem volt ilyen üres és halott a tekintete. Az övé... túl sok mindent láthatott már és ki tudja, hogy vajon miket tett. Ha jól sejtem, velem is végzett volna, ha nem egyedül lép be abba a szobába, hanem valaki más is ott van vele. A kolléganőm persze időnként furcsállkodva néz oldalra, hogy miért beszélgetek én egy fogollyal, a tetejében németül, de egyelőre nem teszi szóvá.
- Nem... nem mondhatnám. Ön nem, csak a felettese, a társai... talán ön is, nem tudom. Pár éve... elengedett egy házban, ahol tisztogattak. Adott egy pisztolyt. - csak nem volt több szőke lány is, akivel hasonlóan tett, bár persze nem tudhatom. Alig nézek rá, talán csak pár pillanatra. Óvatosan igyekszem az ollóval bánni, először a szakállt nyírni meg kicsit. Elég piszkos a padló, nem fog megártani egy kis szőr. Persze így nem lehet eltávolítani, de ha már rövidebb, akkor is jobb lesz neki, talán nem is fog annyira viszketni és nem ragad bele minden. Persze ehhez időnként hozzáérek az arcához, hogy megtartsam a fejét, de ezzel a ténnyel most nem nagyon foglalkozom. Talán tényleg nem hagytam benne maradandó nyomot, talán tényleg túl sok rosszat látott már, ami miatt érthető, ha inkább mindent el akar felejteni.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-03, 16:28

Sasha & Joseph

- Bocsásson meg kisasszony. – mondom és egy pillanatra ránézek. Régebben nagyjából minden nőt így szólítottam, de ahogy teltek az évek és felnőttem már…komolyabb lettem, komolyabb elfoglaltságaim is lettek és ezek kizártak az életemből olyan fontos és alapvető dolgokat, mint a szerelem, vagy a család. Apám szerint nem is baj, ha nem viszem tovább a vérvonalat, ő sokkal inkább a testvéreimet támogatta mindig is, míg anyám engem, a legkisebb fiút pesztrálta folyamatosan. Ő nem volt olyan nagy erőszak párti, mint apám. Segített, egyengette az utam, szerinte én sokkal érettebb voltam, mint a testvéreim, bár azért láttam anyám szemében, hogy nem igazán büszke rám, csak lelket akar önteni belém. Fura,mert mindig segített nekem, de ezt inkább amolyan anyai kötelességenként tette, próbáltak engem apámmal együtt elnyomni, mert nem tetszett nekik az, hogy nem értek egyet a nézeteikkel. Apám kemény ember volt, katona, éppen ezért nagyon szorgoskodott azon, hogy ne is tudjak hazajönni, ha elengednek. Szerinte puhány voltam, és majd a fronton megedződöm, ahogy azt ő is tette. Nem a fiát várta volna vissza, hanem valami háborús hőst, szerinte ott meghalni maga a dicsősség. Nem értettem, hogy mi csábító van a vér itatta föld és egymásra borult holtestek látványában. Talán csak elvette az eszét a háború, ezért akart mindhármunkból gyilkost faragni, ami…sikerült is neki. Nem tudom mi a helyzet a testvéreimmel, hogy élnek-e még egyáltalán, de őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelnek. Soha nem volta jó testvérek, mindig én voltam a céltáblájuk, a legkisebb fiú a családban, aki soha nem lehet olyan jó, mint ők, aki a pisztoly helyett inkább ecsetet ragadott, aki ahelyett, hogy életeket oltott volna ki, inkább megörökítette az életet, egy pillanatot belőle halhatatlanná tett a vásznon. A családom ezt soha nem tudta elfogadni, hogy én más vagyok, nem az érzelmeim uralkodnak rajtam, mintha örökbe fogadtak, semmiben nem hasonlítottam rájuk. Talán külsőre apámra ütöttem, de ezt is csak vendégek mondták, és minden vendég ezt mondja, hogy az ember úgy érezze: legalább valami jó van a fiában. A lényeg, hogy nem értettek meg, és idő elteltével már én se értettem magamat, nem akartam. Minden egyes élet, amit elvettem nyomott hagyott bennem, hiába mondták, hogy megszokom nekem nem sikerült. Tartottam magam, nem akartam megtörni, mégis megtörtént. Talán csak már nem bírtam el a tetteim súlyát, és azok alatt estem térdre. Vagy a csalódások miatt. Mindig kérdeztem, hogy mikor mehetek el, hiszen a két év már letelt. A válasz mindig ugyanaz volt: hamarosan. Az álmaim, a céljaim semmivé lettek, már nem emlékeztem, hogy milyen az ecsetet a kezembe tartani, nem emlékeztem semmire sem, mintha az addigi életem csak egy álom lett volna, egy képzelgés, hogy valahogy túléljek.
Nem, borotvát itt nem kapni, mert fegyvernek hiszik a kezünkben, teljes joggal. Szívesen elvágnám valamelyik szövetségest torkát vele, úgyhogy jobban járnak, ha nem adják a kezembe. Egyeseknek azért kéne, hogy véget vegyenek az életüknek. Ez gyengeség. Nem bírnak ki pár évet fogságban, inkább megölnék magukat. Elvenni az életet magunktól roppant nagy gyengeséget mutat, de elszántságot is, hiszen sokan nem mernék megtenni. Én…nem is tudom, talán megtenném, de mégis mi értelme lenne? A halál mennyivel jobb, mint az élet? Ott a bűneimért kéne felelnem, azokból meg van bőven, inkább itt megvárom a sorsom, legyen az bármi is. Nem igazán tud érdekelni az életem, úgysem én döntök róla. Eszköz vagyok, egy fegyver, amit most éppen lakat alá helyeztek és azt hiszik kibiztosították, pedig egyetlen szikra elég ahhoz, hogy ismét támadásba lendüljek. Magam sem tudom miért, talán a bosszú miatt. Ők naponta vernek, én pedig megölök közülük egyet, ha esélyem adódik rá. Igen, biztos így van, ez a legegyszerűbb magyarázat rá, és általában a legegyszerűbb a legjobb megoldás.
Leülök és az ingemet is visszaveszem, majd szótlanul figyelem őt munka közben, csak a kérdésére ráncolom a szemöldököm.
-A legszívesebben semmire sem emlékeznék, kérem bocsásson meg, de nem rémlik, hogy láttam volna már önt. – mondom a falat bámulva, majd ugyanazzal a pillantással nézek rá, de a hangomban valahol kíváncsiság bujkál. – Megöltem volna valakijét? – teszem fel a kérdést. Végül is…olló van nála, elvághatja a torkom, ha akarja, talán tényleg megöltem valakijét és most jött bosszút állni.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-03, 12:38

Joseph & Sasha

Sejtelmem sincs, hogy mik történhettek vele azóta, hogy láttam abban a házban, a sok halott között, de biztosan sok minden, ha most így néz ki, no meg még csak kicsit sem emlékszik rám, pedig azt hinné az ember... Nem is tudom, hogy mit. Nem kötelező megjegyezned annak az arcát, akit megmentettél, mert végülis ez történt. Jó persze nem azt mondom, hogy igazi hős tett volt ez, hiszen minden bizonnyal, ha már ott lett volna a parancsnoka, akkor rezzenéstelen arccal dob elé, de ezt szerencsére nem kellett kipróbálnunk, hogy mi is történne. Így csak annyi tény marad, hogy nem szólt rólam, egyszerűen elengedett, mert... nem tudom, hogy miért. Túl sok halált látott már? De most egész más, talán már tényleg sok minden történt vele. Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon milyen emberek lehetnek azok, akik katonákká váltak, hogy megmaradtak-e annak is, akik előtte voltak, vagy az az én teljesen kiveszett belőlük. Ő valahogy inkább a második csapatba sorolható, nem hisze, hogy túl sok maradt benne, ami emberré teszi, hiszen most is olyan gépesen teljesít minden egyes kérést, mintha csak valami robot lenne, mintha én is csak a parancsnoka lennék, semmi több. Végülis nem is vagyok más, sőt kevesebb, csak egy ápolónő jelenleg, aki azért jött, hogy felmérje a terepet, aki igazából még a sebek ellátásához is csak annyira ért, mint egy laikus, aki kénytelen volt saját magán megtanulni.
Sikerül végül a kis hibát is palástolnom, hogy németül szólalok meg. Automatikus a dolog, jó ideje nem mondtam már semmit a saját anyanyelvemen. Nem vagyok rá büszke, mint német vagyok, nem úgy, mint az apám. Az utolsó pillanatig hitt abban, hogy ő is egy közülük, talán még volt olyan bolond, hogy akkor ezt hitte, amikor kitörték a szeme láttára a húgom nyakát. Sosem tudom már ezt meg, hiszen ő is meghalt, nem kérdezhetem tőle, hogy végül legalább az utolsó perceiben feladta-e ezt a balga elképzelést. Talán legutóbb akkor használtam az anyanyelvemet, amikor egy-egy rémálomból ébredtem fel, máskor nem fordul elő. Nem megy még tökéletesen a francia, de gyorsan tanul az, akinek muszáj beilleszkedni. Ha eljutunk oda, hogy az országot ellepik a franciát, akkor hatásosan kell bizonyítanom, hogy a papírjaim nem hamisak, hogy nem egy német zsidó vagyok. Ha kiderülne, akkor az utóbbi évek minden küzdelme teljesen feleslegesség válna, ezt pedig nagyon nem akarom.
- Kisasszony. - javítom ki automatikusan és a szavai miatt újra németre váltok. Úgyse nagyon tudnám már kimagyarázni a kolleginának, hogy nem ismerem ám a nyelvet, csak rám jött valamiféle furcsa agymenés. Így legalább elég nagy az esély, hogy nem értik, mit beszélünk. - Attól még jobban járna és talán nem is zavarná annyira. Legalább egy borotvát csak lehet kapni. - bár persze nem hiszem, hogy éles tárgyakat adnának itt csak úgy a kezeikbe. Ráncolom kissé a homlokomat, hogy mit tehetnék, miközben persze nem áll meg a kezem, és óvatos mozdulatokkal tisztítom meg a sebeket a testén. Gondolom azért sok helyen csík a fertőtlenítő miatt, de ez még mindig jobb, mintha komolyabban elfertőződne. Felpillantok, amikor aztán elhangzik az ominózus mondta. Segíteni... talán megtehetném. De egyelőre nem szólalok meg, befejezem azt, amit elkezdtem és csak, amikor megvagyok, akkor egyenesedem ki ismét.
- Várjon egy kicsit. - vissza is ülhet akár, meg az inget is visszaveheti, ezért intek a fejemmel a szék felé. Kopogtatok, amire nyílik az ajtó és egy fiatal szövetséges katona nyit be. Neki már franciául magyarázok, hogy kéne legalább egy olló, ha megoldható. Persze igyekszem előadni úgy, hogy orvosi szempontból fontos a dolog, hogy rendesen megvizsgálhassam, aztán vissza is térek. Várni kell egy kicsit, addig legalább nagyjából megpróbálom a szakállát kitisztítani. Percek alatt érkezik az olló, de még mielőtt nekikezdenék mégis csak újra németül kívánkozik ki a kérdés. - Nem emlékszik rám igaz?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-02, 15:25

Sasha & Joseph

Nincs mentségem. Szörnyű dolgokat tettem a seregben, és ezekre nincsen mentségem. Mégis mi lehetne? Azt tettem, amit mondtak, mert ha nem teszem, akkor a pisztoly az én fejemnek szegeződött volna. Nem akartam meghalni, így tettem, amit kellett. Az egyik bajtársam azt mondta, hogy gondoljak erre a kisebbik rossz felfogásaként. Hiszen, ha ellenkezem akkor utánam lelövik azt, akit védeni akartam. Így semmit nem ér az áldozat, és senki nem jegyzi meg azt, hogy mit tettél. Nehéz szívvel, de hagyd őket, így te élhetsz, és talán majd mikor ennek vége akkor segíthetsz. Nem fogadta meg a saját tanácsát, ellentmondott a hadnagynak, aki cserébe kivégeztette. Ott voltam én is azok között, akik tüzeltek. Ez az eset még inkább megerősített abban, amit mondott. Elég rondán hangzik, de ez van. Nem akartam meghalni, a túlélés volt a kulcs, reménykedni abban, hogy minél előbb véget ér az egész, hogy Hitler megelégszik majd ennyivel. Aztán egy-két év elteltével már nem munkálkodott bennem ott ez a féltett törődés. Csak néztem mi történik, nem tudtam közbelépni, de már megszoktam. A hadnagy imádott civileket ölni, beteges egy alak volt annyi szent, de mindezek ellenére egy kiváló stratéga volt, nem véletlen emelkedett egyre feljebb a ranglétrán ilyen rövid idő alatt. A legjobb embereit magával emelte, a többit meg a otthagyta a porban. Engem is ő emelt őrmesteri pozícióba, miután meg volt elégedve a zsidók ellen való fellépésemnek. Nem lőttem le egyiküket sem, a dolgom annyi volt, hogy a kivégzőhelyre rángassam őket. Aztán még az egyiket életben is hagytam, fegyvert adtam a kezébe. Ez akkor helyes cselekedetnek tűnt, de mi van, ha nem jutott sehova? Ha megölték más katonák, akkor mégis mit értem el ezzel? Nyertem neki pár napot a pokolban, ezért nem szabadott büszke lennem magamra. Az a lány most alighanem valamelyik tömegsírban fekszik, és én jutottam oda. Akárcsak a többieket, még ha nem is én küldtem őket közvetlen a másvilágra. Nem tudom, hogy hol és mikor törtem meg. Egyszer csak már nem érdekeltek azok a dolgok, amikért addig aggodalmaskodtam. A túlélés már hidegen hagyott, tudtam, nem térek már vissza többet Dortmundba. Vagy meghalok, vagy addig maradok itt, míg véget nem ér a háború. A célok, álmok már messze voltak, elhagyatottnak éreztem magam. Egészen addig próbáltam kifogásokat keresni a tetteimre, de most már nem teszem. Meghúztam a ravaszt, mert meg kellett, mert ezt nevelték belém, mert sikerült megtörniük. Az ember a világ legtörékenyebb dolga. Vegyél el tőle mindent. Álmokat, szép emlékeket, alázd meg, ejts sebeket rajta, amik örökké emlékeztetik majd a tetteire, és már össze is tört. Előbb-utóbb mindenki megtörik, a kérdés csak a mikor. Mindegy, hogy évekig, vagy napokig húzod, a végeredmény ugyanaz lesz. Emberek vagyunk, nem félistenek.
Szinte gépiesen teszem, amit mond. Erre tanítottak, hogy mondjanak bármit is, ugorjak és csináljam meg. Nem jól, hanem a legjobban hajtsam végre, amit mondanak. Hiába nem katona, jelen pillanatban itt a ő a főnök,és minél előbb megcsinálom, amit mond, annál előbb mehetek vissza abba a lyukba, ahonnét ide rángattak engem. Csak bólintok a szavaira. Számítania kellett volna erre, itt általában nem a foglyok kedvébe járnak, minél pokolibb nekünk, annál jobb az nekik. Kicsit ráncolom a szemöldököm, mikor meghallom a német szavakat. Olyan rég nem vagyok itt, hogy elfelejtsek beszélni az anyanyelvemen, de itt még német szót nem hallottam, így pedig olyan, mintha már évek óta itt raboskodnék. Kicsit jó érzéssel tölt el az, hogy nem csak a táborban vannak németek. Bár, ha őt itt van, akkor biztos…a németek ellen van, azok ellen, akikkel én voltam, így pedig…ellenségnek számít? Nem, nem vagyok többet a sereg bábja, ha komolyan vennék az embereiket már küldtek volna ide valakit értem. A magam ura vagyok, csak ki kell várnom ennek az egésznek a végét. Időm pedig van bőven. A felvetése viszont meglep. Eddig egyetlen nővér sem javasolta ezt, gondolom a legkevésbé sem érdekelte őket, hogy egy hozzám hasonló ember miként végzi. Éppen ezért fura, hogy foglalkozik ezzel. Alighanem sok hozzátartozóját ölték meg az itteniek, kitudja talán éppen én voltam. Csak a sebeket kéne ellátnia, aztán hagyni, hogy valami fertőzésbe belehaljunk. – Igen asszonyom, de holnapra épp ilyen véres és koszos leszek, ahogy a szakáll is visszanő egy idő után, borbélyt pedig nem nagyon hívnak ide.– ezt már én is németül mondom. az egyetlen egyén itt, aki emberien beszél velem, akkor én miért ne vehetném elő a valamivel tisztelettudóbb énem? Persze, azt már a többség is mondta, hogy nem valami előnyös ebben a környezetben szakállat viselni és meghagyni hosszabbra a hajunk, de…pár héttel, vagy néhány hónappal később ugyanez lesz a helyzet, akkor meg minek kéne tenni vele bármit is? Ha eddig nem kaptam el semmi fertőzést, akkor most se fogok. – De megköszönném, ha tudna valamelyest…segíteni. – furcsa érzés, hogy segítséget kérek, és őszintén szólva nem sértődnék meg azon, ha többet meg se szólalna. Végül is mivel érdemeltem ki a segítségét?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-06-01, 19:03

Joseph & Sasha

Ha az életedben nem nagyon emlékszel másra csak a nehézségekre, csak arra, hogy milyen volt vágyni arra, hogy minden más legyen, akkor egy idő után már abba se nagyon gondolsz bele, hogy másoknak milyen lehetett, akik nem élnek át ilyesmit. Hogy milyen lehet a másik oldalon állni, katonaként, hogy talán nem akarod megtenni, amit kell, de ha ellenállsz, akkor te kerülsz a pisztoly csövével szembe. Ezért vagy kénytelen meghúzni a ravaszt. Persze ez attól még senki sem ment fel a tettei súlyossága alól, én sem gondolom, hogy bárkinek megbocsátanék csak azért, mert nem volt más választára. Akármelyik katonával futnék össze, akiket abban a házban láttam, megpróbálnám megtenni... meghúzni a ravaszt, miközben a szemükbe nézek, miközben elsorolom a neveket, akikkel végeztek. A családom, a szomszédaink, csak mert nem akartak önként hátrahagyni mindent és táborba menni, elviselhetetlen körülmények közé, miközben semmit sem tettek. Ez az egész egyszerűen nem volt fair, még egy kicsit sem.
Most pedig itt ül velem szemben egy olyan alak, akinek ismerem az arcát. Akit miután megszabadítottam a vértől és a mocsoktól már látom hogy ki is pontosan. Finoman szólva ledöbbent a tudat, hogy épp ő az, akivel újra találkozom. Egészen máshogy fest, megtörten, ez a szemén tökéletesen látszik. A külseje pedig enyhén szólva is rémes, a lenőtt haj, a szakáll, a sebek. Jó ideje itt lehet már és nem sokat adnak a tisztaságra, pedig az ember azt hinné, hogy azért valamelyest vigyáznak a foglyokra, mert amúgy minek vannak itt? Bár gondolom, ami nem öli meg őket, az még elviselhető, és pátyolgatni meg nem fognak német katonákat. Valahogy nem lep meg, hogy nem ismer meg. Végülis a tekintete kb. olyan üveges, mintha nem is itt lenne. Kell pár pillanat, hogy végre összeszedjem magam, de azért csak sikerül. Igen tovább kell szépen haladni, de így mégis... nehezebb. Zavar, hogy így fest, miközben segített. De attól még ő is ugyanolyan, mint a többiek, ő is ugyanúgy közrejátszott abban, ami történt. Nem mondott nemet, láttam, ahogy a parancsnoka elé rángatott másokat. Ugyanúgy megérdemli azt, amit most kap, mint akárki más, aki itt van. Lekerül róla az ing, én pedig csak némán bólintok a kérdésre, miközben én is felállok.
- Igen kérem és lassan forduljon körbe. Elég csúnyák a sebek. - észre sem veszem, hogy valahogy automatikusan váltottam németre, az eddigi francia helyett. Tökéletes a kiejtésem, habár a franciám se volt soha az igazi, mindig is érezni lehetett az akcentust. Összeszorítom a szám, amikor a kollegina furcsállva néz rám. Előfordul nem? Akadnak a városban más németek is rajtam kívül és nem nézek ki kémnek, vagy ilyesminek. Egyszerűen csak folytatom, amit elkezdtem, mintha mi sem történt volna. Óvatosan tisztítom le a testét borító zúzódásokat, és sérüléseket. Van, ami még most is enyhén vérzik, egészen frissek, de úgy látom varrni egyet sem kell. - Tudja a szakáll és a hosszú haj nem valami hasznos ilyen környezetben. Könnyen megülhetnek benne a tetvek és... a beleragadt vér és kosz nem valami higiénikus. - nem azt mondom, hogy hívjon egy borbélyt, de azoktól meg kéne szabadulnia. Csak van erre lehetőség. Ha már itt vannak, legalább az emberi mivoltuk egy részét megőrizhessék.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-05-31, 20:08

Sasha & Joseph

Fura módon nem utálom a hadnagyot, pedig minden okom meglenne rá. Ő volt az, aki elrángatott ebbe a háborúba, ő volt az, aki elrabolt a képek mellől és szörnyet nevelt belőlem. Persze pár héttel később, már sorkötelezettség lett, úgyhogy így is, úgy is a seregbe kerültem volna, de nem, értem személyesen jöttek el. És miért? Csak mert megfestettem azt, amit láttam, mikor lehunytam a szemem. Ha egy művész látni akar mindent, akkor le kell hunynia a szemeit, és látja azt, ami mások előtt rejtve marad. Valamiért a művész kölcsönhatásban van a környezetével, lát olyan dolgokat, amiket nem kéne, és vászonra viszi őket, hogy mindenki láthassa azt, ami rejtve marad. A művész önzetlen, nem rejti el a tudást. A művész azért hazudik, hogy feltárja az igazat, míg mások, például a politikusok azért, hogy elrejtsék azt. Én mindig is úgy dolgoztam, hogy ne hazudjak, nem rejtettem semmit sem a festékréteg alá, mindent az emberek orra alá dugtam, még se vették észre. És miért? Mert az ember nem látja azt, ami a szemei előtt van, mindig a távolba tekint, nem gondol arra, hogy esetleg karnyújtásnyi távolságra van tőle minden. Megfestettem a látomásom, egy világot, amelyik lángokban áll. Ahogy az Eiffel-torony az utca köveire dől, majd a házak felrobbannak, ahogy emberek holtesteit dobálják egymásra a katonák. Láttam mindent, de nem ismertem fel a jeleket. Azt hittem, hogy ez pusztán csak képzelet, de 3 évvel később minden valósággá vált. Hullák az utcán, lángoló épületek…az Eiffel-torony bár áll még, félek azt is ledöntik, akárcsak a franciákat. Avignon állítólag védve van, legalábbis az egyik fogolytársam hallott egy beszélgetést, melyben a katonák arról beszélnek, hogy a város valami csapdába esett, nincsen kiút, de nem is jöhet be senki. Így pedig sokáig fog tartani a kiszabadulásom, márpedig én minél előbb elakarok innen tűnni. Nem tudom mi lesz velem, ha kiszabadulok innen. A seregbe nem tudok visszamenni, és nem is akarok. Utálom, ha parancsolgatnak nekem, már így is elég sok fegyelemsértés van a számlámra írva, a hadnagy mentett meg mindig, bár magam sem tudom, miért kezeskedett értem. A tiszt mellé kellett volna állnia, akit kis híján agyonvertem egy lábassal, de ő nem tette, inkább az emberét védte és süllyesztőbe küldte a másik tisztet. Hiába azonban ez, nem akarok visszamenni. A magam ura szeretnék lenni, tenni amit jónak látok, legyen az bármi. Először is beülök valami kocsmába. Nem iszok sokat, hogy megverhessem a tulajt, és a pénzét elvigyem, aztán kiveszek valami olcsó szállást és nekem ennyi elég is. Már nem vágyom a múltra. Már nincsen semmim, a családi vagyonból semmi nem maradt, és képtelen lennék visszatérni a régi kerékvágásba. Már elfelejtettem, hogy miként néz ki Dortmund, hogy miként kell fogni az ecsetet, hogy mi egy kép restaurálásának legegyszerűbb módszere. Mindent, ami voltam elfelejtettem, és nem tudom visszaidézni már. Megtörtem. Tönkretettek az álmaim, a remények melyekben csalódnom kellett. Ölnöm kellett a túlélésért, és minden egyes élet elvételével kevesebb lettem, amíg a végén semmi nem maradt belőlem. Olyan lettem, mint egy gép. Parancsra tettem mindent, nem szóltam, nem ellenkeztem, nem éreztem semmit. A hadnagy szerint tehetséges vagyok. Ezt bóknak szánta, de engem a legkevésbé sem érdekelt a dolog. Már nem volt miért élnem, de meghalni nem akartam. Úgy voltam vele, hogy meghalok mikor meg kell, nem fogom segíteni és akadályozni az életet abban, hogy tegye a dolgát. Néha már közel kerültem hozzá, vertek már félholtra az itt őrködő katonák. Azért vernek, hogy megmutassák ki a főnök, hogy senki vagyok, és megakarnak törni. De ők nem látják azt, amit a művész látna. Én már senki vagyok, megtörtem. Éppen ezért egy hangot nem fognak tőlem hallani, hiába rugdosnak és vernek nap, mint nap.
Szótlanul ülök le a székre és üveges, semmitmondó tekintettel meredek a falnak, miközben az ápolónő a átmossa a sebeimet. Fájnia kéne, de nem érzek semmit, vagy ha igen, akkor nem veszek tudomást róla. Képtelen vagyok bármit is megérezni, vagy felfogni, mintha időn és életen kívülre kerültem volna. Régebben nem hagytam volna, hogy valaki így beletúrjon a hajamba, hogy tiszta vér és sár, de most már nem érdekelnek az ilyen dolgok. Csak bámulom tovább a falat, hagyva hogy a szakállamból hajamból annyi vért és koszt kitudjon szedni amennyit csak tud. Holnapra úgyis ugyanígy fog kinézni, teljesen felesleges amit tesz, de ez a dolga. Pont mint nekem a seregben a gyilkolás. Nem veszem észre a lehulló anyagot, vagy azt, hogy miként néz rám. Csak meredek előre üres tekintettel és a falat bámulom. Csak a másik nővér hangjára mozdítom el kicsit a fejem, hogy lássam mégis mi folyik itt. A Sasha nevű nővér, mint aki szellemet lát, úgy néz engem. Falfehér az arca és látszik rajta, hogy mennyire meg van döbbenve. De vajon miért? Megöltem volna valakiét? Vagy esetleg ismertem őt még a sereg előtt? Mindegy is, hiszen semmit nem számít. Ettől még itt fogok senyvedni, ugyanúgy szenvedek a ki nem mondott dolgoktól, amikről próbálok tudomást sem venni. A szavaira kigombolom és leveszem az ingem. A testemet hegek és zúzódások borítják, ezt talán jobb lenne ha hamar elintéznék, mert nem egy elfertőződött sebbe tervezek belehalni.
- Felálljak? – kérdezem tőle semmit mondó hanggal és tekintettel, de legalább ezúttal most őt, és nem a falat bámulom.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-05-31, 13:29

Joseph & Sasha

Sokszor álmodtam már azt, hogy ott állok vele szemben, hogy annak a parancsnoknak nézek a szeme közé, aki a szemem láttára végzett az ártatlan húgommal, aki direkt azért hagyta utána az apámat, hogy neki végig kelljen néznie, hogy lássa a lánya félelmét, a könyörgő tekintetét, hogy ne végezzenek vele. Nem tehetett semmiről, alig élt még, olyan sok mindenből maradt ki, ami az életet jelentette, de őket ez nem érdekelte. Miért kellett végezniük csak úgy emberekkel, csak a miatt, aminek születtek? Nem tettek semmit, semmi rosszat, a testvérem tizennégy éves volt csupán, még a szerelmet sem tapasztalhatta meg soha, az egész élete abból állt, hogy próbált alkalmazkodni a világhoz, hogy megbélyegezték, megjelölték őt, mint egy állatot, aki semmire sem jó, csak arra, hogy elvegyék tőle azt a cseppnyi reményt is az életre, hogy valaki kiélhesse rajta gyilkos hajlamát, ahogy élvezettel töri el a nyakát. Álmomban már milliószor húztam meg a ravaszt, ahogy annak a férfinek a szeme közé céloztam. Az életben képes lennék rá? Az életben képes lennék úgy kioltatni egy életet, hogy az enyém legyen valakinek az utolsó pillantása? Már, ha nem látod az ellenfelet, más az, ha az életed mentése miatt olyasmire kényszerülsz, amire nem vagy büszke, de szembe nézni azzal, aki tudja, hogy meg fog halni...
Néha eszembe jut, mi lenne, ha a másik oldalon állnék, ha én lennék az, akinek a fejéhez fegyvert szegeznek. Megtörnék és könyörögnék az életemért, vagy már meghaltam belül annyira, hogy ne ragaszkodjam ehhez a földi nyomorhoz annyira, hogy erre szükség legyen? Túl sok olyan fájdalmas kép van a fejemben, amiket jó lenne kitörölni, elfelejteni és soha vissza sem idézni, de nem lehet. Örökké megmaradnak, örökké ott kísért álmomban minden. Néha ébredés után érzem, ahogy anyám vére vékony csíkban folyik végig az arcomon, ahogy lassan teljesen átitatja a hajamat. Emlékszem, az után, hogy sikerült elszöknöm, hogy sikerült találnom egy helyet, ahogy nagyjából rendbe szedhetem magam, órákat töltöttem azzal, hogy lemossam a vért. Mintha csak minden pórusomba mélyen beivódott volna és úgy éreztem képtelen vagyok megszabadulni tőle, pedig csak az emlék, a látvány volt, amitől képtelen voltam szabadulni. A mai napig sem tudok, csak próbálom elnyomni magamban a mélybe, hogy ne figyeljek rá minden pillanatban.
És most itt vagyok, szembe nézhetek olyanokkal, akik az enyémhez hasonló családokat szakítottak szét, akik mások testvérét, férjét, feleségét végezték ki, vagy vitték őket táborokba, ahol a biztos halál vár rájuk. Vajon látok valamit bennük? Megbánást... fájdalmat? Sok katona parancsot kap, de nem mondják, hogy nem, soha nem mondják. Félelemből ölni ugyanolyan bűn, mintha azt élvezetből teszed, nincs különbség. Nem is pillantok fel, amikor az első alak belép, csak a velem szemben lévő szék felé biccentek az állammal, hogy üljön le. Nem kell csevegnünk, nem azért vagyunk itt. Figyelem a másik nővért, és egyszerűen csak követem a mozdulatait. Minden van itt, víz, tiszta ruha, fertőtlenítő.
Felpillantok. Ismerős a szeme, de először nem is tudom hova tenni, csak egy villanás, amíg furcsa gondolat kúszik a fejembe, aztán automatikus mozdulattal kezdem el letörölni az arcát, átmosni a sebeket, a sérüléseket. Biztosan csíp, maga a víz is, ha pedig elkezdek a fertőtlenítést az rosszabb lesz. Bármennyire is ott a viszolygás, mégis eltűröm a haját, és ahogy a sérülésektől is tisztul az arca már csak a szakáll az, ami bezavar, de mégis bevillan... A már átitatott fehér anyag egyszerűen csak a földre hullik a kezemből, én pedig pillanatokig csak nézem őt, és képtelen vagyok megmoccanni, vagy akár megszólalni.
- Sasha.... Sasha jól vagy? - a másik nővér hangja szakít ki a kábulatból. Az arcom jó eséllyel falfehér, mint aki minimum szellemet lát. Megköszörülöm a torkomat, és végül próbálom a heves szívverést is visszaszorítani. - Hol vannak... hol vannak még sérülései? - bököm ki végül. Nem mondom, hogy könnyen, de végül csak megtalálom a hangom. Tényleg úgy nézhetek ki, mint akinek a rémálma lépett ki a valóságba, csak épp ez a rémálom egy apró furcsán, morbidul kellemes része, amit a mai napig sem értek.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha 2014-05-30, 23:04

Sascha & Joseph

Dühösnek kéne lennem. Tombolni és csapkodni, de nem tudok. Minek, mi értelme lenne? Túl sokan vannak, majd amint megfogyatkoznak nekik esek és egyesével letépem a fejüket. Igen, pontosan ezt fogom tenni. Már kezd elegem lenni ebből a helyből. Nem a napi kihallgatások és verések miatt, mert azokhoz már hozzászoktam, és valamilyen furcsa módon nem zavar a fájdalom, már képtelen vagyok szenvedni tőle. Teljesen közömbös a számomra, mint valami barát, akit már meguntam, de azért még találkozgatok vele, mert tekintettel vagyok a múltunkra. A napjaim nagy részét a falnak támaszkodva gubbasztom a földön, néha edzek, hogy formában tarthassam magam, aztán lefekszem a földre és napokig úgy is maradok. Ilyenkor vagy semmi nem jár a fejemben, vagy éppen minden. Néha becsukom a szemem és elképzelem, ahogy a vászon előtt állok, kezemben ecsettel és a színeket keverem, izgatottan várva, hogy mikor vihetem végre vászonra a színeket. Lassan, aprólékosan dolgozom, nem remeg a kezem. Nem kételkedek, nem hibázok és pár nap múlva készen is vagyok. Újra és újra ugyanazt a képet festem le. Magamat, ahogy a földön fekszem és bámulok a semmibe. Azt hinnétek, hogy olyan könnyű lefesteni a semmit, de valójában a legnehezebb dolog egy embert tökéletes közönnyel ábrázolni. Mindenki arcára rá van írva, hogy mit gondol, de én semmit nem gondolok, semmit nem érzek. Már nem is emlékszem, hogy mikor fogtam utoljára ecsetet a kezemben. Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy megjelentették az arcom az újságokban. Az új Van Gogh, az új Picasso, főként ezen a két néven emlegettek. Fura, mert a két mester teljesen másként dolgozott, de mindkettőjük stílusában tudtam alkotni. Én inkább a grafikus ábrázolást részesítem előnyben, valamiért sokkalta szebbnek és tisztábbnak érzem, azonban azzal nem tudtam befutni, nem volt piaca, így maradt a festőművészet, ahol nagy jövő előtt álltam. Aztán jött a hadnagy, és…minden megváltozott. Az első években még tartottam magam, de aztán feladtam. A sajátjaim törtek meg, és mire felocsúdtam már más ember voltam. Hidegvérű, érzéketlen gyilkos. Ami a legrosszabb volt az egészben, hogy nem akartam változni. Feladtam, megtörtem. Már nem voltak álmaim, már nem epekedtem Dortmund után, a galéria után. Belenyugodtam a sorsomba, hogy az emberek gyilkolásában kell kiélnem a tehetségem és félretettem mindent, ami akadályozott és teret adtam a bennem lévő szörnynek. Addig a pillanatig azt hittem, hogy a körülöttem lévő katona társaim mind szörnyek, azonban rákellett jönnöm arra, hogy az igazi szörny én vagyok, végig bennem lakozott. A felismeréstől pedig eljutottam most ide a közönyig, tehetetlenségig. Sodródok az árral, a legkevésbé sem érdekel, hogy mi lesz velem. Elvesztettem mindent, ami voltam már a múlté, árnyéka vagyok önmagamnak. Nem keresek bűnbakot. Mikor bűnösöket keresünk, először tükörbe kell néznünk, márpedig én törtem meg, én tehetek arról, ami most vagyok. Könnyű megfeledkezni a méltóságunkról, mégis ez az egyetlen, ami valóban a miénk, az utolsó dolog ami megmarad belőlünk, ami szabaddá tesz. Én ezt vesztettem el.
Végre nyílik az ajtó, de nem sietek be, lassan, mint aki teljesen ráér, lépem át a küszöböt. Nem nézhetek ki valami jól. Tiszta kosz és vér vagyok mindenütt, az arcomat és testemet zúzódások borítják, a katonák szeretik azokat verni, akik zokszó nélkül bírnak mindent. Hosszú hajam és szakállam csapzottan festhet, vér és sár borítja, de már a külsőségek nem zavarnak. Odalépek a szőke, zöld szemű ápolónőhöz és üres szemekkel nézem az arcát várva, hogy tegye a dolgát, legyen az bármi is.

Tárgy: Joseph & Sasha 2014-05-30, 18:11

Joseph & Sasha

Bejutni egy fogolytáborba soha sem egyszerű, de én akkor is meg akartam ezt tenni. Olyan ez számomra, mint az úszónak, aki egyszer majdnem belefulladt a vízbe, de aztán mégis vállalja, hogy megpróbál újra lemerülni. A szemükbe kell néznem, akkor is, ha nem ugyanazok, akiket akkor láttam, ha egész mások, de a szemükbe kell néznem, és ha ne adj isten esetleg egy-kettőt el is tudok tenni láb alól... Ez az álca kiváló lehet a célra. Egyáltalán nem nehéz a városban ennek-annak utána járni, főleg ha egy olyan központi üzletben dolgozol, mint egy virágbolt. Sok a szóbeszéd, sok az információ, csak le kell szűrni, hogy mi az, ami számodra fontos. És pár napja meg is kaptam azt, amire vártam, megy egy kisebb csapat a táborba, a kórházból, hogy ellássanak egy-két foglyot, mert még se jó, ha gondolom elhaláloznak, miközben egy vallatótiszt kellemesen elbeszélget velük. A részletek nem érdekelnek.
Sikerült megoldanom az aprócska problémát is, hogy megfelelő ruház szerezzek be és az egyik nővér épp most legyen "beteg", tehát gond nélkül tudtam a kis csapathoz csapódni. Szerencse, hogy nem ismer azért mindenki mindenkit tökéletesen név alapján, így még véletlenül sem merül fel a gyanú, hogy esetleg én nem az vagyok, akinek itt kéne lennie. Már a tábor bejáratától méterekre is kellemetlen feszültség kerít hatalmába, de tartom magam. Kibírtam akkor is, kibírom most is. Egyszerűen elhessegetem a zavaró képeket a fejemből és szépen felszívom magam, hogy aztán a többiekkel együtt lépdeljek beljebb. Persze semmi ápolónői tapasztalatom sincs, ellenben azért egy-két fogást tudok, hiszen előfordult, hogy kénytelen voltam magamat ellátni, vagy volt aki segített. Az alap fogásokat önkéntelenül is ellesi az ember, ha nem épp zökkenőmentes az élete. Betessékelnek minket egy szobába. Rajtam kívül még két nővér jött, és egy orvos, utóbbi az egyik nővérrel távozik is. Talán van valami súlyosabb sérült, nem tudom. Mi pedig szépen helyet foglalunk és sorban küldik majd be tudtommal a foglyokat, hogy nagyjából nézzük át őket, és az alap sérüléseket lássuk el. Egyedül jobb lenne... de így is felmérhetem a terepet, és akár vissza is jöhetek pár nap múlva, ha úgy ítélem meg, hogy érdemes.

Titkosított Akta

» Joseph & Sasha - Mentőakció
» Joseph & Sasha - Welcome home!
» Joseph Rieder
» Giovanni & Joseph

Joseph & Sasha

Joseph & Sasha

Similar topics

Similar topics