Nem muszáj elérnem, hogy bízzon bennem. Elég, ha kiszedhetem belőle a golyót. Valahogy. Persze jobban örülnék, ha nem tiltakozni az orvos ellen, de jobb híján majd én kiszedem belőle az oda nem illő darabot. Nem mintha olyan biztos lennék a saját dolgomban. Egyáltalán nem tudom, pontosan hogy kellene csinálnom. Még mindig dolgozik bennem az alkohol, ráadásul még soha nem szedtem ki senkiből egyetlen golyót sem. De mindig van egy első alkalom. Nekem ez a mostani az. Eléggé megszenvedek vele, mire sikerül megfogni a golyót, majd a fogóval együtt ledobni az asztalra. Nem mintha ez a másodperc már sokat számítana. Gyors kötés, majd próbálok életet lehelni bele. Jobb ötlet híján két kisebb pofont kap, de legalább kinyitja a szemét. Még mindig túl ködös a tekintete, de figyel rám. Sőt, még beszél is. Limuzin?
- Hát persze, haver. Neked csak az jár. De az ülést te tisztíttatod ki, ha véres lesz - közlöm vele a feltételeket, majd segítek neki talpra állni. Tudom én, hogy nagy valószínűséggel én fogom vonszolni, a lába pedig alig éri majd a földet, de csak az irodámból kell kimenni. Szerencsére kérdése, hogy pont egy újoncba futok bele, aki kérdés nélkül teljesíti a parancsom és egy perc sem kell, hogy előálljon egy furgonnal.
- Hát, úgy tűnik, a limuzint valaki más vitte el egy körre. Majd utólag megszidom érte - beszélek csak azért, hogy ő is ezt tegye. Nem akarom, hogy végig hallgasson, vagy ami még rosszabb, már most elaludjon a kimerültségtől is mindentől. Besegítem a kocsiba az újonc segítségével, majd még a lelkére kötöm, hogy erről tartja a száját, különben olyan büntetést sózok a nyakába, hogy azt is megbánja, hogy csatlakozott a sereghez. Remeg a hangja, ahogy válaszol, majd vigyázzban állva megvárja, amíg beszállok a kocsiba.
- Indulhatunk? Nagy levegő, meg minden, kissé lehet, hogy rázós lesz az út - pillantok oldalra Monroe-ra, majd a gázra lépek. Senki nem állít meg minket útközben, ahogy kihajtok a kapun. Így belegondolva, ha ilyen szerencsénk lett volna idefelé jövet! Lehet, hogy nem kellett volna átmásznunk a kerítésen? Senki nem szólt volna egy szót sem? Most már késő bánat.

Andrew és Sebastian

Persze, hogy nem tervezem kivenni semmi létfontosságú szervét. Ő sem gondolta komolyan, hogy képes lennék itt megműteni. Örülök, ha a golyót minél előbb kihalászom belőle. Anélkül lehetőleg, hogy az egész sereg idecsődülne, hogy rájöjjön, ki ordít olyan hangosan.
- Jogos. Akkor ne bízz bennem - mondom, de közben már azon jár az eszem, hogy hogyan fogom megtalálni a golyót a testében. Annyi biztos, hogy semmit nem fogok látni, szóval muszáj az érzékeimre hagyatkoznom. De egyelőre még arra sem szántam rá magam, hogy belekezdjek. Tény, hogy a vér látványát már megszoktam, de azért más magadon vért látni és más azon túl keresni egy kicsi, oda nem illő tárgyat.
- Jó, meggyőztél. Nincs orvos - egyezek bele végül egy bólintás kíséretében és végre eljutok addig, hogy mindent előkészítsek. Ami azt jelenti, hogy a sor legvégén leszakítok egy régi ruhából egy darabot, hogy nyomja azt a szájába. Tényleg nem lenne szerencsés dolog felverni az egész sereget. De ettől a ponttól képtelen vagyok arra figyelni, hogy nagyjából csendben tűrje és én sem szedjek ki belőle semmi olyat, ami odavaló. Az utolsó szavaira csak épphogy bólintok és már neki is fogok, hogy kibányásszam belőle azt a bizonyos golyót.
Nem mondom, hogy könnyű dolgom van. Sőt, eléggé megizzaszt az egész, mire a golyó koppan az asztalon, ezzel összevérezve a hülye módon kint hagyott félig kész jelentést. Később emiatt is morgolódni fogok, de nem most. Most csak azzal törődök, hogy bekössem a bemeneti sebet és lehetőleg életre pofozzam Sebastiant. Utóbbi már elég macerás feladatnak tűnik, tekintve, hogy nem úgy tűnik, észnél van. Ezért kap mind a két oldalról egyet. Semmi durvaság. Éppen csak annyit, hogy kinyissa a szemét és láthassak benne bármiféle értelmet. Nem veszíthetett annyi vért, hogy ezek után, hogy kiszedtem belőle, ami nem odavaló, feldobja nekem itt a talpát.
- Hé, Monroe! Erőltesd meg magad és nézz a szemebe. Kint van a golyó, most már rendben leszel. Szerzek egy kocsit és hazaviszlek, oké? Pihensz meg minden... - mondom és próbálom leszűrni, hogy mennyit fog fel ezek után a szavaimból. Észnél kell lennie! Máskülönben, nem tudom, mit tehetnék még érte...

Andrew és Sebastian

Bármennyire is igyekszek nagyon lassan és nagyon megkésve jut el a tudatomig, hogy itt komoly baj lehet. Úgy tűnik sikerült olyan sokat innom, hogy minden ösztönömet elnyomja. Persze ha nem így történne, akkor is csak az fordulna meg a fejemben, hogy orvost szerezzek neki. De ő nem akarja én pedig képtelen vagyok most vitába szállni vele. Itt már nem segít az sem, hogy egyszer a felettese voltam. Nem adhatom neki parancsba, hogy igenis keresek neki orvost. Úgyhogy irány az irodám, ahol is elsők között szedem el a drága whiskyt meg egy fogót jobb ötlet híján. Kissé sajnálom az italt, hogy erre kell úgymond elpazarolnunk, de ha szembe teszem a kettőt... a haverom élete vagy a drága ital, akkor egyértelmű, hogy nem számít a whisky.
- Nem bízol bennem? Vagy én szedem ki, vagy egy orvos - mondom a golyó bemenetét vizsgálva. Nem kezdem arról győzködni, hogy csak a golyót fogom kiszedni olyan gyorsan és olyan biztos kézzel, amilyennel csak tudom. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenit profin fogok csinálni. Nem vagyok orvos és még soha nem kényszerültem rá, hogy kibánásszak ilyesmit valakiből. Láttam, hogy csinálják, de...
- Ki keresne már téged? Régen halottnak vagy nyilvánítva - mondom, de nem vagyok hajlandó megemelni a hangom vagy bármi más. Nem akarok vele vitába szállni. Ő beszélhet, legalább tudom, hogy észnél van, de nekem másra kellene figyelnem.
- Csak a golyót fogom kiszedni. Aztán megtarthatod emlékbe - teszem hozzá, mikor már öntöttem az italból a fogóra. Most már csak neki kell inni az üvegből, majd mehet a maradék - vagy egy része - a bemeneti sebre.
Mielőtt bármit csinálnék, eleget teszek a kérésének és egy pólóból, ami épp a kezembe akad, letépek egy darabot. Nem egyenruha, ez a lényeg. Aztán adom is neki oda az összecsavart darabot, hogy a szájába nyomja és... nekilátok. Elég kicsit a hely, szóval ténylegesen úgy kell beletúrnom, mire egyáltalán megérzem, hol lehet az oda nem illő darab. Aztán kicsit szétnyitni a fogót... de csúszik. Minden csúszik a sor vértől. Elkáromkodom magam és felnézek, hogy egyáltalán még eszénél van-e. Nagyon remélem, hogy igen. Másodjára már sikerül megfogni a cseszett golyót és ki is húzni. Szinte azonnal dobom le az egészet az asztalra, ezzel összevérezve egy félig kész jelentést. Mérgelődnék miatta, ha nem lenne nagyobb bajom. Majd később.
Most inkább keresek valamit, amivel el tudom érni, hogy ezek után aztán már ne vérezzen itt el nekem és megpróbálom bekötni az egészet. Egy vastag szövetdarab, átáztatva alkohollal, meg egy kisebb, amit vastag szigetelőszalaggal rögzítek. Ez megteszi. Remélhetőleg.

Andrew és Sebastian

Nem tudom, mire számítottam. Könnyedén bemászunk, megisszuk a drága Whiskyt, amit a századostól szereztem és jól érezzük magunkat? Valami ilyesmi. Akkor logikusnak és nagyon is lehetségesnek tűnt. Most be kell látnom, hogy őrültség volt őt idehívni. Őrültség volt kiszöknöm! Mostanság csak őrültségeket csinálok.
- Mehetünk, persze - mondom, miközben megpróbálom egy kicsit kitisztítani a fejem. Tény, hogy a történteknek hála nem vagyok olyan részeg, mint eddig, de józan sem túlzottan. Kicsit lassan reagálok bármire. Ezért ácsorgok, állítom őt meg a falnál ahelyett, hogy tényleg kerítenék neki egy orvost. Akkor is, ha makacskodik és nem akarja.
A következő szavaira csak a fejemet rázok, vagy morgok valamit érthetetlenül. Ha ennyire nem akar dokit, akkor menjünk az irodámba. Ott majd valahogy kiszedjük belőle a golyót. Onnantól pedig már nem lesz baj. Bekötjük és kész. Akár még normális kötszert is szerezhetek az orvosi sátraktól. Még magyarázkodnom sem kell, ha minden igaz. De egyelőre elég ha az irodát elérjük és előszedhetem azt a bizonyos üveg italt. Bár ihatnánk és ne erre kellene használni. Furcsa, de valahol sajnálom, hogy ilyesmire pazaroljuk. De persze leöntöm az előszedett fogót vele.
- Van jobb ötleted? A saját kezeddel akarsz a sebben turkálni? - nézek rá és most először már látni rajtam az idegességet. Eddig nem fogtam fel nagyon sok részletet, most viszont kezdem érteni, hogy mi múlik azon, hogy ki tudjuk-e szedni azt a golyót onnan, vagy sem.
- Nem akarsz orvost, én meg nem tartok az irodámban mindenféle steril, menő dolgot. Mi mást szeretnél? Könyörögjek a golyónak, hogy ugyan másszon már ki? - kérdezem továbbra is elég idegesen ahhoz, hogy egy árnyalatnyit megemeljem a hangom. Arra viszont nem szólok egy szót sem, amikor inni kezd. Inkább azzal ügyködök, hogy elvegyem a rögtönzött kötést a sebről. Nem szép látvány és fogadok, hamarosan fájdalmas is lesz. Ha más nem akkor, amikor úgy dönt, hogy eleget ivott én pedig elveszem tőle az üveget, hogy kicsit megtisztítsam a sebet.
- Próbálj nem túl hangosan üvölteni - kérem és ha kell, még valami rongyot is keríthetünk a szájába, hogy azt harapdálja és elnyomja a hangját. Utána már csak meg kell próbálnom kiszedni a golyót a sebből. Valahogy. Nem túl remegő kézzel és összpontosítással. Nem kis feladat ennyi alkohol után.

Andrew és Sebastian

Mászik igaz, csak nem elég gyorsan. Még úgy is bőven beérem, majd megelőzöm, hogy később indulok el, mert egy ideig nevetgélek magamban. Ha bárki megkérdezné, már nem tudnám megmondani, mi olyan vicces. De sebaj. Még akkor is csak vigyorgok magam elé, amikor közli, hogy kezdek az idegeire menni. Vállat vonnék, ha nem arra koncentrálnék, hogy helyet találjak a lábamnak, majd átlendüljek a másik oldalra. Végül persze inkább ugrok és ülve kötök ki a földön. De még így is élvezem, amit teszünk. Igazán jól érzem magam. Főleg, hogy a talpra állással is sikerül megbirkózni. Vagyis majdnem. Mert görnyedten állok a fal mellett, ahogy meghallom a lövést. Az ösztön felszínre kerül és majdnem a földre vetem magam. De tudom, hogy ez nem ellenséges terület. A lövés mégis húst talál. Semmi figyelmeztető lövés? Semmi kiabálás? Mondanám, hogy elbeszélgetek a fegyver gazdájával, de nem nyújtanék tisztes látványt, ha így kezdenék papolni a szabályokról. Inkább Sebastianra figyelek. Meg arra, hogy állva maradjak.
- Így tényleg sokkal jobban jártál - jegyzem meg csak magamban morgolódva és bármennyire sietnünk kellene, megvárom a fegyveres katonát. Megpróbálom megjegyezni az arcát, hogy el tudja vele beszélgetni. Persze ő meg nagy valószínűséggel az apámmal fog. Ezért megkapom még a magamét.
- Megnézem, hogy piszkálsz ki magadból egy golyót - mondom teljesen nyugodt hangon. Azt hiszem az alkohol nem tűnt el belőlem egy pillanat alatt. Másképp legalább egy kicsit idegesebb lennék. Na meg jobban ragaszkodnék ahhoz az orvoshoz.
Így viszont csak megállok az egyik kisebb épület mellett és hagyom, hogy a falnak dőljön. Már a vérfoltból egyértelmű, hogy nem egy kis karcolás ez az egész, hát még, amikor meglátom a golyó bemeneti helyét. Ki nem jött sehol az egyszer biztos.
- Lepasszolnálak egy dokinak... de mivel makacskodsz... az irodámba - mondom néhol kicsit megakadva, miközben próbálom a legésszerűbb döntést meghozni. Ezúttal semmi parancsoló nincs a hangomban. Segítek neki megtenni azt a pár métert egészen az irodámig, ha kell, majd leültetem a székre. Whisky elő, ez nem változott, csak ezúttal nem valószínű, hogy inni fogjuk. Vagy legalábbis én biztosan nem. Majd szerzek másik adagot erre a célra.
- Ezek szerint ki tudod bányászni magadból a golyót? - teszem fel a nagy kérdést egy kisebb fogóval a kezemben, amit már nem tudom, honnan varázsoltam elő. Miközben a válaszon agyal, én leöntöm a fogót a drága itallal. Kész pazarlás, de muszáj.

Andrew és Sebastian

Meg nem tudnám mondani, hogy komolyan gondoltam-e, hogy legalább egy jó tulajdonságot megtarthatott volna. Egyszerűen csak könnyen, minden komolyabb átgondolás nélkül jönnek a szavak. Nem látom értelmét, hogy túlzottan megerőltessem az agyam. Sem ebben a témában, sem abban, hogy milyen volt is a csaj az ágyban. Ingyen volt, örüljön, hogy megkapta. Bár valószínűleg csak én tudok így hozzáállni az ilyesmihez. Mindegy. Szedjünk inkább a lábunkat hogy még ma elérjük a laktanyát. Persze arról még ilyen állapotban sem álmodozok, hogy minden gond nélkül besétálunk a kapunk. Ennyire nem veszítettem el a józan eszem. Mászunk. Csak előbb kell egy felső a drótkerítés tetejére, hogy ne minket szabdaljon föl, aztán mehetünk. Csakhogy én még húzom az időt. Nem bírom ki nevetés nélkül a kis műsort, amit csinál. Semmi esély, hogy csendre intsem magam, főleg akkor, amikor elképzelem, hogy milyen arcot vág a felsője alatt. Komolyan bohócnak kellett volna mennie.
- Inkább mássz - mondom a megjegyzésére, majd újra felnevetek és csak jóval utána kezdek el mászni felfelé. Nem túl meglepő módon még így is megelőzőm. Persze csak kívülről tűnök olyan magabiztosnak. Párszor nem találom a megfelelő helyet a lábamnak és a kezem úgy szorítja a rácsot, hogy nem csodálkoznék, ha egy-egy bevágná a tenyerem. De még így is képes vagyok beszélni és felhozni azt a bizonyos maradék üveg Whiskyt.
- Túléled. Ne rinyálj - szólok rá, miközben még feljebb mászok. Végül feljutok, átlendülök, ugrok... és a földön ülve kötök ki. Annyira nem rossz teljesítmény azt hiszem. Majd valahogy feltápászkodok. Végül is, van mellettem egy fal, szóval annak segítségével egész jól elboldogulok. Akkor viszont megtorpanok, amikor meghallom a lövést. Behúzom a nyakam és majdnem hasra vágom magam. Ösztön. Úgy tűnik, nem sikerült annyit inni, hogy az ilyesmit is elnyomja az alkohol.
- Az istenért, katona! - kiáltom el magam, de meg nem mondanám, hogy annak szól, aki lőtt, vagy Sebastiannak, amiért megállította a golyót. A mellkasával. Kicsit nehezen fogom fel persze, hogy tényleg baj van. De annyi biztos, hogy ideges vagyok, amiért lőttek ránk.
- Miért nem ugrottál? - kérdezem valamivel nyugodtabb hangon ahelyett, hogy reagálnék a szavaira. De nem igazán tudok rá figyelni. Futva jelenik meg két katona, fegyverre a kezükben és szembetalálják magukat a hulla részeg felettesükkel. Őszintén nem tudom, mit mondanak. Nem is törődök velük. Ahogy azzal sem, hogy innentől fogva biztos az apám fülébe jut a mai kihágásom. De nem érdekel.
- Keressünk egy dokit - mondom egész nyugodtan annak ellenére, hogy egyre több a vér. - Ugye csak az oldaladból szedett ki egy darabot? - kérdezem, miközben igyekszem a lábam elé nézni. Nem lenne jó vele együtt elhasalni.
Végül persze csak az egyik épület faláig jutunk. Senki nem jött utánunk, de ettől még nem vagyunk mind a ketten pocsék állapotban. Sebastiant nekidöntöm a falnak. Lehet, hogy húzzuk az időt, de szeretném látni, hova kapta pontosan a golyót. Ugye csak a húsba fúródott? Másképp nem lesz elég az itteni dokit megkeresni. Nincsenek ennyire felkészülve és túl nagy baj lehetne belőle. Kórház fog kelleni, azt pedig nagyon nem akarom.

Andrew és Sebastian

Holnap piszkosul bánni fogom, amit ma teszek és mondok, ebben egészen biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy mindez most egyáltalán nem érdekel. Csak az számít, hogy meglepjem Sebastiant és lehordjam, amiért már most aludni akar menni.
- Igazad van. De attól még pár igazán jó tulajdonságát megtarthattad volna - mondom kis gondolkodás után. Komolyan nehezen hiszem, hogy most ő az, aki haza akar menni és én, aki rángatni akarja magával. Ez mindig fordítva volt, most pedig különösen furcsa, hogy felcserélődött a kép szerep.
- Tisztában vagyok vele, uram. Vállalom a felelősséget és szó nélkül veszem tudomásul a büntetést - mondom meglepően komolyan, annak ellenére is, hogy ő nevetésben tör ki. Nem mintha nem lennék azzal tisztában, hogy ki áll előttem. Tudom, hogy csak szórakozunk, ennek ellenére komoly maradok. Azt hiszem, tudat alatt így készülök fel a holnapi napra. Nem is reménykedek olyasmiben, hogy megúszhatom a lebukást. Az apám, a százados... valaki észreveszi majd rajtam, hogy alaposan leittam magam, amikor nem is kaptam kimenőt. Egy élmény lesz másnapos fejjel végighallgatni a leosztást.
- De ingyen kaptad meg - világítok rá arra az apróságra, ami egész nagy dolognak számít. Nem kellett értem sem hajtania, sem randira hívni. Ajándék volt neki a csaj, ha képes rá úgy tekinteni. A fő, hogy volt egy egész jó estéje, most pedig jöhet velem a laktanyára.
Egy percig sem jár azon az eszem, hogy ebből még baj lehet. Csak azt tudom, hogy jöjjön velem, mert az jó szórakozás lesz. Persze, amikor már megtorpanok a két őrt látva, kezdem érezni, hogy itt még bajok lehetnek. A kapun nem fogunk besétálni, annyi biztos. Viszont a kerítés... még használható dolog. De rá kell dobni a tetejére egy ruhát, hogy lenyomja a drótot és ne hasítson fel minket, aztán mászhatunk. Viszont nem én fogom beáldozni az egyenruhám. Túl értékes az ahhoz, ráadásul tiszta - vagy az volt, mikor felvettem.
Egész komoly arccal adom ki a parancsot és nézek ki a fejemben. Majd oldalra, Sebastianra. Próbálok csendben maradni, de kitör belőlem a nevetés, amikor a fején landol a pólója. Az az igazi, örömteli, részeg nevetés. Aztán persze rájövök, hogy nem kellene és összeszorítom a szám, de akkor is vigyorgok.
- Színész helyett, bohócnak kellene menned - jegyzem meg, ahogy mászni kezd. Közben ott állok a kerítés mellett és úgy járatom körbe a tekintetem, mintha ellenséges területen járnánk. Aztán én is mászni kezdek. Nem várom meg, amíg ő felér, csak megindulok utána, vigyorogva. Kutyákkal nem valószínű, hogy összefutunk, de pár tiszt vagy őr könnyedén szembejöhet velünk. Jobb esetben csak valami újonc lát meg minket.
- Hé, Monroe. Van pár korty Whisky-m, még a századostól. Kérsz? - teszem fel a nagy kérdést, ami legalább értelmet ad annak, hogy eljött velem. Nem mintha nem lennénk már amúgy is elég részegek, de ha már itt van... én pedig megkaptam a márkás italt... ugyan miért nem?
A túloldalon a kerítés felétől már nem mászok, hanem ugrok. Mondjuk úgy, hogy nem sikerült úgy, ahogy terveztem. Nem túl meglepő módon ülve kötök ki a betonon.
- Hogy az a...! - káromkodom el magam, majd jön a cifrább folytatás, miközben próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy egy; koszos lett a tiszta egyenruhám, és kettő; innen még fel kell állni.

Andrew és Sebastian

Az nem kifejezés, hogy mennyire bánni fogom a ma történeket. Az ivástól kezdve minden miatt úgy fog gyötörni a bűntudat, hogy ha őrségben leszek, még pislogni sem fogok, nehogy hibázzak. Az ilyen esték után régen is próbáltam tökéletes lenni. Olyan, amilyen kell, hogy legyek. Holnap ugyanez lesz a helyzet. Én leszek a tökéletes katona. A minta. De ma még nem rágódok ilyesmin. A részegség boldogít. Elfeledteti velem a gondjaimat. Mindent, amit tettem Az egyetlen, amit észben tartok, hogy milyen sebességgel kell megindulni előre, hogy meglepjem a láthatóan ráérősen sétálgató Sebastiant. Persze, hogy kapásból a hátára ugrok. Eszembe sem jut, hogy esetleg elhasalhat velem együtt a földön. Csak annyi, hogy jó móka lesz ráhozni a szívbajt.
- Dehogy mész aludni. Még korán van ahhoz. Hol van az a Sebastian, aki engem nyúzott még hajnalban, hogy szökjünk ki a kaszárnyából? - kérdezek vissza, tényleg elkerekedett szemekkel mérve végig, hogy vajon összekevertem-e valakivel. De ennyire nem vagyok részeg. Az embereket meg tudom különböztetni egymástól.
- Az úgy volt uram, hogy túl pocsékul éreztem magam, hogy visszamenjek a laktanyára - veszem fel a megfelelő stílust. Csak az a vigyor nem kellene az arcomra, és egész hihető alakítás lenne. Főleg, hogy az igazságot mondom. Pocsékul voltam. Pocsékul vagyok már napok óta, de azt hiszem, az egészet csak saját magamnak köszönhetem. Vagy vádolhatok mást? Majd átgondolom, ha nem dolgozik bennem az alkohol. Ha emlékezni fogok erre a gondolatra akkorra.
- Túl sokat vártál tőle annak ellenére, hogy ingyen volt - rázom meg a fejem rosszallóan, majd lépek egyet oldalra. Na nem azért, mert indulni készülök. Sokkal inkább azért, mert egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom. Ezúttal viszont marad a kis terpesz, hogy biztosan álljak mind a két lábamon, amíg csak el nem indulunk. Vissza, természetesen. A laktanyára.
- Na gyerünk katona. Irány előre. Azaz balra - teszek egy lépést előre, de rájövök, hogy arra soha a büdös életbe nem jutunk oda, ahova szeretnénk. Úgyhogy gyors irányváltás. Ha nem megy neki magától, akkor megfogom a ruháját és húzom a megfelelő irányba pár lépésig.
Ahhoz képest, hogy néha elbizonytalanodok, merre is kellene menni, egész hamar odaérünk. Egy bokor mögött állok meg, mintha az eltakarna minket. Talán azért mégsem kellene elsétálni a két őr mellett. Ennyire még részegen sem vagyok őrült. Neki nem szabadna ide bejönni, nekem nem szabadott volna elhagyni a területet.
- Hol szeretnél bemászni és fennakadni a drótkerítés tetején? - teszem fel a kérdést nagy komolyan, ahogy végigjáratom a tekintetem a messzire nyúló kerítés mentén. Aztán elindulok előre a saját fejem után. Egy elhagyottabb rész felé megyek a fogolytábor mellett. Ha itt át tudunk jutni, onnan már sima ügye eljutni... Nos, hova is akarunk mi menni egyáltalán? Kaszárnya?
- Le a felsőt, Monroe. Én nem szaggatom szét az egyenruhám. Csak dobd fel és mászhatunk - adom ki a következő parancsot a kelleténél talán kicsivel nagyobb hangon.

Andrew & Sebastian

Ahogy Sebastian egyre nagyobb bölcsességeket mondd, én annál több szemétséget. Nem mintha egyet is komolyan gondoltam volna. De jó volt ezeknek a gondolatoknak hangot adni. Most pedig már amúgy sem számít. Ő elszórakozik a szőkével, én pedig az üveg sörrel indulok meg, szinte bujkálva. Szándékosan választom a kisebb utcákat. Azokat, amikről tudom, hogy már átkutatták, vagy éppen senki nem tervezi. Persze, hogy sikerül belefutni egy kisebb kocsmába, ahol eltöltök jó fél órát. Vagy órát? Nem számít. Annyi biztos, hogy annyit iszok, hogy már nem tudom a fáradtságra ráfogni a furcsa fejemet. Kicsit kóvályog, de semmi olyan, amitől ne tudnék egyenesen menni. Éppen csak annyi, hogy jól érezzem magam. Nem tudom, hány évvel ezelőtt volt az, hogy ok nélkül húzódott vigyorra a szám. Pedig most ezt teszem. Egy hatalmas vigyor, ahogy intek a pultosnak és otthagyom a bandát. Mintha pont belépett volna egy csapat katona a másik ajtón. Vagy már csak képzeltem? Végül is, nem számít. Amúgy is csak újoncok lehettek, azok meg úgyis tudják, hol a helyük. Aztán az egyik nekem ütközik. Már veszem a levegőt, hogy lekiabáljam a fejét, amikor rájövök, hogy csak egy gyerek, aki fakarddal rohangál. Nagyokat pislogok, majd szó nélkül kikerülöm. Hogy került elém, amikor a másik ajtón mentem ki? Mindegy. Persze, hogy mindegy.
Fogalmam sincs, mennyi ideig állok kint a fal mellett, mire úgy érzem, hogy a friss levegő segített és kicsit kitisztult a fejem. Haladás. Már tudom, pontosan hol vagyok, ahogy azt is, hogy merre kell mennem. Vissza. Haza. Furcsa, de tényleg az aktuális kaszárnya az egyetlen hely, amit valaha úgy hívhattam, otthon. Annyira nem rossz, mint bárki gondolná. Ezért is indulok meg nagy mosollyal a már egész jól ismert úton. Aztán valahol elkanyarodok, ahol nem kellene és a fáraszt hozom Sebastianra, amikor belebotlok. Szó szerint, úgy vetem magam a hátára, mintha tizenéves kölykök lennénk. De nem hagyhattam ki. Közben pedig ott van a mosoly az arcomon.
- Nem húztad meg magad - jegyzem meg vigyorogva, majd hátrébb lépek és elengedem. Egy pillanatig csak nézek rá. Próbálom megállapítani, hogy vajon ő még mennyit ihatott azután, hogy eljöttem. Vagy azután, hogy...
- Bővült a listád? Felírtad rá a szőkeséget? - kérdezem ezúttal egész komoly arccal. Nem akarok én részleteket, csak kíváncsi vagyok, hogy végül megkapta-e, vagy azért ivott még bánatában egy sort.
- Elkísérsz! Ez parancs, katona - mutatok rá, majd a laktanya irányába. Ha már úgysem sikerült neki jól elbújni, jöhet velem. Nincs ebben semmi rossz. Könnyedén kicselezünk bármilyen őrt. Az újoncok meg úgysem ismerik. Miért ne jöhetne velem?