- Ha akarna sem tudna elhallgattatni. - Visszhangzik a fejemben, de erőt veszek magamon, s csak összeszorított ajkakkal sóhajtok egyet. Persze, vannak problémásabb embereim, akiket néha meg kell fegyelmezni, hogy tudják hol a helyük, de Andrew soha nem tartozott közéjük, ő sokkal inkább volt a jobb kezem, mint „egy katona a sok közül”. Senki nem engedhet meg magának ilyen hangnemet velem szemben, főként ő nem, épp az iménti indoklás miatt.
Szerinte tudom, hogy az életét adná-e értem, eddig tudtam is, de most épp kezdek kételkedni benne.
- Egy gyerek? Andrew... - Suttogom döbbenten, ahogy lassan fejet csóválok, s lenézek a földre, valami csalódottság is felfedezhető a tekintetemben, de hamar visszatér a komor, hivatalos arckifejezés, ahogy ismét felszegem a fejem, s figyelmesen tovább hallgatom, ugyanúgy visszafogva magam, mint eddig. De azon még az eddigieknél is sokkal jobban elhűlök, hogy egyszerűen lepasszolta a parancsaimat. Miért? Hogy ihasson? Miért nem nekem szólt, hogy nincs minden rendben? Mikor vett ekkora pálfordulatot? És hogy képzelte egyáltalán hogy megúszhatja? Csalódott vagyok, dühös és teljesen össze vagyok zavarodva. Ennyire rossz vezető lennék?
Arra viszont nem is számítok, hogy a legrosszabb csak ezután jön. Németek Avignonban? De még mindig nem szólok semmit, nemes egyszerűséggel várom meg, hogy befejezze a mondókáját, s utána is csak kimérten figyelem egy darabig, csak ezután lépek ki az asztalom mögül, s lassan, tekintélyesen sétálok elé. A tekintetem talán még soha nem látta ennyire dühösnek és zaklatottnak.
Én megbíztam benne. Tényleg, igazán. És képes volt ilyeneket meglépni? Mikor én még olyanba is bevontam, amihez végképp semmi köze nem volt, mint például a Moretti ügy, csak mert a barátomnak hittem. Szép.
Nagyon közel állok hozzá, már-már fenyegetően közel, de csak felszegett állal nézek a szemeibe. Régóta ismer, láthatott már így viselkedni, de rá még sosem néztem ilyen dühvel és megvetéssel. Soha. Pedig mióta van a kezem alá adva? Hét-nyolc éve? Az hosszú idő.
- Ezek után csak egy kérdésem maradt, Andrew. - Rövid szünetet tartok. Lassan beszélek és érzéketlenül. - Kettős ügynök vagy? Talán kém? - Biccentem oldalra a fejem. Később visszasétálok az asztalom mögé, de nem ülök le, csak megállok ott, ahogy eddig álltam. Nehéz visszafogni magam, bölcsebb tartani a távolságot. A nőcskés megjegyzését szinte meg sem hallottam, nem érdekel, de a németek már annál inkább. Mély és hosszú lélegzetet veszek, lenézek az asztalomra, a feszültség kézzel fogható, nyilvánvaló, hogy most jön az ítélet. Ő is biztosan tudja, hogy egy ilyen után ha akarnám a fogolytáborban rohadna meg.
- Amint felnyílik a bura, hadbíróság elé fogsz állni. - Nézek fel rá. - Addig is lásd el az őrmesteri feladataid, ahogy eddig tetted, mintha mi sem történt volna. Sokan így is kezdenek pánikolni, nem még ha a legjobb emberem meghurcolnám. Most mindenkire szükség van. - Ezzel a tudtára adom, hogy ami itt történt, kettőnk közt marad, amíg szükséghelyzet áll fent. - Viszont se kimenőre... - Rövid szünetet tartok, nem bizonytalanodom el, de nehezemre esik a következőket kimondani, amit ő is észrevehet, de őszintén jön. - se rám ne számíts.
- Leléphet, őrmester. - Teszem hozzá nem sokkal később, a tekintetemmel szinte kirugdosva az irodámból, ellentmondást nem tűrve, de még mielőtt kilépne adok egy utolsó parancsot négyszemközt. - A németeknek mondja meg, hogy megfontolom a dolgot. Magának viszont meg kell szakítania velük minden kapcsolatot.
Miután elhagyja a termet csak üveges szemekkel bámulok magam elé. A kezeim ökölbe szorítva remegnek, mint akinek valami rohama van. Nem tudom elhinni, hogy ez történt. A barátom hívattam be és egy olyan idegen hagyta el a szobát, akit nem is ismerek. Nehezen sikerül összekaparnom magam, a szekrényemhez sétálok, kiveszek egy üveg rumot és meghúzom. Újra meg újra. Ez majd segít lehiggadni.

Figyelmesen hallgatom Maxwell jelentését. Személyes gondok ide, vagy oda, ha katonaként kell viselkednem, akkor akként viselkedek, akkor nincs más, csak a századosi felelősség, aminek eleget kell tennem. Ahogy beszél, gondolatban már átfuttatom a lehetőségeket. Abból még tényleg komoly gondunk lehet, ha a városban minden áramellátás megszűnik. Nem mintha nekem annyira hiányozna, de ezekkel a kényelmes civilekkel más a helyzet. A szervezkedéseik miatt annyira nem aggódom. De mikor tovább viszi a monológját, mint kellene, gyakorlatilag az állam is leesik, teljes döbbenettel nézek fel rá, mikor már-már fenyegetőnek hangzó hangnemben mondja azt, hogy mindenkinek megvan a maga titka. Mi a fenéről beszél ez? Egyáltalán hogy engedhet meg magának ilyen hangnemet velem szemben? Velem szemben.
Először meg sem fordul a fejemben, hogy ez az egész a szobor műve lehet, csupán annyi, hogy talán tud Maxról és az ereklyékről – bár honnan a fenéből tudna – vagy be van lőve, vagy ki tudja, de mikor csak nem hallgat el és folytatja, lassan felállok, az asztalom felé támaszkodva és szinte fenyegetően szólalok meg, ahogy a szemeibe bámulok.
- Hogy mered megkérdőjelezni a szavam? - Kérdezem, a hivatalos megszólítást és magázást teljesen nélkülözve, miután hozzám vágja, hogy „maga sem mond el mindent.” És még mindig folytatja. Még mindig. Milyen italról beszél ez? Meg milyen hazugságok és lázadás? Mi a fene?
De egyelőre hallgatok, mint a sír, s közben kezd beérni a fejemben, hogy ez talán tényleg az ereklye hatása. Hisz mi más lenne? Értelmetlen magyarázat, de még így is a leglogikusabb.
Századosként nem vagyok az a dühöngő típus, aki úgymond hamarabb lép, mint gondolkodna, ez most kapóra jön. Türelmes típus vagyok, ő tudja a legjobban, hogy mennyire, még az öccse is felnéz rám. Immár teljesen kiegyenesedek, felszegem az állam, s tekintélyesen nézek le az előttem álló katonára.
- Folytassa csak. - Parancsolok rá ridegen és kimérten. Ha ez tényleg az ereklye, lássuk mit tudunk kihozni belőle. Lássuk mi mindent titkol előlem a legjobb barátom. Az egyetlen barátom...

Tegnap este megkaptam ezt a szobrot. Nevetséges, hogy mikbe bele nem megyek. Nem azt mondom, hogy egyszerű csere volt, még hezitáltam, a katona még erősen dolgozott bennem, tudtam mit kéne tennem, mi lenne a helyes, de őszintén szólva, ha akartam volna sem tehettem volna semmit a folyamat megállítására, annak a fickónak a kedves barátai – vagy tudom is én mi volt az, ami teljesen ledermesztett – gondoskodtak róla, hogy még csak véletlenül se gondoljam meg magam, s mielőtt észbe kaphattam volna, már híre-hamva sem volt. De legyen, ha egyszer megtaláltam, meg fogom találni még egyszer, akkor is, ha ezentúl kétség sem fér hozzá, hogy nem akarja, hogy megtaláljam. Ám mindenekelőtt, ha mást nem is, egy próbát megér, ha már a fiókomban van ez az úgynevezett... minek is mondta... valami Isutitia szobor. Szóval igen, itt van, de arról már nem kifejezetten kaptam információt, hogy mihez is kezdjek vele. A fogolytáborban kéne keresgélnem, vagy máshol? De ami most fontosabb erre a néhány percre, Andrew.
- Jöjjön. - Sóhajtok kimerülten, s magam elé húzok néhány papírt, mintha dolgoznék, nem pedig csak lesnék ki a fejemből, mint ahogy azt egyébként teszem, mikor hallom a kopogást az ajtómon. Ez biztosan az őrmester lesz a szóbeli jelentéssel a hajnali járőrözésről. Ami azt illeti ez most rám is fér, a legjobb barátom, ha csak egy gyors jelentés miatt is jön.
Az utóbbi időkben fáradt vagyok, nagyon. Testileg, lelkileg. Alig alszom valamit, fényévekkel több feladatot vállalok magamra, mint amennyit emberileg el lehet bírni, még Orson teljes munkakörét is átvettem mióta lesérült és a gyengélkedőn tengődik. De a legrosszabb, hogy kezd olyan érzésem lenni, hogy lassan az embereim is észreveszik, hogy valami nincs rendben a bura óta.
- Hallgatom, Maxwell. - Pillantok fel rá, mikor beljebb jön, s megáll. A hangom egyszerű és hivatalos, mint az ilyen helyzetekben mindig. Talán valamivel komorabb.
Itt szokott jönni az a rész, hogy megkínálom egy kis whiskyvel, vagy rummal, vagy amim épp akad, ha elégedett vagyok a teljesítményükkel, de most nem igazán tűnik úgy, hogy akár megmozdulni is meg akarnék, nem hogy felkelni és tölteni, mint mindig.
Végül arra jutok, hogy megvárom, amíg lerendezzük a hivatalos dolgokat aztán... nem bírom tovább, valakinek el kell mondanom, ha nem is nyíltan, de ezt-azt. Ő az egyetlen ember a bátyámon kívül, akiben feltétel nélkül megbízom, aki miatt ráugranék egy gránátra is, vagy belerohannék egy tankba és tudom, hogy ugyanezt megtenné értem. Ki mással beszélhetnék róla, ha nem vele?