Nem lennék köteles neki enni adni. Sőt, ide sem lettem volna köteles hozni. Lehetnék már ágyban és fordulhatnék a másik oldalamra. Könnyedén kiadhattam volna másnak a feladatot, hogy intézze el, meg lehetőleg ne veréssel, de szedje ki belőle, hogy mi történt. De az a fene nagy bűntudat, ami továbbra is ott motoszkál bennem, amiért megöltem azt a fiút, nem hagyja, hogy lepasszoljam a munkát. Attól persze biztos nem érezném jobban magam, ha megfulladna nekem itt a nagy evésben. Igazán lassíthat egy kicsit, nem fogom elvenni tőle, ha eltelik egy perc vagy tudom is én. Csak aprót bólintok, amikor azt mondja, nem kell kimennem, lassítani fog. Ekkor dőlök neki ráérősen a falnak. Még azt sem vizsgálom meg, hogy ki lett-e rendesen takarítva az előző fogoly után. Nem ritka, hogy kisebb vérfoltok maradnak a falakon. De bízok abban, hogy mindenki jól végezte a dolgát és az egyenruhám biztonságban van. Ha nem lenne, egy pillanattal később akkor sem érdekelne különösképpen. Jobban lefoglal, hogy elmondjam neki, nem akarok az ellensége lenni. Azt mégsem vagyok képes vele közölni, hogy nem szándékosan öltem meg a barátját és egy kicsit sem éreztem magam jobban akkor, amikor láttam, mit tettem. De még így is sokkal jobb választ kapok, mint gondoltam.
- Nem, nem teljesen mindegy - rázom meg a fejem, majd elég nagy szünetet tartok ahhoz, hogy azt higgye, magyarázatot nem kap a miértre. Magam sem tudom, mit mondhatnék. Hogy fogalmazhatnám meg?
- Csak egyél. Addig én intézek neked valami takarót meg a holnapi reggelit. Aztán ne lássalak meg újra erre. Ahogy megbeszéltük - veszem újra vissza a hivatalosan hangnemet, de ezúttal nem cseng olyan igazian, ahogy eddig. Inkább csak megszokás mondom mindezt, mielőtt magára hagynám.
- És kislány - szólok neki még vissza így, annak ellenére, hogy tudom, hogy utálja - nem zárom be az ajtót, de ha reggelit akarsz, itt maradsz addig - fejezem be a mondatot. Látni a szám szélén az apró rándulást. Igen, egy kezdetleges, pillanatnyi mosoly. Tudom, hogy ha van egy kis esze, maradni fog. Megéri neki az a reggeli és úgysincs jobb hely, ahova mehetne.

Szeretnék visszavágni a szavaira, de be kell látnom, hogy semmi értelme nem lenne. Így csak megrázom a fejem és próbálok a legkevesebb beszéddel eljutni vele a cellákig. Nem akarom bántani, nem akarom, hogy megmaradjon a karján az ujjaim nyoma, de oda sem figyelek rá, hogy milyen erősen szorítom. Valószínűleg nem fogom túl kellemesen érezni magam, hogyha meglátom, hogy nyomot hagytam rajta, de úgysem fog ebből semmi látszódni. Bár talán lenne rá esély, hogy valami megbánás látszódjon rajtam, de... nem, azzal az egésszel, hogy megemlítem az anyját, teljesen kiveri a fejemből ezt a témát. Nem akarok vele vitatkozni, sem olyat mondani, amitől pocsékul érezheti magát. Végül inkább csak hagyom, hogy duzzogjon a földön a cellában, amíg én átgondolom, hogy mi legyen a következő lépés és hozzak neki valamit enni. Nem mondom, hogy sok, de inkább adok neki, minthogy holnap ugyanitt kössön ki.
- Itt nincs, aki elvegye előled. Ha gondolod, még én is kimegyek és bezárom az ajtót. Inkább, minthogy a nagy sietségben megfulladj - mondom és tényleg kész vagyok magára hagyni arra a pár percre, amíg eszik. Persze, csak miután odaadtam neki a kenyeret is. Végül is, ha ellenséges foglyokat etetünk, egyszer ő is kaphat rendes ételt. Vagy valami olyasmit.
- Akkor parancsot kaptam. De elhiheted... - majdnem belefogok, hogy bánt is, hogy megtettem. Hogy amiatt hullott szét minden körülöttem és kezdem el kételkedni abban, amiben egész életemben hittem. De nem. Időben elhallgatok és talán ha felpillant, csak akkor tudja mindezt leolvasni az arcomról. Persze hamar összekapom magam és marad a fáradt pillantás.
- Csak ne utálj azért, mert katona vagyok. Nem kell beszélgetni, nem kell... barátkozni. Reggel pedig majd valaki kienged innen. Lehet, hogy csak reggeli után. Megpróbálom elintézni - sorolom neki a lehetőségeket ahelyett, hogy tovább magyaráznám, mit miért tettem. Igaz, akár bocsánatot is kérhetnék azért, hogy úgy szorítottam a karját, de nem visz rá a lélek.

Nem könnyíti meg a dolgomat, ez tény. Nem tudja befogni a száját, pedig azzal járna a legjobban. Bár nekem is lehetne annyi eszem, hogy nem reagálok a szavaira. Talán azzal még mennénk is valamire, ha hallgatnék. De képtelen vagyok pont úgy végigvezetni ezen az úton, mint bármelyik foglyot.
- Nem lenne értelme elengedjelek. Holnap újra itt lennél - rázom meg a fejem az apró magyarázatot követően. Megfogadom magamba, hogy ezek után tényleg nem szólok egy szót sem. Nem mintha képes lennék betartani. Pár métert haladunk előre, miközben a karját szorongatom a kelleténél kicsit erősebben. Igazából ez már fel sem tűnik. Egyszerű megszokás.
- Más rendszer szerint élünk. Mintha említettem volna már neked - jegyzem meg, miközben már a cellák között haladunk el. Annyi biztos, hogy nem aprózták meg el a kihallgatásokat. Nem egy fogoly a földön fekszik összegömbölyödve. Épphogy végignézek rajtuk, semmi több. Különösképpen most nem érdekelnek. Amúgy sem az én stílusom az ilyesmi. Persze megcsinálom, ha ezt kapom parancsba. Eleget láttam hozz, hogy képes legyek a legjobban leutánozni. Mikor az apád egy kihallgatásra visz el tíz évesen, valami színházaz előadás helyett... megmaradnak a részletek.
- Jól van - mondok csak ennyit a kiakadására. Nem akarok vele vitatkozni és nem akarom még jobban pokollá tenni a napjait. Persze sejthettem volna, hogy nem fog mosolyogni a szavaimon, de őszintén, nem gondoltam bele. Nekem csak egy megjegyzés volt a kérdésére, semmi több.
Ezek után viszont már sikerül végre megállni, hogy egyetlen szó nélkül hagyjam magára a cellában. Még az ajtót is csak úgy teszek, mintha rázárnám. Sejtem, hogy nem próbál megszökni, ha már betettem ide. Túlzottan haragszik rám... meg az egész világra. Persze nem hagyom, hogy sokáig duzzogjon. Hamar visszatérek egy nagy tányér levessel.
- Nem, mert csak mondod, de nem gondolod komolyan - válaszolom egészen egyszerűen, nyugodt hangon. Annak ellenére, hogy kezdek belefáradni a vele folytatott beszélgetésbe. Talán ezért is van az, hogy nem sokáig tartom a mostani stílust. Nincs sok értelme kedvesnek lenni vele. Akkor meg miért erőltessem meg magam?
- Nem, arra nem járok - sóhajtok egyet. Láthatóan nem jutunk semmivel előrébb. Teljesen mindegy, hogy emberszámba veszem, vagy csak belerúgok, mint egy útszéli kutyába.
- Lassíts. Nem veszi el senki a levest előled - mondom egészen lehalkítva a hangom, majd még egy szelet üres kenyeret is odaadok neki. A foglyok is jobb napokon ezt kapnak, csak valamivel kisebb adagot és egészen más stílusban.
- Mi lenne, ha nem tekintenél rám úgy, mint az ellenségedre? - teszem fel végül a nagy kérdést, ezúttal már a falnak dőlve, karba font kézzel.

Nagyon könnyen megúszta a mostani kis akcióját. Egy felrepedt száj, talán majd egy fájó arc. Semmi különös. De akár golyót is kaphatott volna, ha én nem jelenek meg. Nem hiszem, hogy képes lett volna ellopni valamit, majd azzal együtt megszökni, mielőtt bárki rátalált volna. Akkor már biztosan lőttek volna rá.
- Talán igen. Nem lenne, aki ennyi fejfájást okoz nekem - mondom, de igazából ösztönből jönnek a szavak. Át sem gondolom. Annyira nem érdekel a kis beszélgetésünk. Számomra csak időhúzás. Talán azért is olyan igaz minden egyes szó, amit kimondok. Talán tényleg bántana, ha látnám holtan.
- Nem vagyunk szeretetszolgálat - válaszolok csak ennyit, szintén félvállról és húzom magam után a cellák felé. Lehet, hogy meg akartam tudni, pontosan mi történt, de nincs kedvem az egész utat végigcsevegni. Főleg, hogy ezt már lefolytattuk máskor, kicsit máshogy. Ő utál minket, nekem meg a hócipőm tele van azzal, hogy állandóan belé botlok. Teljesen mindegy, hova megyek, úgy tűnik, nem szabadulok tőle. Mint egy élő bűntudat-előidéző.
- Egy frászt. De ez amolyan íratlan szabály. Oda nem rúgunk. A kínzás más, meg más... ez - próbálom neki mégis elmagyarázni, de már magam sem tudom, hogy minek igyekszek ennyi. Nem érti. Ahogy szerinte én nem érte a helyzetét és a sorsát, ő sem érti az ilyesmit. Bár abban nem vagyok biztos, hogy egyáltalán próbálkozik-e vagy csak mondja a magáét.
- Úgy nézek ki, mint egy hisztis gyerek, akit pofon vágott az anyja - mondom neki, miközben kitárom előtte a cella ajtaját. Nem, most ehhez tényleg nincs kedvem. Amint lehet, magára is hagyom és nem foglalkozok több megjegyzésével.
Persze hamarosan visszatérek és hozok neki egy nagy tányér levest. Lehet, hogy csak megnehezíti a dolgom, mégis személyesen szedtem neki enni és hoztam elé. Hamarabb kap, mint bármelyik fogoly. Ráadásul azoknál nem hagyjuk nyitva az ajtót, amikor esetleg bemegyünk. Itt én megtettem. De van egy olyan érzésem, hogy nem fog elfutni.
- Ezt ne csináld, oké? Nem azért mondom, hogy ígérd meg, mert olyan rohadék vagyok - váltok stílust és odaadom neki a tányért. Letenni nem igazán tudja, mert asztal nem jár az ilyen helyekhez, de megoldja ha jól sejtem.
- Nem fogok mindig rátalálni, amikor bajba kevered magad. Elég nekem egy gyerek halálát elviselni, nem kell még egy. Kerüld el ezt a helyet és máshol ölesd meg magad, ha annyira akarod - mondom neki, de cseppnyi él sincs a hangomban. Inkább érezni a tehetetlenséget. Ha rajtam múlna, segítenék rajta, de nem tehetem. Nem azért vagyok itt. Ráadásul lehetetlen mindet megmenteni.

Nem értem, miért kellett pont idejönnie. Ennél okosabbnak tűnt, minthogy beszökjön ide. Ha egy őr is lenne az egész helyen és azt a parancsot kapta volna, hogy lőjön mindenre, ami mozog...
- Micsoda szerencse. Ahogy az is, hogy pár pofon helyett nem kaptál golyót - jegyzem meg egy grimasz kíséretében. Azt hiszem, soha nem fogom megérteni, hogy miért ilyen vakmerő. El tudom képzelni, hogy milyen nagy úr az éhség, de egy öngyilkos tett még nem oldja meg. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy gondolom ő remélte.
- Szóval még én érezzem magam hibásnak - bólogatok, de nem mondok többet. Még a kislány dolgot sem ismétlem el, pedig láthatóan ezzel el tudnék nála érni valamilyen eredményt. Helyette gondolkozni kezdek. Muszáj lenne valami megoldást kitalálni, hogy mit kezdjek a helyzettel. Csak kicsit lassan megy, tekintve, hogy eléggé sikerült az agyam lefárasztani a sok jelentéssel, amit megírtam. Végül a legegyszerűbbnél maradok, de ezt ráérek vele közölni. Előbb ő tartozik nekem pár válasszal.
- Persze, az is más hibája - jegyzem meg egy bólintás kíséretében. - Nem mindenki ismeri a ti nyelveteket. Nem beszélgetni jöttünk ide - magyarázom, pedig nem lennék köteles. Mégis úgy érzem, hogy muszáj megszólalnom és megvédeni az enyéimet. Akkor is, ha igazából az a két katona nem hozzám tartozik.
- Sejtem. Nem volt tisztességes lépés - mondom, mintha az apja lennék vagy ilyesmi, aki most tanítja meg, hogy mi az, amit illik és mit nem. A következő megjegyzését pont akkor mondja ki, amikor kanyarodni kell. Talán kicsit erősebben rántom magam után, mint terveztem.
- Az ellenséges katona nem használ ilyen módszereket, mint te. Ilyesmire nincs kiképzés - teszem hozzá, miközben továbbra is szorítom a karját. A kérdésére viszont nem válaszolok. Csak vezetem végig, szándékosan úgy, hogy ha akar minden egyes cellába be tudjon nézni. Megtehetném, hogy beteszem valaki mellé. Senki nem lenne, aki reklamálna miatta - persze valószínűleg rajta kívül -, de én mégis a legvégére viszem egy üresbe.
- Úgy néztek ki, mint akik napi háromszor kapnak enni és olyan jól érzik magukat? - teszem fel inkább a saját kérdésem, ahogy visszafelé intek a fejemmel. Nem egy fogoly a földön feküdt. Hogy mitől jobb nekik, azt nem tudom, de az biztos, hogy egyik sem volt fényes állapotban. Nem eggyel ma is... elbeszélgethettek.
- Talán kapsz enni. Bár nem tudom, mivel érdemelhetnéd ki - mondom, miközben kitárom előtte a cella ajtaját. Ha kell, betolom, ha megy magától, annál jobb. Aztán persze azonnal magára hagyom egyetlen szó nélkül. Persze, hogy enni szerzek neki valamit.
- Reggel valaki kidob innen. Meg ne lássalak itt még egyszer, érthető? - beszélek, miközben bemegyek hozzá a cellába. Addig biztos nem kapja meg a tányér levest, amíg meg nem ígéri, hogy még ezt a környéket is elkerüli.

Tényleg összeszedtem magam. Az utóbbi egy hétben minden apró részlet a helyére került és úgy érzem, bármilyen feladattal megbirkózok. Csakhogy mégsem megy ez olyan könnyen, mint képzeltem. Legalábbis most, hogy a katona képtelen értelmes választ adni arról, hogy mi történt. De legalább annyit kinyög, hogy valami lány van itt és azt, hogy merre indult. Futva indulok meg a mutatott irányba. Csak arra van időm, hogy visszaszólva kijelentsem, még beszélni akarok velük. Ezek után viszont már csak előre figyelek és arra az alakra, akinek a körvonala kezd előttem feltűnni. Már csúsztatom a kezem a fegyverre és készülök elmondani azt a bizonyos mondatot, de végül nem teszem. Inkább egy nagy sóhaj kíséretében veszem tudomásul, hogy ki is áll előttem.
Lehet, hogy veszett nagy szája van, de ezt most nem fogja kimagyarázni. Betévedni egy lezárt területre egy dolog, de a laktanyára besétálni. Egyáltalán hogy a fenébe jutott be? Majd erre is rákérdezek, de előtte megfogom az állát és magam felé fordítom a fejét.
- Csodálom, hogy még minden fogad a helyén - jegyzem meg, egyelőre nem törődve az ő visszavágásával. Agyalok rajta, hogy tehetném ki innen anélkül, hogy rajtam kérnék számon a történteket. Na meg anélkül, hogy az alvásra szánt időm helyett újra az irodában ülhetnék, jelentést körmölve. De nem igazán találom a megoldást, annyi biztos.
- Ügyes kislány vagy, azt hittem, feltalálod magad - mondom és van egy olyan érzésem, hogy a kislány megszólítással az agyára megyek. De ezúttal nem érdekel. Akkor nem okozott ekkora gondot, amikor a fák közé rángattam és le kellett volna lőnöm. Ez egy katonai terület az istenért is!
- Persze, jó megoldást választottál. A lehető legjobbat. Ez volt az ésszerű lépés - mondom és végre elengedem. Nem fog elfutni. Tudja, hogy nincs esélye. Ahogy nekem sincs semmi esélyem az alvásra ezek után. Bármennyire is csak szeretnék megszabadulni tőle, nem foghatom meg a felsője nyakánál és tehetem ki innen.
- Irány előre, közben pedig kezd el magyarázni, hogy mi történt a katonák és közted. Azon kívül, hogy az egyet padlóra küldted - mondom ki végül és ha időközben nem mozdul, megragadom a karját. Nem vagyok vele túl durva, de annyi biztos, hogy érezni, rohadtul nem díjazom az ittlétét. Pedig még marad egy ideig. Rács mögött, mert természetesen nem a kapu felé vezetem. Intézek neki enni, aztán... nos, fogalmam sincs.

Éppen a jó katona korszakomat élem. Sikerült egy teljes hetet úgy végigcsinálni, hogy semmi szabályszegést nem követtem el. Lehet, hogy megrendült a hitem, de azt is beláttam, hogy semmi máshoz nem értek. Nem ronthatok el mindent és vághatom sutba az egész életem csak azért, mert felnyitották a szemem. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy összeszedtem magam, vagy legalábbis nagyon igyekszek. Nincs több ivászat, nincs kilógás, nincs szabály- illetve parancsszegés. Azt persze elhatároztam, hogy nem követek vakon minden utasítást, viszont időbe telik, amíg megtalálom azt a bizonyos aranyközéputat.
De ma könnyű dolgom lesz, ebben egészen biztos vagyok. A laktanyán lézengésben nem lehet mit elrontani. Hivatalosan eltávon vagyok, de azt senki nem szabhatja meg, hogy mit kezdek ilyenkor a szabadidőmmel. Én viszont döntöttem. Utolérem magam a papírmunkával. Leadok minden jelentést, amivel még tartozok a feletteseimnek, valamint végigjárom a teljes területet a kerítés mentén. Amolyan esti séta. A szabadság érzése. Elég nagy terület ahhoz, hogy elüssem vele a fennmaradó felesleges időm, majd lefeküdjek aludni. Ma végre négy óránál biztosan többet.
Egész kellemes ezzel a gondolattal vágni neki a sétának. Teljesen belemerülök a gondolataimban, csak egy nagyon kis részem az, ami figyel a környezetemre. Az, amelyiket nem tudom tudatosan ki és bekapcsolni. Az ösztön. Ennek köszönhetem, hogy feltűnik a káromkodás és, hogy valakit nagyon szidnak. Először alig szűrődik be a tudatomba, azután viszont már kényszerítem magam, hogy megálljak és figyeljek. A lábaim akaratlanul indulnak meg a távolban lévő alakok irányába. Csak két katonát találok. Egyik a földön, a másik mellette, együtt érzően néz le rá.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezem, azonnal felvéve a felettesi hangnemet. De ők képtelenek értelmes választ kinyögni. A lényeget viszont még így is megértem. Nagy levegőt veszek, elhallgattatom a katonát.
- Beszélni fogunk még erről. Az irodámba. Egy óra múlva. Mindketten - hadarom el, majd futva indulok meg abba az irányba, amerre a katona nagyon mutogatott. Komolyan, nem tudom megérteni, hogy képesek csak ott állni, amikor azt mondják, valaki beszökött! Nem kis büntetésre számíthatnak az egyszer biztos. Csak járjak ennek az egésznek a végére.
Fokozom a tempót és már nyúlnék is a fegyverem után, ha nem látnám, hogy előttem megáll az alak. Nem egy ellenséges katona, de még csak nem is szökött fogoly.
- Komolyan zárkába kellene dugnom téged! - szűröm a szavakat a fogaim között, ahogy továbbra is elég sietősen, de odamegyek hozzá. Azzal a mozdulattal pedig kapom is el az állát. Egy azért, hogy megnézzem, milyen állapotban van, másrészről pedig azért, hogy ne eredjen futásnak. Remélem van annyi esze, hogy meg se próbálja.
- Mit nem értettél abból, hogy húzd meg magad? Ezt most nem magyarázod ki. Ide nem téved be csak úgy véletlen az ember. Mi a fenét képzeltél? - mondom, nem kis hangerővel kezdve, amiből a végére csak a visszafojtott düh marad.