- Remélem tudod, hogy ezzel csak magad ellen beszélsz. - Nézek rá érzelemmentesen, katonásan, s bár az arcomon semmi nem tükröződik, a tekintetemben láthatja, hogy maximalista felettesként ezt a kijelentését, hogy akár nála is bejuthatott volna nagyon zokon venném, ám az az énem, aki a barátja, igenis elgondolkodott, hogy mi a fene baja lehet Andrewnak. De nem kezdhetek el aggódni, legalábbis nem itt és nem most. Egy szünettel egybevéve, mielőtt folytatnám, nagyot és mélyet sóhajtok. Nem lenézően, inkább feszülten, kisebb aggodalommal a lélegzetemben.
- Nézd, Andrew. Felettesként és barátként is szólok hozzád. Fogalmam sincs mi bajod van, de azonnal verd ki a fejedből, most senkit nem érdekel, hogy szarul vagy. Terepen vagyunk.  Közvetlenül az ezredestől kaptam parancsot, érezheted a dolog súlyát. Én tartozom értetek és a munkátokért felelősséggel és ha ezt elbasszuk, nagyon nagyon megüthetem a bokám. - A barátságosnak mondható hangnemet ismét megváltoztatom, s immár a szigorú, századostól várható tónusban beszélek hozzá, teljesen kihúzva magam, tekintélyesen. - A pontos parancs, mint már elmondtam, őrmester, az, hogy civil nem juthat be. Semmilyen körülmények között. Akkor megyünk vissza a kaszárnyába, amikor azt mondják. Mégis hogy teljesítsem a feladatom elvárás szerint, mikor egy rakás idióta vesz körbe? - Az utolsó mondatom – kérdésem – inkább már csak hangosan gondolkodva teszem hozzá, de ezt éreztetheti az őrmesterrel, hogy nem feltétlenül vagyok elégedett.
Nem arról van szó, hogy nem érdekel mit akar mondani, sőt. Nagyon is érdekel. Ha a beosztottam szétszórt, az rám is tartozik. És ha a barátom nyomasztja valami? Azt még inkább. De itt és most ezt nem engedhetjük meg magunknak. Már így is nagy kihágás, hogy legalább fél órája elhagyta az őrhelyét.
- Henry most nem érhető el, oké? A századosod vagyok. - Kezdem teljesen barátian, minden szigor nélkül. - A kaszárnyába visszaérve még visszatérünk rá, rendben? Ha a hely és idő is megfelelő lesz. - A vállára teszem az egyik kezem, megütögetve azt. - Addig tarts ki és koncentrálj a feladatodra, oké? - Majd pedig kihúzom magam, amennyire lehet, s úgy nézek a szemeibe, hivatalos hangon folytatva. - Térjen vissza az őrhelyére, katona. Ez parancs.

- A franciák fegyelmezetlenek. - Csóválom meg a fejem menet közben. Ez a megjegyzés tulajdonképpen csak félig szólt Andrew, illetve az őrmester felé, másrészt meg csak egy hangosabban kimondott gondolat volt. Azzal különösebben nem foglalkozom, hogy a gyerek tud-e angolul, vagy sem, bár kétlem, hogy az ilyen kölykök több nyelvet beszélnének.
- Miután visszatértünk a kaszárnyába, - nézek most már ténylegesen a barátomra – egy órája lesz őrmester, hogy letegyen egy nevet az asztalomra. Amennyiben ez nem történik meg, kollektív büntetésre számíthatnak. - Az én századomban nincs olyan, hogy „áh, túl komolyan veszed”. Nálunk senki nem hibázhat. Egyébként meg szeretnék kivételesen négy óránál többet aludni, épp úgy, ahogy mindenki más a csapatban, mindenki érdeke, hogy a tudomásomra jusson ki hibázott.
Andrew kérdésére teljesen ledöbbenek, érzem, ahogy feszülten megrándul az arcizmom és az átlagosnál mélyebb levegőt veszek, mint általában, mikor valami miatt nagyon vissza kell fognom magam és megőrizni a hidegvérem.
- Az nem a maga dolga, őrmester. - Ezt most ennyiben hagyom, de feltett szándékom később visszatérni rá. Ha már nem lesz... nos társaságunk. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy gyerek. De ugyanakkor civil is. És bár nem tudhatom biztosan, hogy nem tud angolul, nem árt az óvatosság. Sőt. Andrew ezzel a kérdéssel nagyon túl lőtt a célon.
Úgy tíz perc séta után megpillantom a távolban a kíváncsiskodó egy-két tucat embert és egy mondat erejéig megállok az őrmesterre nézve.
- Te várj meg itt. Mindjárt jövök. - S azzal elindulok a kölyökkel, hogy megkeressem az anyját, aki valószínűleg már halálra aggódta magát. A franciákhoz közelebb érve, lazábbra veszem a fiú ingének szorítását és felöltöm a „jó katonához illő” legudvariasabb mosolyom.  Azt az oldalam mutatom, amire polgárként egyszerűen jó ránézni, ezzel szemben az őrmestert nem engedhettem idáig, hiszen ő úgymond terepmunkán van, állig felfegyverkezve. Mondanom sem kell mit váltana ki egy fegyveres katona látványa.
Relatív hamar lezavarom a dolgot és miután megbizonyosodtam róla, hogy több ilyen nem fog részükről előfordulni visszaindulok Andrewhoz.
Alaptempóban megyek, de viszonylag gyorsan, ám az őrmesterhez érve nem hogy nem lassítok le, de még csak rá sem nézek. Majd utánam jön.
Ez így marad néhány percig, s mikor már elég messze értünk a bámészkodóktól, de még nem értük el a zóna határát hirtelen megállok és jóval dühösebben, mint mikor számon kértem a fiúról szólok hozzá. Szólok... szinte üvöltök vele, a hivatalos hangnemet immár elhagyva.
- Mégis mi a fenét képzelsz te idióta?! Mi volt a repülőn és hova tartott? Egy civil előtt feltenni egy ilyen kérdést?!  - Szinte neki feszültem, de most teszek egy nagy lépést hátra és azzal a lendülettel el is fordulok mély levegőt véve, s megdörzsölöm a homlokom, a harag elillan a hangomból és már csak baráti hangnemben folytatom. - A fenébe is Andrew... profi vagy. Mi a fene ütött beléd? - Ahogy a mondatom végére érek vissza is fordulok felé. Amilyen hirtelen haragú vagyok, olyan sokáig is tart a harag.  Maxwell az egyik legjobb emberem és jó barátom is, éppen ezért nem engedhet meg magának ilyen hibát.
- Őrmester, - kezdem újra hivatalosabban – sose becsüljön le egy gyereket. Emlékezzen csak vissza a saját gyerekkorára, vagy az enyémre. Minket is kemény fából faragtak.

Mondhatni nagy kő esik le a szívemről, ahogy meglátom, hogy Andrew az. Igaz, hogy bárki másnál is simán ki tudtam volna magyarázni magam, így aggodalomra alapból nem volt okom, de hát nem szoktam sűrűn „rosszban sántikálni”, nem vagyok hozzászokva a helyzethez.
A pillanatnyi megilletődésem - ami valószínűleg nem is látszott - hamar elszáll, ahogy egy profihoz méltó, s kihúzva emelem, már szigorúbban a tekintetem az előttem álló katonára, lepillantok a cseppet sem rémült gyerekre, majd vissza rá, s már szinte villámokat szórok a szemeimmel. Elhagyta az őrhelyét.
- Ez meg mi, őrmester? – Nyomom meg az utolsó szót erősen, s ezután a hangom mennydörgő és igencsak indulatos. – Persze, hogy nem kapott rá parancsot, hogy mi a teendő a bejutott civilekkel! A parancs az volt, hogy civil nem juthat be! – Naná, hogy dühös vagyok. Ha az ezredes meglátja ezt a kölyköt, az én hátamon csattan az ostor, nem az embereimén. Kis szünetet tartok, egy jó nagy levegővel, majd ijesztően ridegen teszem fel a rövid kérdést. – Kinek a területén jutott be?
Hamarosan enyhültebb tekintettel lenézek a fiúra és egy röpke másodpercre megjelenik az arcomon egy halvány mosoly is. Ha nem tudnám mi a fegyelem és mi a dolgom, talán el is nevettem volna magam a gyerek arckifejezését látva. Ugyan mi lehet ilyen mulatságos?
- Hé gamin. – Hajolok le hozz a térdeimre támaszkodva, s miután megtudom, hogy a szülei valahol kint vannak folytatom. - Il s'agit d'une zone d'accès restreint. Tu ne devez pas être ici. Nous allons tu ramener à votre mère.
Felemelkedem, nagyot sóhajtok, egy apróbb hangfoszlánnyal egybevéve, a hangom immár kvázi beletörődő, jóval nyugodtabb.
- Kirakjuk a gyereket, aztán visszamész az őrhelyedre. A felelőssel később számolok. – Feltűnésmentesen a zsebemhez nyúlok, ellenőrizve, hogy biztosan megvan-e a nyúlláb,  majd átveszem a fiút az őrmestertől, és szintén a tarkójánál megfogva határozottan, de nem durván lökve rajta elindulok.

Ahogy lelassul a dzsip, majd leáll a motorja, úriasan lépek le a becsapódástól teljesen letiport földre, az egyenruhám enyhén megigazítva, s unottan dörzsölöm meg a frissen borotvált arcom. Egyáltalán nem tetszik, jobban érzem magam borostásan, meg összevissza hajjal, de mozgás van, ilyenkor mindennek „tökéletesen” kell állnia. Tetőtől talpig katonaként.
Bár azt nem teljesen értettem mire ez a nagy felhajtás egy lezuhant kisgép miatt, most, hogy a távolból szemügyre tudom venni már más a helyzet. A szinte felismerhetetlenségig roncsolódott repülő darabjaiból ítélve rakományt szállíthatott. Bár kitudja, nem az én dolgom, parancsot teljesítek, ahogy mindenki más. Azt mondták hozzam a századom húsz legjobb katonáját és biztosítsuk a környéket. És mint tudjuk a parancs arra való, hogy feltétel nélkül teljesítsük, ezt annak idején talán hamarabb megtanultam, mint járni.
Az embereim parancs szerint elfoglalták a helyüket, viszont a felettesem eltűnt. Akkor most mit csináljak? Az én pozícióm nem adták meg, csak annyit, hogy ügyeljek a katonáimra. El sem tudnám mondani, hogy ezzel mennyi kiskaput ajánlottak fel…
A roncsoktól még mindig igen messze állva az összegyűlteket figyelem a gép körül. Az ezredesen és a városvezetőségén kívül a többieket még sosem láttam, de ránézésre valami tudósfajták lehetnek. Hisz ki mások vennének fel ilyen végtelenül röhejes ruhákat? De tudósok itt? Miért?
Feszülten torkot köszörülök, meglazítom a vállaim, mert eddig erősen vigyázzban álltam, s veszek egy éles jobb kanyart, hogy kevésbé belátható területen közelítsem meg a roncsokat. Próbálom elkerülni az embereim figyelmét, de mivel én vagyok az ők felügyelésükkel megbízva, nem pedig fordítva, gyakorlatilag oda megyek, ahova akarok, még ha nem is lehetne, mondván felügyelek. Bevallom nincs ínyemre, hogy az apám, vagy a bátyám helyett beosztottak egy idióta alá, így túl nagy bűntudatot, vagy félelmet sem érzek a kihágásom miatt.
Az egész környéket beterítik a felrobbant gép égő, füstölő, vagy épp elszenesedett darabjai.
- Bármi volt is ezen a gépen, elégett… - mormogom magamban, hangosan gondolkodva, miközben egy füstölgő alkatrészre bámulok lefele, ami talán az orrhoz tartozhatott, majd felnézek egy gondolkodó grimasszal a távolba, a furcsa, kutatónak vélt figurákat figyelve, s magamban fejezem be a gondolatom. – Akkor mire ez a nagy felhajtás…
Még egy jó darabig elbóklászok a letarolt területen, ügyelve, hogy kerüljem a figyelmet, s próbálom megtalálni a logikát abban, amit látok, a dolgok mozgatórugóját, de nem lelem.
Nem lelem egész addig, amíg egy különös tárgyra nem bukkanok a földön. Egy tárgy, ami a legkevésbé sem illik a környezetbe.
Erős grimasz jelenik meg az arcomon, ahogy a szemöldököm ráncolom, se leguggolok, hogy közelebbről is megfigyelhessem.
- Mi a… - Szalad ki a számon. Az előttem heverő dolog kifejezetten nyúllábnak tűnik, de nem egy relatív frissen leszakadt végtagra hasonlít, sokkal inkább egy öreg, antik – már ha lehet egy random testrészre azt mondani, hogy antik – darab. Magamhoz húzok egy nem messze heverő botot, s megfordítom vele a lábat, hogy jobban szemügyre vehessem. Most már tisztán kivehető, hogy egy mellső láb, melynek a vége valami erős bőrszerű anyaggal van elvarrva, rajta egy ismeretlen jellel.
Felnézek az égre, s próbálom ránézésre megsaccolni, hogy mekkora esély van rá, hogy a repülőről származik. De nem filózhatok túl sokáig, mert lépteket hallok a hátam mögött, így gyorsan kikapok egy kendőt a zsebemből, azzal a mozdulattal beletekerem az apró tárgyat és zsebre dugom, majd felállok, s ugyanakkor a másik férfi felé fordulok.