Ha belegondolnék, hogy tényleg nekisétálhattam volna a falnak, még egész büszke is lennék magamra. De ilyesmi eszembe sem jut. Örülök, hogy meg tudom támasztani a hátam és az ismeretlen ismerős láttán próbálok nagyon is komolyan nézni rá. Próbálok úgy viselkedni, mint bármikor máskor. Lehet, hogy nem sikerül olyan jól, mint hiszem. Erre akkor jövök rá, amikor felismerem, hogy ki is van előttem. Az egészségügyis, aki a foglyoknál járkált. Akkor szinte remegett úgy félt tőlem, most meg... Valami hasonlót akartam elérni nála ezúttal is, de nem sikerül, bárhogy próbálkozok. Még a hangom sem olyan tiszteletet követelő, mint akarom.
- Legalább őszinte - morgom az orrom alatt és nagy odafigyeléssel kezdem el vizsgálni a cipőmet. Sáros. Meg kell majd tisztítani. Valószínűleg az egyenruhám nadrágját pedig varrni kell majd a térdemnél. Remek.
Mégsem azok a következő szavaim, hogy hozzon tűt, cérnát, majd utána kezdje el megpucolni a cipőm. Whisky. Az kellene nekem, még nem ütöttem ki magam eléggé. Egy részem tudja, hogy nem arra van nekem szükségem, mégis piát kérek.
- Honnan veszi ezt, katona? - kérdezek vissza inkább ösztönből, mintsem meggondoltan. Ez amolyan standard kérdés, semmi egyéb. Nem is hiszem, hogy igazán választ várok rá. Inkább csak annyit, hogy belássa, még így sem tudhatja nálam jobban, mire van szükségem és mire nincs.
Az igazság persze az, hogy ő tud gondolkodni. Nekem ez nem igazán megy. Még azzal is meggyűlik a bajom, hogy ne dőljek oldalra. Sikerül nem is tudom, pontosan miben, megkapaszkodni.
- Jól vagyok. Állok a lábamon - motyogom egész lassan ejtve ki a szavakat, miközben újra a falnak támasztom a hátam. Nem tervezem innen elindulni semerre. Végül is, egész kényelmes és jó itt, akkor miért indulnék bármerre ebben a dzsungelben? Persze mégis kész vagyok menni, amikor Morphew azt mondja. Különös, hogy még ha nem is hivatalos parancs meg ilyesmi, de hallgatok rá. Ellököm magam a faltól, de azért azzal az első lépéssel még várok. Főleg, mert eszemben sincs rátámaszkodni semmilyen szinten.
- Csak az irodámat kell megkeresni. Semmi több. Csak az irodámat. Van még ott dolgom. Eltakarítani a vért meg mindent - mondom egész hosszan, továbbra is mozdulatlanul állva. Csak akkor indulok meg, amikor látom rajta az idegességet és meghallom a nevetést a hátam mögül. Jó, még messze vannak, de azt meg tudom állapítani még én is, hogy nem tetszenek a fejlemények. Mégis egyedül indulok meg előre.
Kemény három lépést teszek meg, mire megmarkolom Morphew ruháját, hogy ne essek hasra. Így azért már valamivel magabiztosabban lépkedek tovább egészen az első kanyarig, ahol is megállok és megszólalok.
- Tudja egyáltalán, hogy merre van az irodám? - kérdezem teljesen komolyan, talán kicsit aggódva. - És azt, hogyan kell tartania a száját a ma estéről? - teszem hozzá az egész értelmes és logikus kérdést. Biztos van eltemetve a sok alkohol alatt egy darab józanság, ami most felszínre került egy másodperc elejéig. Majd ha válaszolt, utána mehetünk tovább, de addig itt állunk. Akkor is, ha a három katona esetleg újra majdnem beér minket.

Részeg vagyok. Nagyon, nagyon részeg, de azt még így is tudom, hogy nem lenne szerencsés bárkivel is összefutni. Ha kiderül, hogy ennyit megengedtem magamnak, nekem végem. Ezért is próbálok minél csendesebben és minél kevesebb feltűnéssel eljutni az irodámig. A másnapot majd valahogy túlélem. Ráérek később aggódni miatta. Már így is túl sok mindenre kell figyelnem egyszerre, ami nem könnyű feladat. Egy, talpon kellene maradni. Kettő, mintha látnék egy alakot. Na előle kellene meglépni. Kis idő még így is kell, amíg rájövök, hogy melyik irányba induljak meg. De úgy tűnik, hogy nem sikerült kiválasztani a jó irányt, így pár méter tántorgás után csak a szembejövő falnak döntöm a hátam, mintha éppen semmi dolgom nem lenne, csak kiszellőztetem a fejem. Ha csak egy kicsit kevesebb alkohol dolgozna bennem biztos rájönnék, hogy még a hülye is átlátna az álcámon, nemhogy egy másik katona, aki odalép hozzám. Minden erőmmel azon vagyok, hogy miközben ő beszél, rájöjjek, vajon kicsoda. A stílusból ítélve biztosan nem egy felettem álló tiszt. Azt hiszem, ez jó jelnek számít.
- Segíteni? Úgy nézek ki, mint akinek segítség kell? - kérdezek vissza szerintem azonnal, a valóságban ez jó fél perc hallgatás után következik be. De a lényeg, hogy közben nagyon fenyegetően és feletteshez méltóan nézek rá. Vagy legalábbis próbálkozok.
- De talán mégis segíthet... mi lenne, ha szerezne a százados irodájából nekem még egy kis Whiskyt? - kérdezem kicsit oldalra döntött fejjel, aminek következtében majdnem kicsúszik alólam a lábam. De sikerül talpon maradni. Igaz csak úgy, hogy elég nagy terpeszben állok, miközben valami kapaszkodót keresek a hátam mögött. De a lényeg, hogy állva maradok, nem igaz? Lehet, hogy mégsem kell nekem még több ital. Főleg, hogy már arra sem emlékszem túlzottan, hogy miért kezdtem ma inni.
- Csak mutassa meg, hogy merre. Úgy tűnik, a délután folyamán... kicsit átrendeztek itt mindent - motyogom kissé összezavarodva, miközben ezúttal mindenhova nézek, csak rá nem.

Sár. Egy pocsolyába sikerül beletérdelni, majd tenyerelni, ahogy megpróbálok talpra kecmeregni. Őszintén nem emlékszem rá, hogy Sebastian hova tűnt. Még arra sem mernék megesküdni, hogy tényleg jött-e velem, vagy csak képzeltem. Az viszont biztos, hogy a Whisky, amit felajánlottam neki - vagy magamnak -, elfogyott. Ezt is csak azért tudom, mert most csattant szét az üveg a betonon. Káromkodok egy sort az orrom alatt, de nem is az üveg az, amit bánt. Inkább az, hogy elég hangos volt ahhoz, hogy bárki meghallhassa. Nagy levegőt veszek és megpróbálom kihúzni magam. Az egyenruhám megigazítom, de még ilyen állapotban, hulla részegen is meg tudom állapítani, hogy ezzel nem verek át senkit. Fogalmam sincs, hogy rúgtam-e már be ennyire, mint ezúttal. Nem hiszem. Nem emlékszek rá. Valószínűleg ezekre a gondolatokra, meg a mai napra sem tudok emlékezni. Csak az iszonyatos fejfájás marad majd meg. Na és a bűntudattal kevert kényszer, hogy a kihágás miatt még jobban teljesítsek, mint eddig.
Ma viszont még az is túl nagy feladatnak tűnik, hogy egyenesen járjak. A kis esés után sikerül ugyan megállni a lábamon, de elindulni már csak úgy merek, hogy támasztom magam mellett a falat, ahogy tudom.
- Egyik láb a másik után. Nem olyan bonyolult - motyogom, de ebből valószínűleg csak valami érthetetlen katyvaszt hallani. Nem mintha számítana. Én tudom, hogy mit mondtam, másnak pedig ajánlom, hogy ne kérdezzen rá.
Azért megállok és felemelem a fejem, amikor a gondolat végére érek. Nem szeretnék senkivel összefutni még véletlenül sem. Ha pár perccel... órával... valamennyi idővel ezelőtt sikerült beszökni úgy, hogy átmásztunk a kerítésen, most igazán lehetne egy kis szerencsém. Csak meg kell találni az irodámat, leülni a székemre és lehajtani a fejem az asztalra. Nem olyan bonyolult. Nem lehetetlen feladat.
Meg is indulnék újra, ha nem látnék mozgást a távolban. Bár lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. Vagyis az alkohol. Nem kockáztathatok. Túl sok függ azon, hogy észrevesznek-e vagy sem. Azon sem lepődnék meg, ha egy ilyen éjszaka miatt úszna a ranglétrán való feljebbjutásom. Úgyhogy irány jobbra... vagyis balra. El a lámpa mellett, be a sötétbe, hogy ne legyen olyan feltűnő a botorkálásom. Csak jutnék már el addig az irodáig...!