Érzem annak a rohadt botnak a nyomását a lábfejemen, de ez nem látszik, egy pillanatra sem engedem, sem fizikailag, sem a tekintetemmel. Meg amúgy is mit foglalkoznék vele, azt hiszi majd megbökdösi a lábam a kis sétapálcájával én meg jó fiú módjára ellépek tőle, vagy mi? A bátyám említésével nagyon kihúzta a gyufát. Persze ráfoghatnánk, hogy csak véletlen egybeesés, de a hangján tisztán érezhető volt, hogy tud valamit a fickó, ami csak még jobban dühít.
- Rohadtul leszarom a lábát. - Sziszegem felé, s érezhető, hogy épp magammal küzdök, hogy itt helyben megfojtsam-e, vagy valahol máshol nyúzzam róla addig a bőrt, amíg ki nem böki mit tud a fivéremről és honnan.
Nem sokkal később, néhány másodpercre a hideg is kiráz, olyannyira, hogy szinte belegörnyedek, s ahogy a fickó motyog valamit többesszámban egy értetlen arckifejezéssel pillantok félre, de csak a szemeimmel egy röpke pillanatra, még úgy is, hogy tudom, nincs itt más. Bár a kerítés előbbi csörömpölése végett legalább egy járőr már erre tarthat, azt viszont kétlem, hogy hozzá beszélne, főleg így... Végül elkönyvelem, hogy ez is valami szenilis vénember, akinek hiányzik egy kereke.
Nincs túl sok időm az események további alakulása felől gondolkodni, mert a következő percben már úgy érzem, mintha egy tornádó ragadt volna fel, tudom, hogy lehetetlen, de érzem, hogy a lábam nem éri a földet és valami durván arrébb röpít pár méterrel, éppen hogy pár centivel egy kiálló vasrúd mellett landolok, nem sokon múlt, hogy fel ne legyek nyársalva.
Teljesen abszurd, ami történik, de egy pillanatig sem gondolkodom, hogy mi a fene folyik itt, ösztönösen nyúlok a fegyveremért, hogy szitává lőjem ezt a rohadékot, de a pisztoly nincs a tokjában. Értetlenül ülök a földön a mögöttem lévő sziklának dőlve, legalább egy repedt bordával, fájdalmas sóhajjal keresem fürkészem a szemeimmel az előttem elterülő talajt, mikor meglátom a fegyverem a földön heverve valahol épp félúton a pasas, meg köztem.
Amíg ő beszél én gyakorlatilag a földön kúszva próbálom elérni a pisztolyom, s mikor ez megtörtént a fogaim összeszorítva felállok, s rászegezem azt.
- Mi a fene volt ez? - A jobb kezemmel tartom felé a fegyvert, a ballal pedig a jobb oldalam fogom, ahol vélhetőleg repedt ez-az, vagy csak jobban megütöttem, de lőni azt hiszem nem akarok... nem tudom... nyilvánvalóan össze vagyok zavarodva. - Katona vagyok, nincsenek értékeim. - Bár a családom befolyásos és jó módú, fogalmam sincs tőlem mit akarhat. Még nem eszméltem fel az imént történtekből.

Mikor azzal jön, hogy ő aztán teljesen egészséges, az arcomra szánakozó, s talán kissé lenéző kifejezés ül ki, mint aki legalább századjára hallgatja végig valami újonc legostobább kifogáskeresését, már csak a szem forgatás hiányozna a tökéletes összképhez, de ezt nem teszem meg.
- Épp olyan beképzelt és fafejű vagyok, mint a sereg többi tagja. Keressen valaki mást, akit hülyére vehet. - Bár végig megtartom a közönyt és kedvtelenséget, látni a szemeimen és érezni a hangomon, hogy egyre feszültebb vagyok, hogy nem kellene sok, hogy tényleg szétlőjem a térdeit, vagy ledugjam azt a csicsás botot – elnézést, sétapálcát – a torkán.
- Ha nem is lőném meg, attól még a szart is kiverhetem magából, amivel szintén nem járna sokkal jobban. - Vonok vállat. Nem vagyok én ilyen agresszív... rendben, arrogáns vagyok és szigorú, meg makacs, de ez a mérhetetlen düh és ingerlékenység, amit mostanában a külvilág felé árasztok nekem is új. Szinte felőröl a semmittevés, a tehetetlenség, a bizonytalanság, a tudat, hogy a bátyám kint van valahol... Te jó ég, a lelkem is eladnám, ha helyet cserélhetnék vele, várjon rám bármilyen szenvedés is! De még Andrewal sem tudok beszélni, hogy legalább egy kicsit kiereszteném a gőzt, mert az utóbbi időkben feltűnően kerül. Amit szintén nem tudok, hogy miért van... Nem azt mondom, hogy nem bánt a dolog, de a rideg külső a részem, soha semmit nem mutatok ki, mintha nem is érdekelne. Persze nem azt mondom, hogy bárkinek kitálalnék arról, hogy mi zajlik le bennem, még neki sem, érzelmi analfabéta vagyok, de néha azt hiszem jól esne, ha elterelné a figyelmem egy ital mellett, ahogy azon szórakozunk melyikünk tud több nőt befűzni az este folyamán... Mikor vesztettem el a legjobb barátom? És miért?
Azt a kérdését, hogy kinek is hazudok pontosan egyszerűen elengedem a fülem mellett, a szemem sem rebben, mintha meg sem hallottam volna.
- Hogyne. - Forgatok szemet ironikusan rábólintva, a „Keressen meg, ha mégis ki akar jutni.” címletű mondatára, s már kezdek megkönnyebbülni, hogy végre elhúz innen – bár én is tovább sétálhattam volna, nem tudom miért nem tettem meg eddig... mintha... valami itt tartana. Ha nem ismerném magam jobban azt mondanám a kíváncsiság. Azt hiszem csak az unalom.
Ám mikor kiejti a száján az utolsó szavakat, a fivér hallatán egyszerűen elkattan az agyam, nem is gondolkodom, csak agyatlan, agresszív módon termek ott ellőtte, ragadom meg azonnal a puccos öltönyének a nyakát, s olyan erővel kenem fel a mellettünk lévő kerítésre, hogy csoda, hogy ki nem dől, csak hangos robajjal csörren meg. A szorításon később sem engedek, erősen tartom, szinte vicsorgok az indulatoktól.
- Ki maga és honnan tud róla? - Sziszegem.

Amikor Orsonról beszél visszatükröződik az arcomon, hogy az információi nem teljesen pontosak, legalábbis azt például erős túlzásnak tartom, amit arról mond, hogy az emberei mennyire nem tisztelik, de ugyanakkor ott van az arcomon az a bizonyos elképedés, döbbenet is, amit bár próbálok rejteni, s csak katonásan, még jobban kihúzom magam, de az nyilvánvaló, hogy nem fér a fejembe, hogy mi dolga a századosnak egy ilyen alakkal, pont ő hogy keveredhetett bele ilyesmibe, s talán ezt ő is észreveszi, hogy kattog az agyam, de egy pillanatra sem rendülök meg.
- Ha azt próbálja velem elhitetni, hogy igazat beszél, legalább ne legyen idióta. Nem veszi észre, hogy saját maga ellen érvel? - Úgy beszélek, ahogy általában szoktam. Lassan, kimérten, na meg persze arrogánsan. Ebben le sem tagadhatnám az apám. De igazam van, nem rég még azt mondta, hogy nem ő választotta sem az időpontot, sem a helyet, most meg épp az ellenkezőjével vág fel, egyszerűen nem fér össze amit beszél. Az arcizmaim apró rándulásából viszont az is világossá válik, hogy milyen semmibe nézően vágtam vissza gondolatban, mikor említette, hogy szereti a különleges helyeket. Egy kaszárnya aztán minden, csak nem különleges.
- Magának csak százados úr. - Mondom, miután lefiatalemberezett, a mellkasomhoz tartotta a sétapálcáját, s én mogorva arckifejezéssel löktem el magamtól azt a giccses botot.
Ezután figyelmesen hallgatom végig a kis monológját, az arcom egy pillanatra sem rendül meg, ugyanolyan közönyös és kifejezéstelen, de a szemeimben látni lehet, hogy bogarat ültetett a fülembe.
- Maga beteg. - Vonom le a következtetést. - Leegyszerűsítve, maga a kaszárnya környékén bóklászik és várja, hogy mikor talál valami idiótát, akit beetethet? - Még az ezredesnél meg a kutatóknak azzal a mitugrász vezetőjével is többre menne ezzel a szöveggel. Bár arra azért kíváncsi lennék, hogy valójában miről és mennyit tud.
- Dugja fel a kiutat a seggébe és húzzon el, mielőtt szétlőném a térdét, uram. - Nos, az világéletemben nyilvánvaló volt, hogy ha engem ingerelnek, én nem olyan megfontoltan felelek, mint teszem azt a bátyám, sokkal inkább „ami a csövön kifér” típus vagyok, na persze én is csak bizonyos keretek közt.
Mellesleg Orson egyre kevésbé motoszkál a fejemben, kezdem azt hinni, hogy csak ürügyet keresett a szóba elegyedésre, vagy talán nála is bepróbálkozott korábban, meg kitudja még, hogy hány katonánál.
- Ugyan miért akarnék annyira kijutni oda, ahol háború van és halál, itt meg szebbnél szebb nők és rengeteg alkohol? Azért ez nem olyan rossz. - Nem is tudom, hogy ezzel magamnak akarok-e hazudni, vagy neki... De egy biztos, hogy egyelőre nem őrültem meg, így annyira kétségbeesett sem vagyok, hogy vakon rohanjak egy ilyen „lehetőség” után. Teljesen ostobának néz? Majd a sereg talál kiutat, nem holmi bohóctól fogom megvenni.

- Szép bot. - Lököm oda, mielőtt elhaladnék mellette, persze nemtörődöm, katonás hangnemben, mintha csak gúnyolódni akarnék. Néhány méterrel később viszont mikor meghallom az egyértelműen nekem szánt szavakat elgondolkodva lelassítok. Nem fékezek le azonnal, de minden egyes lépéssel, mintha nehezebb lenne a testem, fokozatosan esik a tempóm, végül megállok. Elég régóta vagyok a szakmában ahhoz, hogy ne dőljek be minden jöttmentnek, aki elhúzza előttem azt a bizonyos mézesmadzagot, nem most másztam le a fáról, de ebben a fickóban van valami, amitől a hideg futkos a hátamon. Valami, amitől feszélyezve érzem magam. De ez valószínűleg csak annak köszönhető, hogy alapjáraton feszült vagyok az utóbbi időkben.
- Maga nem ismer semmilyen Orsont. - Jelentem ki hidegen, ahogy felé fordulok. A hangom magabiztos, csak a legjobb emberismerők számára van valami bizonytalanság a szememben, mint aki a sötétben tapogatózik, de érzi, hogy közel van, amit keres.
Több kérdés is átfutott a fejemen mielőtt szóra nyitottam volna az ajkaim, mint például az, hogy ha őnagysága annyira tisztában van a kiúttal, miért dekkol még mindig itt? De aztán bevillant, mi van ha tud azokról a nagy becsben tartott ereklyékről – ami részemről annyit ér, mint a bolondok aranya – akkor persze, hogy nem megy sehova. S ennél a pontnál akarva akaratlanul is bevillan előttem a nyúlláb, ami azóta is a fiókom alján pihen.
De vajon teljesen hülyének néz, hogy inni fogom a szavait, vagy mi a fenét akar? Orson egy megfontolt katona, aki nem hogy minél hamarabb ki akar törni, mint én, mostanában mintha azt a csinos kis ápolónőt kerülgetné – ami persze nem az én dolgom, nem is igazán érdekel, de nem tudtam nem észrevenni.
Megtehetném, hogy most azonnal berugdosom egy kihallgatóterembe és értesítek valami illetékest, de azt is mondhatnám, ha nem színlelné ilyen – talán szándékosan – átlátszóan az ostobát, hogy talán épp ezt akarja, könnyedén bejutni a bázisra.
- Ha tényleg olyan nagyszabású üzletről lenne szó, ahogy maga azt állítja, odarendelné a századost, ahova és amikor akarná, nem pedig szándékosan sétálna bele az éjszaka közepén egy katonába nyilvánosan dobálózva azzal, hogy kit keres. - Rövid szünetet tartok, szinte a szőr is feláll a karomon attól a tenyérbemászó vigyorától. - Attól, hogy én magával ellentétben nem úgy öltöztem fel, mint egy cirkuszi majom, még nem kell hülyének néznie, szóval ki vele, mit akar? - Azt talán már észrevehette, hogy jobban vág az eszem, mint az átlagnak. De ilyen különleges lennék hogy épp engem talál be minden féleszű? Vagy újabban azzal múlatja az idejét a bura alatt, hogy katonákkal szórakozik? Így nem sokáig fogja húzni...
Másrészt mivel igencsak jómódú családban nőttem fel, azt nem tudom nem észrevenni, hogy az öltözékére tett gúnyos megjegyzéseim ellenére, nem valami olcsó holmi van rajta, sőt.

Nem tudom milyen pletyka indulhatott útnak az alsóbb rangú katonák köreiben, de a kaszárnya valahogy a feje tetején áll. Akarom mondani fejetlenség van. A napokban legalább nyolcvan érintett ember helyett kellett gondolkodnom, még a legnyilvánvalóbb és rutinosabb dolgokat is parancsba kellett adnom, amit egyébként nem szoktam, mert féltek gondolkodni. Mi a francért nem tudják befogni a pofájukat azok, akik ott voltak a buránál a megjelenését követő napon és láttak ezt azt? Amatőr banda. Persze mielőtt még eluralkodott volna a teljes pánik a „kevésbé hivatásos” katonák között – akik mellesleg nem is hozzám tartoznak, én elég képzett vagyok ahhoz, hogy profikkal dolgozzam, különleges egység – kaptak egy jó alapos fejmosást, s miután megbizonyosodtam arról, hogy nem lesz gond, a kimenőm kezdetével kijöttem. Nem akarok én messzire menni ami azt illeti, most nem vágyom a füstös kocsmákra, meg úton útfélen felszedett nőcskékre, egyszerűen csak ki kell szellőztetnem a fejem.
Már jó ideje kint lófrálok, legalább kétszer körbejártam a bázist – ami hát nem kis távolság – mikor villogni kezdenek, s egy pillanatra ki is alszanak a fények, mielőtt újra visszaállna minden. Megállok, s elégedetlenkedve nézek egy közelebbi reflektorra. Már csak az kéne annak a rakás „kislánynak” a táborban, hogy bedögöljön a generátor.
Ám a következő percben már egy alakot látok kirajzolódni előttem, s felé fordítom a fejem. Nem köszönök vissza neki, csak szigorúan és elutasítóan figyelem, némi bizonytalansággal a tekintetemben, mint aki épp nem tudja merre van előre meg hátra.
Ahogy lassan fellendíti a kezét, s a kaszárnyák irányába mutat, nem követem a tekintetemmel, csak a kezét figyelem, s lassan a csípőmnél lógó fegyverhez nyúlok, rajta tartom a kezem, cseppet sem takargatva a dolgot. Hisz sosem tudni ha épp elfordulnék nem lőne-e hátba.
A következő kérdésére sem felelek semmit, mikor afelől érdeklődik, hogy be lehet-e jutni a táborba. Nem. És ez a komor arcvonásaimból is tisztán kivehető, nem kell hozzá szóra nyitnom az ajkaim.
- Mi dolga vele? - Szegem fel a fejem, de nem érdeklődően, pusztán az eddig mutatott kimértséggel. Már megnéztem magamnak feltűnésmentesen az ipsét, csak hogy felmérjem a helyzetet, van-e esetleg fegyvere, de nem tudtam nem észrevenni a sajátos viseletét. Jó néhány lehetőséget végigfuttatok a fejemben, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen úri pöcs mit akar az éjszaka közepén Orsontól. Nem vagyok országos cimborák, meg valamivel nagyobb tekintélyem van mint neki, már csak azért is, mert a századom létszáma jóval nagyobb, de egyébként rendben vagyunk egymással, attól függetlenül, hogy a világnézetünk igencsak eltér, hisz ő inkább a bátyám fajtája. Ami azt illeti nem is sűrűn jár ki a bázisról, ezért is furcsállom a dolgot, meg hát előítéletek ide vagy oda, aki gyanúsan néz ki, az gyanúsan néz ki... De hivatalos maradok.
- A katonák nem fogadnak civileket a tábor területén. - Felpillantok a sápadtan pislákoló Holdra az időre célozva, majd visszanézek rá, állnia kell a tekintetem, mert én aztán nem engedek. - Ebben az időpontban meg végképp nem. - Mivel Orson nem alám tartozik, hanem egyenrangú tiszt, így nem kérhetem számon sem őt, sem ezt a „bizarr úriembert”, hogy mi a franc folyik itt, csak az ezredesnek jelenthetem legfeljebb.
- Ha a századossal akar beszélni, kérvényezzen kihallgatást egy emberibb órában. Ha meg civilként érdeklődik felőle, azt ne a katonai létesítmények területén – vagy közelében – rendezzék. - Vetek egy furcsálló pillantást a sétapálcájára, talán egy halvány, grimasz is felvillan az arcomon egy röpke időre, majd egyszerűen elsétálok mellette. Lassan, de határozottan. Végképp nincs kedvem még egy magát valami kis hercegnek képzelő civillel is leállni ma, van őrség, majd ők összeszedik. Én épp nem vagyok szolgálatban.