Nincs nekem azzal bajom, hogy csináljunk valamit együtt. Tudom, hogy úgy szokás, és egy részem örülne neki, de nincs benne sok gyakorlatom. Fogalmam sincs, hogy kell egy normális kapcsolatot fenntartani. De meg fogom próbálni ezúttal. Persze biztos elég sokat fogok hibázni, de majd belejövök. Remélem.
- Dehogynem fontos - mondom szinte azonnal, amikor visszakozni kezd, majd egy apró mosoly jelenik meg az arcomon. - Együtt főzni egész jó terv. De készülj fel rá, hogy inkább csak hátráltatni foglak, mint segíteni. A jobb eset, ha nem égetem le az egész helyet - próbálom előre felkészíteni, hogy nem vagyok valami jó az ilyesmiben. Annyi biztos, hogy érdekes lesz, ha eljutunk addig. De állok elébe a kihívásnak.
Ahogy az is biztos, hogy nem fogom megfutamodni, bármilyen furcsán is alakul a helyzet. Üldözi valaki? Fenyegeti? Legalább most már tudom, mire fel voltak azok a különös pillantások, amikor találkoztunk. Nem nekem szólt. Tényleg félt valakitől akkor és most is. Én pedig biztos, hogy meg fogom szabadítani attól a rohadéktól. Ha kell, a saját embereimet vetem rá és bevállalok egy fejmosást az ügy miatt. Nem számít. Ő megér nekem ennyit, ez nem is kérdés.
Az egyetlen, amiben nem vagyok biztos, az az, hogy képes leszek visszafogni magam. Hiszen már akkor is majd megőrültem érte, amikor az irodában volt velem! Most mégis teljesen nyugodtan fekszek ott mellette és győzködöm arról, hogy nem fogok csak úgy eltűnni, mert egy barom fenyegetőzik. Aztán ott a lehetőség, hogy lehúzzam róla a felsőt. Gondolkodás nélkül megteszem, majd egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Vágyakozva nézek végig rajta. Nem bírom megállni, hogy ne simítsak végig az oldalán. Próbálok igazán óvatos lenni, de a testem szinte követeli, hogy igyekezzek. Csak fordítsam a hátára... csak tegyek valamit... És persze nem hallgatom tétlenül a követelést. Szinte azonnal emelkedek fel, hogy gond nélkül fölé tudjak kerülni. Talán egy kicsit nagyobb hévvel fordítom a hátára, mint szükséges, de semmi igazán durva. Végül újra rámosolygok és innentől elhagyom az ilyen apróságokat. Csak csókolom, ahol érem és a lehető legutolsó pillanatban veszem csak le a saját felsőm. Remélhetőleg ekkor már nem fogja különösebben érdekelni a testemet borító hegek látványa.

Nem mondom, hogy kicsit aggaszt ez a közös, romantikus vacsora dolog. De ha ezt szeretné, mindent megteszek, hogy jól sikerüljön majd az az este. Most viszont a csókok valahogy jobban lekötik a gondolataimat. Minden más miatt ráérek még aggódni. Azért mégis sikerül egy pillanatra elérnie, hogy minden figyelmem az övé legyen. Más módon, mint eddig.
- Hogy én főzzek neked? - nézek rá komolyan elképedéssel, majd mosolyra húzódik a szám. - Abból lenne csak igazi katasztrófa! - nem kell zseninek lenni, hogy ebben biztos legyek. Az alap dolgokkal még csak elboldogulok, de azoknál több kellene ahhoz, hogy őt lenyűgözzem. Persze lehet, hogy beérné a kevesebbel is, de én nem. Többet érdemel, nagyobb felhajtást, amit én egy ilyen főzés alkalmával össze tudnék hozni. Közösen főzni? Arról még lehetne szó, bár biztos vagyok benne, hogy én inkább benne gyönyörködnék, mint a segítségére lennék.
Most sem igazán tudok mást tenni, amikor elkéri a beutalót, hogy ráírja, amit kell. Csak nézek utána vágyakozva, miközben arról győzködöm magam, hogy egy perc az egész, annyit igazán kibírok. Nem kell utána mennem most azonnal, mert úgyis visszajön hozzám. De úgy tűnik, hogy tévedtem. Látom az arcán, amikor megfordul, hogy valami megváltozott. Később pedig, amikor beszélni kezd, én zavarodok össze egy röpke percre. Fogalmam sincs, hogy került oda a beutalóra az írás, ami megrémisztette, de ettől függetlenül nem érzem azt, hogy akkor ennyi volt, én már itt sem vagyok. Pedig könnyebb lenne azt mondani, hogy nekem ez túl sok és megvan a magam baja. De nem, maradok.
- Érted megéri kockáztatni - suttogom és egy újabb csókot lopok tőle. Persze ezzel csak a saját dolgom nehezítem. Az addig szép és jó, hogy azt mondogatom magamban, képes vagyok várni, de már a közelsége is elég ahhoz, hogy egy részem elég erősen követelje őt. Mindent beleadok, hogy tiszta fejjel gondolkozzak, ami egyáltalán nem könnyű. Mégis csak annyit teszek, amikor mellettem fekszik, hogy védelmezően átkarolom.
A következő szavai után legszívesebben megpróbálkoznék valami viccel, de amennyire értek az ilyesmihez, biztosan nem lenne jó vége. Vagy valami olyat mondanék, amivel csak megbántom, vagy nem tudom. Egy a lényeg, hogy a pillanatnyi csenddel, amíg kitalálom, hogy mi lenne most a legjobb, kevesebb a kockázat.
- Ha nem akarok veled bajlódni? Ha nem akarok veled lenni? - próbálom befejezni a mondatát, de igazából nem számít. Feljebb húzom magamhoz és egy csókkal hozom tudtára, hogy egyáltalán nem lényeg, mi lett volna a folytatás, mellette maradok.
Bár ne kellene figyelnem az órát, hogy időben visszaérjek... El tudnék tölteni vele egy egész napot.

Lehet, hogy előbb beszélgetnünk kellene. Legalábbis a szokások szerint. Megismerni a másikat. De nagyon úgy tűnik, hogy nem csak én gondolom úgy, hogy most kicsit fel kellene borítani a sorrendet. Amúgy sem tudom, hogy én mit mondhatnék neki. Mesélnem kellene a családomról? Nem sok mindent tudok elmondani az apámról, az öcsém pedig teljesen más téma. Róla nem tudom, mit mondhatnék anélkül, hogy ideges lennék a tehetetlenség miatt. Amiért olyan fafejű. Jobb lesz ez az egész témát kerülni, a beszélgetést pedig egy olyan időpontra hagyni, amikor már tudom, mi az, ami veszélytelen téma kettőnk között. Amúgy is, most sokkal fontosabb, hogy meggyőzzem, hordja kiengedve a haját. Az én kedvemért.
- Egy vacsora? - kérdezek vissza azonnal, de látni egy halvány mosolyt az arcomon. - Amit csak szeretnél - ígérem meg neki gond nélkül. Persze nem lesz olyan könnyű összehozni és már most tudom, hogy fogalmam sincs, mit fogok kezdeni magammal egy étteremben. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy a puccos randevúk, vagy igazából a bármilyen igen távol áll tőlem. A tapasztalatom egyenlő a nullával. De ha ő vacsorát akar, akkor megkapja.
Az viszont, hogy én őt mennyire kétségbeesetten akarom... nos, úgy tűnik, valami megint félresiklik. Fogalmam sincs, mit csináltam rosszul. Fogalmam sincs, hol rontottam el. Annyi viszont biztos, hogy ezúttal magyarázatot várok. Most nincs ott a lehetőség, hogy csak félreértettem valamit. A csókokban nem volt semmi félreértés, semmi bizonytalanság. Azt hiszem, jogosan várok magyarázatot tőle. Amikor viszont megkapom, hirtelen nem tudom, mit kellene vele kezdenem. Valaki bántani akarja? Megvédem, ez egyértelmű. Állandóan költözködnie kellett? Most biztosan nem fogom engedni menekülni. Nézzem meg a papírt? Ez a rész egy pillanatra összezavar. Kis késéssel ugyan, de előveszem a beutalót. Nem igazán kell keresni az írást. Az első gondolatom, hogy hogy került az oda. Nem adtam ki a kezemből. Biztos vagyok benne, hogy senkinél nem volt rajtunk kívül. Akkor, hogy a fenébe...? Látni az értetlenkedést az arcomon. Majd felállok az ágyról és teszek pár lépést. Végül egy könnyed mozdulattal gyűröm össze a beutalót. Nem érdekel, hogy ezt nekem be kellene mutatnom a felettesemnek. Egyáltalán nem érdekel. A kis labda repül a közeli kukába, én pedig megyek vissza az ágyhoz.
- Nem kell féltened - ismétlem el, amit már mondtam neki. De ha kell, újra és újra elmondom. - Megtalálom a fickót. Ha kell, parancsot szegek és a saját embereimet állítom rá az ügyre - mondom magabiztosan, majd magamhoz húzom. A hangulatnak azt hiszem, annyi. Ettől függetlenül viszont szeretném vele tölteni ezt a pár órát. Ha csak itt ülünk csendben, nekem az is megfelel. Tudok várni, amíg biztos nem lesz abban, hogy nem kell félnie és engem féltenie sem.

Talán úgy öt percig bántott a tudat, hogy üres kézzel állítottam be. De elég hamar kiverte a fejemből az apró stiklit a csók és a közelsége. Ezt az is bizonyítja, hogy egyre jobban vágyok rá, és ez tőlem meglepő módon, mosolyokban is megnyilvánul. Ami tényleg ritka volt eddig nálam. De hát ennyit jelent a közelsége. Na meg azt, hogy nem igazán bírok magammal. Hamar rájövök, hogy itt nem lesz semmi mélyre szántó beszélgetés. Hiába kötünk ki az ágyon, hamar az ölembe húzom és elég egyértelmű, hogy nem akarom felesleges szavakra pocsékolni a drága időnket. Persze eszemben sincs őt megsürgetni, ha nem ezen járna az esze, de őszintén, most egy jelet sem veszek észre, ami azt mondaná, hogy állítsam le magam. Túl édes ahhoz a csókja, hogy az megálljt jelentsen.
- Kórház, igaz - bólintok aprót teljesen komolyan. Majd szinte azonnal újra beszélni kezdek. - Akkor, ha engem látogatsz meg. Ha a laktanyába jössz. Az irodámba. Így szeretnélek látni - jelentem ki egész határozottan. Ezúttal hiányzik a mosoly az arcomról, de ahogy a kezét fogom és végigsimítok a testén elég egyértelmű, hogy egy cseppet sincs rosszabb kedvem, mint eddig.
Az persze nem tetszik, hogy a beutalót említi. Jó, tudom, muszáj írni rá valamit és nem lenne túl jó eltolni az utolsó percig, mégis bánt, hogy akár egy percre is elengedjem. De tudom, hogy visszajön. Addig pedig le nem veszem róla a szemem. Lehet, hogy egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim, de hamar észbe kapok. Főleg, amikor meghallom a hangját. A szavakat még csak fel sem fogom először. Elég a hangsúlyt hallanom, hogy tudjam, valami megváltozott. Szó nélkül veszem el és gyűröm vissza a zsebembe a beutalót. Eszemben sincs megvizsgálni, hogy mit írt rá. Végül is, ki az, aki arra gyanakodna, hogy ott hibádzik az egész? Én sem teszem.
- Mi történt már megint? - kérdezek vissza és ha akarnám sem tudnám elrejteni a hangokból kicsendülő csalódottságot, és igen, valamilyen szinten a dühöt. Nem igazán haragszok én rá, de azért mégsem tetszik, hogy mikor már azt hiszem, értem, mit miért tesz, újra meglep valamivel. Legszívesebben azt mondanám, hogy nem éri meg a fáradtságot. Bármennyire is gyönyörű... bármennyire akarom őt...
De persze maradok. Nagyon hosszúnak tűnő másodpercig az ágyon ülve, félig a két kezemen támaszkodva, majd talpra állok és akaratlanul is előjönnek a megszokások. A kihúzott hát, a határozott léptek. Végül megállok előtte. Alig pár centiméter választ el minket, amikor megtorpanok. Próbálom kiolvasni a szeméből, hogy mi a fene történt.
- Azt akarod, hogy menjek? Mit rontottam el? - először még mindig túl keményen csengnek a szavaim, de a második mondat már szinte csak suttogás. Nem szándékozom csak úgy feladni. A keze után nyúlok és csak remélni tudom, hogy hagyja. Ha nem... nem kényszeríthetem semmire.
- Nem igazán értek a nőkhöz. Szóval, túl rámenős voltam? Túl sokat akartam? Félreértetem valamit? - kezdem sorolnia kérdéseimet, hogy segítsek neki a válaszadásban. Nekem az is elég, ha a megfelelő kérdés után bólint, vagy éppen megrázza a fejét. Majd figyelek következőleg, hogy ne kövesem el ugyanaz a hibát, amit talán ezúttal igen.

Nincs semmi okom arra, hogy feszült vagy ideges legyek. Az ösztön mégis dolgozik bennem, amint belépek a vizsgálóba. Pillanatok alatt siklik végig minden sarkon és eldugott részen a tekintetem. Nem mintha arra lehetne számítani, hogy mondjuk az asztal alól előugrik egy náci, de mégis... fő az óvatosság. Biztos vagyok benne, hogy később már meg sem fordul a fejemben, hogy hasonlóan elővigyázatos legyek. Tekintve, hogy már akkor nem létezik a helység többi része, amikor meglátom Őt. Akaratlanul is halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Úgy látszik, hogy ezt váltja ki belőlem. Nem mintha ellenemre lenne. Az üdvözlése persze meglep, de jobban élvezem, mint azt látni rajtam.
- Fogalmam sincs, mit vártam... - suttogom, de már nem is igazán számít, hogy mire számítottam. Itt van velem, és furcsán megnyugtat már csak a jelenléte is. Fogalmam sincs, mikor engedtem el magam utoljára ennyire. Mikor lankadt a figyelmem akár csak egy percre is. Megkockáztatom, hogy valami gyerekként fordult elő hasonló. Még eltávon, valamelyik kocsmában ücsörögve is egyik emberről a másikra jár a tekintetem. Még ott is ellenségre számítok. De itt és most... nem történhet semmi rossz. A sors nem lehet olyan rohadék, hogy most szóljon közbe.
- Én itt vagyok - mondom ki a nyilvánvalót és csak azért, hogy nyomatékosítsam a szavaimat, valamivel vadabbul csókolom, mint eddig. Semmi kísérletezés, semmi bizonytalanság, csak a színtiszta vágy érződik. Ha eddig kétségem volt afelől, hogy mit keresek itt vele hajnalban, most már igazán biztos lehetek az okban, nem igaz? Végül is, az ajtó mögöttem zárva, nekem pedig teljes három órám van a hivatalos kimenőm szerint. Az pedig rengeteg idő. Legalábbis eddig úgy éreztem. Most viszont nem vagyok már biztos abban, hogy be tudom érni ennyi idővel.
Úgyhogy talán nem olyan rossz ötlet megindulni vele az ágy felé. Arra esélyt sem hagyok neki, hogy mellém üljön. Jó helyen lesz hozzám közel, az ölemben. Egész nagy beleéléssel fűzöm az ujjaimat az övéi közé, míg a másik kezemmel még közelebb húzom - már ha ez egyáltalán lehetséges.
- Gyönyörű vagy. Hord kiengedve a hajad. Mindig - kérem, miközben újra megjelenik az a bizonyos halvány mosoly az arcomon. Szeretném megcsókolni. Megint. Képtelen vagyok betelni vele. De ő megszólal, és igazán illetlenség lenne, ha elhallgattatnám. Nem mintha nem fordulna meg a fejemben, hogy megkockáztassam.
- Persze. A beutaló - motyogom és már adom is oda a kissé gyűrött papírdarabot. Arról viszont szó sem lehet, hogy azonnal elengedjem. Muszáj megszorítanom a kezét és visszahúznom egy utolsó csókra, mielőtt a hivatalos dolgokkal kezd el foglalkozni.
Jó lenne kezdeni magammal valamit, amíg ő a pecséttel foglalatoskodik, de egyértelműen nem tudom levenni róla a tekintetem. A fenébe is, ha hátat fordít nekem, ha nem, úgy legeltetem rajta a szemem, mintha évek óta nem láttam volna nőt! Fogalmam sincs, hogy vagyok arra képes, hogy legalább meglazítsam a nyakamnál az egyenruhát. Csak egy kicsit, mert kezd fojtogatni. Mintha fogyna a levegő a szobából. Vagy legalábbis nekem nem jut elég, az biztos. Nem lehet elég gyorsan rányomni azt a pecsétet a papírra, hogy nekem ne lenne túl sok idő.

Jobb lett volna, ha le tudom cserélni az egyenruhát és hamarabb eszembe jut, hogy valami ajándékot kellett volna neki hozni. A vizsgáló előtt állva már igazán nem tehetem meg, hogy megfordulok és szerzek neki valamit. Főleg, mert így is elkéstem. Igaz, csak minimálisan, pár percet, de akkor is bánt. Nem szokásom késni, ezúttal pedig meg sem tudom magyarázni, mi történt. A lényeg, hogy ezek után már nem húzhatom - és nem is akarom húzni - az időt, hanem benyitok. Pillanatok alatt jár körbe mindent a tekintetem. Egy részem veszélyforrás után kutat, a másik pedig Őt keresi. Nem bántam volna, ha én érek ide hamarabb, de amikor meglátom, az ilyen apróság lényegtelennek tűnik. Nem mondom, hogy azonnal egy boldog mosoly jelenik meg az arcomon, de valami halvány verzió ott van.
- Ez aztán az üdvözlés... Szia - suttogom az ajkaiba, amint lehetőségem adódik rá. Ekkor persze a kezem már a derekán, csak a biztonság kedvéért, hogy még közelebb tudhassam magamhoz.
Már majdnem kinyögöm, hogy hol szeretne megvizsgálni, amikor hallom a zár hangját. Szóval ő sem arra gondolsz, hogy beszélgetni fogunk és késői, vagy éppen korai órára való tekintettel kávézni fogunk.
- Remélem, nem haragszol a pár perc késés miatt... és azért, mert nem hoztam semmi ajándékot... de ígérem, kárpótollak - kezdek bele két csók között, de egyértelműen látszik, hogy a felesleges beszéd nem az én műfajom. Ezért is siklik végig a kezem az oldalán, miközben az apró mosollyal nézek rá, ami úgy tűnik, odaragadt az arcomra.
Egy részem szeretné már most letámadni és a lényegre térni, de talán nem lenne illendő. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne késztetném hátrálásra, hogy legalább elérjünk az, ami már majdnem normális ágynak mondható. A priccsekhez és az "aludjunk ülve, az asztalra dőlve" verziókhoz képest ez egészen luxusnak tűnik így első ránézésre. Nem mintha az alvás itt szóba jöhetne. Ezért sem engedem, hogy megforduljon a fejében, hogy mellém üljön. Akkor túl messze lenne tőlem. Inkább az ölembe. Legalábbis arra a pár percre, amíg talán vissza tudom fogni magam.

A mai különös nap volt. Nem üvöltöttem az öcsémmel, amiért megint hülyeséget csinált. Vagyis ez nem igaz. Nem úgy üvöltöttem vele, mint szoktam. Inkább csak kötelességből tettem, mielőtt elsimítottam volna az ügyét. Persze így is szép büntetést kapott, de közel sem annyit, mint akkor, ha nem járok közben apánknál. Ennél többet általában nem tehetek érte. Most viszont egy ilyen eset után nem ülök az irodámban a falat bámulva, miközben próbálom megfejteni, hogy mit csinálhatnék jobban. Eddig nem igazán találtam úgysem választ a kérdésre. Ahogy arra sem, hogy hol rontottam el vele mindent, mint testvér. Túl sok a megválaszolatlan kérdés, és én már túl sok időt pazaroltam erre. Ezért sem teszem most ugyanezt.
Megfordul a fejemben, hogy fel kellene keresnem a századost. Kimenőt kérni ma estére. De eszembe jut a beutaló, amit a zsebembe gyűrtem. Kicsit megviselt, ahogy kiszedem onnan, de olvasható, ez pedig bőven elég az egészségügyi eltávhoz. Magam elé mosolygok, miközben úgy vizsgálom a kis papírt, mintha Őt látnám. Annyi időre sem veszem le a szemem róla, amíg végre öntök abból a bizonyos whiskyből pár kortyot. Nem mintha bátorításra lenne szükségem. Anélkül is tudom, hogy ezután nem lesz megállás. Aggódok is emiatt. Fogalmam sincs, Alisha fejében mi jár akkor, ha arra gondol, mi lesz ebből. Azt hiszem, abban sem vagyok biztos, én mit gondolok.
Az egyetlen, amit tudok, hogy sikerült cserélni az őrséget, így az estém maradéktalanul szabaddá vált. Jó lenne legalább pár órát alvással tölteni, de ugyan minek az nekem? Eddig is megvoltam minimális pihenéssel, ezúttal igazán kihagyhatom. Helyette kerítenem kell valami ruhát. Egyenruhában talán mégsem kellene mennem. Vagy mégis? Hamar kiderül, hogy kénytelen vagyok. Tekintve, hogyha nem akarom nagydobra verni, hogy hova megyek, saját ruhákból kell gazdálkodnom. Az egyenruha és egy elnyűtt bőrdzseki - amire most nincs szükségem.
Úgyhogy élére vasalt egyenruhában, de fegyver nélkül indulok meg a kapu felé. Majdhogynem futva. Nem érek rá sétálgatni, tekintve, hogy tíz percem maradt odaérni a kórházhoz. Kocsit viszont ha akarok sem szerezhetek. Főleg ilyen célokra nem. Marad a tempós séta, keresztül a városon. Pontban négykor lépek be végül a kórház ajtaján, ahol az első illetékesnek az orra alá nyomom a beutalót. Bólogat, magyaráz valamit, majd csak kinyögi, hogy merre kell mennem. Nagy léptekkel indulok meg a mutatott irányba, de az ajtó előtt megtorpanok.
- B*ssza meg, hoznom kellett volna virágot vagy valamit...! - jut eszembe. Az viszont meg sem fordul a fejemben, hogy talán csendesebben kellene káromkodni, mielőtt bárki meghallja. De ugye most már késő bánat. Csak a beutalót fogom a kezemben, amikor belépek a váróba. Szinte azonnal keresni kezdem a tekintetemmel. Túl sokat késtem? Már itt van? Vagy sikerült előbb ideérnem?