A német lakosztályától követtem őket idáig, most pedig állok az öcsém... a haldokló öcsém felett és figyelek. Én igazán próbáltam, de képtelen voltam megakadályozni, hogy ezt tegyék vele, túl sokan voltak, túl erősek, most pedig azon gondolkodom, hogy hogyan segíthetnék, hogy tehetném ezt jóvá. Az idő az én oldalamon máshogy telik. Néha fel-felpillantok a faliórára, mikor épp beszűrődik egy-egy kattanás. Telnek az órák, Henry pedig egyre forróbb, már alig szuszog, az oldalán tátongó sebet nézve szinte magamon érzem a lüktetését. Ez az egész kezd elviselhetetlen lenni. Nyilvánvaló, hogy segítségre van szüksége, ez most egyedül nem fog neki menni. Innen nézve le merném fogadni, hogy a szíve nem fog sokáig kitartani. Lassan a mellette fekvő nőre emelem a tekintetem, olyan ismerős, de nem tudom hova tenni, biztosan Henry valamelyik „barátnője”, ha már olyan sok van neki. Vagyis úgy tűnik már csak volt, mert nem tudom meddig tart még ki. De ez az oldal rideg és sötét, nem engedem ide.
Le fel járkálok a szobában, türelmesen várva a huszonnégy óra leteltét, mikor úgy a tizenkilencedikben végleg leáll a szíve. Hirtelen megtorpanok és a haldokló öcsémre nézek, mielőtt még pánikba esnék a nővel együtt, ösztönösen jön a dolog, mintha tudnám mit kell csinálnom, Henry felé indulok és mintha beszippantatnám magam a testével. Úgy érzem, mintha egy tornádóba kapaszkodnék, ami próbál kilökni magából. Bármi is volt ez a dolog, még egyszer nem csináljuk! Két napig azt hiszem hányingerem lesz. Már ha egy halottnak lehet hányingere. Hosszú percek telnek el, aztán hirtelen kinyitom a szemeim, újra van testem, még ha sérült is, újra élek. De mozogni egyelőre nem nagyon tudok, ami nem is csoda.
- Adrenalint... - Utasítom rekedtes hangon. - Adrenalint, most! - Az utolsó szó már szinte kiáltás lenne, ha kijönne rendesen. Valamit kezdeni kell ezzel a fránya szívvel, ha még van rá esély.

- Nem lehetne az alibim, hogy... betettem neked... - Lehelem felé a gyengülő kérdést egy még halványabb nőcsábász mosollyal. - A fiúknak tetszene... - Értem ezt úgy, hogy Alicia egy gyönyörű és vonzó nő, csak rá kell nézni, sokan megveregetnék a vállam, ha sikerülne megszerezni. Mással nyugodt egyszerűséggel megtenném egyébként, sokan vannak már azon a képzeletbeli listán, de ő valahogy más, ő tiszteletet is kap a kétes megjegyzéseim mellett, nem tekintek rá tárgyként. Te jó ég, hogy járhat még most is ezen az eszem. Ejnye, Henry.
Amikor az orvos megérkezik már nem vagyok magamnál, lélekben már nagyon messze járok és hiába figyelem a homályos foltban közeledő bizonyos Smith-et, a tekintetemben tisztán látszik, hogy semmit nem fogok fel a külvilágból. Túl sok vért vesztettem és túl nagy a fájdalom, hogy észnél legyek. A férfi leguggol elém és aggodalmasan vet egy pillantást a sebeimre, de én csak a két ápoló közé bámulok bágyadtan. Meg mernék esküdni, hogy a bátyám láttam, ahogy felém közelít. Ami azt illeti a szobában történtek után már meg sem lep, ebben az állapotban meg végképp nem. Talán rám vár? Át fog segíteni a másik oldalra, ahol ő van?
A következő kép, hogy fények villannak fel. Mintha egy autóban lennék és haladnánk. Lassan nyitom ki a szemeim és úgy nézek körbe, mint mikor egy újszülött méri fel a körülötte lévő világot. Próbálom beazonosítani, hogy hol vagyok, de nem megy. Talán egy mentőben? Oldalra fordítom a fejem és Cami aggódó arcát látom. Kedvesen elmosolyodom.
- Ne félts. - Suttogom felé. Újabb képkiesés következik.
Fájdalmasan nyögök – vagy inkább vonyítok – fel, ahogy egy ágyra tesznek. Izzik minden porcikám, de legalább a beadott nagy adag morfium és a forró homlokomra terített nedves hideg textildarab ad pillanatnyi megnyugvást.
- Adjunk neki altatót. Azt a terhelést már nem bírná el a szíve, ha így kezdeném el varrni.
- Az is csodával határos, hogy eddig bírta...
Csak hangfoszlányokat hallok, a szervezetembe került altató pedig megteszi a hatását, innentől szabad útja van az orvosnak és annak, aki asszisztál. Semmit nem érzékelek belőle, de Smith órákig küzd az életemért. Más talán már feladta volna, de ő nem teszi. Úgy tűnik Camille nagyon életben akar tartani. Őt persze nem engedték be a szobába, valószínűleg kint várakozik. Az ágynemű, a matrac, a padló, szinte minden csupa vér, nem lehet egy szép látvány, de a hosszú küzdelem végül meghozza a gyümölcsét. Smith feláll és kimerülten néz le rám.
- Rendben. - Sóhajt és az asszisztensére pillant. - Szedd össze az eszközöket, a gyógyszereket hagyd itt. - Kimegy, lemossa magáról a vért, majd megkeresi Camit, hogy helyzetjelentést adjon, mielőtt távozna.
- Alicia... - Kezdi gondterhelten. - Minden tőlünk telhetőt megtettünk, talán többet is, de nem tudom garantálni, hogy a férfi megmarad. Borzasztóan szenved. - Nagyot sóhajt, majd folytatja. - A sérülései sokkal súlyosabbak, mint az elsőre hittem és a szívét is újra kellett indítani. Többször. Továbbá a nagy vérveszteség mellett magas láza van. - A hálószoba irányába pillant, rövid hezitálás után újra folytatja. - Tapasztalt orvos vagyok, de rég nem láttam ilyen erős szervezetet. A jó hír, hogyha a következő 24 órát túléli, jó eséllyel marad meg... De azt is el kell mondanom, hogy ezen a 24 órán belül nagyon rosszak a kilátásai. Talán... Nézze nem tudom ki magának ez a férfi, de talán bemehetne hozzá... Fogja meg a kezét és készüljön fel lelkileg a legrosszabbra is. Sok sikert Alicia. - Támogatóan a vállára teszi az egyik kezét, megvárja az ápolóját, majd mielőtt távozna még biztosítja róla Camit, hogy számíthat a diszkréciójára és ha szüksége lesz rá megtalálja.