Tudom, hogy nem a legszebb dolog volt a fejéhez vágnom, hogy tartozik, de muszáj volt meggyőződnöm arról, hogy nem fog beszélni, ha újra összefut a két férfival. Gyűlölhet azért, ahova születtem, de én tudom, hogy nem fogom visszamenni. Nem fogom feladni a viszonylagos szabadságom csak azért, mert mindenki szerint sokkal könnyebb gazdagnak lenni. Hülyeség. Megvannak a kötöttségek, amik az őrületben kergetik az embert. Ott van a nyomás, hogy megfelelj, mikor tudod, hogy nem akarod az egészet. De nem fogok leállni magyarázkodni.
- A többieket elkapták. Fogalmam sincs, mi lett velük. Egyetlen szót sem hallottam az este után róluk - mondom ezúttal a teljes igazat. Csak majdnem biztos vagyok benne, hogy a rendőrök kezére jutottak, de... nem tudom, mi lett az egésznek a vége. Nem tudom, mi lett hetek múlva.
- Átvertelek? Nem hazudtam. Nem meséltem könnyes történeteket arról, hogy hogy holtak meg a szüleim és milyen egyedül voltam - hirtelen jön a késztetés, hogy muszáj valamit felhoznom a mentségemre, de végül inkább elhallgatok. Nem vagyok az a fajta, aki leáll veszekedni.
- Te hoztad el, vagyis most már a tiéd - jegyzem meg, de eszemben sincs erőltetni. - Ott hagyom a lépcsőn. Elviszed, vagy valaki más teszi meg - teszem hozzá. Sejtem, hogyha szeretné magánál tudni sem jönne vissza érte. Így viszont talán mégis kell neki. Azt hiszem, részemről ez a búcsú. Soha nem loholtam senki után, nagy bocsánatkéréseket tartva, ezúttal sem fogom megtenni. Persze sajnálom, hogy így gondolkodik... hogy csak azért eltűnik, mert nem számoltam be neki arról, hogy kik a szüleim, és hogy igazából elszöktem. Nem érzem úgy, hogy hatalmas hibát követtem volna el vele szemben. De hagyom menni. Ez az egyetlen jó megoldás. Ezúttal nem mosolygok.

Tudom, hogy nem szökhetek meg a városból. Ha meg is találnának, akkor sem tudnak sehova vinni. Jó, talán valami motelba, de akkor is. Nekem nagyon is fontos, hogy megmaradjak egy utcagyereknek. Nem akarom azt az egészet. Ezért is kérem meg őt, hogy ne mondjon egy árva szót sem arról, hogy hol vagyok.
- Megérdemlem vagy sem... vegyük úgy, hogy tartozol azért a jó pár estéért, amiért rendes tető volt a fejed felett - nem igazán akarom ezt mondani. Eszemben sincs tartozásnak tekinteni az ott töltött estéket és főleg nem akarom fenyegetni semmivel. De el nem tudja képzelni, hogy nekem milyen fontos, hogy titokban tartsa az egészet.
Gondolom meg sem próbálja megérteni az én szemszögemből az egészet. Hiába magyarázom neki. De igazán nem is várom. Ő bármit megadna egy olyan életért, amiből én elszöktem. Legalábbis ha jól sejtem. Úgyhogy beérem azzal, hogy nem kiabál és nem tereli ránk a figyelmet.
- Az akkor volt. Az egész balhé után pakoltam és mentem a saját fejem után - mondom, de magam sem tudom, miért. Miért akarom meggyőzni? Miért akarom, hogy ne utáljon csak azért, mert gazdag szüleim vannak? Végül persze belátom, hogy felesleges bármit mondanom. Ha esetleg meg is hallgat, akkor is... mi lehet a legjobb eset? A fejemhez vágja, hogy őrült vagyok, amiért mindazt feladtam, amim volt. Vagy lehetett volna, ha mindent pontosan úgy teszek, ahogy elvárják tőlem. De mindez nem számít, mert eszemben sincs visszamenni oda. Még nincs. Az, hogy lesz-e valaha, már más kérdés. Egyelőre nem tudom, csak azt, hogy innen azért nem ártana tovább menni. Biztos, ami biztos.
- Képes vagy csak ezért az utcán aludni? Csak azért, mert... - ellököm magam a faltól, hogy meginduljak utána, de végül nem teszem. Még a mondatot sem fejezem be. Mi értelme lenne? Bármennyire is azt diktálja egy részem, nem fogok neki könyörögni, hogy maradjon és ne haragudjon rám. Nem tettem semmi rosszat.
- És a karkötőd? - kérdezem meg végül. Annyi biztos, hogy nekem nem kell lopott holmi. Nem fogok abból hasznot húzni, hogy ő azt elemelte a színésznőtől.

A végtelenségig tudnék futni, annak ellenére, hogy már ennyitől is elég erősen kapkodok levegő után. Azt hiszem az, hogy nem akarok lenni, aki vagyok, elég arra, hogy tovább vigyenek a lábaim, mint hittem. De végül csak megállunk. Végül is, nincs mögöttünk senki, ha más nem, egy kis pihenőt tarthatunk. Most kellene megjegyeznem, hogy igazam volt, nem lőtt utánunk a férfi, de van annál fontosabb is. Például az, hogy megjegyezzem, utálom, ha úgy hívnak. Tudom én, hogy ezúttal nem fogom ennyivel elterelni a figyelmét és főleg nem tudok beadni neki egy hazugságot - nem mintha arra lenne akár egy kicsit esély is, hogy valami hihetőt tudok hirtelen kitalálni. De azért persze megpróbálom. Viszont bármivel is próbálkozok, én is tisztában vagyok vele, hogy a szokások, amiket nem tudtam levetkőzni, már régen elárultak. Csak idő kérdése volt, amíg történik valami, ami végleg elárul. Ha nem lennék egészen biztos benne, hogy nem úszom meg azzal, hogy nem látom őt többet, gond nélkül engedném, hogy eltűnjön. Nem ragaszkodok senkihez igazán, így nem bánt, ha cserélődnek körülöttem az emberek. De tudom, hogy nem felejtene csak úgy el. Amint belefutna újra a két emberbe...
Megpróbálom a lehető legtömörebben megfogalmazni a lényeget. Tényleg nem akarok belemenni a részletekbe. De úgy tűnik, ez nem elég. Hogy magyarázhatnám el neki anélkül, hogy mindent elmondok? Belátom, hogy sehogy. Mégis nézek rá egy percig, majd leellenőrizve magam mögött a falat, hogy nem-e túl mocskos, nekidőlök.
- Mindent elmondok, rendben? Csak ígérd meg, hogy nem szaladsz a két férfihoz és nem árulod el nekik, hogy vagyok. Úgy mondjuk soha - próbálok olyan meggyőző lenni, ahogy az apámtól láttam, amikor éppen egy jó üzletet igyekezett kötni. Hogy én mennyire utáltam ilyenkor mellette lenni! De remélhetőleg legalább ennyi haszna volt ott lenni vele.
- Emlékszel a helyre, ahova betörtünk, mikor még egy csapat voltunk - nem igazán kérdés, mert elég egyértelműen lebeszéltük, hogy emlékszik, szóval azonnal folytatom. - Ott lakok. Vagyis laktam, amíg hátra nem hagytam az egészet. A szüleimé minden. Az őr, aki akkor felismert a saját testőröm volt, és a mostani két férfi is azért jött, hogy megtaláljon. Azért nem lőttek, mert csak haza akarnak vinni. Nem kockáztatnának - vállat vonok, majd elhallgatok. Egyelőre nem akarom folytatni. Ha jól sejtem, a lényeget ebből is le tudja szűrni magának. Meg amúgy is, eszemben sincs mindenről beszélni. A lényeg így is benne van, én pedig nem akarom az egészet felidézni. Nem mintha olyan szörnyű lett volna mondjuk az ő szemével nézve, de akkor sem akarok emlékezni... Nem akarok az lenni...!
- Most már, mehetnénk? - intek oldalra. Talán jobb lenne nem egy helyben ácsorogni, hátha újra felbukkannak.

Kétség sem fér hozzá, hogy hiába van fegyver a férfi kezében, nem fog lőni. Lehet profi, biztos vagyok benne, hogy meg van tiltva, hogy akár a legapróbb kockázatot bevállalja, ha már engem megtalált. Nem fog lőni. De hiába mondom ezt el, pont úgy menekülünk, mintha meglenne rá minden esély, hogy gazdagodunk egy kis ólommal.
- Nem hazudok... nem lőnek... - mondom, amíg még képes vagyok beszélni. Később már, a sokadik kanyar és kis utca után már amúgy sem menne, hogy szavakkal bajlódjak. Amikor pedig megállunk, örülök, hogy egyáltalán képes vagyok levegőt préselni a tüdőmbe. Mégis próbálok mosolyogni a szavain. Az ő szájából még rosszabbul hangzik ez az egész megszólítás.
- Ne csináld. Utálom, ha így hívnak - mondom kérlelve és azon kapom magam, hogy az egész helyzet ellenére ott egy mosoly az arcomon. Persze szinte azonnal letörlöm onnan, amikor felegyenesedek és ránézek. A szemeit látva nem is olyan nehéz feladat komolynak lenni.
- Nincs mit mondanom róla. Csak egy kisebb bajba keveredtem és... - belefogok, hogy hirtelenjében kitaláljak egy szép mesét arról, hogy egyszer én is voltam rossz és piti bűnöző, de persze elhallgatok, majd elhúzom a szám. Igazán nem akarok előállni az igazsággal. Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy hogy fogadná. Ezért is hallgatok az utolsó pillanatig. Ha tényleg megindulna vissza, akkor biztos, hogy megragadom a kezét. Nem mehet vissza. Nem mondhatja el, hol találnak. Nem akarom azt az életet, ami elől menekültem. Inkább ülnék egy koszos cellában akár egy hétig is, minthogy kiskirály legyek. Lehet, hogy sokan bármit megadnának egy olyan életért, de én akkor is utálom.
- Legyen - mondom végül és sóhajtok egyet, mielőtt mégis belefognék. - Van egy kis örökségem, de nekem semmi kedvem ahhoz az élethez - hát, ezt sikerült igazán rövidre fogni. Még úgy is, hogy a mondat felénél tartottam egy pillanatnyi szünetet, hogy megigazítsam a ruhám. Nem tervezem, hogy többet mondok, mint muszáj. Csak remélni tudom, hogy ennyivel beéri. Főleg azért, mert ideje lenne eltűnni innen. Úgy az egész városból jó lenne meglépni, de ez ugye nem lehetséges, bármennyire is szeretném.

Lehet, hogy el kellene tűnnöm. Komolyan. Az lenne az ésszerű megoldás, én mégis minden logikus lépés ellenére tovább ácsorgok ott. Pedig elég egyértelmű Cosette intéseiből is, hogy húzzak el innen a fenébe, de mégis maradok. Nem mintha a hős megmentő szerepét akarnám játszani vagy bármi. Nem akarok én lenni az, aki kihozza innen vagy tisztázza az egész ügyet. Persze szép kis kihívás lenne. Igazán szívesen lépnék oda, venném elő a jól nevelt énem, hogy puszta szavakkal tisztázzam a helyzetet, amibe Cosette belemászott. Meg is tenném, ha nem venne észre az egyik fickó, majd nem villanna a tekintetében a felismerés. Szinte azonnal futásnak eredek. Már tudom, hogy nem fognak ők senkit bántani, csak engem akartak megtalálni. Én barom pedig megvártam, amíg felismernek. Legszívesebben kifutnék a városból, de persze ez nem lehetséges. Az most eszembe sem jut, hogyha én nem tudok elmenni innen, akkor ők sem tudnak hazavinni, de mégis... futok, ahogy csak bírok.
De még így is megérzem a szorítást a karomon. Majdnem elesek, ahogy a lábam még vinne tovább, de mégsem tudok haladni. Aztán megállok. Egész nyugodtan nézek fel a fickóra, mielőtt azonban ő beszélni kezdene, megjelenek újra Cosette, én pedig kapok a kínálkozó alkalmon és újra futásnak eredek. Nem kicsit fáraszt ki a rohanás, de eszemben sincs lassítani.
- Nem fog lőni... nem kockáztat... - próbálom kinyögni, hogy emiatt nem kell aggódnunk. Inkább ez, minthogy magyarázkodni kezdjek, mit is akarnak tőlem. Nem vagyok kész arra, hogy mindent elmondjak. A baj, hogy valami hihető történetet pedig képtelen vagyok most kitalálni.
- Komolyan most álljak neki... magyarázni? - kérdezek vissza, miközben megragadom a karját, hogy be tudjunk fordulni az egyik sarkon. Minél többször váltunk irányt, annál hamarabb feladják. Legalábbis ideiglenesen. Abban ezek után nem is reménykedek, hogy örökké a városban bujkálhatok. Amíg be van mindenki ide zárva, addig az egész egy nagy ketrec.
A sokadik kanyar és újabb utca után, ahol én még soha nem jártam, jövök rá, hogy már csak a saját lépteinket hallani. Nincs senki mögöttünk. Megkockáztatom, hogy lassíthatok. Hogy megállhatok. Levegő után kapkodok összegörnyedve. Nem vagyok én ahhoz hozzászokva, hogy ennyit fussak, ilyen gyorsan. Engem nem szoktak üldözni!

Kezd elegem lenni a bekötözött karomból. Már az első este zavart, így most hiába nem ajánlott, én mégis elkezdtem lebontani. Néhol nehezebb dolgom van, így inkább vágni kezdem. Pár ember nagy ívben kerül ki, pedig igazán senkit nem bántok. De úgy tűnik, a városban uralkodó helyzet miatt nem csak óvatosabbak, hanem gyanakvóbbak is lettek az emberek. Nem túl jó hír, de amíg van egy biztos helyem és olyanok, akik bíznak bennem, minek aggódni?
Pár perc az egész és lekerül a teljes kötés. Még látni pár halvány csíkot, ahova a szilánkok fúródtak, de semmi komoly. Aki nem keresi, talán észre sem veszi az apró sérüléseket. Annyi biztos, hogy elégedett szemmel vizsgálom meg még egyszer a karom, majd dobom el a legközelebbi kukába a féli lebontott, félig vágott kötést. Látni sem akarom. Nagy léptekkel hagyom magam mögött az egészet. A nagy órára nézek. Nem mintha szükségem lenne rá, hiszen a gyomrom anélkül is jelzi az ebédidőt. Annyi biztos, hogy minden pénzem elfogyott, úgyhogy muszáj leszek más módon gondoskodni a mai ebédemről. Persze lopás még mindig nem jöhet szóba. Közel sem olyan rossz még a helyzet, hogy ezen kelljen gondolkodnom.
A mellettem elhaladó embereket fürkészem. Egy fiatal pár két gyereket húz maga után és arról beszélnek, hogy mennyi mindent meg kellene javítani a ház körül, de nincs idejük rá. Hát kell ennél jobb lehetőség? Gondolkodás nélkül indulok meg utánuk, de a lövés hangjára megtorpanok, míg mindenki más sietősebbre veszi. Meg nem tudnám mondani, hogy engem mi hajt abba az irányba, ahonnan mindenki csak menekül. Mégis egész bátran megyek arra. Végül is, mi baj történhetne? Eddig sem lőttek meg, miért most hagyna el a szerencsém? Látni az arcomon a kíváncsiságot abban a percben, amíg szótlanul állok ott. Először persze Cosettet ismerem fel. Próbálom kitalálni, mit tehetnék érte, de lehet, hogy megbirkózik maga a helyzettel. Aztán megfordul a magasabb alak.
- Wyatt úrfi! - na ekkor eredek futásnak. Abban a pillanatban, hogy megszólal, felismerem. Nem akarom megvárni, hogy akár még egy szót kinyögjön. Ezúttal nem fogom a hős szerepét játszani. Engem nem találnak meg... nem visznek vissza, hogy apám képmására faragjanak!
Hiába futok, ahogy tudok, meg sem lep, hogy hallom magam a dübörgő lépteket. Biztos vagyok benne, hogy a másik fickó azért van itt, hogy tartsa velem az iramot. Láttam már őt is párszor, de fogalmam sincs pontosan ki ő. De azt hozzátehetem a rövid listához, hogy jobban fut, mint én. Hamar elkapja a karom.