Mindenki jól tudja, hogy egy szót sem fogok mondani. Anélkül is pocsékul fogom magam érezni és lesz pár nyugtalan éjszakám, ebben egészen biztos vagyok. Arra viszont valahogy nem tudok rájönni, ki lehet a megbízó. Ismerem és ő is engem, ez biztos. Talán ha egy kicsit jobban megerőltetném az agyam, kitalálnám, de valahogy van fontosabb dolgom is. Úgyhogy szó nélkül ülök ott és várom, hogy meghúzza a ravaszt.
De nem történik semmi, azon kívül, hogy elárulja, amit már igazán kitalálhattam volna. Nem szórakozna itt, ha még előtte lenne a munka. Persze, hogy már megölt mindenkit. Persze, hogy már csak azért van itt, hogy jól érezze magát. És ezért pénzt is kapott. Inkább nem fűzök hozzá semmit.
- Az apám? Hát persze... - talán csak egy pillanatig látni rajtam a meglepettséget. Valahol még mindig bíztam abba, hogy minden hír, amit hallottam baromság és legalább ő tisztességesen intéz ilyesmit. De hogy is gondoltam? Kissé üres tekintettel nézek Morganra, ahogy leteszi a fegyvert.
Különös módon hamarosan már nem azon jár az eszem, hogy mit rendelt el az apám. Nem érdekelnek a piti kis játékai. Csak arra tudok gondolni, hogy vajon kik voltak otthon, amikor Morgan beállított. Mindenki? Gyerekek? Valahogy ki kell űznöm az ilyen gondolatokat a fejemből, különben tényleg megőrülök. Nem az én hibám, amit az apám elrendelt és az sem, hogy többet tudok az egészről, mint kellene.
Viszont a hallgatás marad. Akkor sem szólok egy rohadt szót sem, amikor indulásra fogja. Ekkor már inkább a fegyvert nézem az asztalon és megpróbálom kitalálni, hogy mi is legyen. Azon kívül persze, hogy amint becsukja maga mögött az ajtót, én kulcsra zárom és nagyot rúgok a fába. Valószínűleg, ha lenne valamilyen ital itt, most vagy kiüríteném az üveget, vagy a falhoz vágnám. Egyik sem megoldás, de egy kicsit, ideiglenesen jobban érezném magam.
Ital híján viszont marad az, hogy visszaülök az asztalomhoz és miután lenyugodtam, visszaviszem a fegyvert.

Mit is vártam? Majd ha rászólok, meghúzza magát és legalább egy kicsit megválogatja a szavait? Na persze. Egy pillanatig engedem, hogy látszódjon az arcomon a düh, de aztán nagy levegőt veszek és mintha semmi nem történt volna elfogadom, hogy ez a helyzet. A továbbiakban inkább csak hallgatok és nem jártatom a szám. Bármit is mondok, ő magasról tesz rá. Az lesz, amit eltervezett és úgy, ahogy eltervezte. Még ha ész érvekkel akarnám meggyőzni sem lenne értelme. Jelentse be, mikor jön, én pedig szerzek addigra italt. De nem, inkább hoz magával, de nem szól előre, hogy jön. Nekem jó. Vagyis nem, de két rossz közül ez a jobb.
Aztán jön azzal, hogy szerezzek fegyvert. A tartozásom ezzel letudva, legalábbis én így érzem. Bőven kvittek vagyunk ennyivel, mégsem lep meg, amikor ez neki nem elég és még többet akar. Az, hogy szembe kell néznem a fegyver csövével, annyira nem lep meg, az már inkább, amit utána mond.
- Ki a fene a megbízód? - csúszik ki a számon a kérdés, nem kis homlokráncolás kíséretében. Nem igazán ismer senki a városban, csak a katonák azok, akik... De ők nem bízhatták meg Morgant, nem igaz?
Reménykedek valamiféle válaszban, de ha jobban belegondolok, meglepne, ha bármit is elárulna. Fogadni mernék, hogy neki is van valamiféle becsületkódexe, ami miatt titokban tartja, hogy ki fizet neki egy-egy... feladatért.
- Tudod, hogy nem fogok beszélni. Hazudj a megbízódnak és keresd meg az információt - intek a fejemmel az ajtó felé és makacsul hallgatok. Egészen addig, amíg számolni nem kezd. Nagyon hosszú időnek tűnik az a három másodperc, de kivárom. Nem tudom, hogy blöfföl-e vagy sem, de legalább a lövés hangjára idecsődül majd egy kisebb tömeg. Egyetlen golyót pedig elviselek ha kell. Bár, hogy kimagyarázni hogyan fogom, az már egy másik kérdés.
Aztán felvillan a szemem előtt egy kép. Apa. Ahogy fegyvert fog rám. A rohadt k*rva életbe! Egy pillanatra megremegek és összeszorítom a szemem, de akkor sem beszélek. Ezt nem fogja kiszedni belőlem, bármit tesz. Egyszer már hibáztam és én lettem az áruló, még egyszer nem történik meg!
- Lőj csak. Apám is próbálkozott már ezzel - mondom, mikor újra kinyitom a szemem és farkasszemet nézek a fegyver csövével. Az egyetlen, ami változik, hogy a kezem a lábamhoz erősített fegyverre csúszik. Ha ő lő, nekem is lesz annyi lélekjelenlétem, hogy szintén megajándékozzam egy golyóval. Valószínűleg.

Hiába nem akartam hagyni, hogy elrontsa a jó kedvem, nem sokat ér az elhatározásom. Egyre dühösebb szemekkel nézek rá, pedig már igazán megszokhattam volna a szóhasználatát.
- Legalább egy kicsit fogd vissza magad! - szólok rá, majd pár másodpercig makacsul hallgatok, mielőtt akár megfontolnám, hogy megválaszolom a kérdését.
- Van, aki rendszeresen az újoncokkal takaríttat, van, aki nem - tudom le végül ennyivel. Nem fogom kifejteni, hogy milyen rendszer van itt, hiszen úgysem értené meg. Vagy nem akarná. A lényeg ugyanaz, szóval feleslegesen nem fogom jártatni a szám.
- Ha nem jelented be, hogy jössz, nem tudok jó vendéglátó lenni és italt szerezni - mintha amúgy nagyon törném magam, hogy jól szórakozzon, amíg itt van. Tudom, mi az illem, de ő nagyon nem. Miért én legyek az, aki mindent megtesz azért, hogy neki kényelmes legyen? Amíg nem fogja vissza magát és válogatja meg a szavait, ennél többre tőlem ne számítson. Nem fogok Henryhez rohanni, hogy ugyan adjon már egy adag whiskyt.
Inkább az első alkalommal tisztázom vele, hogy rohadtul nem fogok megölni senkit a kedvéért. Megszerzem a fegyvert, aztán hagyjon békén. Ennyivel igazán letudtam a tartozásom, a többit intézze, ahogy tudja. Az, hogy fél órát velem töltött és jártuk az erdőt, nem volt olyan nagy szívesség, hogy még többet tegyek. Végül csak visszaérek a két fegyverrel és teszem le elé az asztalra. Valahogy meg sem lep, hogy az egyiket azonnal felém irányítja. Leülök, de nem a fegyver csöve miatt.
- Nekem meg egy nyugodt délutánra. Nem tartozok többel, Morgan. Megszerzed, ha annyira kell. Minden irat és adat ott van az Ezredes irodája mellett. Még az sem biztos, hogy zárva van, ha meg igen, feltöröd - tartok egy pillanatnyi szünetet, amíg farkasszemet nézek a pisztollyal. Akkor sokkal jobban megrémisztett, amikor az apám fogta a fejemhez. Talán azért, mert már kezdek megedződni. Milyen jó is ez...
- Nem fogok még jobban belemenni ebbe. Nem fogom hibásnak érezni magam, mert neked azért fizetnek, hogy megöld egy bajtársam - jön elő a lelkiismeretem, amit ő annyira utál, én viszont nem tehetek ellene. Nem árulom be, csak hagyom, hogy végezze a dolgát. Ennyi.

Legyek hálás? Nem érzem úgy, hogy ki kellene innen ragadni, de persze nem szólok egy szót sem. Felesleges húzni az időt és leállni vele vitatkozni, ezt már jól tudom.
- Azt ne mondd, hogy sérti az önérzeted az igazság - nézek rá egy pillanatra, miközben próbálom megállapítani, hogy tényleg ennyi miatt képes lenne-e gyilkolni. Nem akarok hallott katonákat a tábor területén. Senki nem akar.
Arra viszont elég nagy levegőt veszek és összeszorítom a szám, amikor a tisztek kerülnek szóba. Kellett nekem egyáltalán felhozni! Gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége, de azért sem akarok belemerülni a témába. Én jól tudom, hogy minden tiszt okkal van ott, ahol. Mindegyik végigcsinálta a kiképzést és a ranglétra legaljáról indult. Az már más kérdést, hogy sok ezt elfelejtette. De attól még jár nekik a tisztelet. Ilyen egyszerű. Ez a rend.
A következő percben már nyitom a szám, hogy megkérdezzem tőle, talán sajnálná, ha meg kellene ölnie? De végül inkább nem szólok egy szót sem. Valószínűleg pénzért bármit megtenne, és hiába az a sok ital, amit már legurítottunk együtt a torkunkon, semmin nem változtat. Úgyhogy hallgatok és megyek tovább az irodám felé. Tényleg, hogy semmi luxus, de azért nagy kosz nincs.
- Takarítók? Dehogy. Azok a luxuspalotákba valók. Még a tisztek is saját maguk takarítanak - vagy adják büntetésnek az újoncoknak, teszem hozzá gondolatban. Igaz, egyszer már én is megtettem ezt és adtam át másnak a takarítást. De azóta sem és nem is tervezem újra.
- Legközelebb szólj előre, hogy jössz - mondom reflexből és most először talán valami olyasmi is megjelenik az arcomon, amit mosolynak lehet nevezni. Komolyan, ha szólt volna, hogy jön, talán tényleg szerzek legalább egy-egy sört. De ha csak így beállít, nem fogok tudni egy üveg italt a kezébe nyomni. Ha lenne sem biztos, hogy csak úgy megosztanám vele. Bár ha iszik, akkor kevésbé mogorva... Legalábbis ha jól emlékszem pár részeg esténkre.
- Nincs következő Morgan. Megkapod a fegyvert és anélkül intézed a dolgot, hogy tudnék róla. A tartozásom pedig letudva - elég morgós a hangom, hallani, hogy kezdek ideges lenni. Végül is, körülbelül az életemmel játszok. Lehet, hogy nem szó szerint, de ha a karrieremnek annyi, akkor cseszhetem.
- Becsületkódex? - torpanok meg egy pillanatra, aztán megrázom a fejem. Inkább ne is válaszoljon.
- Ne ölj meg senkit, amíg nem jövök - szólok még vissza, majd csukom magam mögött az ajtót. Akár be is zárhatnám, de mit érnél el vele? Semmit, maximum nekem esne, amint betenném újra a lábam. Ha nem akar bent maradni, úgysem fog. Ezen nem számít egy zárt ajtó.
Jó fél órába telik, mire megszerzem a fegyvereket. Seymouréval egész könnyű dolgom van, de a felettes már nehezebb. Végül egy régebbi pisztolyt veszek el, amit az irodájában tart. Arra inkább nem is gondolok, hogy mit kaphatok már azért, hogyha bárki meglát be- és kisétálni onnan. De egy figyelő tekintet sincs, úgyhogy már megyek is vissza a saját irodámba. A jókedvem már rég oda. Csak leteszem a két fegyvert és homlok ráncolva nézek Morganre. Egyértelműen nem a következő feladatot várom. Nincs következő. Most már elhúzhatna innen.

- Hát persze... Mindig nagy öröm téged is itt látni - jegyzem meg, de különös módon volt már rá példa, hogy tényleg örültem, ha összefutottam vele. Nem csak akkor, amikor segítséget kellett kérnem tőle. Tud jó társaság lenni, ha van bennünk jó pár sör meg valami ütősebb. Fene se gondolná, hogy két ilyen elcseszett ember tud jót mulatni a maguk módján.
- Most merd azt mondani, hogy nincs igaza. Mogorvább tudsz lenni, mint bármelyik tiszt a táborban. És valljuk be, míg ők nem mocskolják be a kezüket, rajtad látszik, hogy gondolkodás nélkül megteszed - foglalom össze anélkül, hogy egy percig is agyalnék azon, vajon megéri-e minderre felhívni a figyelmét. Bőven megéri, ha a kölyök élete a tét. Kinézem belőle, hogy csak ezért a kis jellemzését képes kicsinálni egy unalmas délutánon. Nem hiszem, hogy csak a pénz az egyetlen, ami motiválja.
- Majd adok máskor egy fényképet magamról és bámuld azt - vetem oda neki, ahogy megindulok az irodám felé. Máskor nem tréfálkoznék vele, de úgy tűnik, ennyit tesz az, hogy - eddig - teljesen jó napom volt. Még az sem tesz túlzottan idegesség és feszültté, hogy tudom, kellemetlen rész következik. Biztos nem olyasmit fog kérni, hogy ugyan mosolyogjak és beszélgessek el az őrökkel, hogy ne figyeljenek egy bizonyos pontra a tábor területén.
- Azt ne mondd, hogy nem ülsz le, amíg le nem porolom a széket - jegyzem meg ezúttal már kissé morogva. Azt már inkább ki sem mondom, hogy ez még ugyan luxusnak számít erre. Saját iroda. Egy hely, ahova ha úgy tartja kedvem bezárkózok és ha csak nem az egyik felettesem jön, akkor elküldhetem a látogatókat a fenébe.
- Pia? Ilyesmivel nem szolgálhatok. Legközelebb a százados tart minőségi whiskyt. Nálam, ami volt, azt is neked adtam előzőleg - lehet, hogy valamilyen szinten szánalmas, de azóta sem szereztem be semmiféle utánpótlást. Ha ivásra fordítottam időt, akkor is pár sört ittam, azt pedig egyszerűbb volt annyit hozatni valamelyik újonccal, amennyi akkor kellett.
A mai nap újabb szerencséje, hogy a Seymour név nem sokat mond nekem. Tudom, hogy kicsoda, láttam már párszor, de se nem ivócimborám, se senkim. Még csak nem is hozzám tartozik a fickó. Még abban sem vagyok biztos, hogy a ranglétrán alattam vagy felettem áll. Megnyugtató, hogy nem ismerem. Így valamivel könnyebb lesz letudnom a tartozásom...
- Megszerzem a fegyvert, de ennyi! Nem fogom helyetted elvégezni a piszkos munkát - lehet, hogy nem jól sejtem, hogy ez lenne a következő lépés, de attól még nem akarok túlzottan belekeveredni a dolgokba. Ő is csak segíteni keresett aznap, nem megölni.
- Hagyd már békén az újoncot. Csak az igazat mondta, hogy egy mogorva barom tudsz lenni, semmi olyan, amit ne tudna mindenki - lehet, hogy egy kicsit szabadon fogalmazok, de ez most már így jött ki. Nem célom, hogy felidegesítsem, csak nem hazudok a szemébe.

Azt hiszem elmondhatom, hogy egész jó napom van. Ehhez annyi elég volt, hogy mindenki békén hagyott. Az egész kicsit olyan, mintha valamiféle eltávon lennék, csak a laktanyát nem hagyhatom el. Vagyis, lehetséges, hogy senki nem szólna, ha kérvényezném, hogy messek, de most megelégszek annyival, hogy nem nyaggat engem minden újonc és Isaac sem keveredett bajba. Bár az is lehet, hogy épp most keresi magának. A fő, hogy egész megnyugtató a gondolat, hogy nem az én gondom. Lehet, hogy emiatt szemét testvér lettem, de eleget tettem már érte és azért, hogy vigyázzak rá. Most a saját életemet kell rendbe hoznom. Ami mellesleg egész jól alakul, de tényleg. A százados már szóba áll velem és nem csak parancsokat osztogat. Azt persze tudom, hogy soha, de soha nem leszünk már olyan jóban, mint az egész előtt, de ez is több, mint a semmi. Valószínűleg le is léphetnék innen pár napra az engedélyével. A hadbíróság, nos az más dolog. Nem említette azóta, én pedig biztos nem fogom az eszébe juttatni. Általában vállalom a büntetésem, de ez... ezzel mindent elveszítenék, amiért eddig küzdöttem és kezdhetném elölről. Már ha az apám ezúttal nem felejti el megtölteni a fegyvert, mielőtt a fejemhez fogja.
Még ez a gondolat sem tudja igazán elrontani a napom. Aztán befut az újonc a hírrel, miszerint egy mogorva fickó engem keres. Először csak ráncolom a homlokom. Ebből a leírásból szinte bármelyik tisztről beszélhet. De aztán csak eljut addig, hogy nem katonáról van szó és, hogy ő még nem látta erre. Erre már elhúzom a szám. Van egy tippem, hogy ki vár rám olyan kitartóan. Mert ugye kitartó lesz? Eszemben sincs kapkodni miatta. Tudom, tartozok neki. Tudom, akkor is mogorva, ha jó a kedve. Sokat nem számít, ha vagy tíz percet várnia kell, amíg befejezem, amibe belefogtam.
Aztán nagy lendülettel indulok meg. Amint meglátom, próbálok valami olyan arcát vágni, hogy ne lássa rajtam a Pokolba kívánom, amiért elrontotta a jó napom.
- Valahogy gondoltam a "mogorva idegen" jellemzésből, hogy te keresel - jegyzem meg köszönés helyett, ahogy megállok pár lépéssel előtte. Egy pillanatig hallgatok, amíg eldöntöm, hogy kérdezzek-e. Nem mintha nem tudnám magamtól is, hogy nem csak erre járt és gondolta, benéz kicsit beszélgetni, talán inni.
- Kitalálom. Jöttél behajtani a tartozást - mondom ki végül, ami a fejemben jár. Látni rajtam, hogy nincs ínyemre a dolog, de azt is, hogy a tartozás az tartozás. Úgyhogy...
Végül csak intek a hátam mögé, hogy bármiről is van szó, nem itt kellene megbeszélnünk. Meg sem várva a reakcióját, indulok vissza az irodák felé és csak akkor fordulok meg újra, amikor már a négy fal között vagyunk. Egy szekrény, egy asztal, két szék, egymással szemben. Semmi különös. Mi értelme lenne bármiféle luxusnak?