Utálom, ha szembesítenek azzal, hogy az apám milyen ember. De mivel egyre gyakrabban történik, most már ideje lenne megszoknom és rezzenéstelen arccal tűrnöm. Talán egyszer majd elfogadom, hogy ez az igazság és már nem fog zavarni.
- Nem haragszok. Az öcsém szokott megsértődni és duzzogni. Én nem - mondom, de közben rá sem nézek. Csak a vezetésre figyelek, semmi több. Tényleg nem haragszok rá, egyszerűen csak idő, amíg kiűzöm a zavaró gondolatokat a fejemből és kész. Utána minden rendben lesz.
Viszont mire ez megtörténik, már az utolsó kanyart veszem be. Egy pillanatra Viannere téved a tekintetem. Mosolyog? Kérdőn nézek rá, de ki nem mondok semmit. Fogalmam sincs, mi olyan jó dolog abban, hogy besötétedett és haza kellett hoznom kocsival. Na meg ha már amúgy is hasra esett a vasútnál...
Végül beállok a ház elé, de eszemben sincs leállítani a motort és elkísérni az ajtóig. Minél előbb vissza akarok érni a táborba, hogy miután ott végzek mindennel, legalább pár óra alvás jusson nekem is. De úgy tűnik, mégsem lesz ez az este olyan egyszerű, mint ahogy elképzeltem.
- Visszaérnél? - ráncolom a homlokom értetlenül. Nem rémlik, hogy bármi olyasmit beszéltünk volna, hogy elfuvarozom haza, aztán még valahova máshova is. De aztán ő tovább beszél és megértem, hogy mi jár a fejében.
- Igazán nem... - szükséges semmi ilyesmi, jönne a folyatás, de elharapom a mondatot. Pogácsa. Egész friss pogácsa. Nagyot nyelek, ezt azért már nem tudom csak úgy visszautasítani.
- A katonák nem lehetnek túl válogatósak - mondok végül csak ennyit. Lehet, hogy nem jelentem ki egyértelműen, hogy tényleg jó lenne az a pogácsa, de vissza sem utasítom. Végül pár másodperc hezitálás után leállítom a motort és zsebreteszem a slusszkulcsot.
- Tudhatja, csak felesleges - nem mintha ezzel többet mondanék, mint előzőleg tettem. De hogy is magyarázhatnám el, hogy semmi értelme ezt a találkozást említeni Isaacnek? Tudom anélkül is, hogy az egész csak újabb veszekedést eredményezne. Amint megtudná, fogadok, hogy rohanna hozzám és tekintve, hogy milyen feszült vagyok mostanság, talán lezajlana az a verekedés is...
- Felejtsd el, nem is tudom, miért mondtam - tudom le ennyivel végül, majd kiszállok a kocsiból, aztán neki is segítek, ha szüksége lenne rá. Észreveszek egy, a szomszéd ablakból vizslató tekintetet - ugye az ösztön az ösztön -, de nem foglalkozok én ilyesmivel. Egy pletykás öregasszony nem lehet veszélyes.

Nagyon nem tetszik, amit az apámról mondott és ez akkor látszott is rajtam. Tudom, hogy nem jó ember, mégis nehezen viselem, ha bármi ilyesmit hallok róla. Bele lett verve abba a néha makacs fejembe, hogy őt tisztelni kell és kész. Akkor is, ha amúgy pocsék apa... és pocsék férj volt. Nem mintha utóbbiról túl sokat tudnék. Talán pár emlékkép, egy-egy veszekedés, ami rémlik, nem több.
De mindegy is, ez a kis "botlás" még nem jelenti azt, hogy ne vinném haza Viannet. A címet megjegyzem és bár soha nem jártam még ezen a környéken, csak egyetlen kanyart rontok el. Valószínűleg az alváshiánytól lankadt a figyelmem vagy fene se tudja, mi történt. A következőnél korrigálok és máris a jó úton vagyunk. Nem igazán beszélek, csak ha nagyon muszáj. Amúgy is, mit mondhatnék neki? Az egyetlen közös témánk az öcsém, ő pedig igazán nem az, akiről még többet akarok beszélni. A végén csak megint ott kötnénk ki, ahol az állomáson, és félek, hogy nem mindig tudnék uralkodni az indulataimon. Lehet, hogy a bezártság teszi. Az, hogy hónapok óta nem mozdultam ki a laktanyáról, csak akkor, ha parancsot kaptam. Egy a lényeg, ingerlékenyebb lettem, szóval jobb kerülni a kockázatos témákat. Így az egyetlen közös témát, amiről beszélhetünk. De szerencsére végül csak megérkezünk. Beállok a ház elé, de a motort nem állítom le.
- Ha nem túl nagy udvariatlanság, nem kísérnélek el az ajtóig - mondom kissé felé fordulva. Nem azt mondom, hogy sietek, mert időre kell visszaérnem, de már azzal is felesleges plusz kört tettem, hogy hazafuvaroztam. Ráadásul bármilyen hosszú is még az este, ami előttem áll, tele jelentésekkel, amiket meg kell írnom... Ha nincs szerencsém, abból az átlag négy óra alvásból is faragnom kell le.
- Oh és... Isaacnek lehet, nem kellene említened, hogy találkoztunk. Felesleges - adok indoklást is azonnal. Nem tudom miért, de valahogy biztos vagyok benne, hogy semmi jó nem sülne ki abból, hogyha tudná, megismertem a nagy szerelmét. Ahogy ismerem - magunkat -, perceken belül veszekedés törne ki.