– Bizonyára – felelem egyszerűen, de én nem mosolygok.
Nem akarok vele udvariatlan lenni, bár úgy látszik, az előbb nem vette a célzást. Nincs szükségem szánakozásra.
A magam részéről úgy vagyok vele, egy férfi legyen férfi, nem bujkáljon, ha akar valamit, lehet szólni, vagy legalább úgy viselkedni, amiből érthet a másik. Nem vagyok emberevő szörnyeteg, hogy félni kelljen tőlem. Sőt boszorkány sem vagyok, hiába mondják, nem tudok senkit sem varanggyá változtatni. Bár azért időnként tudnám értékelni, ha menne a dolog.
Ugyanakkor, bár a helyzet az ami, azt nem szeretem, ha sajnálnak. Nem vagyok összetörve, és nem érzem szerencsétlennek sem magamat. Sőt, nem is érdekel, hogy mások esetleg annak látnak, mármint azon túl, hogy dühít, mert úgy vagyok vele, inkább maradok magam, mint hogy csakis azért, hogy gyűrűt húzzon valaki az ujjamra kénytelen legyek szerelmet, meg boldogságot színlelni. Az nekem nem menne. Szerencsétlenné válnék, és velem együtt az a férfi is.
Azt meg első kézből tudom, ha valaki nagyon szeretne gyermeket, lehet neki egyedül is, így hát számomra ez sem érv.
– Ha nem kapjuk meg, akkor mégis elérhetetlen.
Bizony ez így igaz. Ha valaki más gyorsabb, akkor … Akkor talán próbáljam szétdúlni, ami köztük van? Vagy várjak, hogy talán majd összevesznek? Ugyan!
Lassan bólintok. Erre nem tudok mit mondani, szerintem ugyan nincs így, élhetnének még a szülei, de ha Auguste-nak ez a gondolat ad megnyugvást, ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki?
– Köszönöm.
Most elmosolyodom. Mert az valóban jólesik, hogy nem néz le minket, Jeanne-t és engem, meg nem hiszi, hogy csak hazudok, és mert nem tartja kevesebbre a mi családunkat amiatt, hogy én csak egy örökbefogadott gyerek vagyok. Annyian mutogatnának ujjal, hogy na, az a lelenc!
Örülök, hogy Auguste nem ilyen dolgok alapján ítél.
Megvonom a vállam. Végtére is tényleg nem vagyok rendőr.
– Gyors- és gépírónő vagyok. Akták, levelezések, vallomások. Ami jön.
Nem egy nagy dolog, de rendes és tisztességes munka, és én jó vagyok benne. És ezt elismerik. Legalábbis eddig mindenki elismerte.
Lassan ingatom a fejem, mert eddig nem hallottam olyanról, hogy a rendőrség és a szövetségesek közösen kerestek volna rendbontókat, de amilyen a helyzet még akár ez is előfordulhat. Főleg, hogy az a hír járja, a város el van vágva a külvilágtól. Furcsa, nyugtalanító pletykák, amikből nem tudom mennyi igaz, és mennyi csak mese habbal. De talán majd a hétvégén kimegyek az erdőbe, és megnézem magam, tényleg van-e ott valami.
– Jól van, nem mondom. De attól még…
Mindegy minek nevezem, a végeredményen nem sokat változtat a dolog. Arra meg számíthatott volna, hogy a szövetségesek összefognak. Ez annyira kiszámítható lehetett, szerintem. Végtére is ők egy csapat, bajtársak, logikus, hogy védik egymást.
Nem hiszem, hogy Auguste ezt nem tudta, inkább csak nem érdekelte, vagy tudat alatt cselekedett, végig sem gondolva a helyzetet. De talán inkább nem érdekelte. Lehet, hogy ezzel büntette is magát? Ki tudja? Hallottam már furcsa dolgokat.
Komolyan nézem, majd csak megcsóválom a fejem.
Azzal nincs baj, hogy az emlék megmarad, de ahogy ő beszél… Igaz nem tudom, mikor vesztette el azt a lányt, ha csak két hónapja, akkor ez még normális.. de ha már egy éve, akkor ez sok a jóból. El kell tudni engedni azokat, akik elmennek. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtenénk őket, csak azt, hogy képesek vagyunk élni.
De valamiért úgy érzem, ezt nem fogom most kifejteni neki. Szerintem nem értené, nem értene egyet vele és nem is értékelné. Én meg nem akarok magamból ok nélkül hülyét csinálni.
Főleg nem azok után, ahogy korábban szánakozott rajtam. Mert én annak éreztem. Jó szándékkal tette, de akkor is, nem esett jól.
– Remélhetőleg. Lehet, hogy legközelebb rossz kertbe ugornál be.
Picit megcsóválom a fejemet. Szóval igazam volt. Bár ez nem sokat változtat a tényeken. Auguste nem úgy néz ki, mint aki valahogy feldolgozta volna a veszteségeit, és talán nem is akarja. Ami valahol szomorú, hiszen fiatal még, túl fiatal ahhoz, hogy élve eltemetkezzen a fájdalma és a gyásza alá.
Ez inkább sajnálatos és szomorú, mint az, hogy nekem még nem akadt igazán utamba senki. Mert nekem van reményem.
Végül nem mosolyodik el. Ettől függetlenül én befejezem a sebei tisztogatását. Az ajánlatom barátság és féltés vezette, de nem akar élni vele és én nem erőltetem. Talán jobb is így.
Végtére is felnőtt, tudja, mit bír el.
– Értelek – bólintok. – Adok valamit.
Odalépek a konyhaszekrényhez és kis keresgélés után adok neki egy tasakot.
– Kamilla van benne. Ha megfőzöd teának, az jó lemosásra és borogatásra is, gyorsabban gyógyul majd az arcod.
Remélem, ezt nem utasítja el.
Ha menni akar, hagyom, bár szerintem nem gondolja meg magát.
– Pihenj pár napot, Auguste! – mondom még, és nem véletlenül szólítom így. – Gyógyulj meg!


//Köszönöm a játékot. //

- Bizonyára - vágom rá némi iróniával. - Mint látja, a küszöbünktől most is a Rhone-ig ér a sor vége, nagy a tömeg - intek hátra az üres kert fele.
Tudom én, persze, hogy tudom, hogy nem akar ő rosszat, hogy biztatni próbál, de annyiszor megkapom, hogy biztos csak vak vagyok, meg túlzottan válogatós vagyok, hogy tényleg sok néha. Azt meg végképp nem szeretném, ha valaki sajnálkozna, vagy szánakozna rajtam.
Igen, én is szeretném, ha lenne valaki, aki szeret, és akit szerethetek, és nincsenek olyan lehetetlen elvárásaim sem, legalábbis szerintem, de aki igazán tetszett volna, az észre sem vett. Aki meg észrevett... Na, azokról jobb nem beszélni!
- Hát persze, hogy nem egyformák! - bólogatok serényen, és elsőre talán, aki nem ismer, azt hiszi, hogy most majd jókislányosan elmosolyodom, meg elpirulok. Csakhogy ez az egyik olyan téma, amivel fel lehet paprikázni, és most épp nem vagyok olyan hangulatomban, hogy féket tegyek a nyelvemre. - Vannak a rosszak. A még rosszabbak. Meg az elérhetetlenek.
Auguste felé fordulok, dacosan pillantok rá. Vajon megbotránkozott rajtam? Elképzelhető. Bár szerintem már azóta sejtheti, hogy nem vagyok olyan egyszerű, mindig csendes és szelíd kislány, mióta megfenyegettem a paradicsomkaróval.
Biccentek, mikor elfogadja a tegezést, nekem könnyebb így, és szerintem neki is egyszerűbb lesz, hiszen félő, hogy akár akarom, akár nem, fájdalmat fogok neki okozni, pedig tényleg nem célom, nem akarnám, de a sebkezelés már csak ilyen, és ha tegeződünk, nem kell annyira féket vetnie a nyelvére. Apróság, de talán segíthet.
Az is igaz, hogy régen sem magázódtunk, nem mintha sokat beszéltünk volna egymással, de soha eszembe nem jutott, hogy magázva gondoljak rá, mikor Jeanne azt mondta, látta a Dumont fiút az erdő szélénél, vagy a piacon, és én megkérdeztem, mit csinált, sosem úgy gondoltam rá, hogy Monsieur-nek kellene szólítanom, ha én találkoznék vele. Eszembe nem jutott volna.
- Nekem Monsieur Dumont az édesapád volt - mondom csendesen, és eszembe jut, hogy valóban, hallottam a híreket, hogy elhunyt.
- Sajnálom - sóhajtok. Lehet nem kellett volna megemlítenem, de attól még nem változik a helyzet, hogy hallgatunk. - Édesanyádat is. Ha jól emlékszem, mintha a városban mondták volna...
Komolyan és együttérzéssel pillantok rá. Sose voltam túl ügyes az ilyesmiben és nem tudom, milyen szavakat mondhatnék, amik jól fejeznék ki a részvétemet.
- Igen, Jeanne a mamám. Két hetes sem voltam még, mikor hazahozott, de sosem hívtam anyunak - picit megrántom a vállam. - Bár nem hiszem, hogy a név számít, sokkal inkább a szív. Néha gondolok arra, kik lehettek a vér szerinti szüleim, de csak ritkán. Ha valamiért nem kellettem nekik, akkor nem kell nekem se rájuk pazarolnom magam, még a haragomat sem. Nem fájdítom miattuk a szívemet. És tudom, van, aki engem akart, választhatott és engem választott.
A szemébe nézek.
- Tudod, ez számít. Jeanne választhatott volna egy szebb gyereket is, egy csendesebbet, vagy akár egy fiút.
Ő mégis engem hozott haza, egy lármás kislányt, aki ráadásul még csak nem is az a tökéletes gyermek, hiszen elég vad voltam, még mindig öntörvényű vagyok, például sokszor nadrágot hordok, mint most is, bár szerencsére Auguste mintha még nem vette volna észre, vagy csak túl udvarias, hogy megjegyzést tegyen miatta.
Halkan sóhajtok.
- Próbálok nem foglalkozni vele. A kapitányságon a parancsnok rendes, ő nem hagyja, hogy beszéljenek. Senkinek. Meg ott inkább az a fontos, hogy a munkát el tudom végezni, és jól és pontosan végzem. Nekik az számít. A többit meg igyekszem nem meghallani.
Egy kicsit lehajtom a fejem. Hát igen, manapság is tesznek megjegyzéseket. Csak most már nem a származásomra, vagy arra, hogy kis stréber vagyok, aki mindig megírja a leckéjét, hanem az erkölcseimre. Hallom én, még akkor is, ha a szemem se rebben, hogy egy nő, aki képes nadrágot felvenni, az bizonyosan még sok minden másra is képes... Mert ugye, aki a fenekét nadrágban mutogatja és még le is hajol úgy, az máris és csakis rosszlány lehet, és semmivel sem jobb, mint azok a kokottok a bordélyban.
Igyekszem úgy tenni, mikor ilyesmit hallok, mintha süket lennék, hogy meg ne tépjem azokat az úri kisasszonyokat, vagy asszonyokat. Mert főleg ők beszélnek. A férfiak csak beszólogatnak, de az általában lepereg rólam.
- Őszintén remélem, hogy így lesz, mert nagyon nagy bajba kerülhetnél különben - bólintok komolyan. - Nem hiszem, hogy szeretnéd, hogy a szövetséges parancsnokság a városi rendőrséggel levelezzen az ügyedben.
Én sem szeretném persze, de nem tudnék ellene semmit tenni. Annyit tehetek csak, hogy mélyen hallgatok arról, hogy Auguste beugrott a kertünkbe. Nem szólok senkinek, nem mondok semmit, így senki nem sejtheti meg, mi történt, és ki volt a történtek szereplője.
- Gondolom, nem mutatkoztatok be egymásnak, csak durr bele - vetem fel azért mégis. - Talán valóban el is felejtik, vagy nekik sem érdekük, hogy behívassák őket, mert francia civileket vernek csoportosan egy kocsmában. Szerintem azt nekik sem szabad.
Még talán akkor más lenne a helyzet, ha egyetlen katona állt volna csak szemben Auguste-tal, de ők többen voltak. Nem épp olyan körülmény, amivel dicsekedhetnének.
Halkan sóhajtva leengedem a kezem. Nem szoktam férfiak mellkasát simogatni. Na jó! Az övét sem simogattam, nem bizony, én biztosan nem, csak meg kellett néznem, nem tört-e el a bordája. Ennyi volt. Hát nem?
Lopva pillantok az arcára, pici mosollyal néz, ami gyorsan elenyészik, pedig kár, mert ha mosolyog, az jól áll neki. Nem tudom, hogy gondot okoztam-e, de mivel nem szól, hát én sem.
- Az előbbi mosoly jobban tetszett - csúszik ki a számon. A mostani szomorú, és valahogy ösztönösen sejtem meg, hogy egy nőről beszél. Nem mond nevet, nem mondja ki nyíltan, de nem kell ehhez látnoknak lenni, se gondolatolvasónak, egy nő megérzi az ilyen dolgokat.
Most legszívesebben átölelném, és azt mondanám, minden rendben lesz, de nem hiszem, hogy örülne neki. Ebben a pillanatban biztos nem.
Végül csak a vállát simítom meg, lassan, könnyedén.
- A dolgok változhatnak, alakulhatnak - mondom halkan.
Fiatal még, nem kell, hogy egész életében csak az emlékeknek éljen. Ostobaság lenne élve eltemetkezni, begubózni és megkeseredni. Persze nem tudom, mennyire friss a seb, mennyire közeli még a veszteség. Idő is kell, de akarat is.
Még hogy semmiség! Ordas nagy hazugság, ez még én is látom.
- Azt a lányt, aki az előbb eszedbe jutott? - kérdezek rá. Valamiért úgy érzem, nem a szüleit gyalázták, sőt szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Miért is szólna rájuk bárki rosszat? Nem ismertem őket túl jól, de az apja tiszteletreméltó, egyenes ember benyomását keltette.
Halkan sóhajtok.
- És most könnyebb? - kérdezem, miközben folytatom a sebei ellátását. - Jobb így, hogy odacsaptál? Megvédted őt - bólintok. - Szerintem ez nem baj, mármint persze nem arra akarlak biztatni, hogy verekedj, csak... - megvonom a vállam. - Azt hiszem a helyedben én is ezt tettem volna - ismerem be.
Meg tudom érteni, amit tett, még akkor is, ha nem épp a leghelyesebb dolog volt, de emberileg érthető. Szerencsés az a lány, hogy ennyire fontos. Illetve... Lassan megcsóválom a fejem.
Hiszen a szavaiból egyértelmű, az a lány meghalt.
- Egy közös vonás - bólintok -, mi és a nem túl kedves beceneveink.
Én is elmosolyodom, egyrészt mert ő mosolyog, másrészt, mert nem utasította el a dolgot.
- Ez most határozottan jobb mosoly, mint az előző - nézek rá, és próbálok vidám hangon beszélni. - Csak így tovább, már csak egy zúzódás van hátra! Mosolyogj, Gus! - húzom picit, miközben újra megnedvesítem a ruhát és a szája sarkában lévő kis felületes repedéseket is megtörölgetem az alkoholos kendővel.
Felkészülök arra, hogyha rám akarna húzni a kis gonoszságomért, elugorjak, bár ő nem tűnik olyannak, mint aki megütne egy nőt, talán csak játékból, de akkor sem az arcát.
Nem, ő biztosan nem tenne velem olyat.
Ha ettől komolyan félnék, akkor nem merném felajánlani sem, hogy:
- Nem kéne most így hazamenned - gyorsan folytatom, mielőtt elillanna a bátorságom. - A szomszéd szobában van egy dívány, tudok adni párnát meg egy takarót is. Ha mégis baj lenne, meghallanám fent, ha kiáltasz.
A sarkaimon billegek, őt nézve, várva mit felel.
- Meg persze, ha maradsz még, akkor csinálok egy rendes borogatást is, az is segítene.
Nem tartana semeddig, van kamilla a kamrában, meg levendula is. Vajon elfogadja?  Hiszen jobb lenne neki, ha nem kellene gyalogolnia, hogy utána valahol szálegyedül legyen. Itt meg van hely, és különben se tudja senki, hogy itt van.

Nem akarom, hogy Auguste kényelmetlenül érezze magát, attól, hogy ha esetleg nem tudna lépést tartani velem, így inkább lassabban lépkedek. Attól már nem félek, hogy ne tudna járni, mert ahogy látom elég nagy az akaratereje, és annak ellenére, hogy láthatóan vannak fájdalmai talpon van.
Sőt, nézzük a jó oldalát, meg tudott lépni a katonák elől, és még a kerítésünkön is átjutott. Ezért reménykedem, hogy annyira nem lehet súlyos az ügy. Végtére is futnia kellett, nem hiszem, hogy tyúklépésben haladva üldözték volna.
De persze az is lehet, hogy egyszerűen csak jól bírja a fájdalmat. Ettől a gondolattól kissé megborzongok. Mert lehet valakinek belső vérzése is. Jeanne mesélt egyszer egy fuvarosról, aki leesett a szekérről és a rúd megütötte, és három napig úgy tűnt semmi baja nincsen, de aztán felemelte a zabos zsákot és összeesett és meghalt. Jeanne szerint megszakadt a lépe. Nagyon remélem, Auguste-nak nincs ilyen baja, de lehet, hogy azért jobb lenne, ha nem nagyon terhelné magát, meg talán nem kéne elengedni se haza. Bár fogalmam nincs, hogyan szóljak neki , hogy lehet, hogy jobb lenne, ha nem lenne egyedül. Meg azt sem tudom, egyedül lenne-e. Semmit sem tudok.
De ezért van a nyelvem a számban, majd kérdezek. Csak lehet, hogy az meg kínos lesz. De hát ez van. Sokan már így is furcsállva néznek rám a városban.
Hátranézek a vállam felett, de Auguste elég jól a nyomomban van. Ha ivott is, mert éreztem némi italszagot, messze nincs lerészegedve, aminek a magam részéről csak örülni tudok. Egy sebesülttel bármikor bajlódom, egy beteggel is, de egy részeggel? AZ nem igazán az én műfajom.
Szerencsésnek érzem magam, hogy nem tesz megjegyzést arra, hogy elvörösödtem. Szerencsétlen adottság, hogy elpirulok, akaratomon kívül persze. Végtére is ő nem tett semmit, és nem kell tudnia, kislányként mit gondoltam róla. Különben is az már régen volt.
– Semmi baj – sóhajtok egy aprót. – Nem, még nem akadt elég bátor jelentkező.
Igyekszem könnyedén felelni és még el is mosolyodom. Pedig épp elégszer megkaptam már, hogy kezdek vénlány lenni. De nem hiszem, hogy Auguste bántó célzattal mondta volna.
Amúgy meg igaz.
– Voltak persze, akik próbálkoztak, de az egyik nem tetszett, a másikról meg kiderült, hogy erőszakos a természete. És persze ott volt még egy, akiről meg megtudtam, hogy minden héten eljár a bordélyba, miközben engem kerülget. Rövid úton megmondtam neki, merre van az ajtó!
Nem általános, hogy ezt elmondom, de nem akarom, hogy sajnáljon, vagy azt gondolja, senki felém se nézett soha. Nem mintha annyira gratulálni lehetne ilyen jómadarakhoz, de még mindig jobb, mintha azt hinnék, hogy egész életemben hiába vágyakoztam, soha senki észre se vette.
A kérdésére bólintok.
– Igen én. És épp ezért, kérlek, talán egyszerűbb, ha tegeződünk – javaslom. – Úgy, mint régen.
Végtére is akkor régen is tegeződtünk, ő sziát köszönt, és én meg vissza, nem állt rá a szám, hogy magázzam. Bár alig beszéltünk két szót, ő az édesapjáért aggódott, én meg igyekeztem Jeanne-nak segíteni, amíg csak tudtam.
Aztán meg inkább elbújtam a kertben az almafa ágai között. Annyira kínos lett volna bámulni őt. Akkor is elég rátarti tudtam lenni, nem akartam, hogy egy nagyfiú kinevessen. Annyira kínos lett volna.
A következő mondata visszaránt a jelenbe.
Lassan megcsóválom a fejem.
– Igazából nem. Illetve nekem nem. Két hetes sem voltam, mikor Jeanne magához vett.
Miközben mesélek, előkészítek mindent, ami kellhet. A szám pedig jár, talán ha másról van szó, akkor ő sem annyira a sérülésére koncentrál.
– Valójában nem tudok haragudni az anyámra se, mármint arra a nőre, aki megszült. Nem egy kukába dobott, nem a folyóba, nem is hagyott az út szélén. Elvitt a zárdába, és Jeanne onnan hozott haza. Persze mondtak ránk mindenfélét. Meg mondanak is.
Nem részletezem. Ha nyitott fülekkel jár a városban, akkor elég valószínű, hogy halotta már, ahogy a boszorkány Merle asszony fattyának neveznek. Sokan eleve ezért sem néztek felém. Hiszen az iskolában is sokszor ujjal mutogattak rám. Meg a piacon is. Szerencsére a rendőrségen nem, azt a főkapitány nem tűri. Beszélnek róla is mindenféle dolgokat, de azért vannak jó húzásai is.
Kis mosollyal nézem a sebeit, nem azért mosolygom, mert megsérült, hanem mert ilyen jól viseli.
– Remélem is, hogy nem maradtál adósuk – csúszik ki a számon.
Nem mintha arra akarnám biztatni, hogy rajta, verekedjen csak szövetséges katonákkal, mert abból előbb-utóbb baj lehet. Igaz én sem vagyok annyira odáig értük, hogy itt vannak a városunkban, de még mindig inkább ők, mint a nácik. Ez a véleményem. Persze a legjobb az lenne, ha nem lenne háború, ha béke lenne, és minden úgy lenne, mint régen.
Észreveszem, ahogy ő is nagyot nyel, mikor végigtapintom a mellkasát. Ekkor esik csak le, mit is teszek. Itt vagyunk kettesben a házban, és… De nem csináltam semmi rosszat! Csak meg akartam nézni egyben vannak-e a bordái.
Nagy levegőt veszek, és kissé talán dacosan nézek azokba a kék szemekbe.
– Én is úgy érzem, hogy egyben vannak.
Gus mosolyog. Nem tudom, ez mennyire jó jel, de legalább megnyugtató. Visszahúzom a kezem. Nincs okom tovább tapogatni, az már igazán zavarba ejtő lenne, hiszen amennyit én tudok róla, az is lehet, hogy család várja otthon. Bármi lehet. Amúgy sem szabad kihasználni, ha valaki segítségért fordul az emberhez. Még akkor sem, ha amúgy jó volt megérinteni.
– Mindenképpen – értek egyet azonnal. Hál istennek, hogy ő mondja, és nem nekem kell erőszakoskodnom, hogy belássa. – Van esetleg valaki, aki figyel rád? Mármint úgy értem…
Zavartan hallgatok el, de hát meg kell kérdeznem, hogy akad-e bárki, feleség, szülő, vagy bárki, vagy teljesen egyedül lenne, ha hazamenne. Mert ha egyedül lenne, akkor lehet, hogy felvetem, hogy maradjon inkább. Valószínűleg felvetem. Nem venném a lelkemre, ha úgy járni, mint az a fuvaros.
Aprót bólintok.
– Van, hogy könnyebb ütni, csak attól még nem oldódnak meg a bajok – mondom csendesen és egy pillanatra megállok, Auguste-ot nézem, az összetört arcát. Csúnyán fog kinézni holnap, bár megteszem érte, amit csak tudok. – Ha szeretnél beszélni róla, akkor… én nem adom tovább.
Nem mintha nem szeretném a pletykákat, de legtöbbször inkább meghallgatom, és nem terjesztem őket.
Újra a horzsolásaival foglalkozom, de közben érzem, hogy néz. Szokatlan érzés. Ez általában Jeanne asztala, ő szokott sebeket tisztítani, de épp elégszer láttam már, hogyan csinálja. Igyekszem finoman érni Auguste arcához, nem akarok még több fájdalmat okozni neki.
Nem kapkodok, sőt, már a kezem remegése is abbamaradt, nem idegeskedem azon sem, hogy valaki jöhet. Előfordulhat ugyan, de nem érdekel, ahogy az sem, mit terjesztenének utána. Nem lehetne annyival rosszabb, mint amiket már így is mondanak rólam.
– Nem akartam… – suttogom –, csak van itt egy kis vágás is, a hajad tövénél, talán valamelyikükön gyűrű volt.
Az okozhat ilyet, vagy a boxer. De hát talán csak nem húztak boxert is!
Ahogy rákérdez a becenévre, ami kicsúszott a számon, a szám szélébe harapok, és érzem, megint elpirulok. Az én átkozott természetem és a pirulós arcom!
A szemembe néz, és képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet. Az olyan gyáva dolog lenne, rám meg sok mindent lehet mondani, de gyáva aztán nem vagyok.
– Kiszaladt csak a számon. Az Auguste az is… jó név, nincs vele semmi baj, csak olyan hosszúnak éreztem, és így gondoltam rád, mármint akkor, kislányként – teszem hozzá rögtön, mert nem kell tudnia, hogy gondoltam rá később is, elég kínos így is a helyzet. Így elszólni magam! – De ha nem tetszik, vagy zavar, többé nem mondom.
Picit oldalra biccentem a fejem, úgy várom, mit mond majd. Még a ruhát, ami a kezemben van, is elfelejtem újra megnedvesíteni az alkohollal.

– Hát persze – dünnyögöm.
Világos, hogy megoldja valahogy. Remélem, tényleg sikerül is neki, mert ha összecsuklik, akkor én bizony fel nem tudnám emelni és vonszolva is elég nehéz lenne, hiába nem vagyok gyenge, de azért Auguste mégiscsak egy jókötésű férfi, magas is, nem boldogulnék vele könnyen.
Magam elé képzelem egy talicskában, hát bizony komikus jelentet lenne, az ő lábai kilógnának a földre, az én karjaim meg a térdemig nyúlnának. Majdnem elnevetem magam. Így jár, akinek túl élénk és képi a képzelete. Ugyanakkor nem akarnám megbántani, ő sebesült, én meg itt nevetek rajta. Nem minden férfi venné jó néven, pedig nem is őt nevetném ki, csak hát… a kép, a jelenet, ami eszembe jutott, olyan komikus.
Nem megyek gyorsan, így Auguste is tudja tartani a lépést, meg szerencsére nem is olyan hosszú az út, pár méter csak, ami hátravan. Sejtem, hogy jórészt a büszkesége tartja talpon, hiszen látom, hogy kicsit minden lépésnél fél oldalra görnyed, mint aki kíméli az oldalát, a bordáit.
– Ó, akkor ismered Jeanne-t – mosolyodom el. – Igazság szerint ő a mamám, de én csak Jeanne-nak hívom, mert…
Nos mert csak örökbe fogadott, illetve nem is ez az ok, vagy nem tudom, de ő sosem kérte, hogy hívjam anyunak, vagy anyucinak, vagy bárhogy, csakis a nevén. Nem tudom miért, mert valójában mindig is az édeslányaként bánt velem.
Halkan sóhajtok. Jelenleg nem hiszem, hogy ez annyira érdekelné Auguste-ot, és már az is fura, hogy eszembe jutott a dolog, hogy felmerült, hogy elmondanám. Nem szoktam ilyesmiket csak úgy elmesélni.
Kicsit ledermedek, ahogy azt mondja, hogy szerencsére. De aztán kapcsolok, végtére is a másik oldalról kell nézni. Hiszen mikor az édesapja segítségre szorult Jeanne-hoz jöttek, nem arról van tehát szó, hogy ne bíznának benne, vagy, hogy valamit eltolt, inkább arról, hogy nem sérült meg, vagy lett beteg, szerencsére.
– Értem – bólintok, majd szusszanok egy aprót. – Senki nem szeret megsérülni.
Remélem, jól gondoltam, és ezért mondta, ha így van, akkor nincs ebben semmi bántó a világon.
Ahogy belépünk, Auguste egy pillanatra megtorpan. Gyorsan körbenézek, de szerencsére nincs rendetlenség, az esti mosatlant sem hagytam ott.
Auguste Dumont. Így már más a helyzet. Így…
Te jó ég! Alig hiszem el, hát persze, emlékszem már, mikor az édesapja miatt eljöttek. Tudom már ki ő, még akkor is, ha rég nem láttam.
Elpirulok, ahogy mosolyogva megrázza a kezem. És mivel érzem, hogy pirulok, rögtön zavarba is jövök. Sose gondoltam volna, hogy egy nap kettesben maradhatok vele. Gus. Magamban így hívtam az után a nap után. Az Auguste olyan fennkölt név, hosszú kiejteni, nem lehet utána kiabálni az erdőben, például.
Nem mintha bármi esélye is lett volna, hogy egy tizenhét-tizennyolc éves fiatalember észrevenne egy alig tizenegy éves süldő lányt.
– Nem vagyok asszony – nyögöm ki végül, utalva arra, hogy nincs férjem. Nem is volt. Hajadon vagyok. Pontosabban szólva, majdnem vénlány. Ezt azért inkább nem hangsúlyozom ki előtte. Minek tűntetném fel magam még rosszabb színben?
– Emlékszem rád – mondom végül mégis, ahogy leül, és fel sem tűnik, hogy tegezésre váltok, de olyan nehéz lenne Gust magáznom. – Az édesapád vadász volt, és egy farkas támadta meg valahogyan. – Ilyesmit nem nagyon felejt el egy kislány, nem épp egy mindennapos eset. – Vele jöttél. Egy darabig segítettem Jeanne-nak, kipakolni, de aztán azt mondta többet nem tehetek.
Én meg inkább kiosontam. Annyira kínos lett volna, ha őt bámulom közben, hogy mennyire jóképű, annyira zavarban voltam, hogy ennyire közelről láthatom, hiszen épp eleget hallottam, mikor a nagyobb lányok sugdostak róla az iskola mosdójában. Így inkább kimentem a kert végébe, és felmásztam az almafára, és ott is maradtam, amíg csak el nem mentek Dumont-ék.
De most nem szökhetek meg! Én vagyok csak itt, és segítenem kell. Igyekszem hát összeszedni magamat és nem mutatni se zavart, se bizonytalanságot. Auguste meg csak nem bámul meg annyira, hogy észrevegye, milyen sebesen lüktet egy ér a nyakamon. Vagy legalábbis ezt remélem.
Leül és én közelebb lépek.
– Igen. Mondjuk így! A lánya vagyok, de Jeanne… szóval ő nem… – elakadok. Olyan nehéz kimondani, hogy valójában nem az édesanyám. Szeretném, ha az lenne, és a szívem szerint ő az, de valójában a lelencből hozott. – Igazából az Irgalmas nővérektől hozott – suttogom mégis.
Örülök, mikor inkább a jelen problémánkra, azaz a sérüléseire terelődik a szó.
– Hát, lehet, hogy csak csúnyábbnak néz ki, mint amilyen súlyos. Nemsokára kiderül.
Visszamosolygok rá. Tetszik, hogy képes ebben a helyzetben is ilyen laza lenni, hogy mosolyog.
Szemügyre veszem az arcát, a foltokat, duzzanatokat, a rászáradt vért, halkan hümmögök egyet.
– Azért jó, hogy bemutatkoztál, biztos, ami biztos – jegyzem meg és megkockáztatok egy mosolyt. Ki tudja, felismertem-e volna csak úgy?
– A szövetségesek, ahogy látom elég alapos munkát végeztek – mondom némi kis iróniával.
Kidekorálták, az már biztos.
– De lehet, hogy csak látnom kellene a másik felet, és máris fele ennyire sem sajnálnálak.
Már nem térek vissza a magázásra. Furcsa lenne az előbbiek után, meg úgy általában is. Vele az lenne.
– Az oldalad – ismétlem, és csak lesek, ahogy felhúzza az ingét.
Hát csak nem kezd neki itt vetkőzni! Hiszen csak ketten vagyunk, és izéé… Érzem, az arcom ismét melegszik.
Térj már magadhoz, Vianne! Ha vetkőzni is kezd, azt nem olyasmiért teszi, csak hogy a sérüléseit megmutassa, nem másért. Milyen bolondokat gondolsz már? Nem lehetsz kis nyuszi, aki nem meri megtenni, amit kell.
Így hát gyorsan végigsimítok az oldalán a lila folt körül, ujjaim a meleg bőrét tapintják, izmokat, a bordák ívét. Azt keresem érzek-e törést. Igyekszem nem arra gondolni, hogy az ő mellkasát érintem. Higgadtan, csak ügyesen. Megy ez. Beharapom az alsó ajkamat és koncentrálok. Semmiség.
– Ha sóhajtasz, vagy köhögsz, szúr valahol? – kérdezem, és szerencsére a hangom nem remeg.
Ha a bordája eltört, akkor kímélnie kell magát, és nem csak egy-két napig, de pár hétig, hogy teljesen rendben legyen. Nem lenne jó valami szövődményt összeszedni.
Végül leereszti az ingét.
– Katonadolog, persze – dohogok azért egy kicsit. – De az jó, hogy emlékszel.
Kíváncsian billentem picit oldalra a fejemet, és a szemébe nézek.
– És elmeséled nekem, hogy mi történt? Mármint, hogy min mentetek össze?
Nem mintha sok közöm lenne hozzá, de érdekel és talán segít elterelni Auguste figyelmét kicsit a fájdalomról.
Kissé felhúzom a szemöldökömet, mikor azt mondja, hogy semmit sem kér és, hogy ne óvatoskodjak.
Az elsőnek valójában örülök. Tetszik, hogy nem itallal akarja csillapítani a fájdalmát. Ha most sem iszik, ilyen helyzetben sem, akkor talán máskor sem az a fajta, aki széltében méri az utat hazafelé valami ócska lebujból.
Nem mintha közöd lenne hozzá, Vianne, figyelmeztetem újra magamat, de ettől függetlenül el kell ismernek, hogy tetszik, hogy így döntött, meg az a hetyke mosolya is.
– Rendben – bólintok egy aprót. – Akkor lássunk neki!
Egy kis pamutvászon darabot belemártok a vízbe, ujjaimmal finoman nyúlok az álla alá, és hajtom hátra a fejét.
– Ez kicsit fájhat, sajnálom – figyelmeztetem.
Az állát, az arcát kezdem törölgetni, hogy a nagyja vér lejöjjön. Szerencsére elég jól haladok. Igyekszem azonban, hogy a sebesség ne menjen a gondosság és a kíméletesség rovására.
Aztán rájövök, hogy a fertőtlenítést jobb lesz sorban csinálni, fentről lefelé haladva.
Kicsit közelebb lépek hozzá, hogy könnyebben tudja dolgozni. Egy újabb kis ruhára öntök a pálinkából. Elég erős főzet, átható gyümölcsillata van, saját főzés.
De még a pálinka szaga sem tudja elnyomni a haja illatát, ami megcsap, mikor az ujjaimmal hátrafésülöm, hogy hozzáférjek egy horzsoláshoz a homlokán.
Nem tudom mi ez, de finom illat. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet és mélyet sóhajtok. Csak egy pillanatnyi megingás, végtére is nőből vagyok, és épp Gus hajában turkálok. Igaz, csakis önzetlen szándékkal. Igen. Csakis.
Nyelek.
Próbálom összekapni magamat, végtére is neki sokkal rosszabb, hiszen fájdalmai vannak., és az alkohol, ahogy végigtörölgetem a sebeit, bizonyára nem kicsit csíp.
– Ne haragudj, Gus! – suttogom, ahogy közelebb hajolva egy újabb lehorzsolt bőrfelületet tisztítok meg.

Hogy miért is bízom meg annyira ebben az idegenben, Auguste-ban, hogy leguggolok mellé és még a karót is leeresztem?
Nem, nem őrültem meg, és nem vagyok felelőtlen sem.
Az, hogy észrevettem, annak is köszönhető, hogy ismerem a kertet, és annyira, talán a termete miatt, nem tudott halkan mozogni a sötétben, számára ismeretlen terepen. Végtére is, majd ő is észreveszi reggel, hogy mi is az ok, hogy a kert olyan, mint egy dzsungel, ha valaki nem tudja, hol vannak a kis ösvények, akkor önkéntelenül is beleakad ebbe-abba, vagy akár fel is bukhat.
Az, hogy vele is ezt történt, nyilvánvalóvá tette, hogy nem figyelte ki előre a házat, tehát nem valami eltervezett betörésről van szó.
Utána pedig a hangja, meglepődött volt, de halk, és inkább próbált megnyugtatni. A nevét is megmondta.
Rám is támadhatott volna, hiszen magasabb, meg férfi, sokkal erősebb, simán elvehette volna a karót.
Na, akkor elkezdtem volna sikítozni! Meg ütni és rúgni. Arra biztos felfigyeltek volna a szövetséges katonák.
Aztán mikor őket kezdtem hallgatni, és kukucskálva néztem, mégis mit művelnek, rájöttem, hogy nem valami igazoltatás elől szökött bűnözőt kergettek. Túlságosan handabandáztak, széles gesztusokkal tárgyaltak. Részegnek tűntek, míg Auguste józannak. Bár van kis italszaga, de szerintem nincs berúgva.
De verekedett, azt hiszem. Bár azt talán mindjárt kiderül.
A sötétben felé fordulok.
- Azért még mindig ők a szövetségesek, nem törhetnek be csak úgy valahova.
A ház csendes, így kénytelenek lenyelni a békát, hogy meglépett előlük, Auguste.
Hallom, hogy köhögni kezd, és nem tetszik nekem a dolog. Lehet, hogy nagyokat kapott, de ezt itt nem tudom megállapítani.
Jeanne szégyenkezne, ha csak úgy elküldeném, az nem való. meg eddig nem is adott okot rá, már ha azt leszámítjuk, hogy nem a kapun át jött be.
- Veszem észre - bólintok a válaszára.
Nem tűnik ugyan gyenge legénynek, se olyan málénak, de ha többen rontottak rá, akkor mégis mit tudott volna tenni?
Nem jó ez a helyzet. A város furcsa lett. A háború is teszi persze, hogy tele a város idegenekkel, akik sajnos nem turistáskodni érkeztek, hogy megcsodálják a Pápai Palotát, de nem ez az egyedüli ok. De itt ez a búra is, ahogy emlegetik.
A BÚRA. Csupa nagybetűvel. Én magam még nem láttam, és igazából nekem annyira fel sem tűnt eddig, hogy itt van, de tegnap emlegették a városban. Hogy pár szállóvendég nem tudott elmenni, meg a katonaságot is kivezényelték. Állítólag nem lehet rajta átmenni. Be vagyunk zárva ide.
Gondolom ez is agyára tud menni pár embernek. Nekünk, helyieknek talán könnyebb, én nem is akartam sehova utazni, nekem ez máshogy esik, mint annak, akinek dolga lenne máshol, vagy eleve csak pár napot tervezett itt tölteni.
Elmosolyodom, mikor azt mondja hisz nekem. Nem akarom átverni, de akkor is jó érzés.
Könnyedén állok fel újra, de feltűnik, hogy Auguste nehezebben mozog, kissé sántít és az oldalát is fogja. Így más elég biztos, hogy addig nem megy sehova, még nagyjából meg nem tudjuk nézni, mégis mennyire sérült meg. Remélem, hogy talán nincs komolyabb baja.
Szívem szerint átfognám a derekát, hogy támogassam, de egyrészt nem ismerem, és így talán mégse kellene csak úgy ölelgetni, másrészt a férfinép nagyon büszke tud lenni. Aki tud járni, az tud járni, ugye?
- Csak szépen, lassan - mondom halkan, de aztán mégis rákérdezek. - Tud jönni, ugye?
Ahogy újra végignézek rajta, látom, igazam volt, egy méter nyolcvan felett lehet, nehéz lenne nekem, ha cipelni kellene.
- Szóval azt hiszi... - dünnyögöm magamban somolyogva.
Férfinép. Ők aztán sosem sérülnek meg biztosan, és azt hiszik, kicsit fáj a foguk, mikor az arcuk már olyan mintha egy almát egyben tartogatnának a szájukban. Persze utána rögtön következik a súlyos halálos betegség, amikor biztos, hogy belehalnak egy szálkába, ami az ujjukba fúródott. Láttam és hallottam már elégszer.
- Akkor majd megnézzük, mi a helyzet. Jeanne nem örülne, ha hagynám csak úgy elmenni. Jeanne Merle - folytatom -, talán hallott már róla. Övé ez a ház. Meg az enyém.
Benyitom az ajtót. Sötétben is megtalálom a gyufát, és meggyújtom a petróleumlámpát a kredencen, felcsavarom a fényt.
A konyhánk egyszerű, az asztal középen áll, diófából készült, már jól bebarnult az időtől, mellette magas támlás fa székek, jobbra a sparhelt, mellette az ablaknál a mosogatónak használt nagy vajling egy magas stokin. A szemközti falnál a tálalószekrény az edény neművel, balra meg a konyhaszekrény. A sparhelt felett a falra szerelt kampókon vas és részedények, meg merőkanalak. Jobbra és balra is nyílik egy-egy ajtó. A jobboldali a kamrába vis, tágas helyiség, sokszor mosakodni is ott szoktunk. A bal oldali a nagyszobába nyílik.
- Vianne Merle vagyok - mutatkozom be újra immár teljese néven, és most kezet is nyújtok, remélem Auguste elfogadja. - Jöjjön beljebb!
A székek felé intek, hogy nyugodtan üljön csak le, de a szemem nem veszem le az arcáról. Önkéntelenül felszisszenek.
Csúnyán néz ki, nagyon. Kék-zöld foltok, kezd fel is dagadni az arca, és némi vér is száradt rá, meg persze a horzsolások. Biztos nagyon fájhat.
- Hát ez elég cifra - mondom együtt érzően. - Az orra is vérzett? - kérdezem, mert jó lenne tudni, mégis mennyire sérült meg.
Közben megmosom a kezem, szerencsére a kantában van elég tiszta víz. Egy kis lábassal rögtön fel is rakok a sparheltre, és alágyújtok.
Körbenézek, hogy mit is tehetek, és mire lesz szükségem.
Víz, meg tiszta ruhák, és szesz. Mármint pálinka. A sebekre, de ha nagyon szeretné, akkor...
- Auguste... - bizonytalanul pillantok rá.
Nem tudom megítélni így, hogy az arca össze van törve, hogy mennyire lehet jóképű, a korát is csak saccolom, szerintem innen van még a harmincon pár évvel, de a szemeit látom. Illetve az egyiket, amit nem borít be a zúzódás lilája. Kék szeme van, szép kék.
- Szóval... Auguste - kezdem újra, miközben az asztalra készítem a vizeskancsót, és a pálinkás üveget is a konyhaszekrényből -, elmondaná, hogy hol sérült meg? Az arcát látom...
Eszembe jut még valami, amit Jeanne tanított.
- Ugye tudja mi történt? Emlékszik rá? Nem ájult el, igaz?
Remélem, hogy nem. Bár láthatóan jó pár ütést beszedett, de reménykedem, hogy nincs olyan túl nagy baja, hogy azonnal orvos kelljen hívnunk. Lehet, hogy az még a katonáknak is feltűnne, meg hát az orvos is észrevenné, hogy verekedett, elég csak a kezeire nézni. A bütykei lehorzsolódtak, nehezen adná be bárkinek is, aki egy picit is ért a dolgához, hogy csak leesett a padláslépcsőn.
Újra a kezére nézek. Nem látok jegygyűrűt. Ezek szerint nem nős ember, bár tévedhetek is, vannak, akik munkához leveszik a gyűrűjüket, aztán csak vasárnap délelőtt veszik fel, mikor templomba mennek. Halkan sóhajtok. Vannak, akik szerint nagyon nem illő sötét este így kettesben lennem vele, vagy ha már itt tartunk bármely férfival, az üres házban. Álszentek. Mintha ahhoz ház kellene! A sebellátáshoz viszont kell. Hátha megússza a kórházat. Az orvosoknak bizonyára jelenteni kellene az esetet, háborús időket élünk, a verekedéseket jelenteni szokták. Vagy nem? Auguste meg bajba kerülne rendesen, ha már a kórházi ágya mellett megjelennének a rendőrök.
Fordulok, és a lámpát is átteszem a konyhaasztalra, így elég fény van, jól látok.
Tiszta rongyokat teszek a kancsó mellé, és közelebb lépek Auguste-hoz.
- Megengedi akkor, vagy előbb belsőleg is kér egy kis fertőtlenítőt? - kérdezem tőle kedvesen.
Annyit úgysem adnék neki, hogy rosszul legyen, de talán könnyebb úgy elviselni a következőket, vagy nem. Mindjárt kiderül, mennyire kemény legény valójában.
- Megígérem, igyekszem óvatosan csinálni, jó? - mosolygok rá biztatóan, és a fülem mögé tűröm a hajamat.


Sparhelt

A mi házunk a város szélén van, egy régi kis utca végén. A macskakő járda csak a kapunkig tart, az útról a sarok óta valahogy elfogyott a burkolat. Vagy inkább sosem volt. Utánunk már nincs ház.
A hátsó kerítésen egy kapu nyílik a rétre, ami időnként még mindig kecskelegelő is, már ha akad kecske valahol. A mögött ott az erdő, és az első pár fa és egy bokrosabb rész mögött a Rhone gátja is. Jó magas. Eddig még sose volt vele gond. A gát mögött az ártér, ahol annyit csavarogtam. Az én birodalmam.
Igaz, a kertünk is hatalmas, na jó, nem túlzok, csak jó nagy, hatalmas rengetegnek csak kislánykoromban láttam, akkoriban ez a csodák és titkok birodalma volt, néha még most is az.
Mondjuk, mikor nem rejtőzik egy férfi az ágyások között.
A hangomra megdermed. De igazság szerint én azt hiszem jobban meg vagyok ijedve, mint ő.
Bolond, nagyon bolond Vianne! És ha felugrik, elveszi tőled a karót, azzal döf le? Te magad adsz fegyvert a kezébe? És ha .. és?
Igyekszem lecsillapítani a légzésemet. A legfontosabb, hogy rettenthetetlennek látszódjak. Igen, akkor talán majd azt hiszi, hogy tudom, mit csinálok, és kétszer is megfontolja, rám támad-e.
A hangomra megfordul, és rám mered a sötétben.
Nem látom jól az arcát, de fiatal lehet, a haja rövid, és bizonyára világosabb, mint az enyém, talán borostás is, vagy rövid szakálla van.
Hölgyemnek szólít! Azta! Ebből rögtön tudom, hogy nem ismer. Engem nem sűrűn szólítanak így. A munkahelyemen kisasszonynak, vagy Merle kisasszonynak, az ismerősök néha el is hagyják a kisasszonyt, páran pedig Vianne-nek hívnak. De Jeanne-t se nagyon szokták hölgynek nevezni, ki is nevetné azt, aki megpróbálja.
Minden esetre tetszik, udvarias. És a hang alapján azt is tudom, hogy francia, helybéli lehet. Meresztem a szemem, de nem ismerem fel így a sötétben.
Ekkor hallom meg, az utcán férfiak beszélnek, emeltebb hangok, angol és francia szavak keveréke, nyilvánvaló, hogy keresnek valakit és dühösek, mert eltűnt, felszívódott és a föld is elnyelte. Fülelek és próbálom fordítani a félig érthető angol szavakat. Vagy beszédhibásak, vagy kissé ittasak... és valakit meg akarnak verni. Ennyit értek.
Hirtelen ötlet, de leguggolok az idegen mellé. Hiszen a kezeit is mutatta, hogy nincs benne fegyver.
- Katonák - súgom neki. - Kint a ház előtt. Ide nem jönnek be.
Ujjam a szám elé emelem, mutatva, hogy vigyázzunk, meg ne halljanak véletlenül.
Valahogy már tényleg nem félek tőle, nem csak azért, mert mondott egy nevet, de az egész helyzet.
Ha választanom kell, hogy egy francia fiatalember mellé álljak, aki fegyver nélkül lapul a kertünkben, vagy egy csapat félrészeg szövetséges katona mellé, akkor a dolog ugye nem kétséges.
A paradicsomkarót magam mellé fektetve fülelek.
Közelről kissé többet látok a férfiból, ziláltan fest, mintha lenne egy zúzódás is az arcán, bár ebben a fényben nem vagyok egészen biztos a dolgomban, minden esetre, ha igazam van, akkor egy kicsit rendbe kell majd hozni.
Az angol beszéd halkul, talán végre feladják, és odébb állnak. kész szerencse, hogy elvben szövetségesek, és csak úgy minden ok nélkül nem hatolhatnak be a civilek házaiba, bár a katonák mindig ki tudnak találni ürügyeket, ha akarnak. Ezer szerencse, hogy itt Avignonban még működnek a francia hatóságok és a rendőrség is, mégsem tehetnek azt, amit csak akarnak az idegenek. Bár elvben segíteni vannak itt, ugye...
- Úgy hallom, elmennek - nézek Auguste-ra a sötétben. - Én Vianne vagyok. És hacsak nem akar inkább mégis idekint guggolni, akkor szerintem lassan be is mehetünk a házba. Meglesem itt vannak-e még.
Felállok és kikémlelek a málna lugas felett.
- Hányan voltak? - kérdezem fojtott hangon.
Nem vagyok épp pici, a magam százhetven centijével, így épp átlátok a levelek felett, de úgy nézem, Auguste magasabb lehet nálam, legalább tíz centivel, vagy talán többel is, azért őt kiszúrhatnák, már persze ha valaki pont erre nézne, és nagyon jó lenne a szeme.
Úgy veszem észre, a katonák megunták a keresést, feladták, bizonyára nem volt olyan hatalmas jelentőségű az ügy, és egészen úgy tűnik számomra, hogy hivatalos se volt. De talán megtudom majd, mi is történt.
- Azt hiszem elmentek - szólok csendesen Auguste-nak. - Megnézi?
Végtére is ő tudja, hányan és kik lehettek a nyomában.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mégis mibe keveredem, de igazából nem félek.
Végre némi kis kaland!
Már nincs bennem félelem, az adrenalin kimosta belőlem, inkább csak izgalom maradt a helyén, hogy végre történik valami, ami más, szokatlan. Persze Jeanne-hoz rendszeresen jönnek idegenek is, ilyen olyan nyavalyákkal és panaszokkal, hiszen híre van, ő afféle füvesasszony a környéken. Emiatt nekem is hírem lett régebben az iskolában. Hír, vagy inkább hírhedtség. Akkoriban nagyon rosszul viseltem, hogy csak úgy emlegettek, mint a boszorkány fattyát.
Ma már kevésbé érdekel. Viszont ennek köszönhetően valamennyit én is értek a növényekhez, a sebekhez.
Auguste felé fordulok.
- Jöjjön! - kérem halkan. - Bent meg tudom nézni az arcát. Megsérült, igaz?
Nekem úgy tűnt, hogy igen, remélem, nem tagadja le valami félreértelmezett férfias büszkeségből. Ha a seb nincs kitisztítva, akkor el is fertőződhet, mindenféle bajokat okozva, és még heg is maradhat utána.
- Kitisztítanám, ha megengedi - ajánlom neki.
Remélem, nem mond nemet.
Magam sem tudom miért, de bántana a visszautasítás. Meg persze kíváncsi is vagyok, hogyan is került a kertünkbe, és hogy ki is ő.
Próbálok találgatni persze, a név nem gyakori, és fiatal még, de még mindig több lehetőség is van... Odabent a lámpafénynél talán rájönnék, hogy kicsoda.

Elvben már lassan itt a nyár, sőt, egy kicsit előrébb is van a természet, mint szokott, hiszen a kertben már kinyíltak a rózsák, pompázik a szegfű is, és az eper is kezd érni, ugyanakkor két napja eléggé elromlott az idő, hidegre fordult és majdnem egész nap esett. Ma sem derült fel igazán, a mosott ruhákat is bent szárogattam a konyhában, ami persze sose olyan, igaz az ételszagot előtte kiszellőztettem, de akkor is…
Korán besötétedett, a felhők miatt van minden, mert csúnyák, sötétszürkék, néhol zöldesek, újabb vihart ígérnek. Csak azt remélem, nem lesz nagy szél vagy jégverés, az nagyon nem hiányozna, ha összeverné a ház mögötti gyümölcsöst.
Az ablaknál állok, és kifelé bámulok. Egyedül vagyok a házban, Jeanne még délután elment, a város másik végéről jött érte egy férfi lélekszakadva, szül az asszonya, orvosra nem futja, Jeanne mégiscsak ért az ilyesmihez, jöjjön és segítsen gyorsan. Én sejtem, hogy ez nem fog gyorsan menni, ma éjjel biztos nem jön már haza, talán majd holnap délelőtt. Addigra én már újra a rendőrségen leszek, rendezem a papírokat, vagy gépelem a jegyzőkönyveket, attól függően, hogy döntenek a nyomozók, mit kell épp csinálnom.
Mögöttem pislákolva és a petróleumlámpa. El kellene oltanom, a mai időkben jobb spórolni a petróval, ha úgysem olvasok, hanem itt bambulok kifelé a korai szürkületbe. A felhők teszik, a borús idő, mondom ma magamnak már vagy századszor. Megborzongok, és összébb húzom magamon a kötött kardigánomat. Régi darab, sötétbarna, kissé kopott is már, de jó meleg, és még mindig bő rám, talán mert a sok használatban ki is nyúlt. A kardigán alatt blúz van rajtam, és nadrág, nadrágtartóval. Ha a városba mennék be így, megbámulnának, nem is kicsit, de munkába szoknyában járok. A piac az már más eset, oda abban, ami praktikus, az ember lánya nem pakolgat gyümölcsös ládákat selyemruhában.
Apró sóhajjal döntöm a fejem az üvegnek. Nemsokára be kell csukni a zsalukat. Az elsötétítés. A katonák, a szövetségesek…
Ez egy öreg ház, régi, kőből rakott, hagyományos. Úgy döntök, először a földszinten járok végig, idelent öt zsalut kell becsuknom, fent még kettőt.
A másodiknál tartok, mikor kintről halk zörejt hallok. Fülelni kezdek. Ez nem a szél motozása az ágak között, valaki jár a kertünkben.
Csendesen mozgok, kibújva a papucsomból, még a zoknimból is, nehogy saras legyen, végtére is egyszerűbb lábat mosni, mint zoknit, kifelé indulok. Az ajtót halkan teszem be magam után, várom, hogy a szemem alkalmazkodjon a kinti sötéthez. A zaj mintha balról jönne. Léptek? Levegővétel? Valaki van ott. A hangok alapján nagyobb, mint én, nehezebb.
De kutya legyek, ha hagyom, hogy valami tyúktolvaj fosztogasson nálunk, mert ugyan ki más lehetne? Csendesen osonok, én itthon vagyok, ismerek minden fűszálat a kertben, kezem egy paradicsomkaró köré záródik, kihúzom a nedves földből, majd egy méter hosszú, erős, veszélyes fegyver is lehet. Körbeosonok az ágyások között, és a málnás meg az epres között az árnyék háta mögé kerülök, felemelem a karót.
– Ott állj meg, ahol vagy! – sziszegek rá.
Atyavilág, de hülye vagy, Vianne Merle! És ha nem ijed meg és nem áll meg? Hanem inkább megfordul és neked támad? Most már nem tudok mit tenni… Az árnyékra meredek.
– Ki vagy?

A Merle - ház

Paradicsomkaró