"A szabadság velünk született jogunk. Ha ettől akarnak megfosztani, az olyan, mintha vérünket kívánnák ontani!"


Userinfó:  Főkarakter
Név: Auguste Dumont
Rang/Foglalkozás:  Ellenállók vezetője
Születési dátum: 1911. december 20. Avignon, Franciaország
Csoport: Ellenállók

Jellem: Teljesen eltérek attól, amit hinni szeretnél rólam. Azt képzelnéd, hogy erős vezető jellem vagyok, aki vasmarokkal tartja össze az embereit, él-hal a harcért, előbb lő egy nácira, minthogy megpróbálja a dolgot békésen elintézni. Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem kenyerem a hazugság, mindig meg mondom az igazat másoknak legyen az jó, vagy rossz. Én békeszerető ember vagyok, ha véletlen kereszteznénk egymás útját, én a szavak erejéhez folyamodom nem pedig a fegyverekéhez. Egyszerű ember vagyok, imádom a nőket és a szórakozást, de sajnos nem élvezhetem ezek társaságát annyira, mint szeretném. Remek szónok vagyok és bármelyik pillanatban szívesen adnám oda az életem az ügyünkért, vagy valamelyik bátor katonánkért. Nem kezelem le az embereimet, egyenlő félként bánok velük, de elvárom tőlük, hogy pont annyira higgyenek a célunkban, mint én. Néha kicsit szórakozottnak tűnhettek, de ez az imidzsem része. Nem vagyok rasszista, vagy antiszemita sem, nincsenek előítéleteim, csak gyűlölöm a nácikat.

Külső: Barna hajamat általában hátraszoktam nyalni, de néha inkább oldalra fésülöm el, ez hangulat függő. Rövidebb és szélesebb arcom van, átlagos orral és kék szemekkel. Nem vagyok valami izomkolosszus, de meglepődnél, ha tudnád, hogy mikre vagyok képes, nem szoktam hátránnyal indulni a kézitusákban. Inkább sármos vagyok és van egyfajta kisugárzásom, ami segít abban, hogy az emberek kövessenek. Magabiztosság, elhivatottság jutna először eszembe rólad, persze csak azután, hogy milyen szívesen látnál engem az ágyadban. 182 cm vagyok és olyan 80 kg környékén mozgok tehát nem vagyok se túlsúlyos, se túl izmos. Ennek ellenére fürge vagyok és szívós, mint egy bika. Lőfegyverek terén képzett vagyok, sőt mesteri lövész, ami annak köszönhető, hogy a háború előtt vadász voltam, tehát jól mozgok az erdőben nagyobb súlyokat cipelve is.

Előtörténet: A háborúig elég átlagos életet éltem. Apám vadász volt, tőle tanultam mindent amit tudok, anyám pedig otthon várt minket étellel és itallal. Kiskoromban anyám vigyázott rám sokat, nagyon jó volt a kapcsolatom vele. Ő tanított írni és olvasni, tőle hallottam a verseket, történeteket, tehát tőle tanultam mindent a vadászaton és harcon kívül. Apám…nos ő nem az, akire minden gyerek vágyik, de én szeretem őt is. Kemény, határozott férfi volt, ha egyszer a fejébe vett valamit, azt meg is csinálta. A végletekig konok volt, nem osztogatta a dicséreteket, nagyon nehéz volt elnyerni a bizalmát. Bár, ha engem kérdeztek olyan neki soha nem volt. Gyanakvó ember volt és ez később csak egyre rosszabb lett. Talán 8-9 éves lehettem, mikor végre kivitt vadászni. Félreértés ne essék, én szeretem az állatokat, de vadászni még jobban szeretek. A kezembe nyomott egy puskát és azt mondta vissza ne jöjjek zsákmány nélkül. Féltem, de az izgatottság tettekre sarkalt. Megakartam mutatni, hogy mit tudok. Kivártam egy fán és megláttam egy szarvast. Céloztam és lőttem. A fegyver úgy visszarúgott, hogy leestem a fáról és az arcom is csurom vér volt. Odamentem a zsákmányomhoz és elkezdtem őt hazafelé vonszolni. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nem ment. Én túl kicsi és gyenge voltam, a szarvas pedig túl nagy és nehéz. Nem adtam fel, húztam magam után, és még félúton sem jártam hazafelé, mikor besötétedett és meghallottam a farkasokat. Megijedtem és elkezdtem hazafelé futni. Nem tudom, hogy üldöztek-e, nem figyeltem oda semmire, csakhogy hazaérjek. Már éppen kopogtattam volna, mikor eszembe jutott, hogy nincs nálam semmi. Sikerült egy talán húsz méterrel odébb ugráló nyulat elejtenem és azt vittem apám színe elé. Anyám megvolt hatódva, hogy milyen ügyes kisfia van, de apám szerint hozhattam volna többet is. Az évek elteltével egyre többet vadásztam. Nap, mint nap kijártam és egyre messzebbre merészkedtem, egyre nehezebb vadakat hoztam vissza. Apám megtanított rendesen célozni, szétszedni és összerakni egy puskát, kitisztítani és a többi dolog. Huszonéves koromra már kész vadász lettem és elértem azt, hogy apám is tiszteljen. Vadászként nagyon jól kerestem, de a pénzt a családnak adtam, csak annyit tartottam meg magamnak, ami kellett a felszerelésemhez. Bunda, hogy ne fázzak a hidegben, két pisztoly, egy kés, a mesterlövész puska és később  már az íjamat is használtam. Egy vándor tanított meg használni az íjat és én egyből beleszerettem. Volt benne valami fenséges,  ahogy repült a nyílvessző és csendesen egy hang nélkül ölte meg a vadat. Persze, mint sok más fiatal én is sok időt töltöttem kocsmában. Szédítettem a nőket és szerenádokat adtam nekik, verseket írtam hozzájuk és egyre többet jártam a politikusok beszédjeire, mert viccesnek találtam a sok hazugságot ami oly természetesen folyt belőlük, mint víz a csapból. A rádióból tudtam meg, hogy kitört a háború. Apámat egyből behívták, pedig nem is mozgósítottunk hadsereget. Éltem tovább az életem, vadásztam, ittam és élveztem a nők társaságát, közben pedig aggódtam apámért. Eljött az idő és engem is behívtak. Nem tagadhattam meg a dolgot, mert az szégyen lett volna apám szemében. Nem sokáig voltam katona, mert az első őrjáratomkor lemészárolták a bajtársaim. Máig sem tudom biztosan, hogy mi történt pontosan. Pár hónapig képeztek engem, ökölharcra és a többi fontos dologra, de nagyjából mindent tudtam. Kiküldtek engem és még huszonkilenc társamat, hogy egy rutinőrjáratot hajtsunk végre a közeli erdőben. Hirtelen jött az első lövés. Szerencsére tapasztalt vezetőnk volt, aki összefogott minket és így kitudtuk bírni addig, míg az erősítés megérkezett. A támadóink elmenekültek, mi pedig üldözőbe vettük őket. Pontosabban csak ők. Én nem tartottam velük. Álltam egy helyben és néztem a hullákat. Nem egy volt köztük akiket én öltem meg. Nem akartam soha gyilkossá lenni, és tudtam, hogy nem volt választásom, szörnyen éreztem magam. Nem akartam katona lenni, nem nekem való ez az életmód. Tudtam, hogy komoly büntetést kaphatok, ha megszökök a seregből, de nem érdekelt. Semmi kedvem nem volt ezt éveken keresztül csinálni, céltalanul öldökölni. Hazáig futottam. Beletelt egy kis időbe, mire hazaértem, de köszönhetően annak, hogy javarészt az erdőben nőttem fel, könnyedén túléltem az utat. Nem hősként tértem vissza, hanem gyilkosként. Azt hittem, hogy van aki majd megért, de senki nem várt engem otthon. Apám betegségben elesett, anyám pedig belehalt a bánatba kicsivel utána. Egyedül maradtam. Nem volt más élő rokonom, csak én maradtam a Durmont-ok közül. Felnyaláboltam a régi felszereléseimet és az erdőbe mentem, mert nem tudtam abban a házban élni. Megváltoztam. Nem az a lázadó ifjú voltam aki régen. Elhatároztam magam, hogy addig nem nyugszok, míg a város utcáit más nemzet katonái tapossák. A sikereim hallatára sokan csatlakoztak hozzám és hamarosan már nem a vezeklésről szólt a dolog, hanem a szabadságról. Megnyugvást találtam a célunkban és rájöttem arra, hogy nem vagyok bűnös. Lehet, hogy elszöktem, de azért tettem, hogy valami számomra sokkal fontosabbért harcoljak. Ez nekem elég volt. Kevés dologban hiszek, de azokban sziklaszilárdan. Kocsmákban, nyilvános tereken szónokoltam és nagyon jól ment. Sokasodtunk, én pedig vezéré lettem. Újra az a fiú lettem, aki régen voltam(részben legalábbis). A makacs, lelkes és elhivatott Auguste, aki imádja a nőket fűzni. Annyi különbség van a múltam és jelenem között, hogy tudom milyen dolog embereket ölni, ezért is próbálok minden konfliktust szavakkal megoldani.
Nem vagyok hülye, tudom, hogy nincsen minden rendben a városba. A búra, a lezuhant repülőgép és a többi furcsaság. Érdekelnek a válaszok, de nem halnék bele, ha nem kapnám meg őket. Nekem, nekünk az a legfontosabb, hogy Avignon szabad legyen, hogy a város megszabaduljon a katonáktól. Kerül, amibe kerül ez megfog történni, garantálom.