"Nem szabad viszonzás nélkül hagyni mások tetteit. Erre való a bosszú."

Userinfó: Főkarakter – Auguste Dumont

Név: Morgan Lesther
Rang/Foglalkozás: Zsoldos
Születési dátum: 1908.július 10.,Bristol
Csoport:Átutazó

Jellem: Hogy mi jellemző rám? Amiért éppen megfizetnek. Ha kell akkor embereket mentek, vagy kiirtok egy falut, teljesen mindegy. Alapvetően egy végtelenül egyszerű ember vagyok, végtelenül egyszerű szükségletekkel. Nem szeretek döntéseket hozni, éppen ezért szeretem a munkámat, ahol én csak fegyver vagyok, a ravaszt már más húzza meg. Nem szokásom magamat szabályokkal körbebástyázni, nem tűröm, ha valaki parancsolgat nekem,és ezt szóvá is teszem, ami miatt gyakran kerülök bajba, de rendre jól is kerülök ki belőle. A megbízóim pénzét elfogadom, de úgy végzem el a feladatot, ahogy jónak látom, soha nem az ő parancsaik szerint, hiszen a végeredmény számít, járulékos veszteségek mindig vannak. Nekem is vannak elveim, de már rég megtanultam, hogy ebben a világban az elvek csak visszafognak, így megtanultam őket háttérbe szorítani, hogy az olyan érzések, mint a lelkiismeret, vagy bűntudat ne okozzanak gondot, amivel nem foglalkozol, az nem is fájhat. Elégé lobbanékony természetem van, nem szokásom előre gondolkodni, az előbb üt, mint kérdez típusú ember vagyok, a gondjaimat általában az erőszak útján oldom meg, feleslegesnek tartom a szavakat, ha egy fegyvert is szoríthatok a másik fejéhez. Bosszúálló természet vagyok, a vereséget nem bírom elviselni, soha nem felejtek el semmiit, az ígéreteimet pedig betartom, ebben a tekintetben elég hűséges vagyok, de ezt is meglehet vásárolni, csak sokba fog kerülni neked, de mind tudjuk, hogy mindig van az a pénz.

Külső:180 cm vagyok és 75 kg. Barna színű hajam van, általában hosszabb, és nem szokásom túl sokat foglalkozni vele. A szakállamat mindig meghagyom, sokkal férfiasabbnak tartom, de ízlések és pofonok. Kék szemeim vannak, nem szoktak bókolni, hogy milyen szépek, de nincs is szükségem rá, a legkevésbé a szemem színe érdekel. Erős testalkatom van, már hozzászoktam a folyamatos utazáshoz és harchoz, így jól bírom a gyűrődést. Nem öltözök valami elegánsan, sőt, elégé hanyagul szoktam. Egy mellény van szinte mindig rajtam, kivétel nélkül, illetve valami terepnadrág, ami nem akadályoz a szabad mozgásban. A nyílpuskám mindig velem van, menjek bármerre is, nélküle védtelenek érzem magam, egy hozzám hasonló embernek sok ellensége van. Két pisztoly van nálam végszükség esetére, illetve egy baltát is magamnál hordok biztos, ami biztos.

Előtörténet: Recseg a padló. Már rég megkellett volna csinálnia, úgyse csinál egész nap semmit. Előreszegem a nyílpuskát és benézek a régi szobámba. Nem hinném, hogy itt találnám őt, de kíváncsi vagyok, hogy mit csinált vele. A szoba üres, a fehér falak közt csak úgy visszhangzanak a múltban elhangzott szavak. Soha nem ismerhettem anyámat, meghalt, hogy én élhessek, de biztos vagyok abban, hogyha ő nevel fel, akkor nem kellett volna így élnem. Ez a szoba soha nem volt valami túlzsúfolt, a földön aludtam rendszerint és apám itt tartotta anyám tárgyait, de úgy látszik ezeket elvitte innen. Mondták már nekem, hogy meg kéne bocsátanom, hogy nehéz időszakon ment keresztül, de én is, nem csak ő vesztette el anyát, én még csak nem is ismerhettem őt. Ne jöjjön nekem azzal, hogy nem érhettem őt, csak mert nem ismertem. Nekem sokkal rosszabb volt, ő évekig együtt lehetett vele, míg nekem másodpercek sem jutottak, meghalt pár pillanattal azután, hogy megszült. Ezért utált ennyire az apám. Elvesztette őt, csak mert én élek, mikor rám néz anyám jut az eszébe. Sokszor büntetett meg kiskoromban, vert, bennem nyomta el a cigarettacsikket, üvegeket és tányérokat vágott hozzám, kidobott a házból, hogy a pajtában aludjak, mert nem bírta a képemet. Tizenöt éves voltam mikor elküldött. Nem akartam menni, de futnom kellett, mert fegyverrel lőtt rám, a lábaim mögé, hogy lásson menekülni. Megesküdtem, hogy bosszút állok rajta, de nem fogom hagyni, hogy azonnal meghaljon, látni akarom az arcára kiülő kétségbeesést és fájdalmat. Az életem gyökeresen megváltozott, amint elmentem Bristolból. Egy kereskedő hajón tartottam Franciaországba potyautasként mikor a hajó elsüllyedt. Sikerült megkapaszkodnom egy deszkában és találtam egy mentőcsónakot is. Hárman voltunk benne. Az első négy nap után, amit a vízen hánykolódva töltöttem, rájöttem, hogy ezt az utat csakis egyikünk élheti túl. Fejbelőttem őket, és ezzel az utolsó golyóimat is elpazaroltam, de nem volt erőm, hogy a vízbe lökjem őket, túl nagy darabok voltak, én meg kölyök voltam még. Nem tudom, hogy meddig voltam abban a csónakban, de mikor kinyitottam a szemeimet már újra szárazföldön voltam. Két évbe telt, hogy visszaszedjem a súlyomat és megerősödjek, de az ottaniak mindenben segítettek. Többségük néger volt, de úgy bántak velem, mintha közülük való lennék. Megtanítottak harcolni, lőni és túlélni,nem féltek fegyvert adni a kezembe. Nwankwo még a nyílpuska használatára is megtanított engem, ő volt a mentorom. A közösségük úgy tartotta, hogy kötelességük segíteni nekem, mert nem véletlenül éltem túl a hajótörést, harcost kell belőlem faragniuk. Hosszú évekbe telt, de sikerült nekik, én pedig úgy döntöttem, hogy velük maradok.
Továbbmegyek, le a lépcsőn, a nappali irányába. Ott van az ajtó mellett apám vitrinje, amiben a háborúban tanúsított bátorsága miatt kapta a kitüntetéseket. Mindig rohadt büszke volt rá, de engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy mennyire volt jó katona, mert apának csapnivalóan szar volt, nekem pedig arra lett volna szükségem, nem egy parancsnokra. Emlékszem, hogy miután megvert mindig valami háborús sztorival jött elő, mintha ettől nekem majd jobb lenne és megértem, hogy miért volt szükség erre. Olyan nagy élvezettel mesélt a népirtásról, hogy az már beteges volt, de soha nem hittem el ezeket a történeteket. Egészen addig, míg meg nem támadták a Nwankwo faluját. Fehérek voltak azok, és házról házra végigjárva megöltek mindenkit, nőket és gyerekeket is, csak azért mert feketék voltak. Próbáltam segíteni a menekülésben, fedeztem őket, hogy minél messzebb jussanak, majd visszamentem, hogy segítsek a többieknek, de elkaptak. Nem bántottak, mert azt hitték a foglyuk voltam, a mészárlás végén elengedtek, még pénzt is adtak, hogy vegyek magamnak új ruhákat. Ott maradtam a faluban és elástam a halottakat, nem tudom, hogy hány sírt ástam, de napokig tartott, mire végeztem. Apám tökéletesen részletezte a mészárlást, mintha előre tudta volna, hogy ez fog történni. Mindig lemészárolt négerekről mondott mesét éjszaka, ha éppen olyan kedvében volt.
Befordulok a nappaliba és végre észreveszem őt. Ott ül a kandalló előtt a karosszékbe, az ölében a pia, az asztalon pedig a revolver. A tarkójához érintettem a nyílhegyét, mire ő megmeredve nézett maga elé, az üveget is elejtette. Felállítottam őt és kivezetem az udvarra, a revolverét persze lenyúltam. Szóltam neki, hogy forduljon meg és nézzen rám. Lassan fordította felém a fejét, de amint meglátott egy pillanatra megdöbbent.
-Fiam! - széttárta a karját, mintha azt hinné, hogy megölelni jöttem őt. Részeg barom. Leeresztettem a nyílpuskát és a revolverével a lábai elé lőttem.
- Táncolj! – mondtam neki hidegen és megint a lábai közé lőttem, mire felfogta a dolgot, de amint próbálkozott a tánccal elesett. A fegyver csövével vágtam őt arcon, és megint lőttem egyet, mire összerándult és elkezdett sírni. Legszívesebben elhánytam volna magam tőle. Ő lenne a nagy katona? Én sokkal több mindent túléltem, sokkal több embert öltem meg, mint ő, pedig soha nem voltam katona, csak úgy döntöttem inkább pénzért ölök fehéreket, mint ingyen. Amiben jó vagy, azt ne csináld ingyen. Undorodva nézem, ahogy próbál felkelni a földről. Átvettem a nyílpuskát a hátamon és rászegezem a revolvert. – Kezdj el ásni! – a fejemmel a közelben lévő ásóra bökök. Mindent előre elterveztem, a saját sírját fogja megásni. Valószínűleg ez neki is leesett, mert makacskodott, de mire golyót eresztettem a lábfejébe már el is kezdett dolgozni. Sokáig tartott, talán órákig mire kész lett vele, mert percenként esett el, és két percenkért rimánkodott az életéért. Ahogy befejezte könyörögve nézett rám, de aztán az arcára harag költözött. – Húzd meg a ravaszt! – ordította nekem pirosló fejjel, mire én csak érzelemmentes arccal néztem rá. Tényleg azt hiszi, hogy lelövöm? Azt hiszi megérdemli a gyors halált? – Tudtam, hogy nem mered… - félbeszakítom a mondat közepénél, ahogy mellen rúgom és bezuhan sírba, amit megásott. Dühösen próbál feltápászkodni, de gyorsan lábon és vállon lövöm, hogy ne tudjon kimászni, viszont ne is haljon meg. Úgy ordibált mint valami sebzett vadállat, de senki nem hallotta, a legközelebbi szomszéd is több kilométerre volt. Lerakom a földre a revolvert és a nyílpuskát is, majd felkapom az ásót és ráérősen kezdem el földdel megtölteni a sírját.
- Ne, kérlek! – rimánkodott sírva. Ezernyi dolgot vágott a fejemhez, szörnyetegnek nevezett és a pokolra küldött, de oda se figyeltem a szavaira. Megígértem, hogy megfogom őt ölni, és tartom is magam ehhez, de azt ő sem hihette el, hogy lefogom lőni. Túl sokszor alázott meg, sokszor majdnem megölt dühében. Nem, szenvednie kell, úgy, ahogy én szenvedtem. – Miért? – ez volt az a szó, amire felkaptam a fejemet. Hogy miért? Nézzen magába és kicsit gondoljon vissza a múltra, emlékezzen arra, hogy mit tett velem! Azonban van itt még egy másik dolog is. Megakartam őt ölni, de nem ingyen, nem úgy, hogy ne származzon belőle hasznom. Azt szeretném, ha tudná, hogy az ő halálán fogom pénzzel megtömni a zsebeimet. – Mert megígértem, hogy megteszem. – mondom miközben tovább ásom vissza a földet. – És mert jól fizetnek. – végre abbahagyja az ordibálást. Már levegőt is alig kap, hallom a kétségbeesett fuldoklását, ahogy az életéért küzd hiába. Nem tudom, hogy mikor hal meg, de mire a földre dobom az ásót, már biztosan halott. Azonban még mielőtt elmennék…el kell pusztítanom mindent, ami utal arra, hogy valaha is létezett volna az apám. Benzinnel locsolom be a házat, kívülről és belülről is, majd magamhoz veszem a fegyvereimet és egyetlen égő gyufát dobok a házra, mire az lángra kap és kis idő múlva már az egész ház lángokban áll. Ezzel is meglennék. Kitöröltem apám emlékét is a világból, a ház volt az utolsó láncszem. Nem hoztam ki onnan semmi értéket, mert nem volt. Az ő értékei nem érdekelnek, nekem soha nem is voltak, anyámat pedig nem ismertem, akkor emlék sem kell róla, nem lesz jobb, ha van nálam valami, ami az övé volt.