Ugyanúgy indult a mai nap, ahogyan a többi is. Korán keltem, elintéztem a papírmunkát, ami tegnapról megmaradt, majd gyakorlatokat tartottam és néztem, ahogyan szenvednek az újoncok. Katonának neveltek, vadásznak, és eleinte azt hittem, hogy még élvezni is fogom új állomáshelyem, de tévedtem. A háború ide még nem jutott el, és ha el is jut, akkor a bura az, ami megvédi a várost, így a napjaim ugyanazon cselekvésekből állnak, néha megfűszerezve egy kis igazi feladattal, akárcsak most. Egy kódolt levélben kaptam információt a következő feladatomról. Természetesen nem teljes körű informálást, azt valahogyan soha nem kapom meg. Kicsit mérges is vagyok emiatt, mert úgy érzem már éppen eleget bizonyítottam, hogy nagyobb horderejű titkokat is rám lehessen bízni. Azonban azt is pontosan jól tudom, hogy csakis akkor állok erre készen, ha a Testvériség is így gondolja. Fegyver vagyok a testvéreim kezében, ez mindig is így volt, és mindig is így marad. Amint végeztem a kötelező munkámmal, az utamat egyből az erdő felé vetettem, hogy végrehajtsam a feladatomat. Egyesek hideg vérű gyilkosnak írnának le, és ez talán igaz is, azonban én nem így látom a dolgot. Nem kedvtelésből ölök. Már gyerekkorom óta erre készítettek fel, az az ellenség, akit a Testvériség annak bélyegez. Lehet nő, gyerek, vagy idős ember, meg kell halnia, ez törvényszerű. Azonban nem bérgyilkosnak kell elképzelni. A Testvériség feladata az ereklyék biztonságba helyezése, ehhez pedig el kell azt vennünk az illetéktelen kezéből. Van, aki önként szabadul meg tőle, mást kényszeríteni kell erre, de végül úgyis ugyanaz lesz az eredmény mindig: az ereklye a mi kezünkbe kerül. Nem rajtam múlik, hogy ontok-e vért, vagy sem, hanem azon, aki az ereklyét hordozza. Ezért is kaptam ilyen alapos kiképzést, mintha előre számoltak volna azzal, hogy kitör a háború. Sok bölcs ember van a soraink között, néha még én is képes lennék elhinni azt, hogy valóban a jövőbe látnak. Eleinte még nem szúrom ki, hogy követnek, de már akkor is furcsa érzés kerít hatalmába, azt hiszem ezt hívják a hétköznapi emberek hatodik érzéknek. Kicsivel később be is igazolódik a gyanúm, mikor meghallom a mögöttem ropogó gallyak hangját. Gyorsan cselekszem, és kicsivel később már az engem követő alak mellett tűnök fel, ahogy megragadom és a fatörzsének szorítom. Meglepődöm kissé mikor megpillantom az ismerős arcot, de nem eresztem. Már sok mindent láttam, a szememnek sem szabad hinnem mindig. – Tudja, hogy ez még nem jelent semmit, igaz? – elképzelhetetlenül sok, és erős ereklye van a világon, olyan is akadhat, amivel valaki felveheti egy másik embertársa alakját. Az arc, a név még önmagában semmi. A jelszó, a jel… na az már meggyőző.
Olivia Merchant
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Olivia Merchant Ω Hozzászólások száma : 4 Ω Kor : 33
Tárgy: Aaron & Olivia 2014-09-04, 09:55
Aron& Olivia
Reggel kótyagos fejjel ébredtem, tekintetem lassan szokott hozzá a napvilághoz. Nem sok mindent aludtam, ahogy a város legtöbb lakója sem, de míg őket a robbanás tartotta lázban, engem saját életem kötött gúzsba. A közös reggelinél tudtam meg, hogy az éjjel lezuhant egy repülőgép a városba, de engem jobban érdekelt, hogy ne hűljön ki a pirítósom. Közös kasszán vagyunk a férjemmel, így most elég szűkösen vagyok, néhány napig azonban még kitart, nem mintha túl sokáig szeretnék itt időzni, csak addig, míg kitalálom hogyan tovább. Hetekkel később még mindig itt vagyok, itt ragadtam. A pénzem elfogyott, s bár a város egyre inkább hasonlít egy felbolygatott darázsfészekhez, az emberek még mindig elvárják, hogy fizess a szolgáltatásaikért, így kénytelen vagyok besegíteni a panzió konyháján, hogy fedél maradjon a fejem fölött. Sokat gondolok Bernardra s ilyenkor mindig fellobban bennem a gyűlölet, ami bosszúvágyamat tüzeli, s vele együtt a félsz is. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő a burán kívül rekedt, de nem lehetek benne biztos teljesen. Éjjelente gyakran riadok fel rémálmaimból, melyek állandószereplőjévé lépett elő, s melyekben folyton, különböző úton módon tör az életemre. Lassan felőrül a bizonytalanság, de ezzel most korántsem vagyok egyedül Avigonban. A panzióhoz tartok, mikor tekintetem ismerős alakon akad meg. Mr. Mendez. Nincs sok kétségem személyét illetően, nem sok hozzá hasonló testfelépítésű emberrel találkoztam eddigi életem során. Vajon mit keres itt a Testvériség egy másik tagja, ő is itt rekedt, mint én, vagy többen is vannak? Szívem heves vágtába kezd a gondolatra, hogy talán Bernard is velük van. Kalapomat mélyen a fejembe húzva szegődök a százados nyomába. A fél városon keresztül kisérem kéretlen árnyékként, s lassan ránk is alkonyodik. Látszólag nagyon céltudatosan halad az erdő felé. Tétovázom egy kicsit, de megelégelve az állandó bizonytalanságot tovább követem. Nincs különösebb jártasságom a lopakodásban így rendkívül büszke vagyok magamra, hogy eddig nem fedezett fel, egészen addig míg egyszer csak szem elől nem tévesztem. Érthetetlen, hisz az imént még itt volt néhány méterre tőlem. Óvatosan lépek elő egy vaskos fa törzsének takaráséból, hogy alaposabban szemügyre vegyem a környéket, mikor hátulról erős karok ragadnak meg, és szorítanak a fához. Úgy tűnik mégsem voltam olyan ügyes, és észrevehetetlen, mint képzeltem. - Hupsz!- emelem fel megadón a kezem, és hagyom, hogy szembefordítson magával. – Én vagyok az Mr. Mendez, Olivia.- látom jónak azonosítani magam, a nagyobb baj elkerülése végett. Rég találkoztunk már az igaz, de bízok benne, hogy felismer.
