Rhône partja

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-23, 08:27

Morgan & Cosette

Oh, hát én nem szólok bele az életébe, de nem tudom elhinni, hogy valakinek tényleg ez a tökéletes élet. Az enyém sem az, bár nem ismerem be nyíltan, habár ha valaki megkérdezné akkor se mondanám ezt, maximum megrántanám a vállam és annyiban hagynám az egészet. Igazából... az életem pocsék és szerintem az övé se sokkal jobb, de persze attól még nyugodtan tehet úgy, mintha nem lenne igaza, mindenki azt tesz az életével, amit csak akar, az is lehet, hogy neki tényleg így jó. Sérülésekkel, meg emberöléssel tölteni el az idejét. Mondjuk jó eséllyel még így is ő lesz az, aki hosszabb ideig él majd, mint én és még így is neki jobb az élete.
- Jól van, nem az én dolgom, hogy beleszóljak, vettem a lapot. - vonom meg a végül a vállam. Én se szólhatok, az én életem se valami tökéletes, sőt kicsit sem, és én sem vagyok éppenséggel azon, hogy változtassak rajta. Megtehetném, megpróbálhatnám, rendesebben viselkedni az emberekkel, mint Wyatt, talán még valaki be is fogadna és szimpatikusnak találna, de ez sajnos nekem nem megy, nem az én világom. Nem fogok valakiben megbízni csak úgy, vagy benyalni magam nála, hogy aztán bármikor kitehesse a szűrömet, amikor épp ahhoz van kedve. Ennél én sokkal kevésbé bízom az emberekben és ez nem is nagyon fog már megváltozni, mint ahogy én sem. Ennyi idő alatt már kialakult a jellemem, no meg az emberutálatom, hogy ezt átfordítani valami pozitív irányba szinte lehetetlen lenne.
- Jól van már, igyekszem! - oké értem én, hogy nincs épp a toppon, de őszintén szólva nem az én hibám, hogy meglőtték. Jó a francba is az enyém, de az ő döntése, mert ő akart segíteni nekem, nem pedig én kértem rá, szóval igenis e téren egyedül az ő hibája. Mindegy, annyira mindegy! Foglalkozom azzal, hogy összehúzzam a sebet és lehetőség szerint ne legyen annyira rossz, amennyire lehet, bár jó eséllyel nem sokat tudok változtatni, vagy enyhíteni az érzésen, akármit is próbálok. Gondolom így is úgyis rohadtul fáj. Szerencsére nekem nem sok fogalmam van róla, hiszen alapvetően nem éreztem legutóbb a ténykedését, mivel sikerül elég hamar elájulni. A dicséretre már halványan sikerül legalább elmosolyodni. Azt hiszem ezt egy jó időre be oszthatom magamnak, mert gondolom nem osztogatja túl gyakran a kedves szavakat, már ha ez annak minősült. - Kösz! - bököm ki aztán, és egyelőre csak szimplán egy mozdulattal beletörlöm a nadrágomba a kezemet. Így se volt tiszta, egy kis plusz vér igazából már olyan mindegy nem? Aztán viszont finoman szólva is sikerül meglepődnöm, és kissé elkerekedett szemmel nézek utána, és végül inkább feltápászkodom. Oké, én se vagyok valami nagy etikettfan, nem nevelt meg soha senki, de... akkor is. Mindegy, inkább összeszedem a cuccomat és azzal foglalkozom, amíg ő... lefoglalja magát. Valahogy ösztönös a mozdulat, ahogy majdnem sikerül utána lendülnöm, hogy a karját megfogjam és felsegítsem, mikor térdre esik. Na ugye, hogy nincs kifejezetten jól? Én is így sejtettem, de végül nem moccanok. Úgyis tudom, hogy csak lecseszne a lábamról, ha segíteni akarnék neki.
- Hozom. - igen, sikerül egészen engedelmesnek lenni kivételesen, mert látom, hogy nincs jól és mert tuti, hogy nem bírnám el még pár méterig se tudnám eljuttatni, nem hogy hazáig, bár fogalmam sincs, hogy hol lakik. Hozom tehát a botot, hogy arra tudjon támaszkodni. Aztán jön az újabb meglepetés, hogy adni akar nekem valamit. - Amúgy is mentem volna, mert a végén még félúton összeesel. - vonom meg a vállam, mintha egyáltalán nem is érdekelne az egész, pedig... azért persze, hogy érdekel, hogy mit is akar adni, és egyáltalán miért.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-21, 10:08

Cosette & Morgan

Mi az, hogy elakarom hitetni magammal, hogy jó ez nekem? Nem csinálnám, ha nem lenne jó, és kifizetődő. Nem az a fajta ember vagyok, aki túlbonyolítja a dolgokat, szóval nem hitetek el magammal semmit, azért ölök embereket, mert ehhez értek, és mert imádom a pénzt, amit ezért cserébe kapok. A munkámmal jár, hogy néha kiakarnak csinálni, bár mostanában ez egyre ritkább, mert én találom meg őket. Van jó néhány sérülésem, nem mindegyiket okozta a seggfej apám, jó néhányat golyók hagytak, kések, törtek már el csontjaim kínzások közben… szóval hozzászoktam ahhoz, hogy fáj valami. A mi munkakörünkben ez elvárás. Ha nem vagy elég kemény, akkor eltaposnak. – Úgy nézek ki, mint aki baromira örül, hogy ki kell magából egy golyót? – tudom, hogy nem éppen erre vonatkozott a kérdése, de őszintén szólva nem igazán van ahhoz kedvem, hogy elkezdjen nekem itt a papolni a milyen szar az életed szöveggel. – Ehhez értek csak, és ami nem öl meg, az megerősít. – válaszolok kurtán a valódi kérdésére. Nem mondom, hogy nem tudnék jobb munkákat elképzelni, de ez van, én ezt választottam. Eleinte dühből, aztán ez átment rutinba. Nem igazán értékelem az emberi életet, úgyis véget ér, édes mindegy, hogy miként. Jó harcos vagyok, a munkámban is remekelek, szóval az üzlet jövedelmező, és ezért csak annyit kell tennem, hogy megölök néhány fickót néhány másik fickó kérésére. Tiszta üzlet, tiszta haszon. Néha meg kell védenem valakit, vagy szállítmányokat leadni, de általában gyilkosságokat rendelnek meg tőlem. Utálom az embereket, legalábbis a legtöbbet mindenképpen. Itt papolnak a békéről, erre egy kicseszett háborúban tökölnek, és képesek a katonák meg az emberek azon keseregni, hogy megölnek valakit. Mégis mi a francért kell ilyen komolyan venni ezt? Egy pillanat alatt végezni lehet az emberrel, nem olyan hosszú idő ez, hogy megegyen valakit a bűntudat. Ha nem ölsz, téged ölnek meg, aki pedig a vesztedre tör, azt nem kell gyászolni, inkább örülni kell a halálának.
-A te érdekedben, én is remélem. – meg az enyémbe, mert nehéz lenne most magamat összefoltozni, de ha valamit elcsesz… varrhatom majd akkor össze az egészet újra, az pedig nem éppen valami rohadt kellemes érzés. Egyszer voltam olyan hülye, hogy nem fertőtlenítettem egy sebet, és kicseszettül nem élveztem, mikor a sebet újra ki kellett nyitni, hogy utólag fertőtlenítsem. Két hétig voltam ágyban, mert elfertőződött a seb, én meg negyven fokos lázzal döglöttem a saját izzadságomban. Nem kérek belőle még egyszer. – Ne pofázzál már, csak csináld! – nem valami kellemes érzés, mikor összehúzza a sebet, olyan erősen szorítom a fa törzsét, hogy a kezem is kellőképpen kisebesedik, szóval már az is csurom vér, de most ez a legkisebb bajom. Nagyot nyelek, és lenyugtatom a légzésemet, majd előveszem a kötést, és még mielőtt megcsinálnám a kötést elismerően biccentek egyet Cosette felé. – Fasza lett, nem rossz elsőre. – ezt veheti dicséretnek, mert az én első seb összevarrásomba kis híján belehaltam, szóval hozzám képest elég jól teljesített a csaj. A kötés már könnyen megvan, azt már megtudom magamnak is csinálni, és csak akkor pillantok fel, mikor meghallom Cosette kérdését. – Először is hugyozok. – mondom, ahogy felkászálódom a fatörzsről, majd hátat fordítok és megeresztem a csapot. Csak akkor fordulok vissza hozzá, mikor már végeztem, lehajolok az íjpuskáért meg a táskáért, de az első lépésnél sikerül térde esnem. Baszki! – Látod azt a vastag faágat ott? Ha megkérhetlek… - természetesen azt szeretném, ha ide hozná nekem, sokkal könnyebb lenne úgy menni, mert sajnos arra nem látok sok esélyt, hogy Cosette hazáig elvonszoljon, annyira azért nem erős, hogy elbírja a súlyomat. Az a rohadt golyó nagyon rossz helyen ért engem. Ha idehozza a botot, akkor azzal már feltudok állni, és ha lassan is, de eltudok indulni ki ebből a nyavalyás fás helyről. – Gyere utánam, kapsz tőlem valamit! – intek a fejemmel, ahogy elkezdek a város felé botorkálni. Szép kis látványt fogok nyújtani, de jelen pillanatba szarok rá. Néhány nap és jobb lesz, és majd maximum megölöm azokat, akik röhögtek.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-20, 09:25

Morgan & Cosette

Csak csendben fújok egyet. Szóval már megszokta, és most komolyan olyan jó dolog ez, olyan jó élet? Én legalább nem mondom azt, hogy nekem milyen remek, de ő mintha tényleg megpróbálná ezt elhitetni magával, vagy el is hiszi, hogy igazán remek dolga van, hogy embereket öl és hogy időnként őt is meg akarják ölni, csak nem sikerül nekik. Van egy csomó sérülése, ez már a parton is látszódott, amikor megmosta magát, és gondolom nem egy ember okozta mindet és ki tudja, hogy milyen súlyosak voltak, mert a hegek alapján ezt nem lehet igazán megállítani. - És ez tényleg... jó neked? - csúszik ki a számon végül a kérdés, amit tudom, hogy vissza kéne szívnom, de inkább csak megrázom a fejem szinte már ennek jeléül. Választ várok, vagy nem? Magam sem tudom. Mindenki olyan életet él, amilyet akar, csak azt nem szeretem, amikor valaki el is hitetni magával és meg akar győzni másokat, hogy úgy jó neki. Én sem teszek így, tudom, hogy szar élet jutott nekem, szimplán csak elfogadom, mert úgy sincs más lehetőségem. Lehetett volna jobb, de akkor sok mindennek kellett volna másképp alakulni, úgyhogy kár lenne siránkozni rajta, de attól még nem mondom azt, hogy milyen állati remek az életem.
- Igyekszem. - inkább nem nézek nagyon oda, amíg műti magát. Tudom, hogy nem mehet el csak úgy kórházba, hogy nincs rá lehetőség, mert ott csak kérdezgetnének és nem lehetne igazán jó választ adni, mert akkor kiderülnek a hullák a folyó parton, de ez attól még ugyanúgy nem változtat a helyzeten, hogy gyomorforgató az, ahogy saját magát vágja fel. Azért tartom magam és amikor kell, akkor jöhet az alkoholos fertőtlenítés, ami gondolom rohadtul fáj. Én már akkor elájultam, amikor elkezdte kiszedni a golyót, ő pedig... komolyan fel sem foghatom, hogy a fenébe lehet valaki ennyire kemény. Gondolom az is közre játszik, hogy idősebb nálam és már több mindenen ment át, bár azért én sem panaszkodhatom, nincs éppenséggel túl nyugodt és eseménytelen élet mögöttem. Ellenben embert még nem varrtam össze soha, de ezek szerint ezt is el kell kezdeni valamikor.
- Oké, szerintem menni fog. - biccentek végül, amikor az első öltéseknél megmutatja, hogy pontosan mit is kell tennem. Nem olyan bonyolult, ez tény, csak maga az egész folyamat rémes, ahogy a bőr húzódik, az utolsó mozdulatoknál viszont már kezd egészen... megszokottá válni. Jó, nem olyan, mint egy terítő hímzése - nem mintha életemben hímeztem volna bármit is -, de azért annyira nem vészes. Ahogy mondta meg lehet szokni, bár tuti biztos, hogy soha az életben nem tudnám összevarrni saját magamat, az kizárt. Egészen oda koncentrálok, és amikor már a vége felé járok, akkor pillantok rá újra. Látszik, hogy nem valami kellemes a helyzet neki sem, akármennyire is nagy a szája. - Most kéne... ha jól sejtem jól összehúzni és elkötni, szóval... - vagy jobb lett volna, ha nem szólok, csak megcsinálom és kész? Fogalmam sincs, most már így is úgy is mindegy, mert szóltam. Szóval jöhet a menet, megcsinálom az utolsó lépéseket is és csak akkor engedem le a kezem. Egész eddig bírtam, csak most érzem, hogy remeg, mintha a koncentrálás kizárt volna minden mást. Fura egy rendszer az emberi test, képes a fontos pillanatokban minden energiatartalékot felhasználni, aztán ha túl vagy a nehezén, akkor hirtelen omlik rád minden. A kezem véres, őt meglőtték, engem pedig meg akartak ölni... nem, nem vagyok épp a legjobban, de egy szavam sem lehet, ő sokkal rosszabbul van. Összeszorítom hát a szám, hogy ne remegjen. Nem szoktam kiakadni, most sem fogok, csessze meg az egész rohadt világ! - És akkor most? Fel tudsz állni, vagy... segítsek eljutni valahova? - veszített egy csomó vért, szóval gondolom nincs pont a legjobb sétálós állapotban és nem lenne a leghasznosabb itt hosszan pihengetni.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-18, 21:35

Cosette & Morgan

- Mert már megszoktam. – azt már megtanultam az évek alatt, hogy senki sem úgy reagál egy bekapott golyóra, ahogy a másik. Van, aki ijedezve elájul, más dühében összevissza csapkod, megint más pedig lenyeli a torkában lévő gombócot és megpróbálja rendbe hozni magát. Ez vagyok én például. Már korábban is lőttek meg, semmivel sem másabb ez a golyó, mint a régiek, amiket magamból szedtem ki. Ez a munkám része. Ölök, néha engem is megsebesítenek, és muszáj keménynek lennem. Ha valami érzelgős bolond lennék, akkor itt véreznék el helyben. Oké, az igaz, hogy én is dühöngtem egy kicsit, mikor a fickót kicsit megnyomorgattam, de azt én inkább bosszúnak nevezném, mint teljesen felesleges és haszontalan tombolásnak. A rohadék meglőtt, az a minimum, hogy én is megölöm, de nem a maximum. Szenvedni fog, meg is érdemli a bolondja, amiért azt hittem, hogy neki állhat cseszekedni velem. Nem hinném, hogy szakmabeliek lettek volna a támadóink, mert akkor minden bizonnyal próbálták volna a dolgot úgy elintézni, hogy ne haragítsanak közben magukra. A seggfejek viszont elkövették ezt a hibát, és csúnyán rá is basztak. Ha a fickó nem lőtt volna meg, akkor őt is egy golyóval a fejében, gyors halál küldöm a túlvilágra, de így… így a helyzet más volt.
- El ne hányd magad! – préselem ki magamból a szavakat, miközben magamba vágok. Oké, értem én, hogy nem valami guszta, és a legtöbben talán nem éppen ehhez a módszerhez folyamodnának, de rohadtul nincs műtőm, se sebészem, szóval muszáj leszek így elintézni a dolgot, mert semmi kedvem könyékig turkálni saját magamban. Vagy épp Cosette-et megkérni erre. Már azt sem tudja nézni, hogy magamba vágok a késsel, mennyi esélye lenne annak, hogy ne ájuljon el, hogy ki kell szednie a saját kezével belőlem egy golyót? Na ugye. Akármilyen hülye ötlet, és akármilyen rohadtul fájdalmas is, de most ez az egyetlen jó megoldás, mellesleg gyorsabb is, mint a turkálással szöszmötölni. Igaz, hogy vágni kell hozzá még egy sebet, de kibírom, sokkal kevésbé fáj, ha magam csinálom, mintha valaki másra hagynám. Persze, azért fáj rohadtul, ezért nehéz úgy vágni, hogy ne remegjen túlzottan a kezem, de csak megoldom valahogy a dolgot. Nem vagyok orvos, de azért eltudom magamat látni, ha mást nem, akkor majd benézek egy kórházba, és azt mondom, hogy meglőttem magamat. Az emberek hülyék, simán benyelnék, hogy valamilyen bénázás folyamán magamba eresztettem egy golyót. Amúgy se lenne semmi közük a dologhoz, az ő dolguk az ellátás, nem pedig a kérdezgetés, igaz? – Tapasztalat, és egy kis alkohol. – na igen, azért az alkohol ilyenkor tud segíteni abban, hogy ellazulj és kevesebbet fogj fel a fájdalomból. Sokat ittam a mai nap folyamán még az idejövetelem előtt is, de közel sem annyit, hogy lerészegedjek. Ki mondta, hogy a pia nem lehet néha kifejezetten hasznos? A kiabálás viszont nem oldana meg semmit sem. Összeszorítom a fogamat, és próbálok valami szívderítő emlékre gondolni. Például mikor apám behugyozott félelmében, mielőtt megöltem. Már a gondolattól is jobban érzem magamat. Nem kell odafigyelni a fájdalomra, és nem is fog akkor olyan intenzíven hatni rád. Igazából ez egy baromság, attól még rohadtul fog fájni, de a kiabálás nem old meg semmit. – Oké, akkor figyelj, nem valami nehéz dolog, nem kell hozzá diploma. – nem kell orvosnak lenni, hogy egy sebet össze lehessen varrni. Előkapom a táskából a tűt és a cérnát, de Cosette-re bízom, hogy a cérnát a tűbe juttassa, mert az nekem most nem menne, remeg a kezem, úgy meg kicsit nehéz. Aztán visszaveszem tőle és a seb szélénél átszúrom a bőrt, majd a másik oldalon ugyanígy teszek. – Ez egy öltés. Úgy hét-nyolc öltés kéne, hogy ne szakadjon fel könnyen. Menni fog? – ha nem, akkor megcsinálom magamnak, bár kicsit lassabb lesz a folyamat, köszönhetően annak, hogy remeg a kezem, és nem szívesen szúrnék még rosszabb helyre, mint az a rohadt seb. Azt már nem mondom neki, hogy amint végzet az öltésekkel húzza össze, mert elég egyértelmű, csak szóljon, mert akkor aztán valamire rá kell harapnom, mert azt nemigen fogom kiabálás nélkül megoldani.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-18, 10:52

Morgan & Cosette

Halványan elmosolyodom a mondhatni talán dicséret féleségre. Na igen, ebben tudok tanulni és egyébként is már jó ideje tisztában vagyok azzal, hogy nem érdeme bízni másokban, nem is szokásom, mert... az emberek így is úgyis csak átvernek. Az élet erről szól, nem a kedvességről, meg a jótéteményekről. Vannak olyan balgák, akik azt hiszik, hogy minden szép és jó, vagy hogy idővel majd minden az lesz, de ez a legnagyobb hülyeség. Maximum lehet, hogy kapsz egy kis időleges beetetést, egy rövid időszakot, de azt is csak azért, hogy aztán még nagyobbat ess pofára a sorsnak hála, amikor rá kell jönnöd, hogy ez sem tart örökké. Na ezért nem bízom senkiben és nem hiszem el túlságosan, ha valami jól alakul. Csalódtam már eleget, nincs szükségem újabb és újabb szívásokra, ár sajnos még így is előfordul, hogy belesétálok az ilyen hülye csapdákba, de azért igyekszem a számukat már egyre ritkásabbra venni, sőt, ha kijelenthetem így, akkor Wyatt volt az utolsó! Meg akartak ölni miatta basszus, és én még azt hittem, hogy egész normális srác, hát a jó francokat. Átvert és bajba kevert csak, ennyi.
- Jól van, csak... már érdeklődni se lehet? Mész előre, mintha semmi bajod nem lenne. - húzom el a számat, mert na nem úgy tűnt, mint aki épp össze akar esni. Egy árva szava nem volt, hogy meglőtték, levezette úgy, hogy a pasast jól megkínozta. Valahogy talán mégis csak ezek után logikus a kérdésem. Nem fest jól, elég sok vért sikerült gondolom veszítenie és az a seb sem épp a legszebb. Vicces, eddig most találkozom vele másodszor, első alkalommal én kaptam golyót, most pedig ő... valahogy úgy érzem nem valami kifizetődő számunkra, ha egy helyen tartózkodunk, mintha duplán vonzanánk a bajt, vagy csak én vonzom és ő meg sikeresen belekerült a hatótávjába? Bár legutóbb nem az én hibám volt, hogy az az asztal nem volt eléggé golyóálló. Végül finoman megrántom a vállam, hát akkor legyen ahogy akarja. Ez is ritka, hogy csak úgy engedek valakinek, legyen oda meg vissza minimum. Szóval elindulok utána és csak akkor lepődöm meg kissé, amikor úgy fest, hogy nekem kellene majd segíteni. Jó, talán várható volt, de attól még nem számoltam vele igazán, még jó, hogy azt a felvagdosást nem tőlem várja el, mert nem nagyon tudnám megcsinálni. Már végignézni is rossz, hogy saját magán vág lyukat.
- A rohadt... - el kell fordítani a fejem, mert éppenséggel nem valami kellemes látvány, és fel sem foghatom, hogy a fenébe bírja ki egyáltalán. Csak kicsit morog és nyög, én legutóbb elájultam, pedig az nem ilyen volt, akkor nem vágott fel semmit, ő pedig még csak nem is kiabál. - Hogy a fenébe bírod ezt? - csúszik ki mégis a kérdés, miközben néha-néha futólag odapillantok, hogy amikor szól, akkor ráönthessem az alkoholt a sebére. Rémes... szörnyen rémes! A kérdésére csak megrázom a fejem. - Bekötözni megy, de... varrni nem, maximum ha megmutatod. - nem mondom, hogy lelkesen, de akkor megcsinálom. Biztosan nem bonyolultabb, mint bármi mást varrni. Kell a tű, meg a cérna és újra és újra átfűzni, jól összehúzva a sebet. Már azt is rossz elképzelni, hogy össze kell húzni a sebet és átszűrni a bőrét, de... ha megmutatja és ezzel segítek, akkor legalább megpróbálom, ennyit megtehetek, hogy segítsek vele, azt hiszem legalábbis, maximum jól összeszorítom a fogam. Ha más nem, akkor meg marad a kötözés a végén, az megy.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-16, 20:14

Cosette & Morgan

- Okos lány, legalább gyorsan tanulsz. – telitalálat, nála a pont. Pontosan ezt tettem volna az ő helyében. Nem éri meg megbízni másokban, nem kifizetődő és kész. Az emberek a saját irhájukat mentik folyamatosan, simán otthagynak megdögleni, ha éppen úgy tartja kedvük, szóval igen, ha ez valamiféle vizsga volt, akkor átment rajta. Nem mondom, hogy több vagyok, mint mások, mert nem vagyok és szarok is a dologra, szóval nem kell és nem is szabad megbíznia se bennem, se senkiben ezen a tetves világon. Az emberek is csak állatok, a túlélés és a többi hasonló ösztön hajtja őket. Néhányan elkövetik azt a hibát, hogy megbíznak másokban, mert azt hiszik, hogy ismerik őket. Francokat! Nem lehet soha senkit sem teljesen kiismerni, akkor mégis, hogy a rákba bíznál meg bennük? A bizalom egy baromság, a hülyék egyik mentsvára, hogy legyen kire fogni a kudarcaikat. Egy okos, erős ember nem keres kifogásokat, hanem pofán köpi az életet és harcol vele. A gyengék meg térden csúszva könyörögnek, hogy ne bántsák őket. Ez van, szar világban élünk, rohadtul nem éri meg mások gondjaival törődni, ezáltal megbízni sincs értelme bennük. Elárulnak, becsapnak, megölnek. Az emberek így működnek, nem szabad megbízni senkiben sem. Láttam én már embert kifordulni magából és nem különbözött semmiben sem egy dühtől fűtött vadállattól.
- Ez egy elég hülye kérdés. – nem vagyok-e jól? Viccel velem baszki? Meglőtt ez a kis szemétláda, ráadásul a kicseszett golyó is bennem maradt, úgyhogy nem, rohadtul nem vagyok jól! Mindegy, nem dühöngök látványosan, mert semmi értelme nem lenne, most amúgy se kéne annyi energiát elhasználni. Azért a dühömet kitöltött a kis rohadékon, ennyi azért jár nekem. Nem igazából érdekel, hogy hátralép, hogy nem tetszik neki a dolog. Már hozzászokhatott volna ahhoz, hogy embereket ölök, és nem kedvelem túlságosan, ha baszkodnak velem, hát még ha meglőnek! Valakiknek itt meg kellett halniuk, de ez a szemétláda istenesen szenvedni fog. Nem ölöm meg egyből, inkább csak ellövöm a vállait, kilyukasztom a gyomrát és mellkason lövöm. Elfog tartani néhány hosszú és kínkeserves másodpercig mire elvérzik, de nem érdekel különösebben a dolog, és Cosette is jobban teszi, ha hozzászokik ahhoz, hogy az emberek néha meghalnak, és néha nem úgy, ahogy akarnak. Van családja… azaz csak volt, mert a fickó hullajelölt. De mégis kit érdekel? Ha volt olyan hülye, hogy a családja ellenére ilyen munkát választott, az már az ő hibája. Van az a mondás, hogy szemet szemért, fogat fogért. Oké, én egy kicsit eltúloztam a dolgot, de nem vagyok valami békebíró, szóval mindegy is. Nem szokásom életben hagyni az ilyen barmokat.
- De, csak nem itt. – mondom, ahogy kicsit beljebb sétálok az erdőben, nyomomban a csajjal. Senkinek nem jó az, ha a hullák mellett találnak ránk, szóval inkább csak sétáljunk beljebb az erdőben. Sikerül kiszúrnom egy elég hiányos fatörzset, amire leülök, majd magam mellé dobom az íjpuskát és a táskában kezdek el kutakodni. Kiveszem a whiskys üveget és Cosette kezébe nyomom. – Ezt használd fertőtlenítőnek, miután kiszedtem a golyót! – nem, nem fogom hagyni, hogy ő turkáljon bennem, főleg azért nem, mert a golyó túlságosan is messze van a bemeneti sebtől, hogy kitudja szedni, ezért egy másik sebet kell ejteni magamon, hogy így tudjam a golyót eltávolítani magamból. A késem segítségével belevágok az oldalamba, épp csak akkora sebet ejtve rajta, hogy a golyót kiszedjem, majd néhányan fájdalmas morgás és nyögés kíséretében a földre dobjam. – Most csináld! – a lőtt sebet és azt is amit magamon kellett ejtenem. – Gondolom nem tudsz sebet összevarrni, mi? – ha látom rajta, hogy nagyon bizonytalan, akkor én magam csinálom meg a dolognak ezt a részét, bár rohadt nehéz lesz, de megoldom. Ha látom rajta, hogy ért a dologhoz, akkor rábízom, és összeszorítom a fogaimat.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-08, 18:36

Morgan & Cosette

Ez határozottan nem az én napom, nagyon nem, sőt az utóbbi hetek sem az enyémek. Ha nem lenne lezárva ez a rohadt város, akkor már tuti, hogy rég leléptem volna a fenébe, de le van. A nyüves bura nem engedi, hogy elhúzzak végre, pedig tudom, hogy az lenne a jó megoldás, csak sajnos egyelőre kivitelezhetetlen. Tudom én, hogy mikortól nem érdemes egy adott helyen léteznem, elég sokszor álltam már odébb hasonló helyzetekben és most se lenne olyan nagy lelki törés. Egyelőre viszont az lenne a cél, hogy a jenlegi helyzetet éljem túl, mert most úgy fest, hogy épp szitává akarnak lőni, ez a szemét meg simán itt hagy, miközben arról volt szó, hogy segíteni fog, meg meg véd meg... jó hülye duma volt, a saját kis irháját azért már nem kockáztatná mi? Bunkó!
Oké, kicsit meglep, amikor ezek után mégis visszatér, de a szavaira már inkább csak elhúzom a szám, amikor vizesen előkecmergek a szikla mögül. Nagyon nem ez volt mára a terv, bár jó eséllyel, ha nem kerül elő, és nem jár erre, akkor már nem is élnék, szóval ahhoz képes mondhatjuk, hogy jól alakult a nap azt hiszem. - Te is mondtad, hogy nem éri meg bízni az emberekben nem? - szóval akkor miért kellett volna elhinnem, hogy olyan nagyon megvéd? Egyáltalán nem volt ez annyira egyértelmű. Végül is megtette igen, de attól még nem vehettem száz százalékra, és végképp nem biztos, hogy máskor is megteszi. Azért egy kissé megijedek, amikor meglátom a kezén vöröslő vért, nem hangzik valami jól, vagyis látszik valami jól a dolog. - Jól... vagyis nagyon nem vagy jól? - mindegy, így se tökéletes, de talán még mindig jobb a kérdés, mint ha csak simán megkérdeztem volna, hogy jól van-e, amikor látszik nagyon is, hogy nem, egyáltalán nincs jól. Elhúzom a számat újra, amikor majdhogynem válaszol is, hogy nincs gáz. Hát szerintem meg van, amikor az az ő vére és a tetejében miattam, de még ennek ellenére sem menne, hogy lelőjem azt a fickót, és igazából az se nagyon tetszik, amit ő tesz vele. Jó, láttam már durva dolgokat, ezért nem fogom be a fülem, vagy ilyesmi, de hátrébb lépek, amikor újabb és újabb golyókat ereszt belé, hogy szenvedjen olyan istenesen. Majdnem még egy ne is kicsúszik a számon, amikor a kép is előkerül. Hát ezt mondom, családja van... de tény, hogy meg akart ölni, de... francba az egésszel, tudom, hogy nincs de! Vagy ölsz, vagy ölnek, ez a rohadt nagy helyzet, szóval nem sok választásom van, mint tényleg végignézni ezt és egy árva szót sem szólni. Ezt is teszem, megvárom és csak amikor megszólal, akkor veszem rá magam, hogy elinduljak utána.
- Azért... kösz... és azt nem kéne rendbe tenni? - nem mondom, hogy értek hozzá, de ha megmondja mit csináljak, akkor csinálom. Segített, akkor még sem az kellene, hogy végignézzem, amíg elvérzik az erdőben. Egyáltalán hova a fenébe megyünk? Mert még csak ezt se sikerült az orromra kötni, és... miért is lepődöm meg ezen?

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-07, 22:00

Cosette & Morgan

Próbáltam én minél hitelesebben előadni azt, hogy nem érdekel a sorsa és elmegyek, hogy itt végezzék ki a tóparton, és láthatólag fasza kis alakítást nyújtottam hiszen még Cosette is simán elhittem, hogy lelécelek. Azonban kivárok egy kicsit, hogy a gyanújuk teljesen elaludjon, illetve, hogy rájöjjek mégis miért vannak ezek a fickók itt, és mit akarnak egy olyan csajtól, mint Cosette. Szóval átverték… és ezért akarják megölni? Fura egy világ ez szó se róla, de ezek a fickók most aztán alaposan rácsesztek, hogy pont akkor kezdtek ki vele, mikor én is itt vagyok. Kicsit azért még kivárok, hátha lesz valami, de aztán úgy érzem muszáj közbelépnem, mert a végén még lyukassá lövik a csajt. A meglepetés ereje velem van, így egész könnyedén gyűröm őket le. Ezt teszi a tapasztalat és az élvezet, megfűszerezve egy kis meglepetés adta előnnyel. Ezek vagy nagyon kezdők lehettek, vagy nagyon hülyék, amiért így elbízták magukat. Ha lett volna egy kis eszük, akkor engem is lelőnek, de az ilyen barmok felesleges vért nem ontanak ugye. A jók keresztje… ebben a világban a jó emberek mind megdöglenek, ezért is vagyok rossz ember, legalábbis többek közt ezért is vagyok az. Sokkal kifizetődőbb seggfejnek lenni, mint hősnek, és ezt csak a hülye nem látja be.
-Ja, annyira jót alakítottam, hogy már én is elhittem. – mi tagadás, büszke vagyok magamra, mert az ilyen alakítások is sok hasznot hajtanak, hiszen a megtévesztés egy alap dolog a harcban, csak ritkán alkalmazom. – Mondtam, hogy megvédelek. – csakhogy lássa ő is, hogy annyi becsület még belém is szorult, hogy betartsam azt, amit ígérek valakinek, főleg ha alapból nem ígértem, hanem csak úgy megtettem. Fintorogva nyúlok az oldalamhoz és elhúzom a számat mikor meglátom a kezemen a vöröslő vért. – Baszki, csak ez hiányzott. – morgok magamban és dühös pillantást vetek a földön vergődő fickóra. Nem elég, hogy megakarta szegni a szabályaimat és eltenni valaki olyat láb alól, aki a védelmem alatt áll, de még meg is lőtt… mert csakis ő tehette, ő volt az egyetlen, akinek volt ideje leadni lövést. – Oké, semmi gáz. – rántom meg vállamat. Nem mindenki születik gyilkosnak, sőt, talán senki, de sokszor elgondolkodom azon, hogy engem talán még az Isten is erre a pályára szánt. Végül aztán a földön lévő fickóra fordítom a figyelmem. – Erre jól rácsesztél haver, vele jobban jártál volna. – mondom egyszerűen, ahogy egy golyót eresztek a másik térdkalácsába is, hogy kicsit kiegyensúlyozzam a fájdalmát. Így már mankó sem kell neki, esélytelen, hogy valaha is a saját lábain járjon újra. Amúgy se fog, egy hulla ugyanis nem szokott mászkálni. Leguggolok a fickó mellé miközben az ordítozik, de a legkevésbé sem zavartat ez abban, hogy átkutassam a zsebeit és megtaláljam a tárcáját, benne egy képpel valami kislányról. Legalábbis azt hiszem, hogy kislány, olyan tízéves lehet, mellette pedig a másik képen egy fiatal nő mosolyog vissza rám. Lassan csóválom meg a fejemet. – Minek csinálod ezt, ha van családod, te hülye? – még a fejére is rápaskolok egyet, ahogy a gyerekeknek szokás, miközben persze jóízűen mosolygok. Az ilyeneket én komolyan nem értem. Nem az lenne a normális, hogy valami biztonságos munkát keresnek a családos apukák? Erre meg fegyverrel mászkál és embereket öl, miközben elfelejt utánanézni annak, hogy milyen könnyedén járhat szarul. – Tudod, rohadt nagy mákod van, amiért nem őt lőtted le, mert akkor a családoddal is végeznék. Így viszont csak apa nélkül nő fel a lányod. Szívesen. – megjátszott együttérzéssel paskolom meg a vállát, ahogyan felállok a guggolásból és megnézem, hogy hány golyó van még a tárban. Négy. Kettőt gyorsan belelövök a vállaiba, a harmadikat pedig a gyomrába küldöm, majd a negyedikkel várok egy kicsit, de végül csak belelövöm a mellkasába. Direkt nem a fejét céloztam nem akarom én azt, hogy egyből meghaljon. Szenvedjen a rohadékja, ha volt olyan hülye, hogy kikezdett velem, illetve még meg is lőtt. Visszasétálok a sziklához, amint nem olyan rég még ültünk és kiiszom a maradék sörömet, amíg a fickó egy rövid, de elég látványos haláltusa után végül feldobja a bakancsot, majd átlépve a testén elindulok arra az irányba, ahonnét jöttek a támadóink. – Jössz? – fordulok még hátra Cosette felé, ahogy intek egyet a kezemmel.

A hozzászólást Morgan Lesther összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-08-16, 19:56-kor.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-07, 18:42

Morgan & Cosette

Már komolyan nem lepnek meg a válaszai, sőt jó eséllyel pont az lepne meg, ha valami értelmesebb hagyná el a száját, ha netán valami olyat mondana, hogy... oké, talán néha igazam van. Persze, hogy nincs, naná, de nem is érdekel, menjen horgászni, meg lövöldözni a pálmafákra, vagy ilyesmi. Én aztán egy árva szót sem szólhatok, mert nincsenek jobb kilátásaim, mint neki az életre igaz? Én sem fogok nagy családosként megöregedni, sőt arra is nagyon gyenge kilátásaim vannak, hogy egyáltalán valaha a közelébe kerülök az öregedésnek, még a felnőtt kor is távolinak tűnik, az a harminc körül meg ami neki meg van kb. esélytelenekkel, szóval összességében egy árva szavam sem lehet. Talán tényleg ő csinálja jól, hogy magasról tesz mindenre, hogy nem foglalkozik senkivel és semmivel, mert egyszerűen nem éri meg. Én is ezen vagyok, csak talán még a korom miatt nem sikerül mindig tökéletesen hozni a szintet, de azért igyekszem. Most is már egész jól sikerült bemagyarázni magamnak, hogy halálosan hidegen hagy Wyatt.
Aztán még mindenek a tetejében meg jön az öt fickó is. Ez azt hiszem igazán nem az én napom. Nem tudom, hogy mi a fenét vétettem, amúgy sincs semmi közöm ahhoz a kis ficsúrhoz és most miatta akarnak eltenni láb alól, mert majd esetleg rá találnék akaszkodni? Eszem ágában sincs, még véletlenül sem, azok után, hogy ilyen szinten átvert. A közelébe sem megyek a büdös életben sem! Azért elég rendesen meglepetten nézek Morgan után, aki láthatóan távozni készül, sőt nem csak készül, meg is teszi. Elhúzom a számat a kis kommentjére, amit megereszt nekem. Az a legszebb, hogy simán el tudom ezt képzelni róla és minden bizonnyal ez ki is ül az arcomra, azért veszik be a pasasok gond nélkül a dolgot. - Ment a francba! - morgom még az orrom alatt, amiből alig hallani valamit, aztán távozik is, vagy legalábbis én első körben ezt látom. Oké... szar az élet, de akkor sem akarok itt a rohadt tóparton megdögleni!
- Mondtam már, hogy semmi közöm ahhoz a kis majomhoz. Nem érdekel, akkor se érdekelne, ha ő jönne ide elnézést kérni, amiért átvert. - a pasas persze csak rohadt szigorúan néz. Talán valahol mélyen érteni tudom, hogy miért lépett le tőlük Wyatt, de azt akkor sem nyelem le, hogy átvert, azt pedig főleg nem, hogy még ki is akarnak nyírni miatta, ez azért már több a soknál finoman szólva is! Aztán elég hirtelen pörögnek fel a dolgok, én pedig behúzóm a nyakam és a végén még tényleg bevetem magam a szikla mögé, akármennyire is sikerül tőle elázni. Csak akkor moccanok meg, amikor már nem hallok egy lövést sem. Csöpög belőlem a víz, szóval... mondtam már, hogy ez egy rohadt nap igaz? Kicsit megrázom magam, aztán szépen közelebb lépdelek és elképedve nézek rá.
- Azt hittem, hogy tényleg lelépsz... - tényleg azt hittem, sőt biztosra vettem volna, és még sem tette, pedig arra is lett volna esély, hogy esetleg megsérül, hogy őt lövik meg, hiszen mégis csak öten voltak, az nem kifejezetten kevés. A kérdésére először megrázom a fejem. A fickó végülis csak parancsot teljesít, épp olyan, mint Morgan, lehet hogy még családja is van, vagy bárki, akinek fontos és csak úgy simán fejbe lőni, miközben könyörgő szemekkel néz. - Nem... megy. - rázom meg újra a fejem. Hiába gondolom át a dolgot, akkor is képtelen lennék rá.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-06, 18:59

Cosette & Morgan

- Minek bonyolítsam túl a dolgokat? – az már igaz, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki túl bonyolítana mindent. Mindent a lehető legegyszerűbben és legkönnyebb módon intézek el, nem szokásom tökölni azzal, hogy megoldjak valamit. Csak hallgatok a megérzéseimre, és általában mindig az első megérzés a helyes, a többi már csak elbizonytalanít. Ha valaki megtámad azt megölöm, ha valaki nekem jön, mikor rossz kedvem van… meghal. Egyszerű ember vagyok, egyszerű igényekkel, nem szokásom a dolgokat megnehezíteni saját magam számára, és nem különösebben érdekel az sem, ha ez neki nem érthető. Ha ő folyamatosan aggódni akar mindenért, hát csak tessék, én nem fogom megakadályozni benne, felőlem aztán azt csinál, amit akar. Ha aggódni akar és mindent túlbonyolítani, akkor csak tessék, nem vagyunk egyformák szerencsére, bele is őrülnék abba, ha lenne még egy olyan ember, mint én. Szokták mondani, hogy mindenki egyedi meg minden, de valójában ez rohadtul nagy hülyeség. A legtöbb ember hasonlít egymásra, nem egyediek, maximum másként néznek ki, de azért a kettő nem ugyanaz. Bár ezek a fickók azért kapják az elismerést, hogy értelmetlenebbnél értelmetlenebb dolgokat hordjanak össze és azt mondják, rá, hogy filozófia… megértem őket, ők ezért kapnak pénzt, én is ezt tenném, de sajnos nem teszem, úgyhogy az ilyen szentbeszédű emberekért pénzt sem kérek.
- Meg is halhatsz. – persze a mozdulatsora nem sikerül, mert az egyik barom oda lőtt. Na jó… azt hiszem ezzel pecsételte meg az a hülye a sorsát. Már az is elég lett volna, hogy fegyverrel sétálnak ide, de az hogy még el is süssék a fegyvert… ezek nagyon nem lehetnek tisztában azzal, hogy mi folyik itt. Nem olyanok, mint én, szóval valami önkéntes seggfejek lehetnek, mert normális zsoldos nem jönne ide, nem akarná, hogy vadásszak rá, de ez az öt retardált… itt helyben végzek mindegyikkel, túlságosan is feldühítettek. Na aztán az, ahogy hozzám szólnak… már lendülne a kezem, hogy kicsavarjam a fickó kezéből a pisztolyt és élő pajzsként magam elé kapjam, de lemondok róla, mert így is elég nagy hátrányom lenne velük szemben, és mivel öten vannak… utálom a létszám fölényt, az ilyeneket nem is tartom igazán férfinak, hiszen milyen férfi az, aki képtelen egymaga elintézni az ügyeit? Mi a tökömért kellenek öten egy olyan valaki ellen, mint Cosette? Kész röhej… és ekkor meg is születik a fejemben a megoldás a problémára. Hátrafordulok Cosette-hez mosolyogva. – Őket se kíméld, beszéld halálra őket! – mondom majd visszafordulok a fickókhoz és elindulok feléjük, hogy elhúzzam innen a csíkot. – Csak óvatosan… talán öt ember nem lesz elég, vigyázni kell vele! – mondom vigyorogva, ahogy megpaskolom a vállát és eltűnök a fák között. Persze nem tűnök el, nagyon is ott vagyok, csak megvárom, hogy azok a barmok elhiggyék, hogy eltűntem. Remélhetőleg addig Cosette szóval tartja őket, hogy ne eresszenek beléjük egyből golyót. Azonban az egy kicsit meglep, amit Cosette összehordott az előbb. Megakart ölni valami fickót, vagy mi? Vagy miért nem megy többet a közelébe? Valami durvábbat kellett, hogy tegyen, amiért kiakarják nyírni, igaz? Nem hiszem, hogy ellopta valamelyik fickó kajáját és most bosszút állnak az ellopott húslevesükért… annál gondolom komolyabb a dolog. Ráérősen húzom elő a pisztolyaimat. Pontosan két Glock-ot, apám revolverét most békén hagyom, az nem az ilyen alkalmakra lett kitalálva. Mindössze öt lövést kell leadnom két pisztollyal, és még csak újra sem kell tölteni egyiket. Gyerekjáték, főleg úgy, hogy háttal állnak nekem a barmok. Cosette remélhetőleg vette a lapot és szóval tartja őket, mert én felemelkedek az addig rejtekemet jelentő bokor mögül és rutinosan adom le az öt lövést. A gerincüket lövöm ki, szóval nem valószínű, hogy valaha is újra fognak tudni a saját lábukon állni, viszont az utolsót, a vezetőjüket nem lövöm fejbe, egy golyót a kezének szánok, hogy elejtse a fegyverét, a másikkal pedig a térdkalácsát lövöm át, mire a hátára esik ordibálva. Közelebb lépkedek persze, és a gerincen lőtt négy férfinak kegyelemből golyót eresztek a fejükbe, de az utolsónak nem. Felveszem a földről a fegyverét, majd Cosette felé nyújtom azt. – Megölöd, vagy én öljem meg? – azt még a fickó sem hiheti, hogy ezek után elfog innen élve menni. Mondtam, hogy aki velem cseszekedik az csúnyán megjárja, ez a barom pedig elfelejtett utánanézni ennek az aprócska ténynek. Ha Cosette fejbe lövi, akkor egy elismerő mosolyt is kap tőlem, ha meg nem… akkor én ölöm meg, de nem egyből. Megmutatom a keménylegénynek, hogy mit is jelent a fájdalmas halál.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-06, 17:04

Morgan & Cosette

Na igen tuti, hogy azok, akiknek fájdalmat okoz szintén nem nagyon értékelik a dolgot, ez azért tökéletesen érthető. Ember nincs a talpán, aki oda van a fájdalomért, maximum tényleg pár olyan, akinél valamit nagyon rosszul kötöttek be, de ez már igazán nem az én dolgom, hogy kiket öl meg, vagy kínoz, főleg amíg nem velem teszi, vagy amíg nem kell kifejezetten végig is néznem, mert a legutóbbit sem élveztem azért kifejezetten, a felakasztott pasast.
- Jó kis kilátások. - rántom meg a vállam. Na nem arról van szó, hogy én sokkal többet gondolok magamnak a jövőre, hiszen arra is bőven van esély, hogy még csak el sem élek addig, ameddig neki már sikerült. Édes mindegy, végül is azt csinál a pénzével, amit akar, ha abból pálmafákat akar nézni, horgászni és sirályokra lövöldözni, akkor tegye azt, igazából tényleg semmi közöm nincs hozzá, én se értékelném, ha beleszólna, hogy én mit fogok csinálni majd a jövőben. Sejtettem, hogy az se nagyon izgatja, hogy milyen volt a múltam, vagy milyen lesz a jövőm. Jogos, olyan világban élünk, ahol a jelen számít főként, minden más vagy már megtörtént és azért nem számít, vagy még nem történt meg és akkor meg azért, mert talán soha nem is fog. Amúgy is értem én, hogy egyszerűen csak azért nem akarja, hogy eltegyenek láb alól... na jó, miért is? Ez még mindig nem világos. A cinikus szavakra csak a szememet forgatom. Hát jó, akkor nekem aztán édes mindegy, mondjuk azt, hogy most épp ehhez volt kedve, ez valami új hepp nála, hogy megmenti az irhámat hálából, amiért nem vittem el az íjpuskáját, vagy valami. Mindegy. Megrántom a vállam, aztán csak tovább dobálom a kavicsokat a vízbe.
- Marha egyszerűen kezelsz mindent mi? - rázom meg a fejem, de nem megyek bele jobban. Az ő dolga végülis, ha azt hiszi, hogy mindent meg tud oldani és hogy olyan nagyon sebezhetetlen, akkor félő,hogy egyszer majd kénytelen lesz ráébredni, hogy nem minden ilyen egyszerű és akkor jön majd a nagy pofára esés. Az ő baja... mondhatni én előre megpróbáltam szólni neki, hogy talán nem kéne ilyen végtelenül elbizakodottnak lenni. Aztán előkerülnek a fickók, és persze még mindig pont olyan magabiztos mint eddig. Felszökik kissé a szemöldököm, aztán csak kissé értetlenül nézek rá. A szikla mögé... amin eddig ültem, ami a vízbe lóg és ami egyébként amúgy se túl magas? - Ah, szóval mártózzak meg? - morgom az orrom alatt kissé, de végül mégis csak belelépek a vízbe, nagyjából fél lábbal sikerül is, amikor az ismerős pasas úgy a lábam mellett pár centire bele is lő a vízbe. Elhagyja a számat egy röpke káromkodás, és végül maradok, ahol voltam.
- Te elhúzhatsz, nekünk csak a kis csaj kell. Gondot okozhat, csak... teszünk róla, hogy ne tehesse. - na jah, gondolom, hogy csak szépen megkérnek majd mi? Ahhoz képes a pasas már másodszor lődöz a lábam közelébe, nem hiszem, hogy ebből kedves, aktív beszélgetés lenne. Persze azért nem vagyok az a jellemzően megszeppenős típus. - Nem okozok gondot... öreg, a közelébe se megyek többet annak a kis hazugnak. - eszem ágában sincs Wyattel ezek után akár csak egy árva szót is váltani, főleg hogy miatta még láb alól is el akarnak tenni. Jah, majd ezek után bármennyire érdekelni fog. A jó francokat! A fickó viszont csak ciccegve megrázza a fejét, és nem igazán tűnik úgy, mint aki le akarná engedni a fegyvert, vagy akár a társai, remek! Kösz Wyatt, a nagy büdös semmit! Ennyit aztán tuti, hogy nem ért az a pár napig matracon alvás.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-05, 21:45

Cosette & Morgan

Nem lenéztem én a fájdalmát, csak azt mondom, hogy lehetett volna rosszabb. De azt nagyon is jól érzi, hogy elég sok durva dolgot átéltem már, nem éppen kellemes élményekkel gazdagodtam, szóval a fájdalom nekem jó barátom, akit megpróbálok minél messzebbre rugdosni magamtól. Nem vagyok én beteges, hogy vágyjak a fájdalomra, arra csakis azok vágynak, akik menthetetlenül ketyósak. Én fájdalmat okozok, nem pedig átélek, és nekem ez a felállás eddig tökéletesen meg is felelt. Szeretek embert ölni és fájdalmat okozni, jó móka, persze csak az én szemszögemből, ők annyira azért nem értékelik gondolom.
-Ja, horgászni, vagy sirályokra lövöldözni. – nem igazán érdekel az, hogy mi lesz velem a jövőben. Azt nem tudom megmondani, hogy mi lesz két perc múlva, nemhogy évek múlva! Rohadtul nem érdekel, hogy mit gondol arról, hogy mit fogok csinálni, mert én is magasból szarok arra, hogy mi lesz velem. Majd lesz és kész, majd történik valami, amiről fingom sincs mi, de befog következni, és akkor majd ráér ezen a kérdésen filózni. Az ismeretlen ellen nem lehet semmit tenni, maximum bevárhatod és kész. Nem lehet rá felkészülni, egy hatalmas baromság az, hogy készülj fel a legrosszabbra. Mindig csak szarabb lesz, felesleges felkészülni.
- Nem, nem érdekel, úgyhogy tartsd is magadban! – nem hinném, hogy elakarta volna mondani, de most már végképp fogja be, mert nem akarok hallani arról a fenemód szar életéről. Egyrészt mert utálom mikor mások mesélnek az életükről, mintha azt akarnák, hogy megismerjem,és ez nekem elégé figyelmeztető jellegű dolog. Másrészt pedig, amint elmondták tanácsokat meg segítségeket várnak tőlem, és képtelen felfogni, hogy csak azért kértem őket, hogy beszéljenek magukról, mert gyorsan akartam elaludni. Nem vagyok én segélyszolgálat, nem az én dolgom, hogy rendbe szedjem mások életét, felőlem aztán azt csinálnak, amit akarnak. Felkötik magukat, esetleg golyót küldenek a fejükbe… tökmindegy, meghalnak és kész, nem kell ezt annyira túlgondolni, nem olyan bonyolult dolog megölni magad. Nincs tapasztalatom, de másokat könnyű megölni, magadat miért lenne nehezebb? Nem ellenkezel, nem harcolsz, csak ha hülye vagy és komoly gondok vannak veled. Ha megakarsz dögleni, akkor azt gondold át jó komolyan, és nyírd ki magad.
- Ja, tök egyedül vagyok, és téged választottalak meg társaságomnak. Biztos ez volt rá az okom, igazad van. – a hangomban nem bujkál a cinizmus, hanem előtte táncol, szóval nem lehet nem észrevenni. Az a nagy baj viszont, hogy talán még igaza is lehet baszki. Talán. Valamiért mégiscsak életben hagytam és védelmem alá vettem, pedig nem volt rá okom. Basszus, miért ilyen rohadtul nehéz minden? Talán… talán csak simán előbújt a kedvesebbik énem, és úgy döntöttem, hogy megajándékozom az élettel az első utamba eső szerencsétlen tolvajt. Ja, biztos ez lesz a megoldás a dologra. Francokat, ekkora baromságot még magamnak sem kéne összehordanom. Azért nem öltem meg mert… mert más, mint a többi ember, akit megölök, éppen ezért semmi kedvem sincsen kinyírni, sokkal mulatságosabb az, ha él és beszél, mert őt eltudom viselni… egy pontig legalábbis mindenképpen eltudom tűrni, de azért nem ártana ha néha visszafogná magát, mert mégiscsak elégé… olyan vagyok amilyen, már leszűrhette, hogy előbb ütök, mint gondolkozom.
- Akkor megdöglik. Vagy te döglesz meg. Majd meglátjuk. – inkább az első variáció. Ha van valaki olyan hülye, hogy velem kezdjen, akkor megérdemli, hogy megdögöljön, ez a nagy igazság. Nem én vagyok az élet védőszentje, inkább a halál angyala akkor már, de tőlem senki nem várja azt, hogy életben hagyom miután rám támad. Ez egy alap dolog. Félbehagyott munka az nem munka, ezért kell kinyírni azt, aki azt hitte, hogy cseszekedhet velem. Példát kell statuálni, és úgy tűnik, hogy most is arra van szükség. Egyszerre öt példastatuálás… nem semmi, csak tudnám, hogy mégis kik ezek, mert én aztán rohadtul nem ismerem őket. Cosette szavaira csal elmosolyodok.
- Még most is. – mondom mosolyogva, ahogyan egy pillanatra hátat fordítok az ellenfeleinknek, hogy Cosette-hez beszélhessek. – Bújj már el a szikla mögé! – ott azért mégiscsak kevesebb az esélye, hogy golyót kap. Én pedig ezúttal végre ránézek a támadóinkra és közelebb lépek néhány lépést miközben a mozdulataikat lesem. Eltudnám intézni a hármójukat, de a maradék kettő simán szitává lő mielőtt újra tennék bármit is. Kivárásra kell játszani, hátha elvesztik a türelmüket, és hátha hasznát veszi végre a bökőjének a kiscsaj. – Mi a gond? – kérdezem a legnagyobb nyugodtsággal és természetességgel a fickótól, akit a vezetőnek vélek.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-05, 18:41

Morgan & Cosette

Ciccegve felszökik a szemöldököm, aztán csak megrántom a vállam. Legyen akkor neki igaza, mert hát ebből persze, hogy azt érzem ki, hogy azért nem volt nekem annyira rossz, vagy annyira vészes, csak túl dramatizálom a dolgot, mert ő minden bizonnyal sokkal durvább dolgokat átélt már. Én is egyébként, tapasztaltam már párszor milyen az, ha valami rohadtul fáj, de... nem érdekel, hogy mit mond, vagy mit magyaráz, nem lesz valami attól kevésbé rossz, hogy valaki ezt igyekszik bemagyarázni neked. Akkor is fájt és kész, mondhatni punktum! - Jó kilátások... És akkor tök egyedül akarsz majd meghalni valami pálmafás szigeten és akkor majd ott fogsz... horgászgatni? - ez nem nagyon béna és nagyon szánalmas? Mert azért ez alapján totál annak tűnik, hogy amúgy sincs senkije, amúgy se tud magával mit kezdeni, ha nem épp embereket gyilkol, akkor mit tesz majd azzal a sok pénzével, vagy a sok idejével, vagy akármi, ha majd befejezi ezt és elhúz valahova a városból? Ez alapján, szerintem rohadtul unni fogja magát, vagy majd iszogat nagyokat, és tengeti a napjait, néha meg kinyír valakit, ha nagyon unatkozik?
Ennek fényében akkor a korát is hagyom annyiban, bár őszintén szólva nem tudom, hogy egy idő után mi lesz a témánk. Majd ücsörgünk itt a parton, amíg valamelyikünk meg nem unja a maga tevékenységét, én a kődobálást, ő meg a sörözést, aztán szó nélkül távozunk, ki ki a másik irányba? Remek mai program, komolyan! - Elég korán, de úgy se érdekel nem igaz? - rántom meg a vállam. Na igen, elég hamar a magam ura lettem, mert kénytelen voltam, ennyire egyszerű. Nem mindig választhatjuk meg, hogy mennyi időt akarunk tölteni a szeretteinkkel, a családunkkal, van amikor valaki ott felettünk ezt egyszerűen eldönti és kész. Esetemben azt döntötték el, hogy kapok öt évet úgy nagyjából legalábbis én így tudom, és még csak nem is emlékszem belőle túl sok mindenre, csak a megrázóbb jelenetekre persze, mert az ég bele könnyebben az ember elméjébe... frankó igaz?
- Mit tudom én? De valami oka van, hogy nem tettél el láb alól, talán... unod azt, hogy tök egyedül vagy? - vagy életében egyszer akar tenni valami jót, vagy szimplán csak tényleg magának sem vallja be, hogy nem tetszene neki az egyedül horgászgatás valami nyüves trópusi szigeten. Engem meg érdekel, ha már ide jött, mert ő jött ide igaz? Simán megtehette volna, hogy több méterrel arrébb ül le szépen és akkor még csak egy fél mondatot sem vált velem nem igaz? De ő mégis ide ült le, ő mégis itt kezdett el beszélgetni a maga módján, de nekem aztán tényleg olyan mindegy. Az újabb szavaira már csak megrázom a fejem. Olyan nagy a szája mindig... mintha tényleg minimum sebezhetetlen lenne, mintha benne senki sem tehetne kárt még véletlenül sem. - Az a kellemetlen, ha jön valaki, aki szintén így gondolja. - nem festem én az ördögöt a falra, de eleget ölt már, ki tudja, hogy mikor akarják majd őt megölni, netán bosszút állni rajta? Szerintem simán benne van a pakliban. És tényleg nem akartam azt a bizonyos ördögöt a falra festeni, de abban a pillanatban, hogy egy újabb kavics csobban a vízben a hátunk mögül is zaj szűrődik, ágak reccsenése, még hozzá több is. Hátrakapom a fejem és nem nehéz kiszúrni azt az öt fickót, akik megállnak mögöttünk. Nem kifejezetten jó arcok és az egyik... baromira ismerős nekem. Wyatt... igen ez a pasas volt aki elkapta a karját, ez volt az, aki a lábam előtt megsorozta a betont és most is fegyver van mindegyiküknél. - Még most is úgy gondolod, hogy... sebezhetetlen vagy? - pillantok Morgan felé, miközben szépen feltápászkodom és megállok a sziklán, amin eddig ültem. Frankón nyílt célpont vagyok... vagyunk, isteni!

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-04, 11:14

Cosette & Morgan

- Rendben, ha neked így jobb, akkor legyen. Szörnyű kínokat kellett kiállnod, elismerésem. Megvagyunk? – igen, kicsit – nagyon – cinikusnak vélheti hangomat, és nem is véletlen. Nem arról lenne szó, hogy lenézem őt, csak hát… a fájdalom nagyjából kimaradt, és mivel semmi kedvem arról beszélgetni, hogy mennyire erős, így inkább ezt a témát el is vettem, és részemről le is zártnak tekintem. – Bocs, ha bunkó vagyok, de nem valami gyakran vagyok élő emberekkel. Ha mégis, általában megölöm őket. – sokkal jobban szeretem a hullákat az embereknél. Ez nem valami beteges vágyódás, pusztán csak arról van szó, hogy a hullák kussolnak és mindenben egyetértenek velem. A hallgatás ugyanis egyenlő az egyetértéssel. Az élő embereknek viszont be nem áll a pofájuk, folyamatosan csak vitatkoznak és szóvá tesznek mindent. A halottakkal ilyen gond nincsen. A bocsánatkérésemet pedig nem kell komolyan vennie, egyáltalán nem érdekel, hogy bunkónak tart-e vagy sem. Nem vagyok valami nagy emberbarát, erre már ő is rájöhetett, szóval nem csoda az, ha nem jövök ki azokkal, akik még lélegeznek. De mikor megölöm őket… akkor a legjobb haverok leszünk.
- Na jó, most már fogd be! Harminckettő vagyok, szállj le erről a témáról. – mi a tökömért kellett elmondanom neki, hogy hány éves vagyok? Nem mintha olyan nagyon zavarna a szurkálódása, de rohadt idegesítő, hogy folyamatosan megjegyzéseket tesz, szóval megtehetné azt a szívességet, hogy befogja a száját, és ejti ezt az életkor témát. Harminckettő vagyok, nem negyven, és még negyven évesen is simán kinyírhatom szóval… hagyja abba. Amúgy se nagyon érdekel a külsőm. Nem rohangálok mindenféle nők után, nem keresem életem szerelmét, nem akarok megházasodni, gyerekeket sem akarok… csak pénzt és embereket nyíllal a fejükben. Rohadtul nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, amíg könnyedén kiverem belőle a szart is. Soha életemben nem vágytam arra, hogy szerelmes legyek. Ha engem kérdeztek, akkor ez csak egy baromság, amit a sok álmodozó hülye hittet el magával. A család meg… nem kell. Anyám meghalt, apámat én öltem meg, a falumat lemészárolták… nincsenek valami jó tapasztalataim, de ha lennének sem akarnék valami idilli családot. Én nem ilyen vagyok, nekem nem áll jól a szerető apa szerep, aki keményen dolgozik, hogy eltartsa a hálátlan kölykeit. – Az fasza. Korán kellett felnőnöd mi? – legalábbis ebből én erre következtetek. Nem tudja, hogy pontosan hány éves, tehát gondolom korán került az utcára. Aztán lehet, hogy csak én tévedek, de mivel ennyire kotnyeles és kötekedő, erre tudok csak gondolni. Egy újonnan jött valaki nem kezd csak úgy ki velem, szóval biztos jól ismert arc az utcán. Fura, hogy még nem kellett eddig megölnöm.
- Felőlem aztán, nem különösebben zavar, ha nem beszélsz. – rohadtul nem érdekel, hogy mit is csinálunk. Én aztán elülök mellette néma csendben, míg a sörömet iszom, nem igazán az erősségem a társalgás. Pár másodpercig csak kifejezéstelen arccal nézem a folyót, majd egy dühös sóhajjal fordulok felé. – Mire vagy kíváncsi? – nehogy azt higgye, hogy belekezdek valami kiselőadásba, meg majd mindent elmesélek neki, de addig nem fog leszállni rólam, amíg nem mondok valamit. Na jó, talán nem is ez az oka, igazából teljesen mindegy mi az oka annak, hogy ilyen rohadtul kíváncsi. Nincs semmi érdekes az életemben, nem is volt soha, és nem is valószínű, hogy lesz. Embereket ölök és kész, nagyjából ennyivel lelehet tudni az életemet, de vagyok olyan kedves, hogy kap egy kicsit bővebb választ, ha nem valami olyan kérdéssel rukkol elő, amiért mást egyből fejbe lőnék.
- Csak szólj, ha megakarsz halni, segíthetek. – a hangom most inkább nyugodt és komoly. Nem is tudom, hogy komolyan gondolom-e… talán igen, azt hiszem igen. Ha megakar halni, akkor én segíthetek benne. Visszavonom a védelmem és hagyom ,hogy levadásszák, vagy akár én magam is végezhetek vele, nekem aztán teljesen mindegy, hogy miként akar meghalni. Az pedig elég nyilvánvaló, hogy nincs mit vesztenie . Kavics helyett én a sörömet hajítom a folyóba, majd azonnal elő is kerül egy újabb, amit azon nyomban nyitok is már ki. – Ha te mondod. – rántom meg a vállamat ezúttal én. Talán igaza van, mert a faluban még elég rendes fickónak lehetett nevezni. Nem voltam már akkor sem valami hatalmas szószátyár, de azért egész rendes voltam. Mindegy, nem igazán érdekel, hogy miért vagyok olyan másokkal, amilyen. Letudom annyival, hogy ilyen vagyok és kész, nem fogok erről hosszú filozófiai vitákat folytatni, se vele, se mással.
- Ja, elég régóta ölök embereket, talán a város felét eltudnám küldeni nyaralni. – de soha meg nem fordulna a fejemben, hogy ilyen baromságra vetemedjek. Nem érdekel az, hogy mi lesz másokkal, a pénzemet pedig nem szívesen osztogatom mindenféle jöttment senki között szét. Megdolgoztam érte, az enyém, azt csinálok vele, amit akarok.
- Nem fog jönni, tudják, hogy nem érdemes baszakodni velem. Ha meg mégis… majd kifilézem, és akkor megtanulja, hogy nem cseszekedhet velem. – egy emberrel kevesebb a világon, mégis ki a francot érdekel? Na, ugye, hogy senkit.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-03, 18:46

Morgan & Cosette

- De azt éreztem, amikor meglőttek és az elejét is. - kötöm az embere a karóhoz, pedig tudom ám, hogy igazából neki van igaza ezúttal legalábbis. tényleg nem bírtam volna, ha tényleg ébren vagyok, miközben összevarr, és főleg miközben a golyót bányássza ki belőlem. Nagyon nem lett volna valami élmény a dolog, jobb, hogy nem emlékszem semmire sem az egészből. - Nem hiszem, hogy csak két véglet létezik a tökéletes minta ember és a bunkó. - rántom meg a vállam. Most ezzel nem azt mondom, hogy ő kifejezetten bunkó, bár azért tény, hogy ahhoz közelebb áll, mint a tökéletes minta emberhez, de végül is az ő dolga. Én se vagyok kifejezetten egy édes személyiség, szóval egy árva szavam sem lehet, hogy ő sem kedveskedik folyamatosan, igazából nem is várom el. Eddig is láttam, hogy ő kimondottan nem viseli jól a körülötte lévő embereket, mint ahogy igazából én sem, szóval kész csoda, hogy egymást egész jól kibírjuk, legalábbis az esetek nagy részében, amikor épp nem rúgunk a másikba egy-egy újabbat, mert hát az azért elég gyakori.
- Nem vagyok szemtelen, csak tényt közöltem, ami neked is gondolom nyilvánvaló. - rántom meg végül a vállam, mert hát így van, és úgy fest ezt végül azért ő is beismeri. Végül is nekem édes mindegy a dolog, egyáltalán nem érdekel, hogy hány évesnek néz ki, mert nem akarok tőle semmit, igazából senkitől sem akarok semmit, szóval ez aztán kicsit sem fontos. Az a nagy helyzet, hogy még csak a sima emberi kapcsolatok se mennek nekem, igazából azokból se jövök ki jól, nem hiszem, hogy képes lennék mindezek után annyira nyitni valaki felé, hogy abból akár szerelem legyen, mert őszintén szólva már barátság szintjén se nagyon vagyok képes bizalmat kialakítani az emberekkel. Ő is most olyan, hogy... van és kész, meg elvileg nem akar kinyírni, aztán majd ki tudja, hogy mikor változik meg a véleménye, mert miért ne változna meg? Kiakasztom, vagy csak pénz kell neki, vagy rossz napja van, aztán ennyi, erre egyszerűen számítani kell, akkor nem érheti az embert meglepetés. - Elvileg tizennyolc. - válaszolok aztán végül egy újabb vállrántással. Őszintén szólva ez tényleg inkább csak erős tipp, de számít egyáltalán az a plusz-mínusz esetleg egy év?
- Nem feltétlenül érdekel, csak... akkor most üljünk itt kussban a parton, miközben te sört iszogatsz, én pedig kavicsokat dobálok a vízbe? - pillantok rá felhúzott szemöldökkel nagyon is kérdőn, mert hát akkor meg tényleg mi legyen? Vagy ha megitta a sörét, akkor tovább áll? Valami oka akkor is van annak, hogy a védelme alá vett, mert mást nem, mást simán kinyírt és nem hiszem, hogy csak azért tette, mert összefoltozott, vagy mert egyszer segítettem neki pénzért cserébe persze. Annak valami más oka lehetett, még ha fogalmam sincs, hogy micsoda. Nem is feltétlenül azt akarom kihúzni belőle, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy milyen a fickó, vagy mondjuk mi vitte rá arra, hogy embereket gyilkolásszon.
- Nem vagyok öngyilkos hajlamú csak... feszegetem a határokat, amúgy se sok veszteni valóm van, ez nem nyilvánvaló? - oké nem rántom meg újra a vállam, inkább csak egy újabb kezem ügyébe keveredő kaviccsal sózok oda a vízfelszínnek. Sose tudtam kacsázni, nem is próbáltam, most sem ilyesmi a cél, csak simán csobban egyet a kis kődarab, aztán el is süllyed. - Szóval akkor ezért vagy olyan, mint aki citromba harapott. - egyszerűen csak bólintok, mint aki levonta a konzekvenciát. Nem kérdés volt ez, és amúgy is ilyesmit sejtettem. Én sem azért vagyok ilyen, mert ehhez van kedvem, egyszerűen csak így alakult az életem, nem kifejezetten vidám életem története, úgyhogy én se vagyok kifejezetten vidám alkat, vagy nyitott másokkal, sejthető volt, hogy esetében is hasonló a helyzet. A katona dologra már nem mondok semmit, igen hülyék, tényleg, de nem is érdekel az egész. Nem szoktam a múlton rágódni, pont azért nem mert nem valami jó élmény és mi a francnak tépegesse fel az ember a saját sebeit? Hülye azért nem vagyok.
- Már olyan sokat szedtél össze ezek szerint, hogy megtehesd? - szimpla kérdés, nincs mögötte semmi hátsó szándék. Nem akarom lenyúlni a pénzét, meg semmit ilyesmi. - Mit tudom én, nincs félretett pénzem... szóval gondolom amíg nem jön valaki, aki megszegi a szabályaidat és eltesz láb alól. - azt aztán senki se mondhatja, hogy nem állok reálisan az élethez, hogy álmokban ringatom magam és azt hiszem, hogy ezzel az életstílussal örökké lehet élni. Tisztában vagyok vele, hogy nem így van.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-02, 18:45

Cosette & Morgan

- Drágám… elájultál mikor összevarrtalak, ez volt a szerencsénk. – mert ha nem ájul el, akkor minden bizonnyal üvöltött volna a fájdalomtól, ami azért elég gyanús lett volna, úgyhogy jobb is az, hogy ilyen simán kidőlt. Úgyhogy nem, az összevarrását a sebének nem tekinteném olyan rohadtul nagy fájdalomnak, hiszen végig szunyálta az egészet, az meg, hogy felkelt miután végeztem… na ne röhögtessen, az a fájdalom közelébe sem volt annak, mikor azt a kicseszett golyót kibányásztam belőle azzal a csipesszel. Még örülhet is annak, hogy nem látta a folyamatot, mert még azt is eltudom képzelni, hogy simán odahányt volna… nem valami gusztusos látvány, mikor az emberben egy csipesszel turkálnak. – Minek? A tökéletes mintaemberek itt nem maradnak életben. – nem igazán vágom, hogy miért is kéne nekem olyan sokkal kedvesebbnek lennem az emberekkel, mert gondolom rám célzott ezzel az egésszel. Az emberek megölése a munkám, hülyén nézne ki, ha kedves lennék velük. Jobban szerettem holtan látni az embereket, mint élve, bár van néhány kivétel azért, de ez nem jelenti azt, hogy egyik napról a másikra én leszek a földre szállt angyal, aki minden gondját megoldja az embernek. Jó pénzért igen, ellenkezőleg meg elmehetnek a francba, drága az időm, ha valaki felakar bérelni, az mélyen nyúljon a zsebébe.
- Szemtelen egy kölyök vagy, tudsz róla? De amúgy ja, a bagó, meg a pia nem éppen bőrkímélő dolgok. – adok neki igazat, mert végül is ezt jól látja. Elég régóta piálok és füstölök, szóval nem csoda, ha leharcoltabb állapotban vagyok, mint kéne, pluszban erre rájön az, hogy embereket ölök, és néhanapján azért komolyabban meg kell szenvedni azért, hogy életben is maradjak. - Nem tudom, elégé kölyökfejed van.. talán tizenhat, tizennyolc között valahol? Ihatsz egyáltalán hivatalosan bármi alkoholt? – nem mintha kiverném a kezéből, ha nem, mert nagy ívből teszek rá, hogy mit iszik, csak kíváncsi vagyok arra, hogy hány éves. Mint mondtam, elégé kölyökfeje van, szóval nem hinném, hogy olyan nagyon tapasztalt ember lenne, sokkal inkább valami fiatal kiscsaj, aki jobb esetben is talán megéli azt a harminckettőt, bár én nem sok esélyt adok neki így egyedül. Nem mintha alábecsülném, de egy magamfajta azért könnyedén eltudná tűntetni a földszínéről. Az örökkévalóságig pedig nem lehet a védelmem alatt, hiszen ha visszavonulok, vagy idő előtt elpatkolok, akkor már szart sem fog érni az, hogy én mit tiltottam meg. Így is mákja van, hogy tisztelnek mások, és tudják, hogy nem éri meg velem cseszekedni, mert arra csúnyán ráfázhatnak.
- Nincsenek titkaim, csak nem volt olyan érdekes életem, hogy kiselőadást tartsak róla. Miért érdekel egyáltalán téged az, hogy milyen életem volt? – semmi extra nem volt benne. Anyám belehalt, hogy engem kitoljon magából, apám meg ennek örömére úgy bánt velem, mint valami rohadt állattal. Nem jártam iskolába, szart lapátoltam az időm nagy részében, egy bristoli parasztgyerek voltam. Aztán hajótörött lettem, majd tizenhat évesen megtanultam írni meg olvasni, vadászni, meg embert ölni, szóval minden apróságot. Aztán a falumat lemészárolták, én meg azóta megölök mindenkit akinek a fejéért jó pénzt kapok. Semmi olyan rohadtul érdekes nem volt az életemben, ezért nem is értem, hogy miért érdekli ez ennyire. Vagy pusztán ennyire élvezi azt, hogy az agyamra mehet?
- Nem hittem volna, hogy öngyilkos hajlamú vagy. – nézek fel rá, bár azért az arcomon halvány mosoly ül, szóval sejtheti, hogy nem gondoltam én ezt olyan komolyan. – Ja, voltak, meg is haltak. – a faluban élők fontosak voltak nekem, olyanok, mint a családom. Segítettek mindenben, és cserébe nem vártak semmit, bármikor elmehettem volna a fenébe, de végül úgy döntöttem, hogy maradtam, és cserébe ők a törzs teljes jogú tagjává fogadtak be engem. Volt valami kimondhatatlan nevem is, ami azt hiszem harcost jelentett, de fingom sincsen, hogy kell kiejteni. Egy tetoválást is kaptam tőlük, szóval elég komolyan vették ezt a törzsi tagságot, de nem bántam, kedveltem őket. Aztán jöttek a fehér emberek, akik egyenként vágták le a fejüket, csak mert négerek voltak. Cserébe én is ezt tettem velük, néhányuk még élt is, sokkal murisabb egy élő embert lefejezni, mint egy holtat.
- A katonák hülyék, csoda, hogy nem egymást nyírták ki. – csóválom meg rosszállóan a fejemet. Lőjenek mindenre ami mozog… kész röhej. Mégis mi a tökömnek, kitől féltek annyira, hogy mindenáron megszabaduljanak tőle? Cosette valamelyik kispályás haverjától? Mondtam én már Andrewnak, hogy valójában nem mások, mint két lábon járó kutyák, és ez megint csak bizonyítja ezt. Egy normális ember nem kezd el vaktában lövöldözni minden mozgó szarságra, ezt csak a hülye, parancsteljesítő katonák reszortja.
- Elutazok valami normális helyre. Tenger, pálmafák… nem itt tervezek megrohadni, csak a bura miatt vagyok még mindig itt, a tököm ki van már ezzel a várossal. – és akkor még enyhén fogalmaztam meg a dolgot. Rühellem ezt a várost, minden egyes rohadt macskakövét utálom. Úgy érzem itt magam, mint valami ketrec bezárt állat. – Miért, te meddig tervezel lopkodni? Mert így nem lesz valami hosszú életed. – szerintem ezzel ő is tisztában van. A tolvajok nem húzzák sokáig.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-08-01, 18:30

Morgan & Cosette

De én komolyan csak viccelek, bár tudom, hogy nem vagyok épp a legjobb benne, de persze, hogy azért kellően komolyan, vagy komolynak tűnően vág vissza. - Összevarrtál, az nem volt elég fájdalmas? - szökik fel kissé a szemöldököm. Hát na, én se vagyok az a tipikus jókedvű egyén, de nem kell állandóan ennyire morcosnak lenni, mintha tényleg nem lenne képes másra, csak folyton arra, hogy csúnyán nézzen és mindenre beszóljon. Én se vagyok sokkal jobb ez... tény, de... attól mg idegesít, hogy kicsit sem képes felvenni, ha az ember picit viccelni próbál. - Hát akkor más is lehetne egy kicsit finomabb. - vágok vissza szinte azonnal. Valahogy sejtem, hogy a nem mindenki az rá vonatkozik, és igenis egy kicsit lehetne finomabb. Nem arról van szó, hogy én vagyok a tökéletes ember, én mindent totál óvatosan közlök, mert nekem is lenne hova fejlődnöm, de azért neki igenis sokkal többet kéne.
- Miért szerinted én mennyi vagyok? Amúgy is simán kinézel annyinak, gondolom a sok sör, meg a gyilkolászás... - nem kifejezetten él nyugodt életet, ami kíméli a bőrt, meg a külsőt, bár ez rám sem érvényes, de amúgy is eléggé fiatalos kis képem van, mindig is az volt, olyan kislányos jellegű, ez a mai napig se sokat változott. Ha nagyon akarnék, lehetnék még cuki is, csak ugye nem igazán akarok, túl gyakori, hogy a tekintetem morcos, vagy felettébb életunt, ez van. Mondjuk amúgy se érdekel, hogy ki hány évesnek néz, mert az a nagy helyzet, hogy abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán megérem azt a 32 évet, ami neki meg van. Szerintem én előbb fel fogom dobni a talpamat, vagy eltesz valaki láb alól, vagy rosszul sül el valami, bőven van rá esély. Érdekel? Nem... azt érdekli az élete elvesztése, akinek van veszteni valója, valaki aki fontos neki, valaki akinek fontos, rám egyik sem igaz, nem hiányoznék a kutyának se az a kellemetlen helyzet.
- Miért zavar téged, hogy kíváncsi vagyok, titkaid vannak? - felhúzom a térdem és érdeklődő tekintettel könyökölök rá, hogy már csak azért is idegesítsem a kérdéseimmel, mert úgy fest, hogy nagyon nem szeret beszélni semmiről. Én se, de amíg én kérdezek, addig ez még mókásnak is mondható. Kérdezni szeretek, faggatni is, mert az olyan érdekes, ha kiderül, hogy másnak is milyen rohadt pocsék élete van, akkor legalább nem érzem úgy, hogy csak az enyém ilyen baromira elfuserált. Azért sejtem, hogy az övé sem lehet, vagy lehetett tökéletes, hiszen akkor nem lenne láthatóan tök egyedül, nem nézne ki negyvennek és nem az lenne a foglalkozása, hogy embereket öl. - Szóval csak most az a hepped, hogy engem ne öljön meg senki, inkább te, ha nagyon felhúzlak. És... volt már bárki az életedben, aki fontos volt neked hm? - nem az a cél, hogy felhúzzam annyira, hogy ki akarjon nyírni, vagy mégis? Nem vagyok én öngyilkos hajlamú természetesen, csak egyszerűen tesztelem a tűréshatárát, kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja, vagy hogy mikor bukik ki belőle valami tényleg épkézláb őszintének mondható válasz, mert talán olyannak is lennie kell valahol a tarsolyában nem?
- Azt mondták azt hiszem nekik, hogy lőjenek mindenre, ami mozog és mi... mozogtunk. - magyarázom egy vállrántással, mintha tényleg nem lenne nagy dolog. Jah... már nem az, túl tudok lépni ezeken, de akkor az volt, nagyon is, ki voltam bukva nem is kicsit. Azért mégis csak Pierreről volt szó, ő tartotta egyben a csapatot, ő volt a lelke az egésznek, és nélküle minden szét hullott, aztán persze próbálhatok megint egyedül boldogulni. Ezért nincs értelme megbízni senkiben, vagy könnyebb utat választani, mert mindig jön a pofon, ami aztán padlóra küld, semmi jó, vagy jószerű se tart túl sokáig, ennyire egyszerű.
- És mit fogsz csinálni, ha már nem ezt csinálod? Gondolom örökké nem lehet, kiöregszel, vagy ilyesmi és már nem lesznek olyan jók a reakcióid nem? - de tényleg nem akarom piszkálni, ez is csak egy reális kérdés, mert hát gondolom örökké nem lehet ezt csinálni, bár tolvaj se lehet az ember örökké, ez is tény, de én mint mondtam nem számolok vele, hogy olyan sokáig fogok élni.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-31, 10:56

Cosette & Morgan

- Ha megakarnálak ölni… de ez nem jelenti, hogy ne okozhatnék fájdalmat. – oké, talán nem akarom megölni, és nem is ölném meg, csak ha iszonyatosan felbosszantana, amitől azért még elég távol van. Azonban mondjuk… lábon lőhettem, igaz? Nem mintha megtenném valami hülye szúrós megjegyzés miatt, csak úgy megjegyeztem neki a dolgot. Oké, nem ölöm meg, de attól még nem kell elszállnia magától, mert fájdalmat bőven okozhatok még neki, abban amúgyis elég jó vagyok. – És nem mindenki olyan finom, mint te. – ha nála is meg van ez a hatodik érzék vagy minek hívják, akkor tudja, hogy a szavaim nem fenyegetőek, csak… csak figyelmeztetőek. Az ilyen kis csipkelődéseiért biztos, hogy nem fogom se megölni, se megkínozni, ahhoz azért jóval többet kéne tennie, és szerintem ő sem akarja, hogy így végezze, tehát azt hiszem közös érdek, hogy ne nagyon ringassa bele magát a hamis biztonságérzetbe. – Negyven? Mondjuk, hogy ezt meg sem hallottam. Harminckettő vagyok, legalábbis azt hiszem. – én sem igazán vagyok biztos abban, hogy mikor születtem. Tizenöt évesen üldözött el az apám, ha minden igaz, de soha egyetlen iratot sem láttam, amin ott állna, hogy mikor is születtem. Nem voltak ilyen papírjaim, mert az öregem magasból szart arra, hogy a fiát beíratassa valami iskolába, az irataimmal törölte ki a seggét, szóval úgy nagyjából tippelek. Anyám halálának a dátuma az én születésem dátuma, ha minden igaz, bár… bár senki nem mondta, hogy egyből a szülésbe halt bele, de ha nem is, akkor pár nappal utána, szóval a harminckettő az biztos, talán egy-két nappal előtte, vagy utána, az már rohadtul nem számít. De azért a negyven… baszki, akkor akarok visszavonulni, erre meg negyvenévesnek hisz? Van még gyönyörű nyolc évem, hogy pénzért öljek embereket, ki akarok használni.
- Nem, öltem meg már olyat, akin régebben segítettem. Miért vagy te ilyen rohadt kíváncsi? – nem vagyok az a nagyon érzelgős típus, erre szerintem már rájöhetett, szóval velem elég kevés az esélye annak, hogy lelkizzen, és ezáltal nem fogok valami iszonyatosan nyálas választ sem adni, hogy miért vontam a védelmem alá. Igazából én magam sem tudom a választ, csak úgy nagyjából, és nincs az az Isten, hogy ezt én még el is mondjam neki. Érje be annyival, hogy nem ölhetik meg és kész, aztán majd valamit kitalálok, ha tovább erősködik. Ha nagyon nem száll le a dologról, akkor talán elmondom neki azt a válasz szerűségemet, de ennyi, aztán csönd és nem kérdezősködik többet. Az nem számít, hogy pár nappal ezelőtt összefoltoztam. Voltak már ilyen melóim. Ki kellett mentenem egy ürgét a fogságból, még egy kicseszett golyót is bekaptam helyette, mert úgy szólt a megbízás, hogy nem érheti sérülés. Két hónappal később a tagot megöltem. Ő is próbálkozott erre a lélekre hatás dologgal, de a végén csak felfogta, hogy ez a módszer kétfajta emberen működik: akiknek van lelkiismeretük, és akik teljesen hülyék. Én meg egyik sem vagyok, szóval megvártam míg befejezi az ömlengését és kinyírtam. A munka az munka, aki ma a szövetségesem, az talán holnap már az ellenségem lesz, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy életben hagyjam az ilyeneket. Cosette más tészta, őt nem fogom kinyírni, csak ha nagyon akarja, és szerintem még élni akar egy darabig. Hány éves lehet? Talán még tizennyolc sincsen, szóval nem hinném, hogy minden vágya itt hagyni ezt a szar világot. Na nem mintha hinnék ebben az következő életben dumában. Szerintem, ha megdöglesz, akkor megdöglesz és kész, nem kell túlbonyolítani.
- Erről beszélek! Hogy a francba lehet valakit véletlen lelőni? – komoly gondok lehetnek ennek az Andrew gyereknek a fejével, annyi már biztos. Mégis, hogy lehet valakit véletlen lelőni? És akkor már miért nem lőtte fejbe, mi a tökömnek a nyakát törte ki? Komolyan, érthetetlenül gondolkodnak ezek a katonák. Kéne nekik tartani valami tanórát arról, hogyan kell nem kinyírni azt, akit nem akarunk holtan látni. Jó pénzért még meg is tanítom őket lőni, mert nem hinném, hogy Andrewt a nagyon erősen fújó szél gátolta volna a célzásban. Aztán persze lehet, hogy a kiscsaj ugrott neki, aztán azért nem tudott célozni… azt még meg is érteném. Csak fura, mert a bajtársát szépen kiterítette az erdőben, erre meg véletlen lelő valakit az utcán? Érthetetlen.
- Oké, felőlem aztán akkor ne igyál, igazából leszarom. – ezen most nem fogok vele összeveszni, mert teljesen felesleges arról vitatkozni, hogy milyen jó is berúgni. Én csak simán azért rúgok be, mert szeretem a piát. Nincsenek magánéleti válságaim. Se feleség, se gyerek, semmi olyan, ami miatt ki kéne, hogy készüljek.
- Mit tudom én, inkább legyen, mint ne. Fegyvereket veszek, megtervezem azokat a megbízásokat, amiket meg kell… berúgok és kijózanodom… mit kéne csinálnom? – költői kérdés volt, hiszen majd biztos ő fogja tudni, hogy nekem mi kell, mi? Nekem aztán tökéletesen jó így az életem.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-30, 10:34

Morgan & Cosette

- Ha meg akarnál ölni, már nem élnék és totál finoman csípek csak oda. - döntöm kissé oldalra a fejem egy halvány mosollyal. Valahogy tényleg úgy érzem, hogy nem ölne meg csak úgy, maximum nagyon jó okkal, de erre úgy fest, hogy még nem szolgáltam rá, és igazából amúgy se érdekelne az egész. Nem olyan remek az életem, hogy minden áron ragaszkodnék hozzá, és ha teszem azt elveszne, akkor olyan nagyon ki kéne borulnom miatta. Előfordul, hogy a dolgok nem úgy sikerülnek, ahogy az ember szeretné, ez... benne van a pakliban, a családom meghalt már rég, nem tudhatom, hogy én mikor kell, hogy utánuk menjek. Talán nem is lenne rossz viszontlátni őket. Már ha hiszünk olyan marhaságokban, mint az élet a halál után, meg efféle. - Nem tudom, negyven körül? - igazából baromira nem vagyok otthon életkorok tekintetében, azt se tudom, hogy engem mennyinek néznének, sőt őszintén szólva nem is vagyok teljesen biztos az életkoromban. Öt voltam, amikor utcára kerültem, amikor összeomlott körülöttem minden, onnantól már nem pont azzal foglalkoztam, hogy minden évben húzzak egy strigulát, és ünnepeljem a születésnapomat. Nem valami lényeges dolog ilyen apróság. Időnként szerezek egy-egy szelet tortát, aztán kész, amúgy is kit érdekel, hogy az ember hány éves? Ha tudod, hogy mennyi vagy, akkor is ugyanúgy megdöglesz, ha eljön az ideje és akkor is, ha nem tudod, igaz?
Azt viszont tényleg nem értem, hogy a velem kapcsolatos melót miért utasította vissza, vagy hogy hogy tud csak úgy kérdés nélkül ölni. Persze biztosan ezt a fajta életstílust is el lehet sajátítani, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem menne. Azt megölni, aki ártott nekem még oké, de azt, aki nem... a családomat is olyanok ölték meg, akkor olyanná válnék, mint ők. Az a baj, hogy Morgan is ilyen, ha felbérelték volna, hogy eltegye a családomat láb alól, megteszi. Más kérdés, hogy őket katonák végezték ki, méghozzá csak... azért, mert épp olyan kedvük volt, vagy mert kaja kellett nekik, pedig adtunk volna, ha az kell, tényleg adtunk volna! Azt pedig jól sejti, hogy szavaira jött volna az a miért, de így csak csendben, talán kissé meglepve hallgatom azt, amit mond. - Miért? Gáz lenne olyat megölni, akinek már egyszer összefoltoztad az oldalát, hogy ne patkoljon el? - ezt a részt tényleg nem értem, akármennyire is próbálom felfogni. Valami miatt nem akar végezni velem, akkor se ha sokat fizetnének érte, ha összefognának többen, netán... ki tudja teszem azt Wyatt kedves ismerősei nem találnák-e ki, hogy ki akarnak nyíratni, csak mert nem jó az ha a városban van egy olyan ismerőse, mint én vagyok? Simán lenne rá esély, bár szerintem értelmetlen, mert rohadt nagyon csalódtam benne és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy őt aztán kicsit is érdekli, hogy faképnél hagytam. Ellesz a kis életével, meglép majd megint, aztán úgy tesz, mintha gondtalanul eléldegélhetne. Röhej! Nevetséges, hogy így megjátssza magát, csak mert nem tetszik neki a jól összerakott kis élete. Igenis, baromi nevetséges az egész, csak ezt ő nem veszi észre.
- Olyan... rohadt megértő tudsz lenni... és nem direkt lőtte le. - elhúzom a számat, mert nem igazán tetszik, amit és ahogy mondja. Ha Andrew direkt lőtte volna le Pierret, akkor tuti biztos, hogy nem hagytam volna annyiban a dolgot, azért tettem csak meg végül, mert nála volt az a rohadt pisztoly és nem tehettem ellene semmit, aztán végül nem lőtt le, akkor ennyit érdemel, életben hagyhatom, pedig nem vagyok túlzottan oda érte mindezek után, azt hiszem ez érthető is.
- Én nem leszek részeg, mert... az csak a gyengéknek való, akik nem tudnak józanul mit kezdeni magukkal. - vágom rá szinte azonnal. Nem nekem való az ivászat, már ez az egy üveg sör se tett jót. Nem szoktam kiütni magam, képes vagyok megbirkózni a problémáimmal, akkor meg miért lenne rá szükség? A szavain viszont tényleg nehéz kiigazodnom, most akkor uralkodni kell rajtuk, de jobb megölni őket... most akkor hogy van? - És te mit csinálsz a pénzzel? Egyáltalán... minek kell, mit csinálsz, amikor nem embereket ölsz? - velem dumál, miért gondolom ez alapján úgy, hogy baromi kilátástalan az élete és igazából nincs benne semmi igazán fontos? Na nem mintha nekem lenne, szóval egy árva szavam sem lehet.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-28, 22:06

Cosette & Morgan

- Nem okos dolog leszólni az íjpuskás embert. Kevesebbért is haltak már meg. – jegyzem csak úgy meg mellékesen, és bár szavaim komolyan hangzanak, valójában nem ölném meg a csajt. Fogalmam sincsen miért, de nem igazán lenne kedvemre az, hogy meghúzzam a ravaszt és nyilat állítsak a szívébe. – Miért hány évesnek nézek ki? – csakhogy érezze, hogy az előbbi kijelentésem nem volt komoly, ha esetleg akként vette volna. És kicsit még érdekel is az, hogy hány évesnek látnak az emberek. Való igaz, hogy talán idősebbnek nézek ki, mint amúgy, de ez… a sok pia meg cigaretta műve leginkább, illetve talán még az ember életének kioltása is idesorolható, de csak talán. Nem igazán foglalkozom annyira a külsőségekkel, mint mások, ez egyértelmű, de azt hiszem sokkal kevésbé lennék… hatásos, ha szmokingban meg kalapban állítanék be vállamon egy nyílpuskával. Mindig is utáltam kiöltözni, és kinyalni magamat. Szeretem a luxust, de annyira azért nemhogy én is egy pénzben fürdő hájas seggű barommá váljak, mint a legtöbben, akiknek van pénzük. Én megmaradtam annak a bristoli parasztfiúnak, aki mindig is voltam, és leszek. Mindegy mennyi pénzem van és mit teszek, ugyanúgy csak egy paraszt maradok, nem leszek se király, se nemes, és amúgy is, a tököm se vágyik erre. Nekem csak pénz kell, meg elfoglaltság, nincsenek világmegváltó terveim, nem is nagyon vagyok az a hős típus.
- Ennek a munkának ez a lényege. – nem fogok amiatt magyarázkodni, hogy mit miért teszek. Nem szokásom, és nem tartozom senkinek sem számadással arról, hogy miért nem izgat az emberek sorsa, mikor még én magam sem tudom, hogy miért szarok ennyire mások fejére. Nem kell nekem ok, vagy magyarázat, csak egy név és a pénzem, és a megbízást már elintézettnek is lehet tekinteni. Nem az én dolgom, hogy megmentsek mindenkit, aki ártatlan. Néha halnak meg ártatlanok, akiknek semmi bűnök nincs azon kívül, hogy rossz helyre születtek. A falumat is lemészárolták, csak mert a fehérek dühösek voltak és a négereken ezt leverhették. Semmi oka nem volt a haláluknak, ártatlanok voltak, jó emberek, mégis meghaltak. Ebben a világban a jó emberek mind megdöglenek, ez egy általános igazság, amit a legtöbben képtelen belátni, és emiatt fognak meghalni. Régen talán jelentett valamit a becsület és tisztesség, de ma… ma már nem, igazi kincsnek számít egy becsületes ember ebben a világban. Bizonyos kereteken belül azért tartom magam én is a becsülethez, elvégre a szavamat mindig tartom, de nálam ez ki is merül ennyiben. Semmi jót nem szül az, túl jó vagy.
- Nem fogja senki odaadni a képedet. – mondom tájékoztatóul, és pár pillanatig csak csendben nézem őt, mert gondolom erre jön majd a kérdés, hogy miért? Egyszerűbb rá most válaszolni. – A védelmem alatt állsz, senki nem fogja elvállalni a megölésedet. Az egyetlen, aki végezhet veled, az én vagyok. – és azt is csak akkor, ha nagyon durván kihúzza a gyufát. Se elvállalni, se kiadni nem meri senki sem a parancsot, hogy végezzenek Cosette-tel. Van olyan szakmai hírem, hogy tudják a versenytársaim: nem éri meg baszakodni velem. Nem gyakori, hogy valakit védetté nyilvánítanak a mi szakmánkban, de erre magasból szarok, én megtettem és kész. Aki pedig megszegi…elbúcsúzhat az életével együtt az összes rokonától és barátjától. Nem vagyok valami kedves ember, ha felidegesítenek.
- Andrew nagyon szeret lövöldözni, de iszonyatosan amatőr az emberek kivégzését illetően. – csóválom meg a fejemet rosszallóan. Mégis mi értelme eltörni valakinek a nyakát, akit lelőttél? El kell dönteni még előtte, hogy gyors vagy lassú halált szánsz neki. De azért fura ez a gyerek, megöli a bajtársát, előtte meg megölte Cosette… barátját? Csak azért nem teszem szóvá a dolgot, mert semmi kedvem hallgatni a siránkozását, hogy neki igenis voltak barátai meg elvesztette őket…nem vagyok valami jó a részvétnyilvánításban, szóval ezt inkább kihagyom.
- Ami késik, nem múlik. – egyszer mindenkinek le kell innia magát az életben. Aztán majd kiderül, hogy szeret-e részeg lenni, vagy nem, és ettől függ, hogy milyen karriert csinál magának, mint részeg szatír. A példa nem volt valami jó, oké, csak éreztetni akartam vele, hogy a pénz nagy úr.
- Az ember szinte bármit megtesz a pénzért. Ezáltal pedig uralkodhatsz rajtuk. De ha engem kérdezel, akkor sokkal jobb móka megölni őket,mint uralkodni felettük. – rántom meg egyszerűen a vállamat, ahogyan meghúzom a sörömet.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-27, 17:39

Morgan & Cosette

- Sejtettem, nem tűnsz kifejezetten fiatalnak. - érzem én a hangjából, hogy nem olyasmi ez, amiről beszélne, és én nem is akarok faggatni, ezért ez a kis odaszúrás, inkább csak... talán enyhe viccelődésképpen, vagy valami hasonlónak szánva. Én se beszélnék a múltamról, pedig az enyém nem volt még olyan régen. Egyikünk sem hiszem, hogy az a kifejezetten lelkizős típus. Gondolom ő is inkább olyan, hogy ha valami rosszul érinti, akkor inkább dühös és megpróbálja valahogy levezetni a dühét, mint ahogy én is köveket dobálok, mert... mert csalódtam, és megint rájöttem, hogy nagyon nem kéne megbíznom senkiben sem. Nem is számít, sőt egyáltalán nem is érdekes az egész, Wyatt nem érdekel, ha ilyen kis hazug dög, akkor nem fogok miatt kiakadni és sört vedelni. Nem is miatta iszom a sört - de igen -, csak azért, mert meg akartam kóstolni, mert... miért ne. Tök mindegy, szar az íze és legalább most már tudom, hogy nem nagyon fogok rászokni, nem erre fogom költeni a pénzt aztán kész. Amúgy is olyan hülyén jön ki, amikor egy tolvaj egyszerűen bemegy a boltba és vesz magának kaját. Egy tolvaj lenyúlja, ami kell, szinte már magamra kellett erőltetnem azt, hogy odaadjam érte a pénzt és ezt a sört is ne eltüntessem inkább észrevétlenül a táskámban.
- Sejtettem, csak teszed, amit kell és kész, de ez már legutóbb is kiderült. - amikor kinyírta azt a pasit és egyáltalán nem érdekelte, hogy a képen az a lány mégis ki volt. Lehetett áldozat, lehetett leendő áldozat, lehetett a pasi lánya is, akármi. Nem tudom, tényleg e miatt nem tudom, hogy én erre képes lennék-e. Csak úgy ölni random, csak azért, mert azt mondják... ha van rá okod, ha azért teszed, mert valaki megérdemli az úgy más, úgy jobban rá tudom magam venni, mert annak is ellátom én a baját, aki ártani akar nekem, de csak úgy valakit kinyírni az utcán, nem hiszem hogy menne. Ehhez már tényleg valahogy nagyon kifacsarodott lelki világ kell. - Felidegesített és... ha más is két nap múlva odaadja neked a képem, aki nem idegesít fel, akkor...? - nyitva hagyom a kérdést, mert így is tudható, hogy mit akarok vele. Akkor eltesz láb alól gondolkodás nélkül? Nem tudom, egyszerűen érdekel, hogy miért nem állított nyilat a hátamba. Talán benne is van egy cseppnyi emberség és ha már ismer, akkor úgy nem olyan egyszerű? Vaktában vadidegeneket könnyebb gondolom eltenni láb alól, de ha valakiről már legalább valamit tud, ha összefoltozta az oldalát, az gondolom még neki is talán egy kicsit más.
- Jah... fura, lelőtte az egyik barátomat, csak mert ez volt a parancs, aztán kitörte a nyakát, hogy ne szenvedjen, aztán engem is majdnem lelőtt... tök rendes pasas. - kissé azt hiszem hideg a hangom és nem cseppet száraz. Nem békéltem meg vele, pedig nem csak ennyi volt a sztori, adott kaját, amikor elkapott, miután beszöktem a kaszárnyába valami hasznosat keríteni és elkaptak, én meg lerendeztem két őrt. Aztán még egy kis pénzt is adott a térképért, aztán azóta nem is láttam. Csak egy katona, aki azt teszi, amire utasítják gondolkodás nélkül. Egy báb semmi több, az ilyenekért nem tudok rajongani, nincsenek túl jó tapasztalataim, ami a katonákat illeti.
- Én még nem igazán voltam részeg. - rántom meg a vállam, bár azt hiszem ezt már kitalálhatta. Nem vagyok egy nagy alkoholista típus, mert egyszerűen csak... nem vonz a dolog, egy kicsit sem. A tolvaj mindig figyel, a tolvaj mindig résen van, tehát nem szúrja el az életét azzal, hogy leissza magát és esetleg olyasmit is kikotyog, amit nem kellene. Nem vagyok hülye, ennél én sokkal óvatosabb vagyok. - Nem akarom vakargatni a hasad. - ütközök meg egy pillanatra ezen a nagyon hülye példán, de aztán kis hezitálás után szépen leülök mellé, miután felöltözött és előkerül a sör. Unom a kavicsok dobálgatását, akkor elterelem mással a figyelmemet. Szó nélkül elveszem tőle az üveget és meghúzom, aztán persze elhúzom a szám, mert még mindig pocsék. - Hogy érted, hogy hatalmat ad? Mire kéne nekem... hatalom? - lehet, hogy buta kérdés, de sose volt sok pénzem és ő sem tűnik úgy, mint valami hatalmas úr, vagy ilyesmi.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-26, 19:20

Cosette & Morgan

- Az nagyon rég volt már. – jegyzem meg kicsit talán túlságosan is rámutatva arra, hogy a múltról nem szeretek annyira bájcsevegni. Már szinte alig emlékszem, hogy honnan indultam. Meg van a falu leégése és a lakosok lemészárlása, ha akarnám se tudnám elfelejteni. Aztán az, ahogy egyenként kapartam össze az embereket, hogy fizessenek a tettesek fejéért. Hála a kiképzésnek, amit a vadászatról kaptam, egyenként vadásztam le mindegyiküket a táborban, és egész szép kis hulla hegyet állítottam fel, amit aztán stílusosan el is égettem. Már akkor is egész jó voltam abban, hogy embereket öljek, de akkor volt bennem indulat. Az első munkám, mint bérgyilkos… elég lassú volt. A célszemélyt gyorsan elfogtam, és sokat tanakodtam a dolog helyességén. Hiszen Nwonkwo biztos nem akarná, hogy embereket öljek, csak mert ő meghalt. Világ életében békepárti volt. Aztán rájöttem arra, hogy rohadtul nem érdekli őt, hogy mit csinálok, ugyanis fejbe lőtték! Az első néhány munka még nehezebben ment, aztán szép lassan beleszoktam és már nem zavart a halál és a vér, az életem részévé vált, a halál angyala lettem, talán ezért is tetováltattam a hátamra angyalt, kitudja, mit miért csinálok mikor részeg vagyok. Arra már rájöttem, hogy részegen azt hiszem, a még több pia jobbat tesz majd. És jobbat tesz. Az emberek választ keresnek mindenre, én meg azért iszok, hogy ezeket a kérdéséket elfelejtsem. Rohadtul nem érdekel az élet értelme meg jogossága meg minden baromság, ami ezzel kapcsolatos. Az élet után jön a halál, ez a biztos,a többi csak kreált baromság, ami nem érdekel, hidegen hagy engem az, hogy ki hal meg és miért. A lényeg a pénz, ha meg van a pénzem, felőlem aztán bármi történhet. Oké, Cosette-tel nem, mert védve van, így senki nem bérel fel senkit sem, de ha nagyon felidegesít, megeshet hogy egy nyilat repítek a fejébe, nem szokásom a gondolkodás a tetteim előtt. És utána sem igazából.
- Semmit, nem kell, hogy tudjak róluk bármit is. Megfájdulna a fejem annyi névtől. – rázom meg a fejemet kissé fintorogva. A célpont a lényeg, a megbízó személye teljesen mindegy a számomra. Lehet akár az angol királynő is, vagy éppúgy lehet akár az angol királynő a célpont, bár azért nem sokat, hanem egy országot kéne nekem fizetni. Sok nagyhalat öltem már meg, akikről azt hiszik, hogy baleset áldozatai lettek. Az ilyen megbízások mindig kényesebbek, mint az átlag, éppen ezért is kell sokkal óvatosabban intézni őket. – Mert felidegesített. – ez az igazság, rohadtul idegesítő volt az, amilyen lenézően beszélt velem, miközben egy cseszett boltja volt mindössze. A pénz se volt valami sok, bár egy magafajtához képest kész kis vagyok volt nála. Azt nem tudom mi van, ha nem ölöm meg és Cosette-t adja mint célpont. Talán megölöm ugyanúgy, vagy Cosette-tel végzek.. nem tudom, és nem is kell tudnom szerencsére, mert ez csak már a múlt, amivel nem kell foglalkozni. Elmúlt, akárcsak az apám, aki ki is múlt. Vagy a falu, vagy bármi, az éltemben volt. Rohadtul nem számít már, ez az íjpuska az egyetlen dolog, amit a múlthoz lehet kötni, és csakis azért, mert remek kis fegyver és emlékeztet arra, hogy kinek köszönhetek mindent. Akármilyen is vagyok, azért tisztelem azt, aki megérdemli, Nwonkwo pedig megérdemelte. – Ismered? Fura egy kölyök, de közel sem olyan idegesítő, mint a félkegyelmű testvére. – a kisebbiknek nyilat repítenék a fejébe a legszívesebben, de Andrew egész normálisnak tűnik, ahhoz képest, hogy katona és egy agymosott kutya az igazat megvallva. Katona lett és utál ölni… ezt magyarázd meg nekem. Az menjen ölni aki tud és szeret is. De tökmindegy, nem az én dolgom, csak annyit mondok, hogy nevetséges, amit a katonák csinálnak magukkal. Egyfolytában csak sírnak mert ölnek, de ezért fizetik őket. Fizetett gyilkosok, akárcsak én. Csak én jobb vagyok és nem fojtom a bánatomat a piába. Abba minden mást fojtok, mert bánatos nem szoktam lenni. – Mindenki más mikor részeg. Van aki jófej és boldog, és van aki egy vadállat. – én az utóbbi vagyok, de ettől függetlenül imádok inni és teszek rá, hogy mi lesz, ha berúgok. Talán meghal valaki, vagy felrobban valami… nem érdekel. – Tudod mit jelent a pénz? Hatalmat jelent. Ha elég pénzt adnál nekem, akkor hagynám hogy a hasamat vakargasd. Ha olyat akarsz, amit nem lehet ellopni, akkor élvezd ki mások felett a hatalmat. – rántom meg a vállam, ahogy kijövök a folyóból és magamra veszem a mellényt, majd a táskámból elő halászom a sörömet, és a szikla kiszögelésével ki is nyitom. – Kérsz még? – nyújtom felé az üveget. Tudom a választ, de hátha meglep.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-26, 17:04

Morgan & Cosette

- Te is azért lettél profi, mert sokat gyakoroltál nem? Akkor volt időszak, amikor még kezdő voltál. - nem kötekszem, egyszerűen csak... így van. Ő se volt mindig profi gyilkos, igenis volt olyan időszak az életében, amikor még kezdte ezt a... szakmát, ha lehet annak nevezni. Aztán egyre jobb lett benne, szerzett egy íjpuskát is, meg minden, legalábbis én így látom, aztán lehet, hogy nincs teljesen igazam, de... az mikor szokott érdekelni? Nem hiszem, hogy gyilkosnak született, bár lehet hogy nem meló közben gyakorolt, hanem még előtte és akkor kezdte el az emberek öldöklését, amikor már profi szinten űzte a dolgot. Fene tudja... amúgy se tudom, hogy nekem ez menne-e. Jó, volt rá példa, hogy eltettem valakit láb alól, de az ilyesmi azért történik meg, mert nincs ás választásom, mert kénytelen vagyok megvédeni magam. Senkit sem öltem még meg soha csak úgy hobbiból, vagy azért mert épp olyanom volt, netán pénzért. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá, bár szó se róla elég kellemes dolog az, hogy van pénzem, és lehet hogy meg lehetne szokni ezt az eddig ismeretlen állapotot.
A válaszára eléggé meglepetten nézek rá. A franc se gondolta, hogy azért hoz ide egy képes, hogy mutogassa és nem azért, hogy előbb a képembe tolja, aztán nyírjon ki. Persze le is lőhetett volna távolról, de akkor is, mikor vele mentem mutatott egy képet, mindig vannak gondolom speciális kérések, vagy legalábbis gyakran, amikor a halál előtt a bérlő egy kicsit rá is akar mutatni, hogy ő volt, aki küldte, csak hogy még inkább összezuhanjon a célszemély. Bár a halál előtt már nem tök mindegy amúgy is? Ezek után viszont tényleg érdekel, hogy akkor miért van itt, hogy ki küldte és miért és persze... hogy ebből miért annyi lett, hogy megmutatta a képet és hogy nem tett el még láb alól? Csak valami fenyegetésféle, vagy mi?
- Jó, hát mit tudom én, hogy mennyit tudsz azokról, akik felbérelnek. - rántom meg végül a vállamat. Tényleg nem tudom, hogy megy ez, nem értek hozzá, nem is hiszem hogy igazán rám tartozik a dolog, csak akkor lenne fontos, ha én is ezt akarnám csinálni, de ugye mint fentebb említettem már nem vagyok biztos benne, hogy menne nekem. Aztán viszont finoman szólva is elcsodálkozom, amikor csak olyan egyszerűen kiböki, hogy megölte a pasast, vagy nőt... nem tudhatom ügye. Persze, hogy kissé értetlenül pillantok rá. - Miért? - azt hiszem ez egy kézenfekvő kérdés és nem meglepő, hogy kicsúszik a számon. Megteheti még így is, hogy nem válaszol, de attól még érdekel, mert nem igazán értem az okát. Jó-jó segítettem neki abban az ügyben, de fizetett érte, aztán még össze is foltozott, de nem világos számomra, hogy miért nem ölt meg, mert hát arról volt szó, hogy ez a munkája, hogy jó benne... meg minden, de akkor... miért? Csak figyelem, ahogy lemossa a vért, miközben visszaülök a sziklára és megiszom a maradék sört. Persze a fintor még most az utolsó kortynál is megjelenik az arcomon. Pocsék egy íze van, de komolyan nagyon pocsék, totál pénzkidobás volt, főleg mert még csak jobban sem érzem magam tőle. - Maxwell? Andrew? - nem... nem hiszem el, hogy pont ő a haverja. Komolyan létezik ilyen? Pont az, aki lelőtte Pierret, akinek engem is ki kellett volna nyírnia? Úgy fest, hogy mostanában sikerül csupa olyan pasival összefutnom, akinek az lett volna a dolga, hogy eltegyen láb alól, aztán végül egyikük sem tette meg, sőt talán a maga módján Andrew is megpróbált segíteni, mielőtt ki nem vertem nála a biztosítékot... kétszer. - Hát én nem vágyok rá, hogy leigyam magam... - rántom meg a vállam már megint. Lehet, hogy kissé flegma vagyok, de... nem nagyon érdekel, hogy ki mit gondol, vagy esetleg kit mi zavar velem kapcsolatban. - De azt simán el is lophatom nem, akkor meg minek költsek rá pénzt? - fura ez, ha megszoktad, hogy ami kell azt lenyúlod, akkor már olyan felfoghatatlan az, hogy bemenj egy boltba és ami kell azt... megvedd.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-25, 18:09

Cosette & Morgan

- Azt nem kétlem, de hagyd ölést a profikra. - nem hinném, hogy ne esne le neki az, hogy ezzel éppenséggel magamra célzok. Jól tudom, hogy az utca igazán jól feltudja nevelni az embereket. Nem egy olyan férfit nyírtam már ki, aki az utcán nevelkedett fel, és azt kell, hogy mondjam ők legalább kihívást jelentettek, egy kis pluszt a munkámba. Az ilyenek hozzászoknak ahhoz, hogy egyedül vannak, hogy nem bízhatnak meg senkiben. Remekül tudnak elrejtőzni, osonni, tolvajláshoz is értenek, az egyetlen gond velük az, hogy néhányuk képtelen meghúzni a ravaszt, csak ha muszáj. Kivárnak addig, míg már nincs más lehetőség, ahelyett, hogy már egyből lőnének. A helyzet eldurvul, sok ember hal meg, csak mert ők képtelenek voltak meghúzni a ravaszt. Kész röhej, hogy ezek milyen gyávák tudnak lenni. Emlékszem mikor az egyiket lelocsoltam vodkával és egy égőszivart adtam a szájába. Megvolt kötözve, és elég vicces volt nézni, ahogy próbálja a szivart a szájában tartani, amit persze meguntam, így inkább én magam gyújtottam meg a fickót, a szivart meg elszívtam én magam. Kubai szivar volt, szerintem azt senki se hagyta volna ki. Csak a vodkát sajnáltam, elég drága volt, de a fizetségből legalább ezer olyat tudtam volna még venni, úgyhogy annyira így már nem is zavar. – Ja, hogy vedd el, nem pedig azért, hogy elkezdj itt pattogni a bökőddel. – naná, hogy azt akartam elérni, hogy higgye azt kifogom nyírni. Kíváncsi voltam a reakciójára, és nem okozott csalódást, bár azért ha esetleg legközelebb nem lesz akkora szerencséje, hogy megöljem a megbízómat, akkor talán megtanulhatná rendesen megvédeni magát, úgy legalább árthatna nekem. Nem ölne meg, de árthatna. Na nem mintha bárki is gyilkost fogadna, hiszen az én szavam védi őt a többi szakmabelitől, de azért az lenne a legjobb, ha biztosra mennénk a dologban, és megtanulná mondjuk, hogyan szúrjon valakit úgy meg, hogy az egyből elvérezzen. Nem egy nagy tudomány, elég egyszerű, ami azt illeti, csak gyorsnak kell lenni hozzá, és az se árt, ha nem irtózol a vértől. Ha mégis… na az szívás, mert becsukott szemmel nehéz másokat leszúrni, de biztos van olyan ember ezen a földön, aki képes rá. Nem én, de valaki biztosan. Legalább leengedi a kését, már ez is kész fejlődés,bár nem megy valami gyorsan. És éppen ezt várom. Simán kamuzhatom, hogy nem akarom megölni, úgyhogy nem árt, ha készenlétben tartja a kését, de ha belém vágja… csakis én írhatom felül a szavamat, szóval én megölhetem őt, de más nem.
- Valami boltos, gondolom mert loptál, honnan tudjam? – miért kéne tudnom nekem azt, hogy miért akarják őt kinyírni? Kész röhej komolyan, bár ki ne ezt kérdezné? A lényeg, hogy én csak végrehajtó vagyok, azt már vele is megdumáltam, hogy nem érdekel kit miért kell megölnöm, amíg a pénzemet megkapom. Ha nem kapom meg, akkor megölöm a megbízóm, elveszem a pénzét és a célpont élhet tovább. Amíg valaki más, aki tartja a szavát, fel nem bérel, hogy tegyem el láb alól. Így működik a világ, így lehet benne életben maradni. Én meg szeretek így élni. Gazdag vagyok, mégse verem el a pénzem, és azt csinálom, amit szeretek. Ölni, harcolni, még akkor is, ha néha nem valami nagy kihívás a dolog, de mindenkinek vannak rosszabb napjai, úgyhogy ne ez alapján ítéljük meg a munkámat. Talán keresnem kéne valakit, aki fizetne, hogy megvédjem őt… de mégis ki a tökömet érdekelne egy tolvaj? – Megöltem. – mondom nemes egyszerűséggel, ahogy rá mutatok a vérre, ami rám száradt. De rühellem, mikor összeragadok a vértől! Éppen ezért se nagyon érdekel, hogy félmeztelen vagyok, amúgy is idősebb vagyok nála legalább tíz évvel, úgyhogy nem különösebben érdekel az, hogy itt van, nem miatta csinálom, szimplán, csak rohadtul utálom a vöröset magamon. Nem áll jól nekem. A fekete, na az már igen, de most már a mellényemet is dobhatom ki és vehetek egy újat, pedig ez egy igazán fasza kis mellény volt.
- Nem mondtam, hogy az íze miatt iszom. – mondom egy féloldalas mosollyal, ahogy a kezemről sikálom a vért. – Van egy… haverom. Katona. Menj el hozzá, a neve Maxwell… nem tudom mi, talán őrmester. Jön nekem egy igencsak jó whiskyvel. Mondd, hogy én küldtelek. Ideje, hogy igyál valami normális piát is. – oké, tudom én, hogy a sör az sör, de a whisky az… jó, rohadt jó. És amilyen jó kedvemben vagyok még ajándékozok is neki egyet. Maxwell amúgy is lóg nekem, azt is ideje lenne behajtanom, mert minél inkább halasztgatom a dolgot, annál inkább csesződik el minden. – Én az első fizetségemből leittam magam. Sírokat ástam és leittam aztán magam. – de jó is volt, régi szép idők. – Vegyél belőle magadnak egy tortát. Azért oda vagy nem? – igen, emlékszem arra cukros undormányra.

Tárgy: Re: Rhône partja 2014-07-25, 15:32

Morgan & Cosette

Valahogy nekem nem megy ez a bizalom dolog, akiben megbízom vagy átejt, vagy meghal, és még csak nem is tudom eldönteni, hogy melyik a jobb vég. Itt volt most Wyatt, hülyeség volt az, hogy azt hittem tényleg van értelme az egésznek. Csak egy játék volt neki, a kis ficsúrnak, aki kiszabadult kicsit a gazdag környezetéből és játszani volt kedve. Bármikor visszamehet és gond nélkül lép tovább, mert miért ne tenné? Nem is érdekel, nem is kell, hogy érdekeljen! Aztán előtte Pierre, akit Andrew lőtt le, ő meg meghalt, simán. Na jó, nem simán, mert baromi durva volt az a seb, amit kapott a gyomrába, aztán végül egy nyaktörés lett az egésznek a lezárása. Én meg persze megúsztam, pedig... pedig talán még jó is lett volna, ha ahogy a parancsnoka kéri ereszt egy golyót a fejembe, akkor nincs többé ilyen, nem vernek át, és nem hullanak el mellőlem az emberek. Nem akarok nyitni senki felé sem, mert... mert értelmetlen az egész és én nem vállalom ezt újra önként, tuti biztos vagyok benne. Persze kb. addig, amíg aztán elő nem kerül Morgan és nagyon úgy néz ki, hogy miattam jött ide, amikor előkerül a kép. Az hülye életösztön most is erősebb, most is túlságosan erős bennem és ez zavar... mérhetetlenül zavar, mert néha tényleg úgy érzem, hogy jobb, könnyebb lenne enélkül, a kínlódás nélkül, a harc nélkül minden áldott nap. A reakciója persze nem kéne, hogy meglepjen. Ez a gúnyos duma, pedig... pedig nem vagyok annyira gyenge.
- Azért elég jól célzok ám vele... - jó lehet, hogy nem tudnám csak úgy simán fejbe dobni, sőt tök esélyes, hogy nem menne, de azért lehet hogy megsérülne, ha csak úgy első reakcióként bele akartam volna állítani a kést. Persze jó eséllyel az íja durvább, és én döglöttem volna bele, de... akkor is. Persze elhúzom a szám, amikor erre egyértelműen rá is mutat. Aztán csak felszökik kissé talán értetlenül a szemöldököm. - Te nyomtad a képembe azt a képet... - de most komolyan, ebből nem az jön le, hogy azért jött, hogy eltegyen láb alól, amikor egyértelműen a tudtomra adja, hogy... valaki azért küldte, hogy kinyiffantson? Gondolom nem azért van nála a képem, mert olyan rohadtul oda van értem és úgy érezte muszáj egyet időnként megnézegetnie rólam. Nehezen veszem rá magam, de végül csak leengedem a kést, tényleg nagyon nem könnyen. Azért nem teszem el azonnal, csak... mert biztos, ami tuti.
- Ki és miért és... nem vállaltad? - az azért lassan eljut a tudatomig, hogy amúgy csurom vér, de nem merek olyan feltételezésbe belemenni, hogy mindez azért van, mert épp azt nyírta ki, aki el akart tetetni vele láb alól, miért tette volna? De láthatóan most tényleg nem azzal van elfoglalva, hogy nekem ártson, szóval nagy nehezen elteszem végül a kést vissza a helyére és visszaülök a sziklára, amin eddig foglaltam helyet és végül az utolsó pár kortynyi sörömet is elpusztítom az üvegből. Nem nagyon foglalkozom azzal, hogy félmeztelenre vetkőzik, miért érdekelne? Véres, le akarja mosni és nem mellesleg hozzám képest amúgy is baromi öreg, kb. az apám lehetne, bár azért talán annyira nem, nem tudom hány éves. Azért a hegeken megakad a pillantásom, mert eddig arról volt szó ő az, aki másokat... kínoz, megöl, ilyesmi, és most mégis úgy néz ki, hogy neki is volt már kellemetlen helyzetben része, nem is kevésben ez alapján.
- Pl. vettem ezt, ha már annyira tukmáltad a múltkor. Rémes íze van! - jah, azért vettem, mert mondta, frászt, nem ez az oka, de ez nem tartozik rá, én meg nem vagyok egy lelkizős típus. Aztán csak megrántom a vállam. - A nagy része meg van még. Ha megszoktad, hogy nincs... nehéz kitalálni mire költsd. - őszinte válasz, legyen neki. Tényleg nem tudom, vegyek belőle kegyeret, vegyem azt, amit eddig elloptam? Nem tudom, tényleg, nem lenne fura?

Titkosított Akta