A terepjáró orrának dőlve várom a közlegényt, türelmesen. Mit mondhatnék, a legkevésbé sem tetszik sem a hozzáállása, sem a magatartása, sem a tiszteletlensége. Persze, mi másra is számíthattam volna? Előre tudtam, hogy ez lesz, nem az első eset. Ma mégsem kérettem magam mellé senkit, akit utána küldhetek, hogy szedje ráncba. Amíg benne nem tudatosul, hogy minden szigorral is csak jót akarok neki, addig bármit teszek, csak púp marad a hátamon. Most mégis valamivel szívesebben várom ezt a bizonyos púpot, hogy visszaérjen a sziesztájáról, minthogy a táborban tartanék kiképzést. Még mindig nem vagyok az igazi, sem én, sem a sérüléseim. Nem vagyok benne biztos, hogy végig tudnék csinálni egy táboron belüli edzést, még úgysem, hogy én vagyok a tiszt, aki ugráltat.
Feszülten sóhajtok, ahogy meglátom a közeledő katonát. A századom szégyenfoltja. Ami viszont kivételesen tetszik, hogy rajta nem különösebben veszek észre változást. Tudom jól, hogy az alacsonyabb rangúak mind suttognak, amikor nem hallom. Persze, hogy kiszivárgott, ami a bátyámmal történt, hogy kínhalált halt az olaszok karmai közt és az ezredes a drága tábornokunk – aki történetesen az apám – parancsára, akarom mondani közös megegyezés alapján tartotta vissza az információt és hagyta, hogy lassan a józan eszem is elveszítsem, miközben a fogolytáborban Morettiből próbálok kihúzni minden lehetséges dolgot azzal kapcsolatban, hogy hova vihették Alexandert. És azt is tudom, hogy a katonák beszélnek, hogy szárnyra kapott a feltevés, miszerint az utóbbi időkben megváltoztam. Nem tudom, azt hiszem igazuk van. Az egész a lehető legrosszabbul sült el.
- A tisztelgés hol marad, közlegény? - Egyenesedem ki tekintélyesen, mikor megérkezik. Hamarosan lepillantok a motorháztetőn heverő stopperre, már akkor leállítottam, mikor belépett a második órába, hisz terv szerint legfeljebb húsz perc alatt vissza kellett volna érnie. Figyelembe véve, hogy közlegény, talán huszonöt, de nem több. Arra nem voltam kíváncsi, hogy mennyi ideig heverészik kitudja hol.
- Jelentést kérek. - Hangzik el a rutinos mondat hivatalosan, megvárom amíg mond valamit, vagy épp nem mond, majd visszadőlök a motorháztetőre és csak figyelem egy darabig megrovóan, ám ez alkalommal elmarad az ordítás, vagy cseszegetés, a tekintetem viszont épp olyan sokat mondó, hogy ez talán még nagyobb teher lehet, mint bármiféle büntetés. Az amúgy sem nagyon használ.
- Nézd Isaac, - kezdem egy sóhajjal – ha innen kijutunk, megyünk a frontra. És ha nem vagy olyan felkészült, mint amilyet megkövetelek, te leszel az első aki rálép egy kibaszott aknára.
- Sosem említettem, de ennek a hatalmas lázongásodnak nem csak te iszod a levét. - Immár kevésbé közömbös a hangom, már-már cseszegető. - Szerinted ki az első akit lebasz az apád, ha nem teljesítesz? Nem Andrew, /én/. - Az akadémiáról is csak azért nem dobták ki, mert az apja keze messzire elér. Ezt így nem mondta ki senki, de nem lepne meg.
- Másrészt a századosod vagyok. Amennyiben nem adod meg a kellő tiszteletet, szembe kell nézned a következményeivel, ismertség ide, vagy oda. - Az apja is benne volt, ő is tudta, hogy a bátyám rég halott, miközben engem úgy rángatnak ide, oda, ahogyan akarnak, a tudatlanságom kihasználva, így befejeztem. Nincs több szívesség az öregnek csak mert régebbről ismerjük egymást.