Azt hiszem, nem Isaac az egyetlen, aki most nem tud érdekelni. Valószínűleg csak akkor kapnám össze magam, ha valamelyik felettesem jönne és muszáj lenne úgy tenne, mint akinek az ég világon semmi gondja és ég a vágytól, hogy parancsot teljesíthessen és bizonyíthasson. Addig viszont, amíg ez nem történik meg, igazán beszélhetek gondolkodás nélkül hangot adva az igazságnak, amit az ital mondat velem.
- A százados úgy látja, hogy nem, nem végzem jól a dolgom. De persze öltem gyereket, mert parancs volt. A ráadás pedig? Beszélgetés pár rohadt némettel, miközben ki sem szabadott volna tennem a táborból. Nem egyszer lógtam el, amikor elegem volt. Látod, nem vagyunk annyira különbözők, mint hiszed. Pont úgy el tudok b*szni mindent, mint te - valami gúnyos, fájdalmas mosolyra húzza a száját, de aztán ráncolni kezdi a homlokát. Volt ott valami az előző mondatokban, ami megragadta a figyelmét... amit...
- Felnézel rám? - talán nem ártott volna múltidőbe tennie, de az ilyen részletekkel most nem törődik. Ahogy a csalódott arccal sem. Egyszerűen elég a saját baja, ha mással foglalkozik, akkor nem csak pár órát lazít, hanem végleg feladja. Nem engedheti meg magának, hogy más lelkét ápolja. Akkor sem, ha a másik a saját öccse... vagy volt... vagy mi.
Jobb annyiban hagyni a témát, mielőtt még jobban belegabalyodna a saját gondolataiba. Már az is valami, hogy értelmes következtetéseket tud levonni. Párat bólint az elhangzott szavakra, de nem fűz hozzá újabb megjegyzést. Ha nagyon akarja, ő is látja a különbséget a parancs és a szabad akarat között.
- A bunkó bátyád csak érdeklődött. De ha zavar, nem teszi többet - veszi fel azt a gyerekes szokást, amikor az ember csak úgy utal önmagár, mint egy harmadik személyre.
- Egy k*rva szóval sem mondtam, hogy azt akarom, lövesd le magad a háborúban! - komolyan, hogy képes Isaac még most is felidegesíteni? Pedig én tényleg normális szinten akartam tartani a beszélgetés, de feleslegesen erőlködök. Már megint. Csak tudnám, miért csinálom?!
- Jó szórakozást - mondom, ahogy megveregetem a vállát, majd felveszem a földről a két üres sörösüveget. Végül kissé bizonytalanul ugyan, de egyenes háttal indulok vissza a táborba.

Andrew és Isaac

Tudom jól, hogy nem a legjobb ötlet a kerítés mentén ülni és inni, de nem igazán bővelkedek választható helyekben. Mivel meg lett vonva tőlem minden eltáv, így nem ülhetek be egy kocsmába. Bár megtehetném. Talán ha lenne legalább heti egy nap, amikor kimehetek innen - nem csak akkor, ha parancsot kapok -, akkor nem érezném magam az őrület határán. Addig viszont, amíg nem változik a helyzet maradok itt.
- Nem érted, Isaac - rázom meg a fejem alig láthatóan. Nem számít, hogy legurítok pár sört a kerítés mentén, vagy sem. Az pedig, hogy nem fogadnék el tőle tanácsot... remélem ő is tudja, hogy úgy beszél, mint egy durcás gyerek. Tény, az az este óta már nem tekintek úgy rá, mint a testvéremre. Nem járok utána és nem védem a hátát, ha őrültséget csinál.
- Pont ez az. Nem végzem rendesen a dolgom! - persze ez még nem jelenti azt, hogy nem fognak elővenni a tisztek, hogyha megérzik rajtam az italt. De egy vagy két óráig még senki nem fog keresni. Az elég idő, hogy teljesen kitisztuljon a fejem. Nem vagyok részeg, talán csak annyira, ami kicsit segített ellazulni. Ezt pedig könnyen magam mögött hagyom, ha megerőltetem magam. Ha kell, belenyomom a fejet egy vödör hideg vízbe. Megoldom.
- Csak ejtsd a témát - szólok végül rá. Nem igazán van szükségem arra, hogy még ő is elmondja, milyen szépen elb*sztam mindent. Lehet, hogy nem tudja a részleteket, de attól még látom az arcán, hogy mit gondol.
Úgyhogy végül inkább rá sem nézek. Hol csak meredek a távolba, hol a kutyáját figyelem, ahogy felbukkan egy-egy bokor mentén. Minden erőmmel azon vagyok, hogy eltereljem a gondolataimat. Hiszen láthatóan nem segített, amikor a gondjaim körül keringtek. Nem találtam megoldást, csak még mélyebbre ástam magam a képzeletbeli gödörben. Úgyhogy ideje talán összekapni magam. Ennél több időt nem igazán pazarolhatok a semmire.
- Egy kutya miatt boldogan futod a felesleges köröket, de ha bármelyik tiszt mondja, csak húzod a szád - jegyzem meg, de semmi ítélkezés nincs a hangomban. Inkább csak megállapítom és elraktározom magamban. Talán máskor majd meg tudom fejteni, hogy mi a különbség a két helyzet között. Egyelőre nem látom át. Majd tiszta fejjel.
- Ne hisztizz! Csak kérdeztem - beszélek vele úgy, mintha még mindig az a tíz éves kölyök lenne. Máskor valószínűleg már feszült lennék a kiabálása miatt, de most nem.
- Szóval szerelem... Pech - húzom el a szám, miközben a kerítés segítéségével feltápászkodok. - Jobb, ha vigyázol és nem hagyod, hogy bármit is érezzen irántad. Tudod, háború van. A fél sereg nem jön vissza, ha egyszer eltűnik ez a rohadt bura. Jobb megelőzni a bajt. Na engedd, hogy szeressen, mert utána csak szenvedni fog - adok neki nagy bölcsen tanácsot. Én is kaptam valami hasonlót az apánktól még évekkel ezelőtt. Bár ő ennél nyersebben fogalmazott, de úgy tűnik, én még észnél vagyok annyira, hogy legalább részben megválogassam a szavaimat.

Igazán értékelni tudnék egy kis nyugalmat. Nem mintha sokra mennék vele. Teljesen mindegy, hogy mondja a magáét valaki mellettem, vagy sem, akkor sem találom a megoldást a gondjaimra. Már kezdem azt hinni, hogy nem is léteznek. Végül is, mivel próbálkozhatnék még? Mindent megtettem, amit csak lehetett. Talán van olyan gond, amit nem lehet megoldani. Az viszont maximum csak gyarapítja a bajokat, hogy kiköt előttem Isaac meg a kutyája. A dög megállás nélkül ugat, de most nem zavar különösképpen, bár azért tudok örülni, amikor el lesz hallgattatva.
- Amíg iszok, tűnjek el valamelyik sikátorban és csak másnaposan botladozzak vissza ide? - kérdezem meg valami furcsa grimasszal az arcomon. - Amúgy sem érdekel senkit. Amíg elvégzem, amit rám bíznak, senki nem fog egy rossz szót sem szólni. Akkor meg főleg nem, ha tartod a szád - nem fárasztom magam azzal, hogy megválogassam a szavaim, mint ahogy általában szoktam. Miért is tenném? Most igazán nem számít. A célom így is elérhetem, az pedig tényleg csak annyi, hogy Isaac nem szóljon senkinek. Sőt, még jobb lenne, ha menne tovább a dolgára és nem kellene válaszolnom a kérdéseire. De marad, én pedig beszélek. Akkor is, ha igazán rövidre fogom a feleletet.
- Dicső jövő?! - kérdezek vissza, még ha kicsit megkésve is, majd kiürítem az üveget, ami végül lekerül az első mellé a földre. Újra a kerítésnek döntöm a fejem és úgy nézek fel rá.
- Az már régen elúszott, elhiheted nekem. Őrmester is már csak azért vagyok, mert Henry... - megköszörülöm a torkom - a százados nem akarja megtörni a tökéletes, nyugodt látszatot, ami a táborban uralkodik - mondom végül, de továbbra sem részletezem. Sőt, nem teszem hozzá, hogy az egészhez csak ráadás az, ami kettőnk között történt. Az inkább csak amolyan utolsó csepp volt. Még egy gond a piramis tetejére. Már igazán semmiség.
Inkább amint lehet, felé terelem a beszélgetést. Elég ritka, hogy őt ilyenkor erre lehet látni. Végül is, amikor csak teheti, menekül innen. Mennyivel találóbb is ez, mint az, hogy megszökik. Valahol ha jól sejtem, a menekülés sokkal találóbb szó arra, amit csinál. Végül is, ő maga mondta, nem igaz? Hogy az egész itteni élet elől menekül.
- Megsétáltatod. Inkább futtatod... vagyis ő futtat téged, ha jól láttam - jegyzem meg és akaratlanul is valami mosolyféleség kúszik fel az arcomra. Aztán pillanatok alatt letörlöm onnan. A név említésére még csak nem is reagálok. Az agyam lázasan próbálja felidézni, hogy hallottam-e már valaha róla, bármi is ő. De nem. Végül is, nem csoda. Bármilyen nővel van dolga, nem beszéli meg velem. Ahogy én sem szoktam vele. Úgy... semmit.
- Helyi díler vagy első szerelem? - kérdezem meg végül a távolba meredve. Nincs semmi ítélkezés a hangomban, puszta érdeklődés. Jobban belegondolva a mondat több helyen is hibádzik. Honnan a fenéből is tudhatnám, hogy egyetlen dílerhez jár-e? Azt meg pláne, hogy volt-e már első szerelme!

Andrew és Isaac

Nem szabadna innom, ez tény. Nincs kimenő, nincs ivás. De ez a sör biztos nem árt meg, viszont segíti a gondolkodást. Legalábbis remélem, hogy segít annyira, hogy akármelyik gondomra a sok közül megoldást találjak. Persze hiába töröm a fejem, sokra nem jutok, csak a sör fogy. Annak azért örülök, hogy két üveggel hoztam magamnak és nem többel. Hamarosan nyitom a másodikat, míg az üres mellettem pihen a földön. Amikor megjelenik az a dög, még mindig biztosan állítom, hogy józan vagyok. Talán nem színjózan, de azért eléggé észnél vagyok ahhoz, hogy tudjam, kinek a hangját hallom. Na meg azt is, hogy eléggé látszik rajtam, egy kicsit szétcsúsztam. Lehet, hogy az állandó bezártság ment az agyamra. Vagy ki tudja...
Persze az első megjegyzést most szóra sem méltatom. Még mindig haragszok rá azért az egészért, amit az életével és saját magával csinál. De ezúttal nem fogjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. Emlékeztetem magam, hogy lemondtam arról, hogy állandóan mellette legyek - még ha nem is tud róla, hogy volt ilyen időszak - és megvédjem mindentől. Saját magától. Úgyhogy most csak egy katona számomra. Azt hiszem.
- Ha nem mondod el senkinek, hogy mit művelek a kerítés mentén, akkor igazán nincs semmi baj - mondom szinte azonnal, de persze alig hallani a hangom. A sóhajtást annál inkább, amit végül nem bírok magamban tartani. Közben persze csak nézek fel rá, majd a kutyájára, aki úgy tűnik, hogy nem kapott kiképzést, mégis tökéletesen viselkedik. Persze mielőtt szóvá tenném, újabb kortyot iszok az üvegből, majd leteszem magam mellé. Elmúlik a késztetés, hogy megdicsérjem a dögöt. Vagy a kiképzőjét?
- Csak kicsit elvesztettem az irányítást az életem felett. Semmi különös - vonok vállat, pedig nem szokásom. Elég nagy tiszteletlenség, ha ilyesmit csinálok egy tiszt előtt mondjuk, így leszoktam róla. De úgy tűnik, a sör elfeledteti velem az új szokásaimat és egy kis rétegbe a katonaságot is lehántja rólam. Ettől függetlenül nem tervezem nyavalyogni, mint valami hisztis kölyök. Hamar összeszorítom a szám, hogy még véletlen se mondjak többet, majd inkább átveszem a kérdező szerepét.
- Te hogyhogy erre vagy? Sötétedik. Nem a városban kellene mulatnod az időt? - semmi ítélkezés nincs a hangjában csak érdeklődik, semmi több. Sokkal könnyebb így, hogy úgy - próbál - rá tekinteni, mintha nem az öccse lenne előtte. Nincs felelősség, nincs a teher, hogy példát kell mutatnia. Könnyebb. Jobb.

Andrew és Isaac

Kicsit kezd kicsúszni az irányítás a kezemből. Néha úgy érzem, hogy elegem van a seregből. Ami igazán furcsa és nem is igazán tudom, hogy kezeljem. De most úgy tűnik, hogy megtaláltam a tökéletes módszert. Lehet, hogy meg vagyok fosztva minden kimenőtől, de a kerítés mentén üldögéléshez nem kell semmiféle engedély. Nem szegek vele szabályt, ha a földön üldögélek egy üveg sör társaságában és azon jár az eszem, hogyan is kellene helyrehozni mindent. Azt hiszem, az egy jó lépés volt, hogy az utóbbi pár napban azon rágódtam, mit tettem, de végül sikerült elnyomnom a bűntudatot. Nem mondom, hogy nyugodtan alszok, mintha soha nem öltem volna meg senkit, de legalább azt a négy-hat órát, ami általában jut, sikerül majdnem végig pihenéssel tölteni. Ez már egész jó. Vagyis jöhet a következő két pont a listán. Csak szépen, sorban, időrendben.
Persze már az elsőhöz fel kell bontanom a sört, amit magammal hoztam. Az nyilvánvaló és eszemben sincs áltatni magam, hogy elkerülhetem a hadbíróságot. Elég nagy hülyeségeket csináltam, de akkor, ott, amikor elkövettem őket, logikus és jó lépésnek tűntek. De most már tudom, hogy egyik sem volt az. Henry megértette velem a maga módján. A mai napig sokszor megfordul a fejemben, hogy beszélnem kellene vele. De egyértelmű, hogy már csak katonák vagyunk egymás szemében, semmi más. Nem hiszem, hogyha vinnék neki egy üveg sört, minden rendben lenne. Ezt valószínűleg nem fogom tudni helyrehozni, bármennyire is szeretném. Igaz, ettől még próbálkozhatok. Ehhez persze arra lenne szükség, hogy ne kerüljem, csak azért, mert nem bírok a szemébe nézni. Utána pedig már csak tennem kell a dolgom, kihozva magamból a lehető legjobbat. Talán így elérek valamit.
Nagyot kortyolok az üvegből majd belevágok a harmadik probléma megoldásába. Az én drága öcsém. Az az este óta színét sem láttam és talán ez így van jól. Csakhogy minden szabad percemben bekúszik ő is a tudatomba. Lemondtam róla. Arról, hogy megmentsem. Ez tény. Ilyen biztos szinte még semmiben nem voltam. Nem tehetek érte semmit, bármennyire is szeretnék. De... Nos, itt a baj. Nem tudom folytatni a gondolatot. Egyszer sem jutok tovább, bármennyire is igyekszek, itt állandóan elakadok. Csak nézek ki a fejemből előre, a nagy semmibe, majd újra nagyot kortyolok az üvegből. Nem tudom, hogyan tovább.
Aztán megjelenik az a kutya. Isaac kutyája. Onnan tudom, hogy a mieink közül egy sem rohangálna egyedül és főleg nem ugatna meg egy egyenruhás katonát, mint ahogy ez a dög teszi.
- Az érzés kölcsönös. Én sem bírlak, haver - vetem oda neki, mintha tényleg érthetné, mit mondok. Egy pillanatra nekidöntöm a fejem a kerítésnek. Tudom, hogy csak idő kérdése és megjelenik az öcsém. Nekem pedig még mindig fogalmam sincs arról, hogy mit mondhatnék neki.