Auguste & Juliette

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-05-01, 09:26

Juliette & Auguste

-Végül is…igazuk van, nem szabad megbíznia bennem, de ha ez számít valamit, akkor szavamat adom, hogy a haja szála sem fog meggörbülni. – igaza van a hölgynek, nem szabad idegenekben bízni, fegyveres idegenekben pedig még kevésbé. Én is a közvetlen környezetemben, az ellenállókban és még pár személyes jó barátban tudok feltétel nélkül bízni. A bizalmat ki kell érdemelni, az pedig nem megy egyik percről a másikra. A büszke halál hallatán kicsit azért elmosolyodok.
- A halál az halál, hihetjük, hogy büszkén halunk meg, de valójában ezt csak mi látjuk így, a szeretteinknek éppoly pokoli lesz, mint amúgy lenne egyébként. – a büszke halál gondolatát már a seregben is egyfolytában próbálták nekünk beadni. A hazáért meghalni nemes dolog, legyünk büszkék, mikor a golyó keresztülhalad a szívünkön, mert a halálunk hőssé tesz minket. A halál könnyű és békés. Az élet sokkalta nehezebb. Nem az utolsó pillanatainkban kell büszkének lennünk, hanem az életünkben. Persze ezt mondom, közben mégis bármikor golyó elé vetném magam, ha így meg tudom védeni az ellenállást. Ekkor viszont én nem büszkén halnék meg, meg sem fordulna a fejemben a büszkeség. Nem gondolkodtam azon soha, hogy miként fogok meghalni, de olyasvalaki helyett meghalni, akit szeretek, jó halálnak tűnik. Élet az életért.
- Ugyan, a többségük úriember a lelke mélyén, megértik, hogy előrébbvalónak láttam egy hölgy megsegítését, mint szükségleteink kielégítését. – az emberek azt hinnék, hogy koszos parasztok vagyunk, pedig a legtöbbünkben egy lovag veszett el. Biztos vagyok benne, hogy megértik, hogy egy hölgyet segítetem ki, ha mégsem, akkor majd ők elmennek lőni valamit, elvégre előbb-utóbb mindenkinek meg kell tanulnia ebben az erdőben élni, amihez hozzátartozik a vadászat is.
- Csak győzze kivárni, biztos rátalál majd. – mondom neki mosolyogva, miközben átlépek egy rejtet csapdámat, amit még pár nappal ezelőtt raktam le ide.
- Igen, de nem szándékosan sajnos. – mennyivel jobb lenne az, ha Isabelle Leont választja és még életben lenne. Így viszont a föld alatt nyugszik, míg Leonnal az emlékén is összekapunk. Pokoli egy dolog a szerelem, de ugyanakkor olyan, mintha repülnél. Egyszerre szép és fájdalmas, és nincs rá orvosság, csak az idő tudja enyhíteni a fájdalmat, de én még ezt sem akarom, mert ez a fájdalom emlékeztet életem legboldogabb és egyben legszörnyűbb szakaszára.
- Amint újra a városban járok az első utam Önhöz fog vezetni! – mondom neki mosolyogva. Nem is tudom mi bajom van igazándiból a várossal. Én az erdőben nőttem fel, megszoktam már a terepet. A városba pedig mostanában egyre gyakrabban járok el, de nem mondanám, hogy annyira elnyerte a tetszésemet. Mindenhol katonák és kétségbeesett emberek, nem éppen a szívem álma. Az igaz, hogy könnyebben ki lehet magad ismerni, de az én esetemben ez teljesen mindegy is, hiszen úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet, és ha kapok valami térképfélét, könnyen kitudom magam ismerni a városban. Akárhányszor csak berakom a lábam a városba, elfog az az érzés, hogy kicsit idegen vagyok itt.
- Beszélje magát ki belőle! A megfelelő ember kezében a szavak nagyhatalommal bírnak! – még mindig, és örökre fogom azt a véleményt osztani, hogy nem kell mindenáron egymás torkának ugranunk. Csak a megfelelő szavak és a megfelelő elhivatottság kell hozzá, hogy megtudj győzni másokat, nem kell egymás vérét ontani a békéhez.
- Nem zavar, szeretem hallgatni a másikat, ilyenkor elfeledkezhetek a saját gondjaimról. –jó elfelejteni pár percre, hogy nekem is vannak gondjaim, amit egyre nehezebb megoldani, ezért is tudom áldani azokat a pillanatokat, mint amilyen ez.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-30, 19:51

Auguste &Juliette

- Igazság szerint... igen. Ez nem Ön ellen szól, csak mostanság folyton a számba rágják, ne bízzak meg idegenekben, főleg amennyi idetért, ki tudja, milyen szándékkal - harapom be az ajkam, mert nem szeretném megbántani a férfit. Eddig is annyira kedves volt, tényleg, én meg a magam hülye módján elcseszek mindent... folyton.
- Apám mindig azt mondja, hogy legalább büszkén hal meg... komolyan, azért ami felfogásunkon se ártana változtatni - jó érzés ezt egy tök idegennel megvitatni, aki cseppet sem elfogult. Anyuval erre esélyem sincs, ő mindig apám mellett áll, tegyen az bármit is, a testvéreim nem elég idősek, a szomszédok meg már hallani se akarnak a háborúról, így maradok én, meg a kusza gondolataim. Nagyon nehéz úgy helyesen cselekedni, hogy közben fogalmad sincs, mi helyes. Magamról meg csak nem tudok lemondani, egy pszichopatát is képes lennék hazavinni, ha az sebesült, nos... főként ezért hiányzik apu, ő mindig visszarángatott, és segített racionálisan látni az életet, nagyon el vagyok veszve nélküle.
- Uhh biztos, dühösek lesznek, mert elvonom a vezetőjük figyelmét - nézek rá aggódva, egyben bocsánatkérőn is, hisz én vagyok, aki feltartja, és hát... oké, sejtem akad jobb dolga is, mint engem pátyolgatni, de most annyira jó ez a nyugalom, hogy nem szívesen mondanék le róla.
- Áá nem kell aggódnom emiatt, eddig nem szerettem bele senkibe, és olyas valakivel se találkoztam, akivel ez megeshet... - vonok vállat teljesen megkönnyebbülve, hogy legalább ez a veszély nem fenyeget.
- Önnek okoztak már fájdalmat így? - kérdezek rá mégis összevont szemöldökkel, mert valami azt súgja, azok a szavak tapasztalatból jöttek, és az nem jó. Tényleg rendes férfi, nem érdemli meg, hogy bántsák bárhogy is.
- Egyszer talán mégis rávehetné magát, hogy bemerészkedjen, és akkor majd én vezetem körbe Önt - vigyorgok rá, mert ezt azért illik viszonozni. Bár a városban hamarabb tud tájékozódni az ember, nem kevésbé veszélyes, mint itt kint, sőt... Ha a családunk helyzete nem lenne olyan, amilyen már rég nem lennénk itt. Bár nem hiszem, hogy máshol biztonságosabb lenne, de talán...
Idegesítő, hogy annyira szeretnék én is tenni valamit, mégse tudok, mert egyszerűen egy fegyvert képtelen vagyok a kezembe venni. De sose szerettem az erőszakot, amiből most egyre több van. Változtatnom kéne a felfogásomon, tudom, de ez nem megy annyira egyszerűen.
- Ez nem jó, így hogy fogom megvédeni magam? - pufogok elégedetlenül, épp hogy csak nem verem fejbe magam, amiért ennyire szerencsétlen vagyok.
- Mindig is utáltam az erőszakot, de ha olyan helyzetbe keveredek, ahol más nem segít... nos, akkor megszívtam - sóhajtok fel, megosztva az aggodalmam a férfivel is.
- Elnézést, nem akarom a saját problémáimmal traktálni, van így is épp elég baja - mert azért lassan észbe kapok ám, hogy nem körülöttem forog a világ, sőt.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-25, 21:15

Juliette & Auguste

Nem zavar, hogy nem bízik meg bennem, ez természetes, hiszen háború van, és elég félreeső helyen vagyunk, itt bármit megtehetnék vele, de nem fogok neki ártani. Soha nem bántottam még nőt, és nem most akarom ezt elkezdeni. A bizalmatlanságát tehát megértem, de azért reméltem, hogy egy kis mosolygással valamennyire azért elnyomom a bizalomhiányát, de úgy látszik tévedtem. Manapság luxus jót feltételezni az emberekről, ez az igazán szomorú dolog.
-Nehéz elhinni, hogy önzetlenül segítenék? – azért nem hittem volna, hogy ennyire meglepi őt ez. Egy férfinak alapvető udvariasság segíteni egy nőnek, de egy bajba jutott nőnek segíteni már kötelessége a férfiaknak. Háború ide, vagy oda, azért nem szabad mindent elfelejtenünk, néha igenis segíthetnénk a másiknak, nem mindig csak a saját jólétünkkel kéne foglalkozni.
Bólintok egyet, erre mit tudnék mondani? Az ígéretet be kell tartani, ő pedig ezt teszi, ami dicséretes dolog, de azért rossz hallani, hogy feladta volna, ha nem kötné az ígérete. Mindig küzdeni kell azért, amiben hiszünk, nem adhatjuk fel, mert ilyenkor valahol üresre iszák a poharukat a vereségünk hírére.
-Félek, ez lesz a vesztünk. – mondom a fejemet csóválva. A franciáknak mindig is az volt a hibájuk, hogy túl magasan hordták az orrukat, és erre mindig ráfaragtunk, a történelem pedig ismétli önmagát, úgyhogy bajban vagyunk.
-Ők a táborban várnak arra, hogy a vezetőjük lőjön valamit vacsorára. – mondom mosolyogva neki. Nem hinném, hogy nagy baj származhatna abból, ha elmondom neki, hogy én vezetem a csapatba vergődött embereket. Valamiért nem érzem őt olyan becstelennek, az pedig soha nem baj, ha eggyel több városlakó ismer engem. Viszont az böki a csőrömet, hogy mindenki azt hiszi rólunk, hogy egy szervezetlen bagázs vagyunk. Nagyon is rendezettek vagyunk, elképesztően sokat tervezgetünk, csak ezt nem hiszik el az emberek.
- A szerelem nem a szabadság a vége higgyen nekem! Viszont pokolian tud ám fájni, úgyhogy alaposan gondolja meg kibe szeret bele. – mondom neki szomorkás mosollyal. Nem is értem, hogy miért gondolja azt, hogy a szerelem a szabadság végét jelenti. Én Isabellel szabadabb voltam, mint valaha, de még a halála sem jelenti a szabadságom végét. Isabelle halála egy tüske bennem, amit nem akarok soha kihúzni, mert így örökre emlékszem majd rá.
- A várost soha nem ismertem igazán, valahogy én jobban érzem magam a természetben, de ha ön mondja, elhiszem, hogy csodálatos…volt. – ritkán jártam a városban régen, mostanában naponta járok be, hiszen intézni kell az ellenállás ügyeit, illetve embereket toborozni, beszédeket mondani, és a többi ezer dolog, tehát bőven kijut mostanában a városból nekem, de valahogy nem érzem otthon magam az utcákon, jobb szeretem az erdő ösvényeit taposni.
Felhúzom a szemöldököm a célzásra, aztán elnevetem magam. Igaz, ami igaz, az állatok sokszor túljárnak az eszemen, kezdem azt hinni, hogy kiismertek engem, és most próbálkozhatok valami újjal.
Elmosolyodok, mikor végül visszakozik a dologtól, én pedig nem akarom erőltetni, hiszen olyan nőnek tűnik, aki nem szeret fájdalmat okozni, ez pedig így rendben is van, nem kell, hogy fegyvert kapjon a kezébe, így át is vettem a vállamon az íjat, a nyilat pedig visszarakom a tegezbe.
-Jó látni, hogy van, aki nem fordult ki teljesen magából a háború miatt. – mondom neki kedvesen. Minden bizonnyal ilyen az alaptermészete, és remélem, hogy a háború nem nyomja rá a bélyegét még jobban szegény lányra. Igazán kár lenne érte.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-25, 18:51

Auguste &Juliette

Ja igen, bemutatkozni nekem aztán nem szokásom. Na nem azért, mert annyira alpári lennék, csupán a tömérdek fontos dolog mellett erről hajlamos vagyok megfeledkezni, elvégre nő vagyok, vagy mi a szösz.
De én se várom el tőle, hogy megmondja a nevét, ha zavarja ez a kis kellemetlenség, csak szóvá teszi, elvégre a férfiak hajlamosak oltári patáliát csapni minden apróság miatt, igen, nem egyszer voltam már tanúja. És még mi nők vagyunk hisztisek... hát persze.
- Miért akarna segíteni? Hisz nem is ismer - döbbenek le teljesen, mert elszoktam attól, hogy ezt csupán udvariasságból is mondják, és naivan azt hiszem, az illető tényleg segítene, csak mert neki se tetszik ez a szorult helyzet.
- Ha nem lenne az ígéretem, már rég feladtam volna - vonok vállat tőlem szokatlan mód, de hát ez van, apunak nem okozhatok csalódást, azzal én se tudnék együtt élni. Tény, hogy aki azt a mondást kitalálta, valóban okos, csak hát... én küzdök komplexusokkal, és igenis nehéz nekem megmagyarázni, hogy nincs igazam.
- Azért is vannak sokan odakint. Mindig is büszke nép voltunk - mélázok el, mert jócskán belenyúltam a történelembe, főleg azon részeibe, amik a hazámról szóltak.
- Akkor hol vannak a többiek? Nem egy csapatban vergődnek? - felvont szemöldökkel tekintek közben, mert azt mégis csak jó lenne tudni, ha nem is ketten vagyunk. Nem, nem bízok a férfiben, bármennyire is rokonszenves, nem tudok szemet hunyni a háború felett, se a rengeteg idegen felett, akik ki tudja, milyen szándékkal jöttek erre.
- Szerintem senki nem olyan ostoba, hogy véget vessen a saját szabadságának, persze csak, ha nem szerelmes - vigyorodok el, mert én így vallom. Persze az a hülye érzés okozója mindennek, és én nem szeretném megtapasztalni, de ha egyszer mégis sikerül, úgyis felesleges lenne harcolnom ellene.
- Pedig a város szebb.... volt - csüggedek el megint, mert én meg a város összes zeg-zugát ismerem, néha még azokat is, amiket nem szabadna, de mentségemre legyen mondva, sokszor követtem aput.
- Igen, néha meglepő, hogy egy állat okosabb egy embernél - kuncogok halkan, mert mit szépítsek? Előfordul, sőt nem is olyan ritkán.
- Neeem, dehogy.... csak.... látszólag olyan könnyű - jövök egyből zavarba. Még hogy én ártsak bárminek is, arra sose lennék képes, mert... egyszerűen nem. A férfiak dolga, hogy lecsapják a pókot, a mi dolgunk az, hogy hisztizzünk, miért ölte meg.
- Na, jó... azt hiszem, fel is hagyok a vadászkarrieremmel, mielőtt még komolyabb kárt tennék itt bármiben - akad meg félúton a kezem, mert valahogy még azt a nyilat se vagyok képes elvenni. Persze, ez roppantmód méltányolandó, de ha önvédelemről van szó... akkor minden bizonnyal megszívtam.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-21, 18:38

Juliette & Auguste

Most jut csak eszembe, hogy a még a hölgy nevét sem tudom. Talán nem is baj, de nem hinném, hogy a nevem hallatára elfutna, vagy hasonló. Nem vagyok én olyan félelmetes, a hírnevem se az. Lehet, hogy izgulni is felesleges, hiszen nem hallott még rólam. Bármi megtörténhet, de egyelőre kedvemre való az anonimitás. Persze, jobb mikor az archoz egy név is társul, de könnyen lehet, hogy ezek után nem futunk többet össze, akkor minek traktáljam őt a felesleges részletekkel? Aztán még ott van az is, hogy nem akarom őt bajba sodorni, nem lenne jó, ha összefüggésbe hoznánk velünk szegényt, hiszen nem tehet róla, hogy összetalálkoztunk. Még csak azt se tudom, hogy milyen érzelmeket táplál az ellenállás iránt, meglehet, hogy sületlenségnek tartja az egészet, vagy a másik véglet, hogy számít ránk. Nehéz kiigazodni az embereken, ezekben az időkben pedig nem szívesen találgatok, inkább igyekszem biztosra menni minden téren.
Nem tartom hibának, hogy nem ért a fegyverekhez, sőt inkább ez egy erény, hiszen így legalább nem kell bántania senkit, de a nőknek nem is a háborúskodás a dolguk. Láttam már nőket a seregben, nem azt mondom, hogy nem odavalóak, szerintem nem is kéne harcolnunk egymással, a férfiaknak is felesleges lenne harcolnia. Valami van velünk emberekkel, mert imádjuk a vérrontást, a harcot. Ugyan ki nem szereti a hős Akhilleusz történetét, ki egymaga foglalta el Trója partjait? Vagy Odüsszeusz ravasz tervét, mivel bevették Tróját? Én is imádom azt a történetet, nem vagyok én sem kivétel, de azért próbálkozom a dolgokat vérrontás nélkül megoldani.
-Sajnálom, nem lehet könnyű önnek, bárcsak tudnék segíteni! Ne mondja, hogy nem elég erős, hiszen még mindig állja a sarat, nem igaz? Az élet sokféleképpen próbára tehet minket. Vagy nem történik semmi, vagy minden egyszerre történik. Önnek az utolsóval kell szembenézni, de nem feledje, hogy nem az erős, aki soha nem esik el, hanem, aki mindig fel tud állni. – Niccolo Machievelli. Nagyon okos és művelt ember volt, ez az utolsó mondat is tőle származik. Remekül megtudta a dolgokat magyarázni és igaza is volt. Tényleg sajnálom szegény nőt, hiszen nem lehet könnyű, hogy ilyen fiatalon kell eltartania családját. Jó embernek tűnik, és nagyon igazságtalan az, hogy mindig a jó emberek bűnhődnek, míg a rosszak élnek tovább.
- Örömmel hallom, hogy ezt mondja. Minden ütés egyre erősebbé kell, hogy tegyen minket. A szabadság velünk született jogunk, senkinek nem áll hatalmában ezt elvenni tőlünk, megalázni ezzel minket. – Jó érzés hallani, hogy vannak olyan emberek, akik nem hajlandóak megtörni. Mindenki ezt mondogatja, de a döntő pillanatban mindannyian megtörnek, mert félnek. Ezek az emberek élvezik azt, amit csinálnak, hogy megtörhetik az ember lelkét, mert ezáltal uralkodhatnak fellette. A darwini szabályok szerint élnek, miszerint csak a legerősebbek maradhatnak életben, a gyengék elhullnak.
- Fájdalmas dolog a háborúról beszélgetni, de manapság az embereknek ez az egyetlen témájuk. De, hogy a kérdésére válaszoljak, igen, én az ellenállókat választottam. – lehet, hogy nem volt valami okos ötlet ezt elmondani, de nem hinném, hogy majd árulkodik rólam. Nem kenyerem a félrevezetés, nem akartam hazudni, amúgy sem olyan rossz, ha az ember elllenálló, hiszen mi a várost szolgáljuk, az emberek érdekeit.
- Megértem, az embereknek nem a házasság és boldog családi élet jut először eszükbe manapság. – mondom neki mosolyogva. Igen, lejött nekem, hogy nem az a kicsapongó jellem, de ez nem feltétlenül rossz, hiszen így legalább nem érik majd őt csalódások.
Örömmel nyugtázom, hogy belém karol, ezek szerint nem estem túlzásban, a barátaim még sem ugrattak. Majd megköszönöm nekik ezt a tanácsot, igazán hasznosak tudnak lenni ezek a kicsi apróságok.
-Szinte naponta, az egész életemet szinte ebben az erdőben éltem le, úgyhogy akár az otthonomnak is nevezhetném. – válaszolom neki mosolyogva. Szeretem az erdőt, főként télen, akkor az egész sokkal szebb és nyugodtabb, legalábbis az én szememben.
- Könnyen meglehet, hogy igaza van, néha kilométerekről képesek kiszagolni, hogy valaki felírta őket az étlapra! – nevetem el magam. Komisz egy állatok az erdőben tanyázó vadak, és engem is jól ismernek már generációk óta. Több, mint húsz éve vadászok itt naponta, és bár sokszor volt, hogy üres kézzel tértem haza, azért kivettem a részem abból, hogy kevesebb veszélyes állat legyen itt. A farkasok főként azok, kiket nagyon nem kedvelek, de meg kell jegyezni, hogy gyönyörű állatok. Bárcsak betudnék egyet idomítani, de ez csak képzelgés, egy elérhetetlen álom.
- Fel szeretne csapni vadásznak? Nos, nem látom okát annak, hogy megtagadjam öntől a tudást, úgyhogy szíves-örömest megmutatom önnek! – mondom neki mosolyogva. A kezembe veszem az íjam és már kezdem is a bemutatót. – Először is remélem, hogy ön jobbkezes, mert ezt a darabot jobb kézre tervezték. A lényege, hogy a nyíl a végződése úgy van kialakítva, hogy rálehessen illeszteni az íj húrjára. Ráilleszti, meghúzza a húrt, aztán elengedi. Idő kell mire hozzászokik az ember, hogy mennyire kell meghúznia a húrt, ez már csak gyakorlás kérdése. – fejezem be, bár a nyílvesszőt nem lőttem ki, elmutattam a komplett mozdulatsort. Azért ennél kicsit bonyolultabb a dolog, de a laikusoknak tökéletesen meglehet így is mutatni. Nekem is így magyarázta az idegen, aki megtanított íjászkodni. Átnyújtom neki az íjat és egy nyílvesszőt. Az embereknek mindig sikerül kilőni a nyilat általában,csak ilyenkor alig pár métert repül. Én hónapokig csapkodtam vizet, hogy a tenyerem ne készüljön ki a folytonos erőkifejtésekre, mert könnyen tönkre lehet vágni az ízületeket.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-21, 15:04

Auguste &Juliette

Még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy nekem fegyver kerüljön a kezembe, ne adj Isten, használnom is kelljen azt, úgyse lennék rá képes. Szerintem a szüleim elrontottak valamit azzal, hogy a széltől is óvtak, ezért lettem ilyen... aki már attól összerezzen, ha valaki felemeli a hangját. Persze nem mindig vagyok ennyire nyámnyila, az igazamért a végletekig képes vagyok kiállni, ha arról van szó.
Fenntartásaim még mindig vannak, annak ellenére is, hogy nem kételkedem abban, élve maradok, kicsit feszélyez a tudat, hogy az idegen tud bánni a fegyverekkel, épp emiatt talán, mintha fel is néznék rá.
- Értem, és tudom, csak ez bonyolult.... Az anyám haldoklik, a testvéreim nyolc és tíz évesek, nem képesek ellátni magukat, és rám szakadt minden... én... én meg nem vagyok elég erős ehhez... - sóhajtok fel a könnyeimmel küszködve, már pedig nem szeretném itt elsírni magam. Igazat adok a férfinek, becsülöm is apám, csak... túl nagy a felelősség, és én erre még nem állok készen, hisz bár papíron felnőtt vagyok, amúgy korántsem.
- Nincs olyan ember, aki engem megalázkodásra kényszeríthetne... - jelentem ki dacosan, még az állam is felszegem, mert az lenne az utolsó, hogy én meghunyászkodjak. Büszke teremtésnek neveltek, és soha nem tettem semmit, ami miatt szégyellnem kéne magam. De elkap a düh, nem értem az embereket, nem tudom felfogni, mit élveznek abban, hogy ártatlanokat tesznek tönkre.
- Önnek köze van az ellenállókhoz? Bevallom, nem sokat hallottam róluk... nem nagyon szeretem boncolgatni a háborút... nehezen érint... - nem is tudom, miért tört rám a radikális őszinteség, afelett meg már lazán szemet hunyok, hogy felettébb szánalmat keltő nőként lettem elkönyvelve. Bizonyára így is van.
- Ezt egy férfiről nehezebb elképzelni. Apám mindig összeszedett, és hát... ő az egyetlen a közelemben ami a másik nemet illeti, leszámítva persze az öcsémet - jövök zavarba, mert épp burkoltan közöltem, hogy nem csak nem értek a férfiakhoz, de még kevés tapasztalattal is rendelkezem velük kapcsolatban, ami nem feltétlenül rossz, legalább is számomra.
Belekarolok az idegenbe, akitől már annyira nem is tartok, hisz ha bármi terve lett volna velem, csak nem várt volna idáig, nem? Azért persze figyelek, mert fő a biztonság.
- Sokszor jár erre? - feleslegesnek érzem feltenni a kérdést, de hát mégse ballaghatunk csendben, én am úgyse vagyok olyan lány, aki képes huzamosabb ideig meg se szólalni.
- Vagy csak ők is érzik a fenyegetést - elvégre, benne van az ösztöneikben, legalább is azt hiszem.
- Megmutatja, hogy kell azt használni? - fejemmel a nyíl felé bökök, mert azt kevésbé tűnik veszélyesnek, na meg... rajtunk kívül elvileg senki nincs, csak nem csinálhatok akkora kárt.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-21, 08:00

Juliette & Auguste

Szerencsére nem él a kínálkozó lehetőséggel, hogy elvegye a fegyveremet, de arra legalább jó volt a felajánlás, hogy megmutassam megbízhat bennem, ha nem is akar, de nem kell félnie tőlem. Az ilyen időkben nehéz meglátni a jót az emberekben, de mindig üdítő érzés, ha valaki képes erre. Nem arra gondolok, hogy bízol a szomszéd öregasszonyban. Hanem, ha valaki fegyverrel lesétál ide, te mégsem hiszed egyből azt, hogy lefog lőni. Nekem nehezemre esik megbízni az emberekben, előbb jobb szeretem őket tesztelni, hogy lássam megbízhatóak-e. Én nem érem be szavakkal, ilyen téren bizonyítania kell az embereknek felém, ahogy nekem is feléjük. A bizalom csak akkor jó, ha mind a két fél, vakon hisz a másikban, nekem pedig nagyon fontos a bizalom kérdése. Abból, hogy még ki is neveti a dolgot, miszerint ő nála fegyver legyen, arra következtetek, hogy egy olyan emberbe botlottam, kinek nem kenyere az erőszak. Ez egy remek dolog, de sajnos végzetes is lehet. Nem mondom, hogy engem kényszerítettek a fegyverragadáshoz. Nem, önszántamból ragadtam magamhoz fegyvert, mert tudom, hogy szavakkal nem lehet kivívni a szabadságot. Mondhatok amit akarok, de az embereknek tettekre van szükségük, hogy lássák van remény, addig nem szabad elültetni bennük a remény csíráit. A szavaknak nagy ereje van, de nincsenek mindig az ember segítségére. Az eszmék és ez által a szavak is golyóállók, de az ember nem az. Az embernek világéletében útmutatásra volt szüksége, hogy cselekedjen, tettekre, hogy higgyen. A szavakkal meglehet őket győzni, de tettekre van szükség arra, hogy melléd is álljanak. Ezekben a veszélyes időkben könnyű megfeledkezni a méltóságunkról, mégis ez az egyetlen dolog, ami végig megmarad nekünk, az utolsó darabka bennünk, ami szabaddá tesz minket.
-Igen, egy apának első a családja, de ez ugyanígy igaz önre, az anyjára, és a testvéreire, ha vannak. Az ön apja nem hagyta cserben magukat, ha netalántán ezt gondolná. Éppen ellenkezőleg, önöket védi. Nehéz megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy azzal véd meg minket valaki, ha el hagy minket. – köpenyegforgatónak érzem magam most, hiszen én elszöktem a katonaságból. Ezért sem akarom, hogy azokat kritizálják, akik megtették azt, amit én nem mertem. Van nekem indokom, de sajnos nem elég meggyőző mások szemében. Már csak azért sem szabad hibáztatni az apját, mert besorozták. Ha önkéntes lenne, akkor lenne joga haragudni rá, de így nem.
-Az ellenállók nem támadnak ártatlan emberekre, de igaza van, háborús időkben az értékrendek felcserélődnek. Persze, hogy hiba, de az ember mindig hibázik, hol nagyobbat, hol kisebbet. A mi feladatunk lenne, hogy megvédjük az örökségünket, amit az őseink hagytam ránk, ehelyett porig akarják rombolni a világunkat. Elvárják tőlünk, hogy megalázkodjunk, és félő, hogy sikerül elérni a céljukat. Ezért törnek ajtót önre, hogy rettegésben tartsák, hogy megmutassák nincs más út, csak a megadás. – szeretek beszélni, főként a háborúról, és jó érzés úgy beszélgetni valakivel erről, hogy nem ismeri a nevemet. Egyszerre hízelgő és sértő az, ha az emberek ismerik az arcom és a nevem. A nevemet valószínűleg mindenki ismeri, de az arcomat már kevesebben, bár így is túl sokan. Nem baj, nem akarok elbújni, de azért jólesne, ha nem kéne mindig a hátam mögé néznem.
-Nem szükséges bocsánatot kérnie, teljesen érhető a dolog. Jó magam is néha megfeledkezem magamról! – mondom neki mosolyogva. Példának okán a mai nap, de a háború, az emberi gyarlósság, csupa olyan olyan dolog, amin feltudom kapni a vizet.
- Ebben igazat kell adnom önnek, vétek elmenni ilyen sok szépség mellett! Kérem, kövessen, körbevezettem önt! – mondom neki mosolyogva, és felé tartom a kezem, hátha elfogadja és belém karol. Így szokás nem? Mikor körbevezetsz valakit, ezt így szokták, ezt hallottam a cimboráktól, bár lehet csak ugrattak, én pedig most jól bedőltem nekik.
- Vadásztam bizony, de ne aggódjon, úgy érzem ma a vadak elbújtak előlem! – mosolygok rá. Bezony, eddig egyet sem láttam, ami kifejezetten fura, de várhatnék még, hiszen inkább élvezem egy hölgy társaságát.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-21, 07:01

Auguste &Juliette

- Rendben, hiszek - biccentek mosolyogva, mert ennyi nekem bőven elé, Oké, sokszor megkaptam már, hogy naiv vagyok, de inkább maradok az, mintsem mindenkiben csak a hátsószándékot nézzem. Még a háború se tudott akkora csorbát ejteni a jellememen, csupán a nyakamra zúdult felelősség miatt fogok kisvártatva összeroppanni. A fene se hitte volna, hogy ennyire nehéz egyben és épségben tartani egy családot, mikor az egyetlen ép és életképes ember én vagyok.
Pont ezért kezdem egyre jobban tisztelni apát, bár még mindig nagyon dühös vagyok azért, mert a hazát választotta helyettünk, ettől függetlenül felnézek rá.
Persze a próbálkozásom mit sem ér, sose voltam túlzottan határozott, sőt úgy látom, bennem semmi olyan nincs, amit egy férfi értékelni tudja. Ezt sose tartottam problémának, valahogy egyszer se fordult meg a fejemben, hogy párt is kéne találni, mert mindig lefoglalt valami más, fontosabb dolog, talán ezért is vagyok huszonegy éves létemre egyedülálló, de ez engem egy cseppet sem zavar.
- Nem, dehogy, Isten ments.... Higgye el, jobb, ha az Önnél marad - nevetek fel, kissé talán ijedten, mert az én kezembe egy olyan veszélyes dolognak egyáltalán nem kéne kerülnie. Egyszerűen irtózom az erőszaktól, nem hogy még közöm legyen egy fegyverhez.
És ennyit a bátorságomról, de erről igazán nem tehetek, mindig is békeszerető ember voltam, a légynek se tudok ártani, bár mostanság nagy a késztetés, hogy ezen az elven változtassak, mégse visz rá a lélek.
- Csak azért, mert apámat is besorozták, de otthon nagyobb szükség van rá - sóhajtok fel, mert ennél burkoltabban nem tudom lemagyarázni, hogy azért vagyok itt, hogy hisztit csapjak, és hazarángassam apám, és valljuk be, ez így a maga valójában inkább hangzik szánalmasnak, mint bátornak.
- De ha az ember életébe kerülhet az, hogy ezt lássa, kicsit felcserélődnek az értékrendek, nem? Ha engem kérdez, ez az egész háború nagy hiba, utálom, hogy sehol nem vagyok biztonságba, ahogy azt is, hogy egyik pillanatról bukkannak fel az egyenruhások, hogy felforgassák a házunkat. Most komolyan, merénylőnek tűnök? - tárom szét a karom kissé ingerülten, aztán már hajtom is le a fejem, ugyanis tuti, hogy elpirultam zavaromban.
- Elnézést, mostanság egyre többször hagy cserben a hidegvérem - és tényleg bocsánatkérőn tekintek a férfire, mert eszem ágában sem volt mindezt a nyakába zúdítani, egyszerűen csak előtört.
- Mit szólna, ha megmutatná nekem ezt a helyet? Ha már egyszer itt vagyok, vétek lenne úgy elmenni, hogy alig látok valamit - vigyorodok el, persze abban bízva, hogy nem kezd el az idegen röhögni, és küld azonnal haza. Azt valahogy nem bírnám elviselni, na meg... furdalná az oldalam a kíváncsiság is.
- Vadászott tán? Biztos elijesztettem innen, mindent, ami él - kelletlenül húzom el a szám, mert nem volt szándékomban megzavarni őt, remélem ezzel a férfi is tisztában van.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-21, 06:33

Juliette & Auguste

Igen, határozottan meglehet érteni, hogy bizalmatlan irányomban, elvégre fel vagyok fegyverkezve, ő nála pedig nincs semmi fegyver. Az ő helyében én is hasonlóképpen érezném magamat. Hallottam híreket, hogy máshol néhány deka kenyérért már ölik egymást, de van még, hogy ok sem kell nekik. Borzasztó, hogy idáig jutott a világ, de legalább itt még nem ilyen vészes a helyzet. Elmosolyodom a lány kérdésére és színpadiasan bólintok egyet.
-Igen, belátom, hogy a körülmények ellenem beszélnek, de higgyen nekem mikor azt mondom, hogy nem áll szándékomban önt bántani. – felemelem kissé a kezeimet, nem akarom én elriasztani szegényt. Ritkán találkozok emberekkel, főként nőkkel, miközben az erdőt járom. Vadászni nagyon kevesen járnak ki, sétálgatni pedig ez a hely túl veszélyes. Nem hinném, hogy ok nélkül jött ide ez a fiatal leányzó. Okos taktika, próbál keményen és határozottan fellépni. Ez nagyon okos és célravezető lépés lenne, ha bántani akarnám, de ugye ez nekem meg se fordult a kobakomban. Dolgozik az agyam azon, hogy mégis miként nyerjem el a bizalmát. Nos, ahogy ő is láthatja nem lőttem le, pedig megtehetem volna. A szavakkal nem tudom mennyire megyek, van aki alapjaiban véve bizalmatlan, azokat szavakkal nem lehet meggyőzni, tettek kellenek. Nem tudom, hogy ő mennyire óvatos és bizalmatlan így úgy döntök, hogy megpróbálkozok tettekkel is. Az övemen lógó pisztolytáska felé mutattok. – Szavamat adom, de az nem elég, esetleg jobban érezné magát, ha odaadnám a pisztolyomat addig, míg tart ismeretségünk? – tudom, hogy nem szabad mások kezébe fegyvert adni, főleg nem a sajátodat, de nem érzem a lányt olyan veszélyesnek, hogy félnem keljen tőle. Nem néz ki úgy, mint aki csak alkalomra vár, hogy lepuffanthasson egy szegény vadászt. Nem tudom mennyire ért a fegyverekhez, de egy próbát mindenképp megér feltételezni, hogy nem valami sokat. Ha elfogadja a pisztolyt, akkor kibiztosítva adom neki, hogy véletlenül se lőjön le, ha megijed, de azért titkon reménykedek benne, hogy nem veszi el a fegyverem. Kissé meztelennek érezném magamat nélküle.
-Jó magam nem hallottam ezeket a híreket, de kell, hogy legyen bennük valami, ha ön ennek ellenére is itt kóvályog. – válaszolom neki mosolyogva. Ha itt tényleg katonák vannak, akkor nem ártana meghúzni magunkat, nem szeretem, ha üldöznek engem. Mindenképp utána kell majd ennek néznem, hiszen már sok képtelen dolgot hallottam, ami igaznak bizonyult, akkor ez miért ne lehetne az? Kíváncsi vagyok, hogy a híresztelések ellenére mit keres itt ez a fiatal hölgy, de nem szabad túl kíváncsinak lenni, könnyen az ember vesztét okozhatja.
-Az embereknek nem szokásuk erre kóborolni, bármikor beleütközhetnek egy katonába, vagy ellenállóba, így inkább távol tartják magukat a helytől. Ha engem kérdez, akkor ez nagy hiba, hiszen gyönyörű hely ez, vétek nem megcsodálni. Nos, pontosan mit szeretne, hova vezessem el? – kérdezem tőle mosolyogva. Talán evidens lehet, hogy haza, de szerintem nem azért jött el idáig, hogy most visszaforduljon, de lehet félreismerem, és mást sem akar jobban, mint hazajutni.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-21, 05:46

Auguste &Juliette

Túlzás lenne azt mondani, hogy repes a szívem találkozás miatt, bár legalább egyedül nem vagyok. Mindenestre, nem tudok szemet hunyni a tény felett, hogy a férfinél fegyver van, és csak a szerencsének köszönhetem, ha nem próbálja ki rajtam.
Utálom ezt a bizalmatlanságot, tőlem mindig is messze szállt, most mégse engedhetem meg magamnak, hogy feltétel nélkül bízzak meg az idegenekben, mert megüthetem a bokám, és nincs, aki vigyázzon a családra.
De eltévedtem, és bár bizonyára sokkal imponálóbb lenne, ha a határozott, félelmet nem ismerő nő látszatát kelteném, nem megy.
- Ugye tisztában van vele, Uram, hogy nehéz ebben a jó szándékot látni, tekintve, hogy fegyvert visel? - próbálok határozottan fellépni, de mit sem segít a helyzetemen, hogy egy látszólag teljesen kihalt helyen vagyok, egy esetleges pszichopatával. Persze nem könyvelem el annak, bár vélhetőleg ez lenne a legjobb megoldás, mert úgy nekem is könnyebben menne, hogy meghúzzam magam.
- Mindenesetre, úgy tűnik tényleg az Ön segítségére szorulok, így hát, ha szavát adja, hogy nem kerülök közelebbi viszonyba azzal ott, hálásan megköszönöm a segítségét - egy halvány, de valóban hálás mosolyt küldök a férfi felé. Nemm intha kevésbé érezném magam feszélyezve, de azért mégse rontott egyből nekem, ami épp elég ok arra, hogy megelőlegezzem neki a bizalmam.
- Az a hír járja, hogy a katonák itt környéken szálltak meg, de nem igaz, ugye? - kérdem száraz, beletörődő hangon, mert nekem nem úgy tűnik, hogy itt bárki tábort vert volna.
- Furcsa, mióta az eszem tudom, itt élek, mégse jártam még a város ezen részén - megengedem magamnak, hogy körbeforduljak, szép lassan, megfigyelve mindent, ami a szemem elé tárul, még el is mosolyodok, mert háború ide, vagy oda, ez itt tényleg szép.

Tárgy: Re: Auguste & Juliette 2014-04-20, 20:07

Juliette & Auguste

Néha nagyon kis apróságokon feltudom kapni a vizet. Nem jellemző rám, hogy hirtelen dühbe gurulok, de néha azért kell egy kis egészséges őrjöngés. Ez a mai napom is ennek fényében telt. Sikerült belesétálnom az egyik saját vadászcsapdámba, ami nem csak idegesítő, de meglehetősen kínos is. A lényege az volt, hogy valaki beleakadjon és egy fán lógva várja a jöttemet. Nos, nem így lett, hanem én sétáltam bele és majd két órát lógtam fejjel lefelé, mire sikerült elvágnom a kötelet, mert ugye a kés a földön landolt. Aztán még estem is egy pár métert, úgyhogy egy órát még ott feküdtem és szidtam mindent, ami eszembe jutott. Persze, én vagyok a hibás, emlékezhettem volna arra a fránya csapdára, de éppen lekötöttek a gondolataim. Most késésben vagyok az étellel, ugyanis megígértem a barátaimnak, hogy ma vadászok valami finomat. Íj és pisztoly van nálam, nem hinném, hogy katonákba botlok, eddig nem szoktak eljönni. Zavartalanul tehettem, amit szeretnék, de most már kétszer olyan óvatosan, nem akarok megint a saját butaságom áldozatául esni. Még szerencse, hogy senki nem volt ott velem. Az embereknek van egyfajta véleményük rólam, nem tenne jót a hírnevemnek, ha kiderülne, hogy csapdába csaltam saját magamat.
Az embernek vannak bizonyos kötelezettségei. Van amelyik már születése óta köti őt, van amit magára vállal akarva-akaratlanul. A családi kötelezettségek már születésünk óta kötnek minket. Feladatunk, hogy védjük és szeressük a családunkat. Felvenni pedig bármit lehet. Könyvtáros vagy és azért felelsz, hogy visszahozzák a könyveket. Jómagam esetében pedig embereket irányítasz, hogy az ide nem tartozókat kiűzd erről a csodás helyről. Avignon sem a régi már. Fiatalabb koromban szebb volt, nyugodtabb, az egész hely, mintha egy meséből született volna. Most pedig felütötte itt is a fejét az emberi gyarlóság. Nem tudod, hogy kiben bízhatsz, ki ad el téged, vagy szúr hátba egy sötét sikátorban. Nem mondom, hogy szent emberek lakták ezt a várost, de sokkal jobbak voltak, mint most. Igen, tudom, hogy az ember csak annyira jó, amennyire a helyzet azt megengedi, de azért én már túlzásnak tartom az itteni állapotot. Miért kellett ezt a békés várost így felforgatni?
Felkapom a fejem a hangra. Van a futásnak egy jellemző hangja, ahogy törnek a láb alatt a gallyak, ezt pedig egy vadász füle nem hagyja figyelmen kívül. Azonnal a hang irányába indulok el sietve, de ügyelek arra, hogy minél halkabban tegyem ezt meg, hiszen nem akarom, hogy a vad elmeneküljön, utálok versenyt futni az állatokkal. Ők erre vannak beprogramozva, erre születtek, engem nem a folyamatos menekülésre terveztek. Sikerül a hang közelébe érnem és már készülök is. Leguggolok és előkapom az íjat, majd célzok, de nem engedem el a húrt. Egy fiatal lányt pillantok meg, akin látszik, hogy eddig futva jött. Vajon mi elől menekült? Katonák üldözték,vagy talán csak szeret futni? Leeresztem az íjat, nem tűnik veszélyesnek, nem hinném, hogy előkapna egy pisztolyt és lelőne ok nélkül. Pisztoly azért lehet nála, manapság mindenkinél van, úgyhogy akkor ahhoz kéne magam tartanom, hogy ne adjak okot neki a vérrontásra. Kicsit tovább figyelem, ahogy ide-oda kapkodja a fejét, és már tiszta is a kép: eltévedt. Egy bajba jutott nő, akinek segíteni kell, kötelességem neki utat mutatni. Kicsit közelebb megyek, de még mindig rejtve maradok. Sikerül zajt csapnom, ugyanis hirtelen megindul, ebből pedig nem tudok másra következtetni, minthogy meghallott engem. Átvetem a vállamon az íjat és kijövök a fák takarásából kicsivel mögötte.
-Elnézését kérem hölgyem, de úgy látom ön eltévedt. Szívesen segítek önnek, jól kiismerem magamat itt! – mondom és a legmegnyerőbb mosolyomat varázsolom az arcára. Nem tudom, hogy ez mennyiben segít, hiszen arcomat csuklya takarja, de rögtön hátra is vettem. A többieknek úgy tűnik várnia kell a finom falatokra, de biztos megértik, ha elmesélem, hogy egy hölgy miatt késlekedtem.

Tárgy: Auguste & Juliette 2014-04-20, 15:56

Juliette & Auguste

Mit tesz az ember lánya, ha kap egy fülest arról, az apja a közelben van? Ott hagy csapot-papot, és dacolva a körülményekkel, meg úgy mindennel, ami akadályozhatná, indul a felkeresésére.
Vagy ennyire elvetemült csak én vagyok? Képes vagyok átszlalomozni a katonák között, de nem érdekel, még a tiltott területre is bemennék, ha ezzel haza tudnám hozni apát. Mégse megy nekem, nem tudom kézben tartani a családot, ebben a bizonytalanságban, nem. Nem vagyok elég erős, hiába akarom annak mutatni magam, ezzel senkit nem tudok beetetni, még a tulajdon húgom is mögém lát.
Értem én, hogy első a haza, de a család fontosabb mindennél. Anyu nagyon rosszul van, Daphne agyát hülyeségekkel tömik, Jean meg megint meg akart szökni, mert a fejébe vette, hogy minden miatta van. Vagyis amiatt, hogy nem ette meg a sajtkrém levest. Ráadásul időszűkében vagyok, és ha így megy tovább, kereshetek valami állást, hogy anyám gyógyszerei mellett enni is jusson, de a helyzet miatt, ez egyre csak lehetetlennek tűnik.
Kíváncsi vagyok, a tüdőm mikor fogja azt mondani, álljak meg, de egyelőre ez nem következik be. Csak futok a fák között, abban bízva, nem csak egy újabb pletyka megint, hogy itt állomásoznak. Nem egy röppent már fel, és igen, voltak olyan ostobák, hogy be is dőltek némelyiknek, így az óta se láttuk a színüket se. Én se lennék ennyire botor, ha nem lennék kétségbeesve.
Elegem van a háborúból, a bizonytalanságból, az erőszakból meg főleg. Elegem van, hogy folyton hátra kell néznem, ha kilépek a házból, hogy mindenkit bizalmatlanul kell vizslatnom, mert nem tudhatom, mikor ránt fegyvert. Ez a hely nem ilyen volt, békésebb volt bármelyik városnál, erre meg… Lelassítok, mert rá kell jönnöm, fogalmam sincs, hová kerültem. Egy biztos, egy árva lelket nem látok itt.
Ez mondjuk azért megnyugtató, mármint, hogy rajtam kívül látszólag senki nincs, de akkor jön a kérdés, hogy jutok én vissza? Persze, mert Juliette-nek megint el kell bambulnia, és inkább fortyogni egy sort magában, mintsem felnőtt módjára viselkedjen, kezdve azzal, nem hagyja ott két testvérét, és indul el egy kósza pletyka hatására.
Sose jártam még erre, a városnak ezt a részét egyáltalán nem ismerem, mert féltem erre járni, nem tudom, miért, de most a félelemérzet elmarad, helyét a kíváncsiság veszi át, főleg, hogy zajokat is hallok. Tehát mégse vagyok egyedül. Nem, még véletlenül se fordulok vissza, sokkal inkább megyek abba az irányba, ahol az embereket sejtem.

Titkosított Akta

» Juliette & Théodore
» Auguste Dumont
» Juliette Le Châtelier
» Adeline & Auguste
» Ösvények

Auguste & Juliette

Auguste & Juliette

Similar topics

Similar topics