Van egy kis gondom a kórházakkal. Kifejezetten nem szeretem őket. Lehetőség szerint nem jöjjön a közelembe orvos, ne tapogasson, ha hallgatgasson, ne vegyen mintákat, ne bökjön tűket belém.
Ugyanakkor a nővérkék ellen nincs kifogásom. Főleg akkor nincs, ha a kórházon kívül lehet velük összefutni.  Legyenek mosolygósak vagy éppen komolyak, szőkék vagy barnák, mindenhogy tetszenek. Illetve, azért mindennek van határa, mondjuk, a negyven alattiak tetszenek. Fölötte már kicsit bizarr lenne a dolog. Nem túl szívesen bújok olyan korú nővel össze, aki akár az anyám is lehetne.
Nem mintha most az összebújás lenne napirenden, de muszáj valamivel elterelnem a gondolataimat. Nem hinném, hogy a vizsgálat annyira kellemes lenne.
Van itt némi ellentmondás azért, hiszen eredetileg állatorvos akartam lenni, nem undorodom a vértől, nem kezd velem forogni a szoba, tudom, hogy az egész végül is arról szól, hogy segítsenek a sebesülteken, a betegeken. De akkor sem szeretek a tű boldogtalanabbik végén lenni. Más, ha én böködök és megint más, ha engem böködnek.
Ugyanakkor nincs mit tenni, ezt az izét valakinek meg kell mutatnom.
Magamban reménykedem, hogy semmi különös nem fog történni. Csak ránéznek. Ennyi. Vagy maximum megérintik. Ennél több nem történhet. Adnak rá majd valamilyen krémet. Vagy port. Sebtapaszt. Buksisimit. Ha jófiú leszek, esetleg még nyalókát is kapok. Ha csinos nővérke lenne, akkor értékelném a felnőtt változatot is.
Mivel nem akarom, hogy a laktanyában híre menjen a dolognak, így inkább a városi kórházat részesítem előnyben ebben az esetben. Ők kevésbé mernek kérdezősködni egy katonától, legalábbis ebben reménykedem. Nem csak arról van szó, hogy kínos lenne elmesélni, mi történt, de valójában azt sem tudom pontosan, mennyire kell titokban tartani a dolgot, ha egyszer bárki bármikor ugyanígy járhat, akár véletlenül is.
– Kíváncsi leszek, akkor mit fognak mondani – dünnyögöm magamban, ahogy belépek a klinika kapuján.
A portás furán néz rám, valószínűleg észrevette, hogy magamban beszélek, de azért elirányít a sebészetre, legalábbis reménykedem, hogy oda, és nem az elmeosztályra.
A lépcsőn felmenve szerencsére valóban a sebészeti osztályra érek, belököm a lengőajtót, és körülpillantok. Fekete-fehér mozaik padló, tisztára súrolva, zöld olajlábazat, meszelt falak, és fertőtlenítőszag.
Az egyik ajtón egy fiatal nővér lép ki, barna haja szigorúan összefogva, a fehér egyenruhája végig begombolva, alul is és fölül is, nekem olybá tűnik, ő maga a megtestesült profizmus.
Újra megnézem, kissé alaposabban. Fiatal, talán velem egykorú lehet, és meglehetősen csinos, ezt még a ruha egyszerű szabása sem tudja elrejteni. És hála az égnek, nem apáca! Bár amúgy semmi kifogásom a kedvesnővérek ellen, hiszen valamennyien képzett és odaadó ápolónők, de azért velük szemben mindig feszengek kicsit. Egy apáca mégiscsak tabu.
– Elnézést nővér! Talán tudna nekem segíteni, ha lenne szíves – próbálkozom udvariasan egy kedves mosollyal.
Ha mázlim van, lehet, hogy ő is el tud látni, és orvos sem kell. Bárcsak úgy lenne!