Ez nem is akkora probléma, a komoly nők erőt és határozottságot sugalnak, csak pont azért  nem lehettem velük sohasem együtt, mert a végén még magamat is komolyan kellene vennem. Amikor megismertem a fiatal nőt, akkor elég gyorsan egymásra hangolódtunk, még a vitánk is egyfajta parázzsal működtek, képesek voltunk egymást úgy inspirálni, hogy az ne szakadjon veszekedésbe, vagy még rosszabb, hajtépésbe. Most itt van a maga felnőtt csodájában, és ismét rá kell döbbennem, annak idején nagyon is meg tudott fogni a személyisége, az már csak hab a tortán, hogy milyen csinosan rángatja felfelé a szemöldökét, ha nagyon meg akar róni valamiért.
- Felnőttünk közben mindketten, de ez esetedben alig érezhető, hiszen hat éve sem kislánykint gondoltam rád. – Megemberesedtem, izmosabb lettem, és ami fontos, felelősségteljes, parancsokat osztogató katona vagyok, más kérdés, hogy amúgy megvannak a terveim, amik nem függnek össze szorosan a város vagy akár a britek érdekeivel. Észreveszem a zavarát, miszerint távol áll tőle az erőszak azon formája, hogy itt úgy társalogjunk, hogy az ölemben ott figyel a halált hozó puska. Félreteszem, úgy talán fesztelenebbé válik a hölgy is. Fent gyorsan cserélek, egy pisztoly azért nem árt, a háború hevében nem várhatja el, hogy katonaként ne legyek felszerelkezve, de talán nem annyira nyomasztó, mintha úgy  néznék ki, mint aki csatába siet. Ő nyílván nem tudja félretenni azt, aki, tudása állandóan ott van a fejében. Tudósként keltik fel az álmából, nála nincsen olyan, hogy civil. Én időnként ezt meg tudom tenni, ha a helyzet úgy kívánja.
- Azt biztos, hogy igen régi múltra néz vissza a vidék. Még olyat is hallottam, hogy valahol a vízpart környékén egy szunnyadó vulkán van. – Vonom meg a vállamat, ahogyan őt hallgatom. Nem sok időm van, mert vissza kell sietnem a barrakokba, hogy elindítsam az egységem napját, állítólag valami húzós feladat vár ránk. A karomat nyújtom a nőnek, aztán be is lépdelünk az étkezőbe.

Walter & Maddie

Túl korán találkoztunk a lánnyal, akivel akkor nagyon jót sikerült beszélgetni, meg hemperegni is, viszont utána kettészakított mindent a forrongó Európa. Nem sokkal a találnánk után választottam, anyám útját követtem, majd miután megkaptam a parancsomat, el is indultam, hogy megkezdjem a kapaszkodást az angol hadsereg ranglétráján. A háború előszele alapján már biztos volt, hogy jól kell időzítenem, és mikor Németország megtámadja a lengyeleket, már bevethető, magas rangú tisztként kell az angol parancsokat osztogatnom. És most ismét találkozunk, nem is hat évnek, de tizenötnek tűnik, annyi történt velem, és bizonyára vele is.
- Igen, ez aztán tetszett benned. – Bólintok magabiztosan, és egyben olyan tűz ég a szememben, hogy nagyon is örülök, hogy ismét látom. Habár kedvemre való lány volt, csak az álcám láttatja vele a viszontlátás iránt érzett boldogságot, a lelkem mélyén élő józan, hidegfejű kém csak egy félreállítandó tényezőt lát benne, akitől minél gyorsabban meg kell szabadulnia. Talán már nem emlékszik a hátteremre, de ha csak kis esély is van rá, akkor romba döntheti az egész tervet. Nem kockáztatok. Sosem tettem, ezért élek még. Mindent félre kell tenni, az érzelmeket kiírtani, és dönteni.
- Nagyon is jól áll a felnőttség, de azt hiszem, elég a bókokból, azokat sikerült hárítanod annak idején. – Ellenben tisztában vagyok, hogy valamilyen céllal van itt, tehát nem tűnhet csak úgy el. Majd ezt is meg kell oldanom valahogy. De hogy... Ez jó kérdés, tehát a kérdezősködést is le kell majd kezelnem. Valahogy. Túlságosan magas rangú katona vagyok, bármit el tudok hárítani, pont ez volt a beépülés lényege. Egymáson már túl vagyunk, így nem fogok magamnak szívfájdalmat okozni, ha félreállítom a sakktábláról. Feláll, én pedig már tudom, győztem. Vállat rántva flegmán mosolygok.
- Megszokás. – Hallgatom a csicsergését, ahogyan elindulunk felfelé, aztán amikor a folyosón vagyunk, lopva körülnézek, miután udvarisságból előre engedtem, és a megfelelő ponton ütöm le, hogy ne sikoltson fel. Egyik kezemben a puskát tartom, a másikkal lágyan kapom el összecsukló alakját. Beviszem a szobába, jól bekulcsolom, hogy aztán a lányt az ágyra fektessem, és ténylegesen beadjak neki egy kábító szérumot. Ettől nem fog felébredni estig. Biztos ami biztos, lesietek a barakkokhoz, kicsit idesebb vagyok a szokottnál, aztán a teendőim letudtával, amikor már beállt az alkonyat, akkor valami ürüggyel kihívatom a recepcióst hátra, ez idő alatt pedig a lányt elviszem az autómhoz. Egy erdőszéli rozzant házhoz viszem, amelyet már jó előre kinéztem, távol esik mindentől, még a sikolyait sem fogják meghallani. Barbár nem vagyok, de egyenlőre megölni sincsen szívem. Egyszerűen megkötözöm a székében, párnával támasztom ki a hátát, aztán egy másik széken helyezkedem el, amíg felébred. Mostanság várható.

Ezen persze csak gondolkozom, miközben a folyosón lépdelünk, nem tehetem ezt vele. Valaha fontos volt nekem, és talán már nem is emlékszik mindenre. Ha mégis, le tudom azzal rázni, hogy sokan vannak, akik félig németek, ettől még nem lesznek árulók. A kémségemet pedig még akkor sem említettem neki. Adok neki pár napot, hogy kiderül, lehetek-e gyanus a szemében, aztán meglátjuk, résen leszek, hogy tudjak cselekedni. Nyitom a szobaajtót, de nem invitálom be, csak leteszem a fegyvert a falnak támasztva, majd egy egyszerű pisztolyt nyomok az övemre, készenléti megoldásnak elegendő. Aztán frivol mosollyal az arcomon intek, hogy mehetünk le.
- Most mit keresel itt? Szinte kivirultál, valami fontos megbízatásod lehet. – Közlöm vele, ahogyan lefelé tartunk az étkezdébe.

Walter & Maddie

Egy kicsit fel kell oldanom a gátlásait, ismét, hiszen amikor utoljára találkoztunk, rengeteget beszélgettünk, sokkal inkább barátibb volt a viszony, amiből aztán egy szenvedélyes éjszaka lett, pedig nem is számítottunk rá. Egyszerűen a végtelenségig szimpatikusak voltunk egymásnak, két fiatal egy teljesen másik világban, amelynek már nyoma sincsen. Ahogyan én változtam, biztosan ő sem a régi, pedig külsőleg alig öregedett, míg nekem jelentősen mélyültek a ráncaim, megemberesedtem. Ő akkor egy komoly, filozófikus lány benyomását keltette, én pedig világlátotta nagy utazó voltam, még mielőtt a választanom kellett volna a két világ között, így remekül megértettük egymást, a közös érdeklődések pedig egymás karjába löktek.
- Mindent olyan...komolyan veszel, még mindig! Ej... – Csóválom a fejemet, minimálisan bűnbánok ezzel, és most miért, hogyan kellett volna reagálnom, hogy ennyire brilliáns a memóriája? Tapsolnom? Eddig is tudta pontosan, hogy mennyire áldom az eszét, nem pedig magamat fényezem, hogy kihagyhatatlan emlék lennék bárki számára. Tisztában vagyok magammal, de ezt nem is kell túlragozni. Nem gondoltam volna, hogy ezt ott utána komoly megbeszélések kell hogy kövessék, megbeszéltük, hogy még nyár végén találkozhatunk a hotelben, ha ő ezt csak elejtett lerázásnak vélte, azzal már nem tudok mit kezdeni.
- Édes kislány voltál, komoly gondolatokkal, most viszont felnőtt vagy, akivel már vitázni sem lehet. – Dorgálóan mondom, de cseppnyi bántás sincsen a hangomban, ahogyan leülök valahova mellé. Éhes vagyok, de ráér a dolog annyit, hogy most kicsit elbeszélgessünk. Láthatóan zavar a fegyver, ezért eszembe jut valami, majd mondom, ha szót kapok.
- Miután már nem nézhetünk vissza a múltba, ez a hajó elment, ahogyan mondani szokták. – Rántom meg a vállamat, nem fogok magyarázkodni. Kettőn áll a vásár, ez most így alakult, de talán most megvan a lehetőség, hogy máshogyan alakuljon. Én aztán nem kértem ki senki véleményét, ő vélhetően túl fiatal volt, hogy valamit komolyan vegyen, ami alig volt több egy kis fellágolásnál, ám az idő eldönthette volna, hogy komoly-e, ennek végül nem adott esélyt.
- A készenlét nem árt, de bevallom nem mindig esik jól, hogy csak katonaként kezelnek. Itt száltam meg a hotelben, jól esne néha vendégként is viselkedni, mert mindig azt hiszik, hogy valamit ellenőrizni jöttem. Megengeded, hogy felvigyem a fegyvert a szobámba? Reggelinél nem számítok partizán akcióra, de még németekre sem. – Nem nácikat mondok, hiszen nem tartom nácinak a saját nemzetünket. Egyenesen sértő a fogalom, az angolokra is kitalálhatnánk valami megalázót. Felállok, hogy felkisérjen a szobámig, megvárhat a folyosón, és talán még a reggelire is velem tart.

Walter & Maddie

Nyújtózom egyet, a tegnapi gyakorlatba végül én is beszálltam, hogy ne mondhassanak puhánynak, viszont a nyakam ennek megfelelően beállt. Nem vagyok tizennyolc éves, de azt is el kell fogadnom, hogy mindenki annyi, amennyinek érzi magát. Vannak katonák, akik még hetven évesen is harcolnak. Talán az, hogy két végéről égetem a gyertyát, ilyen gyorsan utólért? Abból a nemi betegségből is közel egy év után tudtam kigyógyulni, akkor is szólt az orvos, hogy álljak már le a prostikkal. Könnyű mondani, nem járt még Párizsban. A háború már hónapok óta dúl, most ne próbáljak meg pár órányi boldogságot valami szépasszony karjaiban? Az ital meg a gyógyszerek együtt végképp nem jó kombináció. Néha úgy el tudok szállni, hogy szerencse, hogy én ugráltatok itt mindenkit, mert ha minden reggel tökéletesen kemény, harcias katonának kéne lenne, isten a tanum, már régen hadbíróság elé kerültem volna valami mondvacsinált ürüggyel. De nem, így elnézik nekem, hogy néha széles a vigyorom, vagy úgy nézek ki, mint aki most került elő egy kuka alól. Egyetlen dolog az, amiben sosem szóltam el magam, a valódi célom. Ez valahogy olyan mélyen belém van égve, hogy egyből kijózanodom, ha vlaami komoly helyzetről van szó. A reggelire várakozom, mert az ezredes szerint fontos események vannak elkövetkezendőben, amiért ma nem árt energiát magamhoz venni. Ha rajtam múlt volna, akkor aszpirin és gin, ennyi lett volna, még villa sem kell hozzá. Montgomery csak azért megértő, mert fiatal korában hamarabb égett ki, mint egy lejárt aku. Ma már csak azért él, hogy katona lehessen, ez a hobbija, családja, mindene. Én előbb fogok felfordulni, mintsem ezredes lennék, de legalább a Német Birodalom szolgálatában. Az édes hang ellenben visszarángat a valóságba, el sem hiszem, hogy tényleg az, akire gondolok. Közelebb lépek, és a szájhúzás ellenére határozott mosoly jelenik meg az ajkaimon. Nem tudom, hogy miért nem örül nekem, de valamit biztosan félreértett.
- Ennyire számon tartod drága Maddy? Naplót is vezetsz rólam? – Kérdezem lágy kötekedéssel, hiszen már akkor egyértelmű volt, annyira precíz volt. Sok témánk akadt, még egyet is értettünk olykor, és talán a határozottságunk sodort egymás mellé.
- Nagyon sablonosnak hangzana, ha azt mondanám, semmit nem változtál? – Kérdezem, miközben leülök mellé a szomszédos fotelbe, az ölembe helyezve a puskát. Egyre inkább komolyabb, mégis megőrizte a nőies ártatlanságát. De hogy pont most találkozzunk... Kínos. Az igazi arcomat nem mutattam meg neki, és nem most jött el ennek az ideje. – Mintha rémlene valami olyasmi, hogy akkor megkeressük egymást a nyár végén a Berninában. – Utalok vissza a hotelre, ahol egykor mindketten megszálltunk. – Egyszer arra jártam, de nem hallottak felőled, én pedig nem erőltettem. Hogy mit? – Biccentek a rangjelzésemre, szerintem egyértelmű, mi vagyunk a felszabadítók, bár a támadás még nem következett be.

Walter & Maddie

Bár katona vagyok, nem a kaszárnyákban alszom, mégiscsak főtiszt vagyok. A közvetlen beosztottjaim tudják, hogy hol keressenek, a következő sorakozónál ott leszek. A motelben egyrészt kényelmesebb, ezen felül sokkal jobban felügyelett tudom tartani a polgármestert, és az átutazókat, tudok mindenre figyelni. Ha a bakák között lennék, akkor kb. mindenről lemaradnék, nem igazán tudnék hasznára lenni a hazámnak. Ne is felejtsük el, hogy miért vagyok itt. Egyenlőre az a dolgom, hogy legjobb tudásommal az angolok hasznára legyek, de közben folyamatosan informáljam a führert. Kettős ügynök nem vagyok, mint Greta, de nem fogom őt lebuktatni,függünk egymástól, és még a jövő zenéje, hogy én mit fogok lépni. A motel végül kényelmesnek bizonyul, nem vagyok ugyan még régóta itt, de egészen lakályosnak érzem. A tegnap esti gyakorlatozásban nem merültem ki, hiszen főleg ők mozogtak, én csak a menetet vezettem, bár biztosan van bennük némi tüske, miért az éjszaka közepén találtam ki. Pontosan azért, mert a hadászatban nincsenek napszakok, időjárás, amikor menni kell, akkor menni kell. Mindig éberen kell állni, ki tudja, mikor üt rajtunk az ellenség. Aludtam pár órát, aztán lassan kell visszamennem a kaszárnyába, hogy rájuk nézzek, mi a helyzet, de előtte még elkötlöm a reggelimet. Egyenruhába öltözve sétálok le a társalgóba, ahonnan majd az étkezőbe megyek, de miután még korán van, nem adnak, várnom kell kicsit. Csak a pisztolyom van nálam, a puskát fent hagytam a szobában. Legnagyobb meglepetésemben egy régi ismerőst fedezek fel az egyik fotelben, akihez egyből odasietek, bár a háború beállta óta senkiről nem lehet tudni, korábbi barátaira hogyan tekint.
- Maddy? – Közeledem barátságos moollyal. – Mikor is volt? Hat éve? Megismersz még? – Köszöntöm őt kézcsókkal, és összeütöm a bokámat. Ha engedi, akkor helyet foglalok a mellette lévő fotelben.