Jellem: Talán a legfontosabb az, hogy optimista vagyok. Legtöbbször igyekszem nyugodtan szemlélni a dolgokat, kitartó vagyok, néha picit makacs, kissé talán önfejű is. Az emberekkel általában barátságos vagyok, de ha arról van szó, a sarkamra állok, ugyanakkor nem megyek fejjel a falnak. Egyébként szeretnék utazni, új dolgokat felfedezni, érdekelnek az emberek, az ismeretlen tájak, szokások, szeretek olvasni, történeteket hallgatni vagy zenét. És imádom a természetet. Bár érdeklődő vagyok, mélyebb barátságot lassabban kötök. Nem vagyok feltűnősködő, sem könnyű nőcske, bár néha egy kis finom, ártatlan flört belefér. Ebben a helyzetben, amiben most vagyunk, próbálok nem csak túlélni, de találni valami szépet és jót is a világban és az emberekben. Ennek ellenére butaság lenne, ha naiv libuskának könyvelne el valaki.
Külső: Nem is tudom, szerintem olyan átlagos vagyok. A hajam barna, nem divatosan szőke, félhosszú, kicsit hullámos. A szemem is barna, se nem égszínkék, se nem macskazöld. A termetem átlagos, 170 cm magas vagyok, karcsúnak mondanak, de tévedés, azért van súlyom, a csontjaim erősek. Azért összességében leginkább olyan hétköznapi vagyok, komolyan, bár vannak, akik szerint szép a mosolyom, ugyanakkor a füleim egy icipicit elállnak. És mondtam már, hogy a hajam félhosszú? Szeretem a praktikus holmikat, munkába kötelezően térdet épp eltakaró szoknya, blúz, rendes cipő, kardigán, de egyébként nő létemre gyakran hordok nadrágot is, főleg kerti munka közben. Van pár elegáns, nőies ruhám is, néha szükségesek, ha hivatalos eseményre kell elmennem. Akad még pár bohókás ruhadarabom is. Csak kevés sminket használok, egy kis rúzst munkába, viszont szeretem a parfümöket, abból is a minőség számít, amit sajnos nem nagyon engedhetek meg magamnak. Így maradnak azok a főzetek és szappanok, krémek és mindenfélék, amiket én magam tudok megalkotni.
Előtörténet: Ha minden igaz, akkor 1918. május 14.-én születtem Párizsban. Azért mondom ezt így, mert valójában egész pontosan nem lehet tudni. Ami a biztos, hogy ekkor találtak meg az Irgalmas nővérek a zárda kapujában, egy kosárban. Szerintük nem lehettem több két naposnál, de az egyszerűség végett a papírjaim 14.-ére szólnak. A nővérek is adtak nekem nevet, de azt csak alig két hétig viseltem, akkor ugyanis eljött értem Jeanne. Mindig azt mondja, értem jött, kifejezetten értem, álmot látott, és felkerekedett, és megtalált, azt mondja, ennek így kellett lennie. Jeanne magához vett, és ő nevezett el Vianne-nak. Őt aztán egyáltalán nem érdekelte, mit szólnak ahhoz az emberek, hogy felment Párizsba, aztán egy gyerekkel jött vissza. Hallottam olyan pletykákat is, hogy vén fejjel mégiscsak megesett a nagy angyalcsináló, és a sajátját nem akarta elkenni, ezért vagyok én, de én inkább hiszek Jeanne-nak. Igen, sejtitek, Jeanne az én maman-om, de sosem hívtam sem mamának, sem anyának, ő sosem akarta, mindig is a nevén neveztem, ő így akarta, és nekem is így természetes. Ettől függetlenül mindig úgy bánt velem, mintha a saját édes gyermeke lennék. Mikor kicsi voltam még nem értettem az emberek pillantásait, a világ csoda volt, a kis ház, a hatalmas kert tele mindenféle virágokkal, fűszernövényekkel, a vetemény, a gyümölcsös. A rét a kerítés mögött, azon túl a gát, és a Rhone. A gyerekkoromról mindig egy kép jut eszembe, egy kislány, rövidnadrágban, koszos lábai a levegőben kalimpálnak, a haja még vizes az úszástól, egyik lebarnult kezével kapaszkodik, a másikkal tömi magába a lédús körtét, az álla ragad a gyümölcs levétől. Hát igen, nem az a habos-fodros ruhás, csinos kis copfos lányka voltam, hanem egy vadóc. Fára másztam, úsztam a folyóban, állva tekertem Jeanne kerékpárját, mert túl alacsony voltam még ahhoz, hogy az ülésről is leérjen a lábam a pedálra. Az iskola fegyelme keményen próbára tett, és épp eleget súgtak össze a hátam mögött, mondtak lelencnek, hát igen, hát az voltam, mondtak a boszorkány fattyának, a javasasszony kölykének. Dacos és dühös voltam. Főleg a harag hajtott, hogy megmutassam nekik, én vagyok a jobb. Nekem lesznek jobb jegyeim, és én kapom majd a jutalomkönyvet az év végén, és megfulladhat az összes előkelő kislány a lakkcipőjében. Azt mondod nem voltam épp angyalka? Valóban nem. De szerinted csak az én hibám? Nem volt sok barátom, sőt, igencsak kevés. Az elemi iskola után Jeanne azzal lepett meg, hogy közölte, tanulhatok még, ő összerakott erre pénzt. Sosem voltunk gazdagok, a kert, a zöldségek, a lekvárok és a befőttek, a hetivásárok, a csemegeboltba leadott sütemények, a háziszappan, amibe levendulát és rózsát kevertünk, mindez hozott annyit, hogy megéljünk, de nem vetett fel minket a pénz. Még azzal együtt sem, hogy esténként emberek jöttek, köhögés, kelés, sebes bőr, pattanások, fájós ízületek, álmatlanság… és igen, néha egy-egy lány vagy asszony elcsukló zokogása az éjszakában… Jeanne mindig azt mondta, én szabad leszek, a tudás hatalom, azt el nem vehetik tőlem, hát tanuljak. Így hát tanultam, jól mentek a nyelvek, olasz, angol és még a német is, ragadt rám, de nem sok esélyt láttam arra, hogy tanár válhasson belőlem. Avignon nem akkora város, hogy ne ismernék benne az én Jeanne-omat. Sose mondtam ki, de tudtam, nem vennének fel egyik iskolába se. Így elővettem a gyakorlatias énemet és gyors- és gépírónő lettem. Emellett persze otthon is megtanultam majdnem mindent, amit lehetett. Ha gyulladt a szemed, tudok adni főzetet, akkor is, ha görcsöl a hasad. De azt a bizonyos dolgot Jeanne sose mutatta meg, és én sem kértem. Egyszer beszélt csak róla, azt kérdezte akkor tőlem, mi a jobb, ha egy veszik el, vagy ha kettő? Aztán csak magához ölelt, és ringatott, mintha újra pici lennék. Magam sem tudom, hogy hogyan, de végül is kaptam állást. Nem is akárhol! A városi rendőrségnél dolgozom. Van, mikor maga a rendőrfőnök hívat, hogy diktálna, máskor a nyomozóknak gépelek. Néha megesik, hogy elvisznek egy-egy fontosabb megbeszélésre is, ahol vezetnem kell a jegyzőkönyvet, újabban hallottam rebesgetni a laktanyáról is, de oda még nem küldtek. Nincs panasz a munkámra, jó a helyesírásom, és gyors vagyok. A szám is tudom tartani, ha kell. Nem mintha nem lenne a dolgokról véleményem, de általában csak akkor beszélek bele a dolgokba a munkahelyemen, ha kérdeznek. Általában. Az én dolgaimba már többen beleszólnak, más kérdés, hogy mennyire zavar ez engem valójában. Vianne, te nem gyújtasz rá? A dohányzás olyan sikkes, már minden lány cigizik. Nem, én nem. Vianne, igazán olyan póri, hogy nem használsz púdert! Vianne, te nem sütöd be a hajad? Vianne, egyszer már csiccsents be te is! Vianne, vénlány vagy! Nem, nem vagyok vén, csak… Hát tehetek én arról, hogy ha nekem nem tetszett az, aki csak rovátkát akart az ágya végére? Vianne az a bajod, hogy válogatós vagy! Fenn hordja az orrát az a lány! Talán tényleg én akarok túl sokat. Talán. Jeanne csak néz a konyhaasztal másik oldaláról és azt mondja, nem lehet semmit siettetni, mindennek ideje van, és majd eljön az én időm is. Mosolygok rá. Talán. Legtöbbször mosolygok, és csak néha sírok. Úgy, mint kislánykoromban, elbújva, a kerítés tövében.
Adeline LaPierre
Secrets All Around
Titkosított Akta
Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 268 Ω Kor : 38
Tárgy: Re: Vianne Merle 2014-05-16, 07:40
Elfogadva!
Szééép, azt hiszem ez a legjobb szó rá. Igaz, hogy árva vagy, és igaz, hogy az emberek néha gonoszak tudnak lenni, de akkor is szép lett az ET-d, olyan hangulatos és kedves. Tetszik. Idővel majd biztosan te is megtalálod a boldogságot, azaz minden bizonnyal most se vagy folyton szomorú, de lesz ez még jobb is, én neked drukkolok! Avit ha már foglaltál, akkor szuper vagy, ha nem, akkor tedd meg, a profilodat ne feledd kitölteni, aztán mehetsz is játszani.
Idővel majd biztosan te is megtalálod a boldogságot, azaz minden bizonnyal most se vagy folyton szomorú, de lesz ez még jobb is, én neked drukkolok!