Joseph & Sasha - Welcome home!

Tárgy: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-01, 14:18

First topic message reminder :

Joseph & Sasha

Előzmény
- Én sem... de segített nekem túlélni, én pedig segítettem önnek túlélni. Talán... meg volt az oka, talán épp az, hogy segítsünk egymásnak megtanulni újra élni. - ez nem lehet? Persze nem minden okkal történik az életben. Jó hinni benne, hogy nem minden a véletlen okán történik, hogy vannak dolgok, amiknek volt céljuk, hogy nem csak úgy elhullanak az emberek, hanem az egész nem hiába való. Balgaság lehet azt hinni, hogy esetleg az életünk nem teljesen céltalan? Nem azt mondom, hogy feltétlenül nagy dolgokra vagyunk hivatottak, de talán arra igen, hogy valamilyen módon segítsünk egymásnak, túlélni... élni, egyáltalán csak létezni. - Ne is figyeljen rám... egyáltalán nem biztos, hogy minden okkal történik. - rántom meg finoman a vállam, majd elmosolyodom. Annak se lenne értelme ha mindenféle balga hitben ringatnám őt, és a végén nagyot kellene csalódnia. Jobb, ha a saját kis képzelgéseimet inkább megtartom szépen magamnak, aztán majd lesz valahogy. Nem tudom, mit hoz a holnap, csak azt, hogy ezt meg akartam tenni, hogy ma tényleg tenni akartam érte, segíteni neki, kimenteni arról a rémes helyről. Lehet, hogy majd ő maga akar elmenni, ha lehetősége lesz rá, ha a bura megszűnik. Nem tudhatom és nem állítom majd meg, mert nem tartozik nekem semmivel. Mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk azzal, hogy segítettünk egymásnak nem igaz?
- Tartozom is, de nem csak e miatt csináltam. Úgy érzem, hogy segíthetek, és most hogy tudom, hogy művész volt, lehet hogy ennek oka is van. A művészet közöl dolgokat, talán a jövő számára üzenhet a képeivel, hogy soha többé ne történhessen ilyen, hogy más ne éljen át hasonlót, hogy többé senki se lásson annyi halált, mint a mi generációnk. - mi más értelme lenne a művészetnek, ha nem ez? A versek, a regények, a festmények, az a feladatuk, hogy közöljenek valamit, hogy érzéseket elevenítsenek meg, szépet, boldogat, riasztót és fájdalmasat. Talán ha sok év múlva valaki ránéz egy képre, amit ő festett, akkor megváltozik a véleménye jó irányba, megváltozik a gondolkodása, rájön, hogy szerencsés, hogy olyan korban él, amikor nem kell küzdenie minden nappal az életben maradásért. Rájön, hogy szerencsés, hogy az apró nehézségek az életében elhanyagolhatóak ahhoz képest, amit mások a fronton éltek meg a háborúban, amit családok a fegyverek tüzében láttak a harcok közepette, ahogy elhurcolták a számukra fontos szeretteiket. Talán a mi példánk egy intő jel lehet. Muszáj, hogy legyen ennek az egésznek valami értelme, hinnem kell abban, hogy az egész nem teljesen hiába való... muszáj!
- Volt egy pisztolya Joseph, amit nekem adott, nem várok ennél többet. De, ha úgy érzi jobban magát csak próbáljon meg valahogy túllépni, hogy legyen értelme a segítségemnek. Butaság, de valahogy ott abban a házban... mintha kialakult volna valamiféle kapocs. Ön az egyetlen, aki kapcsolódik a múltamhoz, ön az egyetlen, aki... tudja, sejti, hogy min mentem keresztül. - itt mindenki más csak egy német lánynak hisz, aki elhagyta a hazáját és itt keresett boldogulást. Egy mosolygós, vidám nőnek, aki boldogan éli az életét, aki... jól van, mert ezt mutatom nekik. Senki nem tudja, hogy mi van a felszín alatt, talán csak az a hölgy sejti, akivel egy házban lakom, aki biztosított nekem egy szobát, egy emeletet, aki vak ugyan, de nem süket. Ő talán érzi, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, hiszen ő az egyetlen, aki hallottam már éjszaka a sikolyokat, amikor megtaláltak a rémálmok.
- Ugye nem hiszi, hogy a festménye miatt lett... ez az egész? - körbemutatok, pedig tudom, hogy itt és most nincs semmi, csak katonák, de valódi harc nincs. Nem az ő hibája, hogy harcok törtek ki, és a művészek rossz dolgokat is megörökítenek, nem csak a jókat. Nem vagyok művész, de ennyit azért értek az egészből. Nem minden vers, nem minden történet és nem minden kép szól csak a jóról, mert az élet sem csak arról szól, és úgy már nem is lenne hiteles az alkotás, ha mindent túlfényezne. A családi fotóalbumok sosem mutatják a rossz perceket, mindig csak a szépet. Nincs ezzel baj, de olyan, mintha próbálnánk a múltunkat kiszínezni, eltörölni belőle a fájdalmat, pedig attól még ott van.
- Jól, ne aggódjon. - kicsit megszorítom a karját, hogy ha kell, akár támaszkodhasson is rám. Sejtem, hogy nem ez a kis séta volt az, amire most a szervezet vágyott, de sajnos kénytelenek voltunk megtenni. - Nem lakom egyedül, de Giselle néni jó ember. Vak... nem lesz gond vele. Én az emeleten lakom. - adom le neki az infot, mert azért ez fontos lehet. Aztán szépen nyitom a hófehér kaput, ahogy elérjük a célt. Soká jöttem tudom, nem lep meg, hogy a néni ott ül kint a verandán és azonnal felénk pillant. Ösztön ez, attól, hogy nem lát. - Elnézést a késésért, csak volt egy kis dolgom, és hoztam egy... barátot. Egy ideig velünk marad, ha nem bánja. Leégett a háza a város határában, de nem fog zavarni. - őrület, hogy ilyen vizslatóan tud nézni egy vak öregasszony, pedig nagyon megy neki. Remélem azért annyi erő még van Josephben, hogy legalább pár szót szóljon, bemutatkozás, persze hasznos, ha nem a saját nevén, aztán majd el is slisszanhatunk a néni mellett. Megszorítom picit a karját, hogy erőt adjak. Már csak pár perc és pihenhet.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-18, 17:12

Joseph & Sasha

♪ Shape of my heart ♪
Tényleg nem zavar, ha történetesen elképzeli, hogy ő is lát engem ruha nélkül, egyáltalán nem. Nincs ebben semmi extra igazából, egyszerűen csak akárhogy is, de azért egyedül vagyok már jó ideje és ő akármennyire is negatívan áll magához az életéhez, attól még igenis jó ember, én pedig kedvelem, talán pont e miatt. Talán egy kicsit az is benne van, hogy én magam sem vagyok valami pozitív, és egészen felemelő dolog egyszer nekem lelket önteni másba, és nem pedig fordítva, na nem mintha belém eddig sokan próbáltak volna. Én igyekeztem erős lenni, én igyekeztem kihozni valamit az életemből és nem más segített benne, de attól még én megtehetem, hogy segítek, sőt kifejezetten örülök, hogy mosolyt tudok csalni az arcára, hogy elérek nála időnként egy kis változást. Nem sokat, de azt hiszem tegnap óta már egészen nagy előrelépést sikerült elérni. Nem kér mindenért elnézést, nem visszakozik folyton, hanem egy kicsit tényleg megpróbálja élvezni a helyzetet, vagy legalábbis elfogadni. Az pedig nem zavar, ha ehhez egy-egy zavarba ejtő témára van szükség, vagy arra gond rám gondol ruha nélkül, vagy hogy csókot lehelek az arcára. Szívesen teszem, mint ahogy szívesen öleltem meg, és egyáltalán nem zavar, hogy az ágyamban alszik. Örülök neki, hogy végre kicsit megnyugodhat, hogy végre kicsit békére lelhet ő is.
- Köszönöm Joseph, ez kedves tőled. - mosolyodom el, mert tényleg jól esik, amit mond. Senki tartott tökéletesnek jó ideje, talán a szüleim, de az már tényleg nagyon rég volt, de férfi még nem. Az életem nem éppen úgy alakult, hogy túl sok udvarló fért volna bele, odahaza még elég fiatal voltam, és már akkor is elég zavaros volt az életem, itt pedig... őszintén szólva hiába mondtam neki, attól még nehéz nyitni mások felé, mert mindig meg van a félsz, hogy valaki nem ért meg. Ő viszont más, hasonlóan kemény dolgokat élt át, mint én, hasonlóan nehéz élete volt, sok sérüléssel és fájdalommal. Megért még szavak nélkül is. - Nem is tudom, a tökéletes mindenkinek más, de közben mégis van egy általánosan elfogadott kép rá, hogy külsőben mit jelent a tökéletes, vagy belsőre ki a tökéletes jellem. - finoman megvonom a vállam. Én sem tudom igazából. Nem tudom, hogy mi számít tökéletesnek, azt hiszem ez nem is olyasmi, ami megfogalmazható, és mindenkinek más, épp ezért jól esik, hogy ő úgy gondolja, hogy számára én az vagyok.
Végül eltűnök, csak még egy röpke pillantást vetek hátra, amikor már elnyúlt, mikor már lecsukta a szemét. Egyszerűen csak meg jól esik, mert jó látni, hogy ott van, hogy jól érzi magát, hogy én segítettem neki. Pár óra eltelik, mire újra elindulok felfelé. Egy kicsit sikerült rendbe szedni a kertet, a kedvenc palántáimat elrendezni, no meg persze elugrottam bevásárolni is Giselle néninek, apróságok, amiket ennyi időbe bele lehet sűríteni és persze az ebéd előkészítése. Amikor felérek még alszik, érthető, rég nem aludt rendesen és rég nem volt igazán pihentető ez számára. Ezért csak csendben leülök az ablaknál lévő karosszékre, és a kezembe veszem az asztalról a folyamatban lévő könyvet, bár nehezen állom meg, hogy ne nézzek fel időnként és ne csússzon mosoly az arcomra, ahogy békésen alszik. Valahogy alvás közben mindenkinek más az arca, olyan kellemesen nyugodt, nem látszik rajta semmi baj, fájdalom, csak a határtalan béke. Akkor nézek fel újra, amikor már mozgolódik. - Jó reggelt! Vagy... valami olyasmi, remélem jól aludtál. - nem tudom eltüntetni a mosolyt az arcomról. - Éhes vagy, ebédelnél esetleg, vagy... valami máshoz van kedved? Elmehetünk akár kicsit sétálni is a városba, Giselle néni amúgy is kérdezgette, hogy mi van a leégett házzal, furcsán jönne ki, ha nem néznénk meg. - na igen a látszatot tartani kell, még ha talán valahol sejti is a néni, hogy nem erről van szó. De nem baj, kicsit kimozdulhatunk, kap pár ruhát, és hozzuk a medált, ha katona jelenne meg a környéken, akkor fel tudja venni, de úgy gondolom folyamatosan nem kell, hogy a nyakában legyen.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-16, 21:50

Sasha & Joseph

- Akkor jó, nem fogom. – mondom mosolyogva, egy apró bólintással, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. Persze, hogy zavarba jöttem a gondolattól, hogy én szabadítom őt meg a ruháitól, és ez nem csak azért van, mert férfi vagyok. Persze, nyilván szerepet játszik ez is a dologban, de… de ő Sasha, és azt hiszem ennél jobb indokot, ha akarnék, sem tudnék felmutatni. Ő más, nekem mindenképpen más, mint a világ összes többi nője. Abban egyetértenék vele, hogy van köztünk egyfajta kötelék. Valami…valami megmagyarázhatatlan kötelék az, ami összeköt kettőnket. Akkor is összetart, ha már rég el kellett volna szakadnia. A távolságot, az időt, a józan észt… ezeket mind legyőzte ez a kötelék, mindegyiket felülírta. Szerintem ez a kötelék… örökké megmarad. Lehet butaság, lehet, hogy ő nem így gondolja, de szerintem így van. Mikor a kezébe nyomtam azt a pisztolyt és üres kézzel állítottam vissza a társaimhoz. Akkor alakult ki ez a kötelék, és szerintem ez egy olyan dolog, ami örök. Még én magam sem tudom igazából, hogy miként is érzek Sasha iránt. Már évek óta nem éreztem semmit, az utóbbi napban pedig sokkal több érzelem gyülemlett fel bennem, mint addigi életem során összesen, és ezt Sasha érte el, ez Sasha érdeme, már ha érdemnek tekintik az ilyet. Ő volt az, aki rádöbbentett arra, hogy mi lehetek, ha úgy teszek, ahogy ő tett, ha teret engedek az érzelmeknek, ha adok magamnak egy második esélyt. Nem mondom, hogy könnyen megy, de már jobb a helyzet, mint az elején. Talán a barátomnak tekintem őt. De egy baráthoz nem vonzódik az ember úgy, ahogy én Sashához, nem igaz? Akkor pedig… nem tudom, hogy hányadán állunk, hogy minek kéne őt neveznem. Különleges, ezt biztosan tudom, de azt már nem, hogy milyen jelzővel kéne illetnem őt. Vagy talán nem is kéne jelzőket találnom rá? Nem tudom, hogyan működnek a dolgok, még soha senkivel nem voltam jó viszonyban sem.
- Az én szememben… az vagy. – azért ezt szeretném, ha tudná. – Mit jelent a tökéletes? – mármint a külsőre, vagy a belsőre utalt-e? Nem láttam őt ruha nélkül, de mikor a legutóbb belegondoltam a dologba, nem úgy képzeltem őt el, mint egy királylányt, akinek még csak egy halvány heg sincsen a testén. Sejtem, hogy vannak sebei, amiket úgy érez, hogy rejtegetni kell, és megértem őt, elvégre én is hasonló okokból kifolyólag utálom azt, hogy mások undorodnak attól, amit látnak. Ezért nem voltam nőkkel az utóbbi időben, ezért nem keresték a társaságomat régebben sem valami sokan. Ha mégis, akkor kihasználtak, vagy csak egy túlságosan mámoros éjszaka eredménye volt a dolog. Nekem Sasha úgy tökéletes, ahogy van. Belsőleg és külsőleg is, akármit is takarjon a ruha, én nem fogom elhúzni a számat, nem fogok undorodni, nem fogok másként tekinteni rá. Már ha valaha látom őt ruha nélkül ugyebár, hiszen közel sem biztos, hogy nekem részem lehet ebben a látványban. Csak azt akartam, hogy tudja. Nem mondom, hogy más vagyok. Nem vagyok jó ember, de az én szememben Sasha sokkal több, sokkal jobb, mint más emberek. Elfogultság, vagy nem, de így érzek, és nem is igazán érdekel az indok, csak maga a tudat. Hogy Ő több, mint mások.
- Rendben, köszönöm! – mondom halvány mosollyal az arcomon, ami kiszélesedik, mikor arcon csókol. Jó érzés az, hogy nem küldött fel, de ha így tett volna, akkor is megértettem volna a dolgot. Így viszont visszadőlök az ágyra és lehunyom a szemeimet. Hamar jön az álom a szemeimre, de ezúttal nem kísérik rémálmok, nem álmodom semmit, csak alszom, pihenek, évek óta először, normális körülmények között. Sőt, ez több, mint normális körülmény, elvégre itt van Sasha, aki nagyon is jó körülményé változtatja ezt az egészet. Nélküle valószínűleg nem így éreznék. Nem csak ebben, de másban sem.
Fogalmam sincsen hány óra van, mikor kinyitom a szemeimet és felülök az ágyban. A látásom sem az igazi, homályos még előttem a világ, így nem tudom, hogy Sasha itt van-e, vagy sem. Ha igen, akkor megbizonyosodok arról, hogy mit csinál, ha nem, akkor… akkor megkeresem. Mi mást tehetnék?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-12, 08:16

Joseph & Sasha

♪ Fell in love with a boy ♪
Talán egyszer majd elhiszi nekem, hogy igazán nem zavar a külseje, sem a sebhelyek, sem semmi más. Nekem is vannak, de nem ez alapján ítélek meg valakit, szerintem ez eleve elég felületes dolog. Láttam a sérüléseit, a múlt nyomait, de akkor sem ezek határozzák meg az embert, hanem a jelene. Csak is a jelen az, ami minket mutat, nem pedig egy régen elszállt idő, ami sok fájdalommal járt. Tudom, hogy nehéz elfelejteni mindazt, ami vele történt, de ha folyton azon aggódik, hogy ki mit gondol róla, akkor az úgy kiváltképp lehetetlen is. Én nem fogom felhozni számára azt, amit rajta láttam és sosem fogja azt látni rajtam, hogy zavarna, tegnap sem láthatta, mint ahogy ma sem. Csak remélhetem, hogy ez fordítva is így lenne, mert ki tudja... ha ennyire ódzkodik a saját sebeitől, akkor mi van, ha az enyémekhez pont ugyanilyen lenne a hozzáállása? Félek ettől, kár lenne tagadni, főleg mert egy női testtől még inkább elvárt, hogy ne legyen rajta semmi hiba, valahogy megrázza az embereket, ha tudniuk kell, hogy mik történtek veled a múltban és minden sebhely erre utal. Mindig könnyebb más gondjait megpróbálni figyelmen kívül hagyni, mintha akkor nem is léteznének a világ veszélyei, azok legalábbis akik még nem néztek szembe igazi fájdalommal, úgy vettem észre, hogy így állnak hozzá.
- Ha nem akarod... nem muszáj elfelejtened. - mosolyodom el végül. Látom én, hogy zavarban van, igazából ki sem kell mondania, de engem kicsit sem érint rosszul, hogy tényleg belegondol ebbe a helyzetbe, hogy tényleg felmerül benne, megjelenik akár a lelki szemei előtt is a jelenet, ahogy lekerülnek rólam a ruhák, vagy épp ő maga tünteti el azokat. Azt pedig azért valahol titkon remélem, hogy ez nem csak azért merül fel benne, mert férfiból van, vagy nem csak azért, mert én nőből, hanem, mert ő... ő és én pedig én vagyok. Akárhogy is, de tényleg úgy érzem, hogy van valami kis kötelék közöttünk. Talán semmi, talán csupán egymásra utaltság, nem tudhatom, de attól még ott van, kialakult abban a pillanatban, amikor eldöntötte, hogy nem rángat le a földszintre a többiek közé, amikor eldőlt a fejében, hogy nem szól a felettesének, hogy elenged, hogy pisztolyt ad a kezembe és még a saját életét is rám bízza ezzel. Akkor kialakult valami olyasmi a múltban, ami még most is ugyanolyan széttéphetetlen.
- Álszentség lenne, ha ezt tenném, hiszen én sem vagyok tökéletes, semmilyen tekintetben sem. - finoman megvonom a vállam. Ez a nagy helyzet, és szeretném, ha tudná. Lehet, hogy a ruha takar, jótékonyan sok mindent, de attól még alatta nekem is van rejtegetni valóm, olyan sebek és hegek, amiket biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nem akarnának látni. Épp ezért téved abban olyan nagyot, hogy sok szép férfivel voltam már együtt. Elég fiatalon omlott össze az életem, addig pedig nem volt lehetőségem túlságosan sok kapcsolatra, csak egyszerűbb kamaszszerelemre inkább, azóta pedig hogy itt vagyok... nem nyitok túlságosan könnyen már csak azért sem, mert félek attól, hogy milyen reakciókat kapnék olyanoktól, akik nem éltek át olyan szörnyűségeket, amiket én igen. Nem akarok csalódni, nem akarom látni senkinek az arcát, amikor előtűnnek a sebhelyek, amikor felfedi csúf arcát a múlt.
- Dehogy, nem várom el, hogy felmenj. - rázom meg a fejem egy mosollyal, miután már feltápászkodtam az ágyból. Szívem szerint maradnék még akár én is, de van dolgom, amit érdemes lenne elintézni. - Pihenj nyugodtan, nem zavar, ha az ágyamban maradsz, tényleg nem. - teszem még hozzá, talán még örülök is neki. Épp elég éjszakát töltöttem már el egyedül, rémálmok között, miért mondanám azt, hogy inkább menjen fel és én maradjak egyedül? Nem lenne túl sok értelme. Végül nem tudom megállni a késztetést, hogy ne lépjek újra közelebb és leheljek egy lágy csókot az arcára köszönésképpen, és csak aztán távozom.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-07, 22:30

Sasha & Joseph

- Igen, gondoltam, hogy láttál, csak… mindegy. – sejtettem, hogy látott már férfit meztelenül, én inkább csak arra céloztam ezzel, hogy nem szolgálhatok valami szép látvánnyal. A testem csupa sebhely, kevés olyan ember él ezen a világon, sőt, nem is él olyan ember szerintem ezen a világon, aki azt mondaná, hogy ez nem olyan vészes, mert igenis az, tisztában vagyok ezzel én is. Jól tudom, hogy számomra már itt bukik a kapcsolat egy nővel, hiszen senki sem szereti, ha centiként sebekbe ütközik, mikor hozzáér egy férfihoz, igaz? Már beletörődtem abba, hogy ezt tették velem, már megbékéltem azzal, hogy ez is a büntetésem része többek között. Lehetnék nővel, de nem akarok fizetni a társaságukért, más pedig önként biztos, hogy nem nézne rám, nemhogy hozzám is érjen. Megtudom őket érteni, nem hibáztatok azért senkit, mert elmondja az igazat, és inkább nem is néz rám, mert rémálmokat szülne a látvány… én tényleg megértem, nem kell emiatt senkinek sem rosszul éreznie magát, csak én érzem magam rosszul, hiszen olyan ez, mintha én lennék a Szépség és szörnyetegből a szörnyeteg, de… de elvégre így is van. A legtöbb tekintetben, vagy majdnem minden tekintetben könnyedén lehetne engem szörnynek nevezni, igen találó név lenne, ha figyelembe vesszük azt, hogy miket tettem.
- Én csak… belegondoltam a dologba, azért vagyok zavarba, de rendben, akkor megpróbálom elfelejteni, ha ezt szeretnéd. – nem mondom, hogy könnyen fog menni, de majd megpróbálkozom vele. Főleg úgy, hogy már belegondoltam akaratlanul is a dologba, hiszen mégiscsak férfiból vagyok, és így már határozottan nehéz kiverni a fejemből a gondolatot, hogy én őt… szóval nehéz, de majd megpróbálkozom vele, ha ezt szeretné, elvégre fontos az nekem, hogy ő jól érezze magát, és ha attól érzi jobban magát, hogy én ezt elfelejtem, akkor így is fogok tenni, még ha amúgy a gondolat nagyon is kedvemre van. Valamit valamiért, így szokás mondani, igaz? Azért nem bírom ki azt, hogy ne pillantsak még rá egyet a vászon mögül, és örömmel veszem észre, hogy mosolyog, és nem esett neki rosszul az, ahogy végighordoztam a tekintetemet rajta. Másokat talán zavarna, de mások talán tudnák is úgy nézni a nőt, hogy nem ennyire feltűnő, de én ebben nem vagyok jó, nekem csak így megy, és örülök annak, hogy Sasha nem sértődik meg, hanem… hanem mosoly. Nem akarom őt megbántani azzal, hogy folyamatosan csak bámulom, de vonzó nő, ezt kár lenne tagadni, én pedig elég gyengén tudom leplezni azt, mikor valakit nagyon megszeretnék nézni.
- Köszönöm, ez… nagyon kedves tőled, sokat jelent, hogy te nem undorodsz tőlem. – azt hiszem nincsen kifogásom a törődés és simogatások ellen, ha ő az aki megteszi, hiszen szeretem azt, ha hozzámér, egy szavam nem lehet ellene. Azt pedig külön öröm tudni, hogy ő nem undorodik tőlem, pedig megtehetné, egy olyan nő, mint ő, gondolom sokkal… szebb férfiakkal volt együtt élete során, ezért is jelent sokat az, hogy nem undorodik tőlem. Fura, de Sasha jelenti a világomat, és ha ő is undorodna tőlem… megtudnám érteni őt akkor is, bár nem mondom, hogy nem esne rosszul,de megtudnám érteni, gondolom nem az olyanokhoz van szokva, mint én, szóval teljes mértékben megtudom érteni őt. Szép nő, gondolom sokan udvaroltak neki, és egy olyan nő, mint ő, megtehetné azt is, hogy válogat a férfiak között, ő mégsem teszi, és ez… jó, örülök annak, hogy ő más, mint a többi hozzá hasonló gyönyörű nő. Azokat a cipőjük érdeklik meg a férfiak leginkább, és gondolom Sashát is érdeklik a férfiak, de a cipők azért annyira nem, vagyis… nem tudom, annyira azért nem ismerem őt. Mesélt magáról és ismerem már az érintését, de nem annyira, hogy tudjam szereti-e a cipőket, vagy sem, ez már… ez már talán nem is rám tartozik. – Nyugodtan tedd a dolgod, nem akarlak feltartani, én addig… elvagyok egyedül. Felmenjek a padlásszobába? – most már van erőm felmenni, így ha felküld akkor fel is megyek. Visszafogni viszont tényleg nem szeretném őt, ha dolga van akkor nyugodtan csinálja meg, addig elvagyok én egyedül is. A néni miatt pedig… majd bocsánatot kérek tőle végső esetben, és elmondom, hogy az én hibám volt a dolog, ne Sasha fülét rágja ezért. Bár vak, gondolom érzi azt, hogy Sasha egy kivételes nő, úgyhogy talán el is hinné azt, hogy az én hibám a dolog, mert erősködtem túlságosan is. Nem akarom, hogy Sashát hibáztassa, mikor én tehetek az egészről.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-07, 19:50

Joseph & Sasha

♪ You give me something ♪
Pontosan így van és remélem, hogy idővel el tudja majd fogadni, hogy én nem akarok rosszat neki, nem akarok olyasmit tenni, amitől zavarban érzi magát és amit nem tud kezelni. Szeretném, ha tényleg jobban érezné magát, ha az, ha teszek érte az tényleg jelent is valamit. Tudom mondta, tudom, hogy megköszönte, de akkor is az a lényeg, hogy így is érezze, hogy jobbak legyenek a napjai, hogy képes legyen időnként egy-egy őszinte mosolyra, hogy ne kelljen élete minden pillanatára rossz érzéssel gondolnia. Ki tudja, hogy meddig élünk még, ki tudja, hogy mikor lesz vége az életünknek, és szeretném, ha lennének jó részek is, amikre majd a lepergő élete végén visszaemlékezhet, mint ahogy remélem, hogy én is így leszek ezzel. Persze ott vannak a gyerekkori emlékek, de az olyan nagyon kevés, és túlságosan régen volt ahhoz, hogy emlékezni tudjak rá. Remélem, hogy lesz majd jobb is, remélem, hogy változik majd az életem, mert ez a mostani inkább csak olyan, mint egy gubó, amiben nagy baj nem ér, de jó sem.
- Nem hoztál kellemetlen helyzetbe, láttam már férfit meztelenül, és sokkal rosszabb lehetett neked. - nem az, hogy láttam, dehogy, az, hogy kiszolgáltatott volt. Kinek ne lenne ez rossz érzés? Egy férfinek pedig még inkább, hiszen képtelen volt egyedül bármit is tenni, képtelen volt egyedül cselekedni, és ez szerintem ember nincs a talpán, akinek ne lenne finoman szólva is rémes érzés. Ezért is figyelek azóta is oda, hogy ne vigyem túlzásba, pedig sokszor ugrottam volna már segíteni neki, akkor is, amikor a széket hozta be, akkor is, amikor megpróbálta összeszedni magát, hogy feltápászkodjon az ágyról, de tudom, hogy csak az önbecsülését csorbítom, ha túlságosan gyakran nyúlok a karja alá, hogy arrébb segítsem. Össze kell szednie magát és tudom, hogy össze is akarja. Sokan próbálták meg összetörni, sokan próbálták meg tönkretenni, de nem ölték meg, akkor pedig van esélye rá, hogy jól alakuljanak a dolgok, még ha ezt nehéz is elérni, de én majd nagyon igyekszem. Az első lépést már meg is tettük, azzal, hogy nekiállt a képnek.
- Pedig nem kell, én mondtam ezt, bár most én is... kellően zavarba hoztam magamat, de felejtsük el. - megrázom a fejem egy halvány mosollyal. Valahogy kicsúszott, pedig tudtam, hogy nem lesz jó vége, de mégsem tudtam magamba fojtani minden szót, akármennyire is kellett volna. Végül csak kiszélesedik a mosolyom, amikor végigfuttatja rajtam a tekintetét, de a szemembe nem mer nézni, inkább a vászonra siklik a tekintet. Láttam én azt is, amikor még reggel beállítottam ide a pöttyös ruhában, és hogy hogyan nézett rám akkor. Azért is akar megfesteni, mert szépnek talál és nem is tagadhatom, hogy ez tényleg nagyon jól esik, sőt igazából még csak nagyon zavarban sem vagyok miatta, talán csak egészséges szinten, a saját gondolataim miatt.
- Tudom és... megértem, most már megértem. De tudod ugye, hogy én nem undorodom? Azok csak sebek, olyanok, amiken segíteni kell, amik nem lenézést érdemelnek, hanem inkább segítséget, simogatást, ha már olyan sok rosszat kaptál eddig. - nem akarom újra zavarba hozni, tényleg nem, ezért is sütöm le a szemem a mondat végén. Tényleg úgy gondolom, hogy megérdemli, hogy valakinek fontos legyen, valaki ne rosszat lásson benne, hanem igenis inkább segíteni akarjon, óvni, elfeledtetni vele, hogy ami rajta van az csak a múlt, a múlttal pedig nem érdemes foglalkozni, az nem oldja meg. Nekem is vannak sebeim, nem is egy. Hiába látna szívesen ruha nélkül, én nem vagyok büszke a testemre, pont e miatt maradtam meg magamban, hiába ez egy nyugodt város, akár megpróbálhattam volna engedni, hogy nyissanak felém mások, de ki akarna épp olyan valakit, mint én? Ruhában más, de a nélkül... Annak viszont nagyon örülök, amikor végül visszaölel, most először és egyáltalán nem zavar, hogy talán hosszabb ideig tart, mint egy röpke kis egymásra borulás. Megnyugtató és igenis jól esik, hogy fáradt, de erős karok fognak körbe. A kérdésére csak megrázom a fejem, és mikor elhúzódom még egy lágy csókot lehelek az arcára. - Dehogy! Pihenj nyugodtan! Szeretnéd, ha maradnék, vagy nem gond, ha addig teszem a dolgom a házban és lent a kertben? - én kialudtam magam, de neki tényleg nagyon is elkél a pihenés. Persze biztos vagyok benne, hogy a drága jó Giselle néni meg fogja jegyezni, hogy nem a padlás szoba felől hallja a szükséges hangokat, de... nem érdekel a véleménye. Mindenesetre végül annak fényében cselekszem, amit válaszol, ha maradjak, hát maradok szívesen, az sem gond, ha pedig nem tart az egyedülléttől, akkor elfoglalom magam.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-07, 13:09

Sasha & Joseph

A szavaira csak szaporán bólogatok, ahogy hallgatom. Végülis igaza van, abba nem hibázhatok, amit ő csinál, az az ő hibája úgy, és nem az enyém, de… de mivel fontos nekem, így valamennyire engem is érint a dolog, nem? Fogalmam sincsen, hogy mekkora butaság azt mondani, hogy fontos nekem, de így van. Már a seregben is sokat gondoltam rá, ő volt az utolsó mentsváram, ő adta azt a plusz időt, amit még emberként tölthettem el. Bűnös emberként, de legalább emberként. Aztán segített nekem, pedig a legtöbb nővér a fogolytáborban nem segít. Csak megnézik a sérüléseket, felírják hogy mennyi időnk van még hátra is kész. Ők a halálunkat akarják és ezt meg is tudom érteni, elvégre a fajtánk tette tönkre az életüket. Érthető, ha holtan akarnak látni minket és nem élve. Minden bizonnyal meghaltam volna, ha Sasha nem ismer fel, ha nem érzi úgy, hogy segítenie kell nekem. Aztán kiszabadított és… és tett velem valamit. Nem tudom megmondani, hogy pontosan mit tett, de tegnap óta valami megmozdult bennem. Kedves volt, odafigyelt rám és segített, amikor csak tudott. Nem undorodott tőlem, pedig megértettem volna, ha így tesz. Önzetlenül segített, holott tudta, hogy nem fogom tudni viszonozni mindazt a sok jót, amit egy nap leforgása alatt kaptam tőle.
-Ha nem volt olyan rémes, akkor jó, de… de nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. – nem valami szép látvány, én is tudom. Láttam tükörben, éreztem minden egyes heget magamon, ahogy újra és újra felszakadtak. Gyakran kaptam újakat, szívesen töltötték ki a tisztek rajtam a haragjukat. Egyrészt mert gyakran szegültem szembe velük, és példát kellett statuálniuk, másrészt pedig engem tekintettek a tökéletes áldozatnak. Nem szóltam egy szót sem, tűrtem, nem panaszoltam, és mindig feltápászkodtam valahogy a végén, vagy legalábbis elvonszoltam magam a szállásig. Nem szép látvány, és szoktam álmodni ezekről. Látom az arcukat, látom a mosolyukat. Nem szép látvány, de ha Sasha nem álmodik tőle rosszakat, ha nem kerüli a hányinger mikor rá gondol, akkor kicsit megnyugodtam, mert nem volt célom az, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam, én csak… rossz állapotban voltam, ahogy azt ő is mondta, csak más szavakkal. A nővérek viszont a fogolytáborban nem segítettek. Csak megnéztek minket és kész, nem támogattak, hogy kitudjunk menni az ajtón, nem adtak gyógyszert, nem csináltak semmit, csak felvésték a papírjukra, hogy mikor esedékes a halálunk. Nem voltak valami segítőkészek, de mint mondtam: megtudom őket érteni, nem hiszem, hogy sokan segítettek volna nekünk. Talán egy golyóval dekorálják ki a fejünket… még az is segítség lett volna.
A kérdésére viszont nagyon meglepődött arcot vágok, és már a kérdés hallatára is zavartság kúszik az arcomra, hát még mikor jobban belegondolok a dologba. Nem is megy egyből a válaszadás, kissé elkalandoznak a gondolataim, aztán arra eszmélek fel mikor bocsánatot kér. – Semmi baj, én… szívesen, mármint… nagyon vonzó nő vagy… és megint zavarban vagyok. – azt hiszem felesleges volt azt mondani, hogy nem leszek az, mert úgy tűnik, hogy lehetetlen feladat ez, de talán most érthető, nem? Elvégre mégiscsak… nem vagyok teljesen érzéktelen, és férfi is vagyok, bár talán nem kéne így zavarba jönnöm, de nem tehetek róla, én eddig nem szoktam hozzá ehhez, és szerintem nem is fogok soha. A szemem akaratlanul is végigkalandozik Sasha testén, és így már igazából a szemébe se merek nézni, úgyhogy kissé megrázom a fejemet és inkább a vászonra szegezem a tekintetem. Kár lenne tagadni azt, hogy vonzónak tartom őt, és az, hogy ruha nélkül lássam őt… főleg úgy, hogy én szabadítom meg azoktól a ruháktól, mégis melyik férfinak ne lenne már a gondolat is kedvére? Mindegyiknek. Nem mondom, hogy nem lennék zavarban, de… de talán azt a fajta zavart nem is bánnám annyira, vagy inkább semennyire sem?
- Gyűlölöm őt. Nem adott semmit, csak elvett mindent. A legtöbben elutasítottak, és később is…undorodtak a látványtól. – bököm a kezemmel a hátam felé. – Én nem akarok rossz ember lenni megint, de… őt megölném. – és ezt nem fogom soha tagadni. Ő és a százados, ők tettek ilyenné, miattuk kellett a seregbe mennem. Apám intézte el, hogy odakerüljek, ő volt az, aki megnyitotta a kapukat, és beengedte a századost, hogy megtörjön. Sikerült neki, apám biztos büszke lett volna, ha látja, hogy mi lettem, de ha találkozunk… megöltem volna. Azt tettem volna velem, amit ő velem. A vérét vettem volna újra és újra. Megtörtem volna, és mikor már az életéért könyörög, akkor megöltem volna. Nem fegyverrel. Megfojtottam volna. Látni akarom a szemeit, látni akarom a bennük bujkáló félelmet. Szörnyet teremtett, én pedig megölöm őt. Látni akarom, ahogy kileheli a lelkét, én akarok végezni vele. Ahogy a századossal is. Ha egyszer találkozom velük… megölöm őket. Nem érdekel, hogy embertelen tett. Ez személyes ügy, ez… ez bosszú.
Most már nem jövök zavarba az ölelésétől, és addig is eltudok jutni, hogy viszonozzam a gesztust, talán tovább is, mint kéne, de… de nekem nincs ebben tapasztalatom, nem tudom meddig illik ölelni egy nőt. Remélhetőleg megbocsát nekem, hiszen azt mondta, hogy szól, ha kellemetlen valami neki, igaz? – Igen, de… de ennyi elég is volt most. – megy, de nem úgy, mint régen, de legalább… valamennyire működik a dolog. – Nem baj, ha én… visszafekszem? – fáradt vagyok, hiába keltem csak nem rég fel.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-06, 18:54

Joseph & Sasha

♪ Broken Strings ♪
- Tudom, hogy félsz tőle, de akkor sem lehet mindent elrontani, főleg, ha én döntök úgy, hogy valamit megteszek. Abban te nem hibázhatsz. - bátorító mosollyal beszélek mindig. Szeretném, ha nem félne mindig mindentől, ha akár meg merne tenni dolgokat magától is, és nem még attól is féljen, hogy ha én teszek valamit. Nem teszek olyat, ami rossz neki és az a baj, ha minden tettemnél azt látom, hogy zavarban van, akkor akárhogy is, de attól félek, hogy nem jó neki az, amit teszek, mert végülis ha rosszul érzi magát tőle, mert fél, akkor az nem kifejezetten jó érzés, én pedig nem akarok rosszat neki, kicsit sem. Persze azért próbálkozom, mert tényleg szeretnék egy kis jót adni neki, mert már túlságosan sok rosszat kapott. Jó lenne, ha érezné a törődést végre egy kicsit, legyen az csak szimpla figyelem, egy-egy apró csók az arcára, vagy simítás, mindegy, csak szeretném, ha lennének jó percei is, boldog percek. Nem tudhatjuk, főleg mi, hogy meddig tart ki az életünk, hogy mikor jönnek rossz napok, hogy mikor omlik minden össze, ezért addig kell megpróbálni kihasználni a megadatott időt, vagy legalább próbálkozni.
- Miért számítanak hibának? Pocsékul voltál és... talán zavarban voltam, de azért annyira nem volt rémes a látvány, hogy rémálmaim lennének tőle, ne aggódj e miatt. - képtelen vagyok eltüntetni a mosolyt az arcomról. Valahogy... aranyos, hogy még e miatt is aggódik, hogy mit láttam, hogy segítettem neki megfürdeni. Nem volt az olyan vészes, talán az első pillanatokban, de vannak ápolónők is, akik ugyanezt megteszek egy-egy beteggel, vadidegenekkel, akik kiszolgáltatott helyzetükben nem tudják maguknak megoldani még ezeket az apróságokat sem. Én miért lennék annyira kiakadva azért, mert láttam őt ruha nélkül, ha egyszer csak annyiról volt szó, hogy segítettem neki? - Jobban éreznéd magad, ha ma fordított lenne a helyzet? - csúszik ki a számon, bár fogalmam sincs, hogy honnan sikerült ennek a mondatnak előkerülni. Valahonnan az agyam hátsó zugából és amikor leesik, hogy mit is mondtam egy pillanatra beszívom a szám, aztán most tényleg kissé zavartan elmosolyodom. - Ne haragudj... nem akartam. - na akkor aztán biztos végképp kellemetlenül érezné magát, ezt pedig nem akarom előidézni nála, szóval visszaszívva, már ha ilyet lehet, a lényeg, hogy tegyünk csak úgy, mintha mi sem történt volna. Nem gondoltam én ezt teljesen komolyan, valahogy csak... jött és nem tudtam magamba fojtani, sejtelmem sincs, hogyan sikerült.
- Persze, megértem és biztos vagyok benne, hogy sok szép festményt készítettél és, hogy... még fogsz is. - bólintok is párat, csak hogy ezzel is megerősítsem a szavaimat. Tényleg úgy gondolom, hogy még van előtte élet, még van előtte lehetőség és még igenis festhet nagyon szép dolgokat, ha igazán szeretne. Én most is bízom benne, hogy ami készül szép lesz. Lehet, hogy nem a mesterműve, lehet hogy nem egy órákig készülő munka, de igenis szép és számomra az a legfontosabb, hogy úgy döntött engem akar lefesteni, ez egyszerűen csak kedves, nagyon kedves dolog és kár lenne tagadni, hogy rendkívül imponáló is. A következő szavakra, a történetére csak elképedve nézek rá, szinte már majdnem eltátom a számat, még ha ezt nem is igazán illene. Újra és újra olyasmiket mond, amit képtelen vagyok jól kezelni, amiket egyszerűen rémes hallani, amiknek a hatására egyszerűen csak szeretném elvenni a múltját, a fájdalmát. Ha lehetne tényleg megtenném, segítenék neki ennyivel, ha valahogy képes lennék rá.
- Azért... erre rájöhettél volna az iskolában is, nem... így. Rossz ezt mondani, de már értem, amit mondtál tegnap, hogy... hogy megölnéd őt, ha találkoznál vele. - tényleg nehezen mondom ki, de ez a helyzet, tényleg úgy gondolom, hogy joga lenne rá, mert amiket az apja művelt vele, az egyszerűen rémes. Egy szülő mégis hogy tehet ilyet a gyerekével? Bántani, ártani, elhitetni vele, hogy nem ér semmit, hogy az életének nincs semmi értelme. Egyszerűen nem is értem, hogyan lehet valaki ennyire rossz ember, ennyire kegyetlen, hogy a saját fiát verje, bezárja, összetörje. Képtelen lennék bántania saját véremet, a saját gyerekemet, azt akinek fontosnak kéne lennie, akinek a szívemben kéne helyet adnom, nem pedig elzárni valahova az élet és a szépségek elől.
- Tudod most olyan sok időd sem volt rá, de bármikor megismételheted, ez talán csak egy próba volt, hogy még képes vagy rá. - mert szerintem igenis képes, ez volta lényeg, hogy lássa az ecset még igenis jól áll a kezében, hogy nem felejtett el minden mozdulatot, hogy nem égett ki belőle minden, és hogy szépet tud alkotni akkor is, ha úgy érzi a lelke már elveszett valahol út közben. Amikor felém fordítja a vásznat pár pillanatig csak nézem, a mosolyom szélesedik. Azt hiszem most tényleg zavarban vagyok, de nem miatta, miattam, mert tényleg soha nem készített rólam senki semmit és ez igenis sokat jelent. - Köszönöm! Szerintem csodálatos lett! - talán túlzás, talán számára túlzás, ha megint felállok, hogy megöleljem, de akkor is megteszem, mert hálás vagyok a munkájáért, hogy engem örökített meg, egyszerűen csak jól esik és úgy gondolom ezzel tudom a leginkább kifejezni. - Látod, mondtam, hogy menni fog, most már elhiszed?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-05, 22:25

Sasha & Joseph

- Én csak… hozzám senki nem viszonyult még úgy, mint te. Mármint nem volt senki ilyen kedves velem, és nem szeretném, ha egy rossz mozdulat, vagy elszólás miatt ez megváltozna. De ha megígéred, hogy szólsz, ha valamit elrontok és nem lesz belőle baj, akkor… akkor jó, megpróbálok nem zavarban lenni. – mondani könnyű, de megtenni… na az már valóban piszok nehéz tud lenni. Azonban azt mondta, hogy megígéri, és Sasha betartja az ígéretét ebben biztos vagyok, úgyhogy valahogy muszáj lenne kiengednem a gőzt és el lazulni, mert görcsben áll minden izmom és csak zavartan nézelődöm. Tudom én, hogy talán nem vagyok hibás azért, amiért neki kellett segíteni az öltözködésben és vetkőzésben, de attól még igenis érezhetem magam rosszul, hiszen a helyzet miattam történt meg, és én láttam rajta, hogy zavarban volt, ami persze normális, ellenkező esetben én is zavarban lettem volna, de nem akartam őt ezzel kellemetlen helyzetbe hozni, és ezt remélem ő is tudja. Ahogyan az alvásnál sem akartam kínos helyzetbe hozni, bár azt mondta, hogy nem csináltam semmit, de mi van akkor, ha mégis, csak nem akarja, hogy tudjam és emiatt is emésszem magam? Kitudnám belőle nézni, hiszen rendkívül kedves nő, talán csak nem akarja, hogy amiatt is marjam magam. – A tegnap nem számít hibának? Ígérem, hogy többet nem fog előfordulni. – persze, hogy arról beszélek, hogy segített levenni a ruhámat, hiszen az egy kellemetlen helyzet volt neki, és akkor máris hiba, nem? De mostantól majd megteszek mindent, hogy magamtól is menjen, és még véletlenül se hozzam őt kényelmetlen helyzetbe, mert nem szeretném, ha miattam rosszul érezné magát. Már az is nagy szó, hogy befogadott, nem szeretnék ezzel visszaélni, még ha ezt nem is lehet tipikus visszaélésnek tekinteni. Szép nő, és jólesik az érintése, de oda kell figyelnem arra, hogy ne hozzam őt zavarba, és majd maximum előre megkérdezem őt, hogy zavarba hozná-e, ha ezt és ezt csinálnám.
- Igen, egész jó lett, oda is adtam annak a párnak. Nem fizettek érte, de nem is fogadtam volna el pénzt. Az nekik készült, nem másnak. – a legtöbb képemet persze eladtam, hiszen kellett a pénz, de az ilyen alkotásokat, mint az, inkább elajándékoztam, hisz róluk szól, az övék, azt csinálnak vele, amit csak akarnak, én annyit kérek mindössze tőlük, hogy ne dobják ki. Adják el, ajándékozzák el, de nem dobják ki, mert az… az elég rosszul tud esni nekem, és az ajándékokat nem szokás kidobni ,igaz? Mindegy, aligha fogok újra ajándékokat festegetni másoknak, hiszen ezzel az egy darabbal is igen erősen meggyűlik a bajom. Tudom mit kell csinálnom, csak azt nem tudom hogyan, és ez az, ami hiányzik. A látás, a művészi látás képessége, ami kihalt belőlem a háborúban. A képeimet persze mára már eladták, a szüleim pedig elégették azt, ami megmaradt, hiszen sikeresen kiölték a selejtes gyereket a családból, ki is akarnak törölni a világból. Mintha nem is léteztem volna sohasem. Már vártam a pillanatot, nem zavar, sokkal inkább szeretnék senki lenni, mint valaki ott. Ők ezt nem érthetik meg. Én nem vagyok olyan, mint ők, én nem vagyok kíméletlen gyilkos, én nem… én nem akartam ezt.
- Mikor apám megvert és bezárt a szobába, akkor én a … véremmel rajzoltam a földre, nem volt jobb elfoglaltságom. Aztán iskolában is elkezdtem és a tanárok szerint tehetséges voltam, ezért egy különleges iskolába ajánlottak be, ahova a szüleim elengedtek, addig sem voltam otthon. Szigorú értelemben véve, az apám döbbentett rá arra, hogy van, amiben nem vagyok olyan rossz. – nem éppen valami kellemes történet, de így volt, a véremmel rajzoltam a padlóra, és innen jött az egész. Fura de apám tett azzá, akit olyan nagyon utált. Szerencsére egész hamar kitagadtak, ez volt az én megváltásom.
-Hát mert… mert te vagy rajta. De majd megpróbálok valami jobbat is csinálni. – ha már őt festem le, akkor szeretném, ha tökéletes lenne, olyan, mint a valóságban. Szeretném, hogy mikor a képre néznek akkor az én szememmel lássák Sashát. Pár percig csendben festegetek még, aztán leengedem a kezemet és pár pillanatig csak némán nézem a vásznat, majd óvatosan felállok, ahogyan a vásznat Sashá felé fordítom. – Tudom, hogy nem lett igazán jó, de én… próbálkoztam, ennyi sikerült. – remélem azért tetszik neki legalább egy kicsit, de ha nem akkor majd maximum addig csinálom amíg az egyik nem tetszik majd neki.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-05, 19:00

Joseph & Sasha

♪ Breathe easy ♪
Az a baj, ha az ember túlságosan sokszor veszít az élete során, ha túlságosan sok a negatív tapasztalat, ha soha nem jönnek a jó lapok. Az ő életében például erre még nem túl gyakran volt példa, az enyémben pedig az utóbbi években egyáltalán nem. Akkor lenne fair az élet, ha ugyanannyi lenne benne a jó és a rossz, sőt talán kicsivel a jónak kéne nagyobb hangsúlyt kapnia, ez így lenne igazságos, de valahogy sosem úgy történnek a dolgok, ahogy történniük kellene, inkább pont mindig az ellenkezőjére kerül sor, mint ami lehetne, ha jól alakulna. Nem tudom, hogy miért van ez, hogy miért nem adatok meg több jó nekünk, de talán majd most. Van még előttünk remélhetőleg sok-sok év, és talán valamennyi viszonzást csak kaphatunk a sok rosszért cserébe. Próbálok hinni benne, ha nem tenném, akkor nem lenne értelme nap, mint nap felébrednem és megpróbálnom élni az életem, de én teszem, épp azért, mert még mindezek után sem halt ki belőlem teljesen a remény, azt hiszem.
Nem akarom, hogy túlságosan feszélyezve érezze magát a jelenlétemben, tényleg nem akarom, egyszerűen csak szeretném, a jó lenne neki, ha végre egy kicsit jobb lenne, mint amilyen eddig volt életében. Tudom, hogy nem fogadja el túlságosan könnyen, ha kap valamit, de én azért igyekszem, egy-egy kedves gesztussal, mint egy ölelés, egy puszi, netán csak a kezem az arcán. Csak egy mosollyal válaszolok a szavaira. Az a fontos, hogy neki jó legyen, nincs ellenemre az sem, ha kedveli a szakállát, bár nem hiszem, hogy jó emlékek fűződnek hozzá és mégis csak sokkal jobban érezhet sima arccal egy puszit, vagy egy simítást, mint úgy, ha ott van az a sok akadály.
- Az a fontos, hogy jól essen és tudod... nem kell minden pillanatban kellemetlenül érezned magad, vagy zavarban. Mi van, ha megígérem, hogy ha bármit is elrontasz, akkor szólok, megbeszéljük, de nem lesz baj belőle? Viszont eddig még semmiben sem hibáztál, pedig már itt vagy tegnap óta... miért hibáznál most? - szeretném, ha értené, hogy nem kell folyton attól félnie, hogy a tetteinek következményei lehetnek és főleg, hogy rosszak, amikkel nem tud mit kezdeni. Nem tette semmi olyat, ami zavart volna, nem tett semmit, ami bántó lett volna. Igen, lehet hogy kellemetlenül éreztem kicsit magam, amikor én vetkőztettem meg, talán így van, de egyáltalán nem volt ez olyan vészes és végképp nem az ő hibája volt, hogy ezért rosszul kelljen éreznie magát. Nem követett el semmit, és nem is fog, én ebben biztos vagyok, de talán túlságosan is óvatos. Az az igazság, hogy ha az ember mindig attól fél, hogy rosszat tesz, vagy rosszul csinál valamit, akkor a végén majd nem mert lépni semmit sem. Ez szerintem neki sem lenne jó, hiszen most is félt mindentől, félt attól, hogy átölelem éjjel, még attól is, hogy bekötöztem, pedig ezeket én tettem vele, nem pedig ő.
- Oh... szépen hangzik, biztos csodálatosra sikerült! - mosolyodom el. Már a szavai hatására is megjelenik előttem az, amit elmesélhetett a kép. A festményekben az a legszebb, hogy igaz, hogy csak egy álló képet ábrázolnak, de ha igazán jól vannak elkészítve, akkor a színek, a tónusok képesek szinte már kiszakadni a mozdulatlanságból, láttatni azt, hogyan sütött a nép, vagy éreztetni ahogy csepergett az eső. Olyankor szinte az ember átérzi az illatokat is, pedig ez ugye lehetetlenség és képes odalátni a pillanat előtti és utáni mozdulatokat is, igazán mélyen elképzelni az egészet. Valahogy úgy érzem, hogy ő is épp ilyen festményeket készíthetett. - Hogyan jöttél rá, hogy szeretsz festeni? - gondolom mindig van valami, ami miatt az embert megragadja egy tevékenység, egy pillanat, amikortól úgy érzed mindig ezt akarod csinálni. - Évekig nem festettél Joseph... miért kéne tökéletesre sikerülnie? És nekem akkor is tetszeni fog, ez a fontos. - nem hiszem,hogy ne lenne jó, amit készít, mert oda figyel és számomra már az is kedves és rendkívül imponáló, hogy engem akart megörökíteni, hát ki ne örülne ennek?

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-04, 11:47

Sasha & Joseph

Az embereknek meg kéne érteniük, hogy senki nem játszik cinkelt lapokkal az életben. Néha nyerünk, máskor meg veszítünk, ez így van rendjén. Nem szabad várni azt, hogy visszakapjunk csak úgy valamit, nem szabad elvárnunk, hogy észrevegyék az igyekezetünk, hogy felfedezzenek minket és elfogadják az érzéseinket. Minden ciklust le kell zárni, minden történet végére pontot kell tenni. Ne azért kell ezt tenned, mert büszke vagy, nem is azért, mert már feladod a harcot, egyszerűen csak ez már nem az életed része. Le kell zárni a története, lapozni egyet életünk könyvében és egy új történetbe belekezdeni. Ahogyan az író, úgy az élet is lapról lapra halad, nem ugorhatunk a kezdetből egyből a véghez, nem hagyhatjuk ki azt, ami közte van, ami igazán számít. Mert nem az számít, hogy kik vagyunk, mikor célt érünk, soha nem a cél a lényeg, hanem a megtett utazás, az élmények amivel gazdagodtunk és az ember, akivé lettünk az út során. El kell felejtsük azt, akik voltunk, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Ezt mondaná a régi énem, a tehetséges festő, akinek akkoriban még nem kellett mások halálát a lelkén hordania. Régebben sokkal jobbnak láttam a világot, mindenben megláttam a lehetőséget, magamban egy második esélyt, hogy végre olyan lehessek, mint egy ember, de az élet ezt megtagadta tőlem, olybá tűnik, hogy nagyon ellenére van az, hogy normálisan élhessek.
-Akkor… akkor jó, ha… jobban tetszik így neked. – kellőképpen zavarba sikerült hoznia ezzel, még az előbbinél is, de a zavarom nem azt jelenti, hogy rosszul esne, amit tenne. Éppen ellenkezőleg! Nagyon is jó érzés, hogy a közelemben van és hozzámér, csak sajnos képtelen vagyok úgy lereagálni, mint egy normális ember. Csak hebegek és habogok, kicsit félve nézek rá, hogy hátha elrontottam valamit, és hiába örülök mindennél jobban az érintésének nem tudom úgy kimutatni, ahogy kiakarnám. Biztos velem van a gond, más megoldás erre a kérdésre nem lehet, hiszen a legtöbb ember könnyedén tudná az ilyen helyzeteket kezelni, de én… én könnyedén jövök zavarba, ő pedig még könnyedébben hoz zavarba. Örülök neki, mert… mert jóérzés a kezét az arcomon tudni, vagy épp az ajkait az arcomon, én csak… attól félek, hogy esetleg akaratomon kívül elszúrok valamit, márpedig nagyon nem szeretném azt, ha az én hibámból érezné magát rosszul. Nem kell, nagyon is… sokat segít azzal, hogy így viszonyul hozzám. Nem is tudom, hogy igazából, hogy, de nagyon is élvezem, és ez a lényeg igaz? Csak képtelen vagyok megállni, hogy ne dadogjak, ami felettébb kellemetlen, de talán megérti, hogy igen ritkák voltak az ilyen pillanatok az életemben.
- Köszönöm, ez nagyon kedves tőled, én… nagyon hálás vagyok. – azért szeretném ha tudná azt, hogy én igenis értékelem azt, amit értem tesz, és ne nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy hálátlan vagyok. Kissé talán vágyakozva nézem, ahogy visszasétál az ágyhoz, de végül csak megrázom a fejemet, hogy újra teljesen a képre tudjak koncentrálni, és pár pillanatnyi habozás után ismét belekezdek, ismét a vászonhoz érintem az ecsetet. Nehéz, de erre számítottam. Nem olyan könnyű valamibe újra belekezdeni, miután kihalt belőled az, ami különlegessé tett az egyetlen dologban, amit szerettél csinálni. Ezért is már előre elnézést kérek, ha nem valami hatalmas, emlékezetes alkotást készítek, de nekem már az is nagy szó, hogy egyáltalán belekezdtem, és remélem ezt ő is megtudja érteni. Ha mégsem, akkor… akkor majd tovább próbálkozom, hátha sikerülni fog egyszer valami olyat összehozni, ami neki is tetszik. Én egyszerre vágytam arra, hogy ecsetet ragadjak, és egyszerre féltem is tőle. Olyan ez, mint igent és nemet mondani egyszerre valamire. Azt hinnéd, hogy lehetetlen, és mégis lehetséges, de akkor hogyan is van ez? Szeretném rendbe hozni az életemet, megpróbálni valami… jobb emberként élni, de az ösztönöm azt súgja, hogy vigyázzak, mert amiről nem tudok az nem is fájhat. Nem hinném, hogy lenne bennem bármi olyan, amitől félnem kellene. Üres vagyok, kiégtem.
- Egyszer lefestettem egy szerelmespárt, ahogyan a parkban feküdtek a füvön és a kutyájuknak dobták el újra és újra a botot. Az a kép… az megmaradt bennem, igazán szép pillanat volt, ahogy mosolyogtak egymásra és szinte másodpercenként nevettek fel. – nem én kértem fel őket, hogy csinálják ezt, maguktól tették, mert ilyenek voltak, mert jó volt a kapcsolatuk, én pedig a pár méterre tőlük ezt le is festettem, mert nagyon… szépnek, nagyon kedvesnek gondoltam azt a pillanatot, bár lehet, hogy csak én gondolkodok így. – Azonban ez a kép lesz az, ami a legtöbbet jelenti, még ha nem is lesz olyan… nagyon nagy remekmű. Nem miattad, hanem miattam. – nem szeretném, hogy azt higgye ő a hibás, mert nem, egyszerűen csak én nem vagyok képes még többre. Talán már soha nem leszek képes többre.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-03, 19:16

Joseph & Sasha

♪ Nobody wants to be lonley ♪
Tudom, én is épp ettől félek, hogy az apám az utolsó pillanataiban magát okolta és nem arra gondolt, hogy nem hibáztatjuk őt, hogy szeretjük és hogy ez nem fog semminek a hatására sem változni, még e miatt sem. Egy pillanatig sem gondoltam úgy egyetlen nap egyetlen percében sem, hogy ő lenne a hibás, hogy ne szeretném őt ugyanúgy, mert megtett mindent, amit lehetett. Elég szépen megverték mielőtt le tudták teperni, és egyszerűen nem volt esélye, sőt talán a lelke mélyén elhitte, hogy nem képesek megölni csak úgy egy ártatlan kislányt akkor, ha elmondja, hogy hova tette el a vagyona maradékát is, amit nem találtak meg addig. Nem számított, így is úgyis végeztek volna a húgommal és amúgy is mindegy volt már hogy mi volt a miénk, vagy mi nem, bármit is teszünk, mindenképpen elvették volna tőlünk, ezen nem változtathatott az ég világon semmi, én pedig amikor menekültem végképp nem foglalkoztam semmivel, elég volt nekem az a pisztoly, elég volt nekem az, hogy legalább az életem meg maradt, pénzt, vagy egyebet nem vittem magammal, még véletlenül sem, értelme sem lett volna, időm pedig bármit összegyűjteni végképp nem.
E téren szeretném osztani a véleményét, de nekem még nem megy. Hogy mindenképpen Németország veszít... nem tudom, jó lenne, de sokan vannak, erősek és az a gyilkos indulat... És ha le is győzik őket, addig még nagyon sokan halnak meg, nagyon sok család szakad szét, nagyon sokak veszítik el a reményt, a szeretteiket, vagy csak az esélyt a normális életre, az értelmes jövőre. Olyan sok minden veszett el és olyan sok minden hull a porba napról napra odakint, a burán kívül. Fogalmunk sincs, hogy mi történik, fogalmunk sincs, hogy mégis mi vár ránk, ha újra betörhet ide a világ, vagy mi jutunk ki. Attól félek, hogy... ez a viszonylagos béke csupán időszerű, de addig legalább megpróbálom kihasználni ami megadatott. Mint most ezeket a pillanatokat, mert bár látom, hogy zavarban van, de nem érdekel, akkor is úgy érzem,hogy meg kell ölelnem, akkor is úgy érzem, hogy kell az az egy-egy puszi, mert szeretnék egy kis pozitívumot az életébe vinni, hiszen annyi rosszat kapott, szinte csak rosszat és ez nagyon szomorú. Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy látom a zavarát és még mielőtt elhúzódnék finoman végigsimítok az arcán. - Jobb így, mint azzal a sok szőrrel, puhább. - nem akarom feszegetni a határait, vagy... talán egy kicsit mégis. Azért remélem, hogy a zavara nem azt mutatja, hogy amit teszek az nem tetszik neki, remélem legalábbis, hogy még véletlenül sincs így, mert ártani aztán végképp nem akarok neki és olyat sem tennék, amitől kellemetlenül érezné magát. Sejtem én, hogy nem sok jót kapott eddig, így aztán nem is szokhatta meg az efféle helyzeteket.
- Hát akkor, ha tudok, akkor még teszek többet is. Te is megérdemled, hogy egyszer valaki segítsen, melletted legyen... tegyen érted, még ha ne is hiszed el. - nem tűnik el a mosolyom, de végül elengedem és szépen visszatérek az ágyhoz. Csak egy lopott pillantást vetek az eddig elkészült képre, de nem nézem hosszan, mert valahogy sejtem, hogy senki sem szereti annyira, hogy készülés közben vizslatják, hogy mit is csinál, én se szeretném, vagy úgy mondom, én nem szeretném. - Volt kedvenc képed azok közül, amiket régen készítettél? Olyan, ami nagyon megmaradt benned? - természetesen továbbra sem szeretnék némán ücsörögni és szerintem ő sem, legalábbis előzőleg ő kezdeményezte a beszélgetést, és kíváncsi is vagyok. Biztos volt olyan festmény, ami igazán megfogta, olyan helyzet, ami nagyon megmaradt benne.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-02, 18:47

Sasha & Joseph

- Biztos tudta, de… ilyenkor sokkal erősebb a bűntudat, nekem elhiheted. – pontosan tudom, hogy milyen bűntudatot érezni, milyen úgy élni, hogy tudom: egy tömegsírban lenne a helyem. A bűntudat, olyan, mint egy… kiütés. Sosem múlik el, és folyamatosan arra késztet, hogy foglalkozz vele. Az apja biztos tudta azt, hogy a történtek elkerülhetetlenek lettek volna, de ilyenkor sokkal erősebb érzés a bűntudat és a fájdalom, ami elhomályosítja az elmét, megfosztva minket a tisztánlátásunktól. A bűntudatot szinte lehetetlen legyőzni, legalábbis iszonyatosan nehéz. Megpróbálhatunk neki hátat fordítani, de észrevétlenül lopakodik mögénk, hogy aztán egy váratlan pillanatban a hátunkba vághassa a kését. Vannak olyanok, akik azért harcolnak, hogy a saját bűntudatukat értsék meg, de ez rendre nem sikerül, vagy egyszerűen csak képtelen felvállalni a saját bűneiket. Megint mások elfutnak előle, menekülnek egy életen át, ezzel tépázva meg a lelkiismeretüket, ezzel pusztítva el végül önmagukat. Én azonban inkább egyenesen a bűntudat felé veszem az irányt, szembenézek vele, táplálkozom belőle, mert tudom, hogy szükségem van rá. Hogy soha ne felejtsem el milyen emberré váltam, hogy mit tettem, és miért nem következhet ez be még egyszer. Számomra a bűntudat egy vezércsillag, a legfényesebben ragyogó vezércsillag, ami mutatja az irány a sötétben. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e legyőzni, megbékélni vele, a tetteimmel. Azonban azt tudom, hogy soha nem szabad elfelejtenem azt, ami voltam. Egy szörnyeteg, egy érzéketlen gyilkos, és felednem kéne, de nem tudom, és nem is akarom. Az is én voltam, emlékeznem kell arra, hogy mit tettem,mert még egyszer ez nem fordulhat elő, még egyszer nem történhet meg az, hogy én… olyan legyek, ami soha nem akartam lenni. A bűnös első büntetése a bűntudat, és ez egyben a legnagyobb is, hiszen mi vagyunk saját magunk bírái, a lelkiismeretünk jobban vádol, mint ezer tanú. Elítélhetnek minket, de igazán csak mi magunk tudjuk magunkat elítélni, én pedig már évekkel ezelőtt megtettem ezt, bűnösnek kiáltottam ki magam, mert az vagyok. Minden bizonnyal háborús bűnösként fogok felelni a tetteimért, ha véget ér a háború. És, hogy miért vagyok biztos Németország vereségében? Túlságosan is utálnak minket, összefognak majd ellenünk, és ahogy Napóleon sem tudta legyőzni Európát, úgy Hitler sem fogja tudni, főleg, hogy itt nem csak egy kontinens fog majd össze ellene. A gyűlölet, az irántunk érzett gyűlölet fogja összekovácsolni a nemzeteket, és bármilyen erős és felszerelt serege is van Hitlernek, a túlerő végül mindig győzelmet arat. Hiába egy jól képzett katona, ha tíz ellenséges katonával kell farkasszemet néznie. Elrontották, túlságosan is elvette az eszüket a vér szaga.
A szavaira csak lesütöm a szememet, ahogy bólintok egyet. Való igaz, hogy nem lett volna valami nagy esélyem fellépni ellenük, hiszen minden bizonnyal nem egy ember volt az, aki azt a mészárlást véghez vitte abban a házban. Ha pedig megölnek, vagy megvernek még jobban, akkor soha nem tudtam volna elengedni Sashát abból a házból, és most a szülei halála akkor felesleges lett volna, értelmetlen, de így legalább… bármilyen kegyetlenül is hangzik, de az ő haláluk miatt élhet. Márpedig ők sem akarnák, hogy a lányuk vérét ontsák valamilyen félreértelmezett, jogtalanul vívott háborúban. Nem, biztos, hogy nem akarnák ezt.
Természetesen sikerül zavarba hoznia, mikor megpuszilja az arcomat, és azt hiszem tökéletesen lerí rólam ez. Nem rossz értelemben hozott zavarba, még véletlenül sem erről van szó, én csak… én csak én vagyok, nem nagyon szoktam hozzá az ilyen gesztusokhoz, még csak egy igazán őszinte dicsérő szavat sem kaptam soha. Sasha ezalatt az egy nap alatt többet tett értem, mint mások egész életemben, ez pedig tökéletesen mutatja azt, hogy nem számít milyen származású valaki, mert Sasha ezerszer jobb ember bármelyik nácibarát embernél, és ezt remélem ő is tudja. Nem rossz ember, ő jó ember, akivel rossz dolgok történtek, a kettő nem egy és ugyanaz. – Már vittél jót az életembe Sasha. Többet tettél értem, mint bárki más az eddigi életem során. Nem a kiszabadításra gondolok itt elsősorban, hanem… hanem minden másra. – hogy kedves volt velem, hogy nem volt elutasító, hogy segített mikor képtelen voltam magamat az ágyig elvonszolni…hogy segített az éjszaka, hogy segít most is, és nem azt látom a szemébe, mint a fogolytáborban lévőek többségének. Nem látok gyűlöletet , utálatot, ami rám irányulna, és ez… többet jelent mindennél. Az, hogy kedvel engem, hogy valaki kedvel egyáltalán, ez sokkalta többet ér, mint bármi más, amit eddig kaptam másoktól. Már vitt jót az életembe. Abban a pillanatban már bele is vitte, mikor belépett a fogolytáborban a gyengélkedőre és rám nézett. Akkor nem ismertem fel, de ma már… ma már kiszúrnám őt ezernyi ember közül is.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-08-02, 06:16

Joseph & Sasha

♪ Lost stars ♪
Nem kellenek mindenre szavak, bőven elég, hogy megköszönöm azt hogy kedvesen beszél és talán azt is, hogy tényleg igyekszik, mert látom. Nem emlegeti percenként, hogy milyen rossz ember és ez azért elég nagy dolog, mert már elég sokszor sikerült ezzel reagálnia mindenre, amit csak mondtam, de mindenképpen haladunk szerencsére. Jó lenne, ha egyszer tényleg elfogadná, hogy nem rossz ember, hogy szerintem igenis vannak jó tulajdonságai, jó oldala és hogy csak a körülményei rontották el az életét, nem pedig őt magát gyökeresen. Kedvelem, talán pont azért, mert ilyen, mert tudja magáról, hogy tett rosszakat és rémesen marja e miatt a bűntudat. Ez mutatja, hogy igenis nem rossz ember, mert ha az lenne, akkor nem így állna a kérdéshez. Az pedig csak külön kiemelkedő, hogy próbál legalább időnként elmosolyodni, és hogy nem kellett külön rábeszélnem a festésre, mert simán vállalta a dolgot önként. Volt pedig bennem egy cseppnyi félsz, hogy nem így lesz, hogy majd visszakozik a végén, hogy mégsem menne neki, hogy még sem akarja, de szerencsére nem így lett. Arra már csak halványan elmosolyodom, amit mond, tényleg remélem, hogy nem csak azért talál különlegesnek, mert segítettem neki, bár persze ezt nehéz lenne teljesen figyelmen kívül hagyni. Ha csak simán találkozom vele az utcán minden bizonnyal én sem akadtam volna fenn azonnal rajta, de azért ez így más. Végül is minden esetben oka van annak, hogy két ember közelebb sodródik egymáshoz, ritkán fordul elő az a bizonyos meglátni és megszeretni opció.
- Tudom, csak remélem, hogy... ő is tudta. - tényleg remélem, hogy nem úgy halt meg, hogy közben önmagát hibáztatta, pedig félek tőle, hogy így volt, hiszen a szeme láttára ölték meg a húgomat, pont azért, hogy hibáztassa magát, hogy rossz legyen neki. Nem hiszem, hogy bárki képes lenne ilyen esetben nem önmagát hibáztatni, még ha nem is reális, még ha valahol a lelke mélyén tudnia kellene, hogy tényleg nem ő tehet a dologról, hogy mindenképpen bekövetkezett volna. Ha nincs ez a medál, én se jutok át a határon, nem értem volna el Franciaországot, ez... biztos. - Tudom Joseph, és hálás is vagyok érte. - halvány mosoly, erre most csak ennyi telik. Tényleg kedves tőle, de sajnos ebben nem volt lehetősége semmit sem tenni, mert... mert addigra már halottak voltak, mindegyikük, nyíltan meg nem tehetett volna semmit, nem is ért volna semmit az sem, ha megpróbálja, csak ő is belehat volna, vagy valami durva büntetést kap, amiből még csak felépülni is szinte lehetetlen.
Az élete pedig, egyszerűen megrázó, és képtelen vagyok csak úgy átsiklani felette. Olyan rossz hallani, hogy valakit ennyit bántanak, olyan rossz hallani, hogy valakinek ennyit ártanak és a saját szülei a tetejében. Nekem sem volt könnyű életem, de legalább voltak benne jó részek, legalább volt két szülőm, aki igenis szeretett, akinek fontos voltam, hiába veszítettem el végül őket, de attól még voltak. Neki viszont senki és semmi, túl kevés volt a jó és túl sok a rossz és a jó is már halványan van csak meg benne. Ez egyszerűen nem fair. Ezért csúszik ki a számon a tétova kérdés. Nem tudom, hogy gond-e a festmény miatt, hogy felállok innen, de szeretném megölelni, segíteni, vinni egy kis jót az életébe, ha tudok, ha engedi. Látom, hogy kellően zavarba jön a lehetőség miatt, vagy talán, mert így kérdeztem rá, végül is érthető, de végül felkelek szépen, hogy közelebb lépjek, hogy felém forduljon és tényleg megölelhessem. Pár pillanatig, talán hosszabban, mint azt illik, de nem érdekel, mert neki is jár ennyi. Egy szülő dolga az lenne, hogy ölelje a gyerekét sokat, nagyon sokat, de ő ezt sem kaptam meg... semmit az élettől, és ez kegyetlenség.
- Ha ilyen sok rosszat kaptál eddig... egyszerűen muszáj, hogy mostantól legyen jó is, mert... így képtelenség élni. - nem mondom, hogy az én életem tökéletes, de az övé... rosszabb, a lelke szinte darabokban hever és nagyon nehéz lenne összeragasztgatni a darabokat. Én azért próbálkozom, és a szavaim egy része is még akkor hallatszik, amikor tartom a karjaim között, csak aztán engedem el végül, de akkor sem húzódom túlságosan távol azonnal, még kap egy-egy puszit az arca két oldalára. - Szeretnék vinni egy kis jót az életedbe, tényleg szeretnék. - mert ezzel a sajátomba is viszek. Talán valahol önzőség, de nem annak szánom, csak... ahogy mondtam segíthetünk egymásnak.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-31, 12:28

Sasha & Joseph

Fogalmam sincsen, hogy mit kéne mondanom, talán azt mondani, hogy szívesen? Nem igazán szoktam hozzá, hogy bármit is megköszönjenek nekem, így nem nagyon tudom mikor kell beszélni és mikor hallgatni, de úgy döntök, hogy most hallgatok és inkább csak megeresztek egy mosolyt Sasha felé. Nem vagyok igazán nagyon jó a bókokban, ezt én is tudom, de azért szeretném, ha tudná, hogy próbálkozom, és nem tartom őt rossz embernek. Egy gyenge próbálkozás is jobb, mint a semmi, ugye? Remélem, mert igyekszem, és igaza az, hogy gyakorlat teszi a mestert, de a gyakorlás egy elég fájdalmas procedúra tud lenni, én pedig… mindegy, legalább Sasha nem nevet ki. Régen a nők sokat nevettek rajtam, mikor mondtam valami komolyabbat nekik, ami nem volt bántó, de igazából még vicces sem, mégis nevettek csak és elmentek, majd soha többet nem láttam őket. – Így gondolnám akkor is, ha nem ismernélek. – nyilván részt vállal benne az is, hogy megmentett engem, de ugyanígy éreznék akkor is, ha megölésemre készült volna a táborban. Szép nő, igazán rendkívüli, és sajnálom azt, hogy ott kellett találkoznom vele először abban a házban. Talán, ha előbb megismerem… akkor egy sokkal jobb embert ismert volna meg, valaki olyat, aki… aki képes lett volna mindent megtenni, hogy érdekeljen egy olyan lányt, mint ő. Próbálták belénk nevelni azt, hogy a zsidók az ellenségeink, és nem érdemlik meg az életet, azzal teszünk jót, ha elvesszük tőlük. Sokakat meg is győztek, elültették a gyűlölet magvait a fejükben, de én soha nem gondolkodtam így. Zsidó, vagy német… teljesen mindegy, az ember az ember, ugyanúgy élnek és meghalnak, hát akkor mi a különbség? Soha nem értettem az irántuk táplált gyűlöletet, meg sem fordult egy másodpercre sem a fejemben az, hogy másként nézzek Sashára emiatt. Két oka lehet csakis annak, ha furcsán nézek rá. Az egyik az, hogy megszoktam már az egyedüllétet, és most felüdülően hat az, hogy van mellettem valaki, aki ennyire… jó hozzám. A másik pedig az, hogy gyönyörű nő, nekem meg fogalmam sincsen miként kell valakit úgy bámulni, hogy az ne tudja meg. Sok bajtársamnak ez gond nélkül ment, én soha nem voltam jó ebben, bár nem mintha olyan nagyon próbálkoztam volna. A seregnél a többség beérte a sereg által kifizetett nőkkel, de én igazi nőre vágytam mindig is, én nem akartam valakivel úgy együtt lenni, hogy… hogy csak a pénz kössön össze minket. Akkor még naivan hittem abban, hogy egy nap elengednek, hogy amint lejár az a két év visszamehettek a műhelybe és megpróbálhatom elfeledni ezt az egészet, még mielőtt túl késő lenne. Túl késő lett, mert nem engedtek el se engem, se mást. Aki megszökött azt levadászták és karóba húzták a fejüket. Nagyon sok kegyetlen és mániákus ember volt a seregben. Mintha erre nevelték volna őket a kezdetektől fogva. Ahogyan engem is akartak, csak nem sikerült apámnak katonát faragnia belőlem. A seregnek sem sikerült. A seregben nem katona, hanem gyilkos lettem. Egy katona azért van, hogy másokat védjen, nem azért, hogy céltalanul öldököljön.
-Mindenképpen megtörtént volna. – tudom, hogy ez most nagyon kegyetlenül hangzott, de nem annak szántam, és ezt remélem Sasha is tudja. – Semmi értelme nem volt megölni azokat az embereket. Városról városra jártunk, nem letettek volna sehol sem biztonságban. – a többes szám az már csak megszokás, talán az előző percekben nem volt bennem semmi megbánás, de most már van bőven. Rossz hallani, hogy mi történt az apjával, akit… akit mi öltünk meg. – Sajnálom, én… segítettem volna nekik is, ha ott vannak veled. – azért remélem, hogy tudja ezt. Akkor minden bizonnyal az apja kezébe adtam volna a fegyvert, aki talán le is lőtt volna, de… de talán ezt is kellett volna tennie. Tudtam nagyon jól, hogy Sasha meg is ölhet engem azzal a pisztollyal, de meg bíztam benne, a kezébe adtam az életem, és sokszor voltam csalódott az évek alatt. Ha meghúzta volna a ravaszt, akkor nem kellett volna azt a sok szörnyűséget megtennem, de aztán el is hessegettem a gondolatot. Sokkal többet jelentett nekem a gondolat, hogy életben van, mintsem hogy a saját gondjaimmal foglalkozzam. És így legalább találkozhattam vele újra. Fura lehet hallani, de a tegnapi nap volt életem legszebb napja. Hiába alig álltam a lábamon, de akkor is az volt. És már ezért megérte az a sok szenvedés, amit átéltem.
- Nem számít, már nem számít. – bizonygatom kicsit talán magamnak is. Igen, nem volt valami jó életem soha, de ez már nem számít, hiszen nem változtathatok a múltamon, bármennyire is szeretnék. Elég kicsi a valószínűsége annak, hogy valaha is találkozom újra a családommal. Én nem akarok már visszamenni Dortmundba, ők pedig minden bizonnyal nem fognak tenni semmit annak érdekében, hogy megtaláljanak engem. Az, hogy fogságba estem… apám biztos szégyellte magát, így inkább egyszerűen csak halottnak nyilvánítottak, és így hősi halált halhattam. A családomra ez vallana. A hibás elem nincs többé, eltudom képzelni milyen fenemód örülhetnek ennek.
- Én… engem nem … csak nyugodtan. – dadogok zavartan, a kérdésére. Nem igazán ölelt meg még senki, főleg nem úgy, hogy megkérdezte volna azt, így talán kicsit érhető a zavarom.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-30, 11:04

Joseph & Sasha

♪ I will never let you down ♪
Csak halkan sóhajtok egyet, de aztán elmosolyodom, ha halványan is. Jó ember... talán egyszer megérjük, hogy majd önmagát sem tartja velejéig romlottnak, rossznak, veszélyesnek. Én nem tartom annak, de ez egyelőre sajnos még nem elég, neki kell rájönnie, hogy nem csak az van, ami a múltjában történt, hanem igenis több annál. Talán majd egyszer tényleg meg tudom értetni vele, de nem győzködhetem folyton. Idő kell hozzá, és talán a segítségem, ha elfogadja, hiszen ahogy mondtam én tudnám kedvelni, kedvelem is, annak ellenére, hogy mit gondol magáról, vagy hogy miket tett. Sokkal inkább kedvelem, mint azok az embereket odakint, akik soha nem láttak semmi rosszat, akiknek az élete eddig nyugodtan és békésen zajlott és soha nem kellett igazán semmi rosszal sem szembenézniük. Ő több náluk, mert mindent kibírt, ami történt vele és hiába nem gondolja így, attól még erős. Az utolsó pillanatig kitartott, amíg ember kitarthat, az utolsó pillanatig küzdött, amíg ember küzdhet, hogy megmaradjon az embersége. Nem tehet róla, hogy a végtelenségig ez nem ment, és hogy a túl sok vért már képtelen volt lemosni a kezéről. Majd talán most lehetősége lesz rá.
- Köszönöm Joseph! - azt hiszem talán most először fordul elő igazán, de megjelenik egy halvány pír is az arcomon. Jól esnek a szavai. Az az igazság, hogy túl sokat menekültem már és túl sok gyűlölettel és negatívizmussal kellett szembe néznem, nem nagyon emlékszem már rá, milyen amikor kedves szavakat kapok, ő pedig ezzel a tetejében még előre is lépett, nagyot, hiszen... dicsért, gondolkodás nélkül, és nem tette hozzá, hogy ő nem mondhat ilyet, mert neki nem lehet, mert biztosan nem örülnék neki, pedig nagyon is jól esik, elmondani is nehéz, hogy mennyire, főleg mindezt a közben, hogy engem fest le épp, mert engem talált a legszebbnek azok közül, amiket látott eddig. - Akkor is így gondolnád, ha nem mentekel ki onnan? Nem akarom, hogy csupán... hálából... - most valahogy ugyanúgy érzek, mint ahogy azt hiszem ő is. Megmentett, elengedett és azt gondolta, gondolja, hogy én is csak azért teszek érte, mert viszonozni akartam minden áron, pedig nem így van. Jó persze közre játszik, de azt hiszem mostanra már nem csak így vagyok vele, azóta hogy beszéltünk, azóta hogy egy kis részét megismertem. De tényleg nem akarom, hogy csak azért tartson kivételesnek, szépnek, vagy bárminek, mert segítettem neki.
- Nagyon szerettem és... remélem, hogy az utolsó perceiben nem volt... hogy nem volt bűntudata. Nem mondhattam neki soha, hogy nem hibáztatom semmi miatt. - nagyot kell nyelnem, hogy meg tudjam állni, hogy ne szökjön könny a szemembe, de sikerül. Pár gyors pislogás és elfojtom. Jó ideje nem sírtam már és nem is most akarom elkezdeni. Nem akarok rosszként gondolni a múltam minden részére, de tényleg remélem, hogy apa nem úgy halt meg, hogy közben magát hibáztatta, hiszen ha elmegyünk időben, akkor is ugyanúgy lehetett volna ez a vége, akkor is végződhetett volna bármelyikünk élete rosszul. Rémes, hogy végig kellett néznie, ahogy a húgom meghal, de legalább azt nem, ahogy az anyám, ahogy az a nő, akit annyira szeretett, mert bár soha sem volt igazán az az érzelem kimutató fajta, de én tudom, hogy nagyon szerette és minket is. Pár apró jel mindig rá mutatott erre, és én azokra emlékszem, nagyon jól. Nem csak akkor tudod, hogy valakinek fontos vagy, ha azt sokat mondogatod, hanem abból, ha neked adja a takarót nagyobb részét, mikor hideg van télen, de nincs pénz fűtésre, hogy neked adja a finomabb falatokat az ebédből, és ő ugyanolyan jóízűen eszi a kevésbé jót. Ezek az apró gesztusok mutatják igazán, hogy szeretsz valamit, nem a nagy tettek, nem a világraszólóak, hanem a hétköznapi apróságok.
Látom, ahogy egy pillanatra megakad festés közben, amikor a húgom kerül szóba. Nem akartam én ezzel bántani, bele sem gondoltam, hogy rossz lehet ez neki, de végül tovább lép, én pedig nem feszegetem tovább a témát. Azt hiszem már így is épp eleget vájkáltunk a múltban. És amikor mesélni kezd csak még inkább elszorul a szívem. Olyan nagyon erős a késztetés, hogy felálljak, hogy odamenjek, hogy megöleljem, hogy segítsek valahogy. Nem járhat egy gyereknek sem ilyen rossz sors. Tudom, nehéz életem volt, de az övé... sokkal rosszabb, hiszen még gyerekként sem kapta meg azt, ami alapból mindenkinek járna. Nehezen szólalok meg, és nem is tudom, hogy pontosan mit is kéne mondanom.
- Olyan rémes ezt hallani. Ez az egész... - megrázom a fejem. Nem megy, képtelen vagyok erről úgy beszélni, hogy közben így maradok ülve, főleg amikor a galéria szóba kerül, amikor még hozzáteszi, hogy alig emlékszik rá. Fészkelődöm, pedig gondolom nem kellene, gondolom nem kéne sokat mozognom. - Szeretnék segíteni! Én... én szeretném, ha neked is lenne jó, amire emlékezhetsz. Senkinek sem járhat olyan sors, amikor nem marad benne semmi csak a rossz. Megölelhetlek? Nem baj, ha... ha felállok közben? - szeretném, nagyon, szeretnék egy kis jót vinni az életébe, mert az enyémben volt és neki ugyanúgy járna. Szinte már fáj hallani, hogy mik történtek vele, szinte már fáj tudni, hogy így alakult az élete, hogy nem kapott semmi jót, és ami volt arra is alig emlékszik.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-28, 22:09

Sasha & Joseph

- Nem Sasha. Nem kell utálnod magad, ugyanis te jó ember vagy. Akármit tettél vagy nem tettél, te egy jó ember vagy. Ezt már akkor láttam, mikor először a szemedbe néztem. – a szem egy ablak, amin a lelkünk néz ki, és neki van lelke, látom a szemében az élet tüzét, az élni akarást, ami belőlem hiányzik. Talán úgy gondolja, hogy nem jó ember, de igenis az, mindegy, hogy mit tett. És hogy miért? Mert képes volt megmaradni embernek. Talán nem annak a lánynak maradt meg, aki a háború előtt volt, de ugyanúgy az a gyönyörű, és erős zsidó lány maradt, akinek összetört az élete mikor abban a házban találkoztunk. Egyedül maradt, rokonok és barátok nélkül , ő mégis túlélte, és most, mikor találkozunk állíthatom, hogy nem lett rossz ember. Ugyanúgy az a gyönyörű és erős nő maradt, annyi kivétellel, hogy most már van élettapasztalata. Többet látott, mint a legtöbben ebben a városban, mégis jobb ember mindegyiknél. Ennek az okát nem tudom megmagyarázni, de talán nem is kell. Talán nem is akarom. Jó ember, és akármit is mond, a véleményem nem fog megváltozni. Látom a szemében. Még ha hazudni is akar, látom a szemében azt, amit ő nem láthat. Jó ember. Jobb, mint a legtöbben.
Erős vagyok… fizikailag igen, bár most azt sem nagyon tudom magamról elmondani. Mentálisan pedig… inkább szétesettnek mondanám magam, mint erősnek, de ezt nem teszem szóvá, már egyszer sikerült kissé kihoznom a sodrából azzal, hogy folyamatosan csak a bűnösségem emlegettem, így lenyelem a békát és inkább nem mondok semmit, csak egy biccentés kíséretében folytatom az állvány összeszerelésének folyamatát. Már szinte rutinból megy, gépiesen, oda se kéne figyelnem. Talán mégiscsak olyan ez, mint a biciklizés, soha nem lehet elfelejteni. Bár… ne rohanjunk annyira előre, ez még csak egy állvány, az első lépés, a legkönnyebb lépés a vászon ráhelyezése után.
-Ha nem mondták, akkor gondolták. Kivételes nő vagy Sasha, ezt soha ne felejtsd el. – a számomra legalábbis mindenképpen különleges nő, de szerintem sokak számára szintén az lenne. Egy sokat tapasztalt, érett, fiatal nő, aki a poklot járta meg, hogy élhessen. Erős és határozott, segítőkész és önzetlen… akár estig is eltudnám a sorolni a jó tulajdonságait, és akkor még csak nem is beszéltem a külsejéről. Biztos vagyok abban, hogy régebben is sokaknak tetszett Sasha, csak talán nem volt bátorságuk lépni, amit megértek, nekem se volt soha, vagy ha igen, akkor csalódnom kellett, így egy idő után már nem is próbálkoztam semmivel sem.
Mosolyogva hallgatom azt, ahogy az apjáról mesél. Igazán kedves és jólellkű ember lehetett, ha Sasha ennyire… ennyire úgy beszél róla, ahogyan teszi. Igen, azt hiszem egyértelműen mondhatom azt, hogy irigy vagyok kissé, amiért ilyen szerető szülőkkel áldotta meg az élet. Az én szüleim az övéihez képest azt hiszem könnyűszerrel illethetőek a szörnyeteg jelzővel. – Nagyon szerethetted az apád. – jegyzem meg, miközben a vászonra pillantok újra és újra, de közben továbbra is figyelem az ajkai mozgását, hallgatom a szavait, és egyetlen szó sem kerül el a figyelmemet. Végtére is én kértem, hogy meséljen magáról, milyen dolog lenne az, ha nem figyelnék rá oda? A húga említésekor viszont megakadok egy pillanatra, főleg mikor azt mondja, hogy kedveltem volna őt. Nem mintha kételkednék a szavaiban csak hát… Lena óta nagyon figyelek arra, hogy még véletlenül se legyek gyermek közelében. Nem mintha lett volna rá alkalma a seregben és a fogolytáborban, de… csak egy pillanatra akadtam meg, és már folytatom is. – Igen, biztosan kedveltem volna. – jegyzem meg, bár azt hiszem látszik rajtam, hogy… hogy mit gondolok. Nem ellene szól ez, hanem inkább ellenem. Egy gyerek gyilkosnak azt mondani, hogy kedvelt volna egy szintén már halott gyermeket… nem igazán jó érzés, bár nem is szabad, hogy jó érzés legyen, hiszen megérdemlem. Gyereket ölni semmilyen oknál fogva sem szabad.
-Apám a seregben szolgált, elég vad és hirtelen haragú ember volt. Tudod mi volt az első szavam? Pisztoly. Folyamatosan fegyverekről és vérrontásról beszélt. Így is nevelt engem, meg a két bátyámat. Én azonban… nem olyan voltam, mint a testvéreim, ezért is… büntetett meg. Tisztelték őt, de csak félelemből, mert fanatikus volt. – kis szomorúság vegyül a hangomba, de közel sem annyi, mint amennyinek talán kéne. – Anyám… ő nem dolgozott. Nevelnie kellett volna minket, de engem a cselédek neveltek fel helyette. Néha közbelépett mikor apám vert, mert… belehaltam volna, ha nem így tesz, és az nem tett volna jót a család nevének. – azt hiszem tökéletes lerí az a szavaimból, hogy nem volt mintacsaládom, de még csak átlagos sem. Szörnyű családom volt, ez az igazság. – De van egy jó emlékem. Mikor kitagadtak, akkor én már festettem. A galériám megnyitása… az egy szép emlék. Csak már alig emlékszem rám. – mondom egy apró vállrántással, miközben a vászonra festek óvatos, talán lassú ecsetvonásokkal, de remélem, hogy megérti: nekem ez nem olyan könnyű, ennyi év kihagyás után.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-27, 18:51

Joseph & Sasha

♪ It must have been love ♪
- Nekem is utálnom kéne magam Joseph? Attól jobb lenne bármi is? - jó persze volt időszak, amikor képtelen voltam megbékélni önmagammal, amikor én is csak rémesnek láttam mindent, ha a tükörbe néztem, de attól még próbálok életet lehelni magamba, próbálok tovább lépni, próbálom valahogy élni az életem és szeretném, ha ez neki is sikerülhetne. Nem tudom még én sem, hogy hogyan, de szerintem igenis van rá esély, hogy sikerülhet. Nem akarom én ezt erőltetni, de azzal, amit mond, azzal igenis azt mondja, hogy nekem ugyanúgy el kéne ítélni magamat... nem? Lehet, hogy nem öltem, de nem is tettem másokért, nem segítettem, pedig talán megtehettem volna, de féltem. Féltem attól, hogy hiábavalóvá válik minden addigi küzdelem, minden alkalom, amikor kibírtam, amikor túléltem, hogy az egész értelmét veszíti, azért mert egyszerűen meghalok mással együtt, feláldozom magam a semmiért. Nem akartam, egyszerűen ha már annyit küzdöttem, akkor nem akartam! Ő is sokat szenvedett, nagyon is sokat, miért kellett volna önként választania mindazok után a halált? Az egyszerűen nem normális dolog, egyszerűen nem gondolhatja komolyan, hogy attól bármi jobb lett volna, ha meghal másokkal együtt.
- Jól van, tudom, hogy erős vagy, menni fog. - biccentek egyet biztatóan. Tudom én, hogy nem azért nem engedi, hogy segítsek, mert ezzel nekem akar rosszat, én is csak azért mondtam, hogy ha nem boldogulna, akkor ne szenvedjen, de az a fontos, hogy neki jó legyen és érthető, ha szeretne egyedül megoldani dolgokat, én meg igazán nem akarom, hogy azt kelljen éreznie, hogy folyton másra kell támaszkodnia, jelen esetben rám. Egyáltalán nem gyenge ember, ha az lenne, akkor már nem élne, de most még érthető, ha nem tud mindent megtenni csak úgy gond nélkül. Nagyon csúnya sérülései vannak és nem hiszem, hogy eddigi életében túl sok tényleg kényelmes éjszakája volt, vagy tényleg szép napja. Nekem legalább adódtak még régebben szép napok, boldog időszakok, amikor kis időre elfeledkezhettem minden rosszról.
- Ez esetben köszönöm és... azt hiszem nem mondott még nekem senki sem ennyire szépet. - nem egy olyan hű de nagy bók, mármint sokak számára minden bizonnyal nem lenne az. Nem kifejezetten az a csillagokat az égről is leverselő fajta, de nem is kell, ez amit ő mondott többet jelent annál, hiszen engem akar lefesteni, mert abból, amit eddig látott a legszebbnek tart és én nem is akarok ennél többet. Csak szépen leülök az ágyra, ahogy kéri, bár persze fészkelődöm, mert nem tudom, hogy pontosan hogyan is gondolta, milyen helyzetben, milyen pozícióban, de végül inkább csak az egyszerűség mellett döntök. Nem akarok az ágy szélén ülve feszes háttal feszengeni ki tudja meddig, inkább a cipőmtől megszabadulok, ami most amúgy is egy élmény, felhúzom a lábam, eligazgatom a szoknyám kicsit, és a karomon támaszkodom meg magam mellett. Annak pedig határozottan örülök, hogy mosolyog, olyan egészen igazian. Majdnem felkelek, amikor a székkel küzd, de végül sikerül megállni. Tényleg nem akarom letörni az önbizalmát, ami most alakul még csak, inkább magamban drukkolok, hogy minden sikerüljön neki. Csendben figyelek tehát, amíg meg nem szólal.
- Persze. - biccentek egy apró mosollyal. Na igen, ő már azért mesélt magáról, én még eddig nem túl sokat, inkább apró infokat csak. - Aspergben születtem egy elég hideg februári napon. Az apám kereskedő, volt egy kis órásműhelye volt. Nagyon... nagyon szerette a régi nagy állóórákat, imádta őket kipofozni, úgy megcsinálni a bennük lévő dallamot sok csengővel és haranggal, hogy szinte már... művészien zenétek. És persze imádta a fa illatát, az igazi minőségi anyagokat, hiába, hogy csak ritkán jutott hozzá. - lassan beszélek, ahogy felderengenek a régi szép emlékek. Sokat játszottam apa műhelyében és szerettem ott lenni, tisztelték őt az embere... egy ideig persze. - Hm... nem tudom, hogy mi érdekel. Volt egy húgom, Brigitte, imádni való, folyton kérdezi kislány, biztosan kedvelted volna. Anya pedig, ő sütötte a legjobb kekszeket, sokan még vettek is tőle nevesebb alkalmakra. - imádtam az illatát, a fahéj, a sült alma... Ahogy beszélek végig mosoly játszik az arcomon. Nem bánom, hogy kérdezett, mert... mert jó dolog a szép emlékeket felidézni. Jó dolog a jóra emlékezni és örülök neki, hogy ezek is megvannak még bennem, és képes vagyok elkülöníteni valahogy, valami csoda folytán attól a szörnyű naptól. - És te? Csak volt valami szép is az életedben, valami jó emlék? - apróság, akármi. Rossz lenne hallani, hogy mindig csak a rossz jutott neki, tényleg rossz.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-26, 19:53

Sasha & Joseph

- Azért, mert nem sok jó dolgot tettem az életem során. Tudom, hogy más sem büszke arra, amit tett, de én utálom magam miatta. – nem olyan könnyű továbblépni a dolgokon, ha magaddal sem tudsz megbékélni, én pedig pontosan így érzek. Képtelen vagyok dűlőre jutni magammal. Utálom magamat, utálom azt, amit tettem, amiért tettem . És tudom, hogy sokan vannak a világban, akik még inkább gyűlölnek, amiért elvettem tőlük azokat, akik az életüket jelentették. Egy gyilkosságra soha nincs igazán jó indok, mert az szubjektív, nézőpont kérdése. Mikor megölsz valakit, mindegy, hogy milyen indításból, magadból is kiölöd a lényed egy részét. Egy kis darabkát kivágsz ezzel a lelkedből és már soha nem leszel az az ember, aki régen voltál. A gyilkosság megváltoztat, elveszted azt, amit magadban titkon az egyik legjobban szerettél. Az ártatlanságot. Úgy érzem, hogy elvesztettem az emberségem, hogy egy selejt vagyok, amit próbálnak rendbe szedni, eladható állapotba hozni, és csakis az bízik benne, hogy ez sikerülhet, aki a fejébe vette, hogy megjavítja. Hálás vagyok Sashának, amiért segíteni akar nekem, mert soha életemben nem akart még soha segíteni semmiben sem. Sok tekintetben Sasha az első. Az első, aki emberként kezelt, aki foglalkozott velem, aki megkérdezte, hogy vagyok, aki kiállt mellettem a múltam ellen, aki... segített nekem.
Az ágyon fekve a plafont bámulom mikor kinyílik az ajtó és megjön Sasha. Nem aludtam, mert… mert nem megy most valamiért, így inkább csak csendben pihennek, és azzal szórakoztatom el magamat, hogy számolom a másodperceket, mire az ajtó kinyílik. Talán félóra telhetett el, nem tudom, mikor belép az ajtón már azt is elfelejtem, hogy mennyinél hagytam abba, így csak tippelni tudok arra, hogy meddig volt távol. De épségben van, már amennyire megtudom állapítani és ez megnyugtat. Nem szívesen látnám őt sérültnek, ha tehetném, akkor az ő sebeit is átvenném, mert… mert biztos vannak neki is. Nem csak a lábán, amit én okoztam. Hanem mások, amiket az élet okozott. A százados szerint a sebhelyek azt mutatják, hogy mennyire vagyunk bátrak és erősek, hiszen az élet végezni akar velünk, de mi élünk, és a sebhelyek ennek a jelképei. A legyőzhetetlenségnek, hogy az élet bármennyire is próbálkozik, nem tud legyőzni minket. Ebben az esetben én akkor halhatatlan lennék, ami butaság, és soha nem is vallottam magaménak a százados gondolkodás módját. A sebhelyek emlékek, emlékeztetők, hogy mit tettünk, és mi vár ránk, mikor elérkezik a vég a számunkra is. Mindenki meghal egyszer, és ez ellen még a százados sem tehet semmit.
-Nem kell, ez megy egyedül is. – mondom aprót biccentve, majd egy pillanatra megállva, hogy ne érezze magát kellemetlenül a válaszom miatt. – De azért köszönöm. – nem szeretném, ha úgy kezelne, mint aki képtelen lenne bármit is megtenni. Persze, jólesik az, ha hozzámér, de ezt összetudom magam is rakni, és talán óvatosabban és lassabban is megy, de még messze vagy attól, hogy azt mondjam jól vagyok. Egész életemben nem voltam egyszer sem jól. Otthon naponta vertek, a seregben is, a kettő között pedig magányosan éltem, mint valami remete. Életemben nem voltam még jól, kíváncsi vagyok arra, hogy milyen érzés jól lenni, milyen érzés…, ha foglalkoznak veled, mert Sasha foglalkozik velem ugye? Legalábbis én így érzem.
- Nem tudom, nem volt időm megnézni a várost, de…. te vagy az első szép dolog az életemben, úgyhogy… gondoltam… lefestelek téged. – kicsit azért zavarban érzem magamat, de mikor azt, mondja, hogy lefesthetem, talán az első igazi mosolyom is az arcomra kerül. Nem az a fülig érő mosoly, de… de mosoly. – Csak ülj le az ágyra, és… néz rám. – mondom, ahogy rápakolom a vásznat az állványra és elé rakom, persze úgy, hogy láthassam őt, és ne zavarjon be a vászon. Egy széket is sikerül nagy nehezen behoznom, amire leülök. Egy kicsit hezitálok, ahogy a színeket keverem és az ecsetért nyúlok. Már pontosan tudom, hogy miként is fogom őt lefesteni, és először csak vékonyan a vázlatot viszem fel a vászonra, óvatosan, figyelve, hogy mennyire is megy, de egyelőre úgy tűnik, hogy a rutin még bennem van. – Megkérhetlek, hogy… mesélj magadról? – semmi jó nem sül ki abból, ha görcsösen figyelek arra, hogy mikor hibázok és… szeretném megismerni őt.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-26, 17:47

Joseph & Sasha

♪ Rendezvous ♪
- Bármit mondok mindig ez a reakciód ugye? Mindig... valami negatív rád vonatkozóan, pedig láthatnád belőle, hogy én se vagyok tökéletes, hogy mások is kénytelenek voltak olyan dolgokat megtenni, amiket nem akartak, amikre visszatekintve nehéz tükörbe nézniük, de... attól még tovább kell lépni. - halkan sóhajtok csak egyet. Tudom, hogy mit gondol magáról, de én igazán igyekszem megértetni vele, hogy ne eméssze tovább magát, mert... mert nem ér el ezzel semmit sem, nem lesz neki jobb tőle, sőt még mindenki másnak is rossz, vagyis nekem. Én se vagyok jó ember, ahogy gondolja, én se vagyok tökéletes, jó lenne, ha ezt képes lenne valahogy megérteni. Szeretnék segíteni neki, de úgy nagyon nehéz, ha folyton falba ütközöm, ha akármit mondok, az a reakciója, hogy nem kéne, hogy ő nem más, mint egy gyilkos, valaki, aki csak arra jó, hogy embereket öljön. Ezért is szeretném megmutatni neki, hogy tud még festeni, hogy még képes szépet alkotni, hogy az élete nem veszett el teljesen, hogy igenis van még esélye rá, hogy idővel képes legyen majd felülemelkedni ezen, és ne csak azt lássa, ha tükörbe néz, hogy miket volt kénytelen megtenni, hanem azt is, hogy... mit tehet még, hogy jobb legyen az élet, hogy másoknak is jobb legyen. Szeretném, ha idővel ezt képes lenne elhinni nekem.
A szavaira csak bólintok, a keret még nem kell, csak a többi, ami szükséges lesz a festéshez. Kíváncsi vagyok, hogy mit szeretne megörökíteni, de most még nem kérdezek rá, nem most azonnal, inkább csak még pár szót váltunk mielőtt elmennék öltözni. - Nem az, de... legalább van, ahol nem annyira veszélyes. - itt legalábbis nem akarnak minden sarkon megölni, nem kérhetik bármelyik pillanatban az irataimat, csak hogy ha kiderül, hogy zsidó vagyok, akkor ha nagyon ellenkezem, akkor helyben törjék be a koponyámat, mert láttam ilyet is... túl sok mindent láttam és néha sejtelmem sincs, hogy valaha képes leszek-e elfelejteni mindezt. Néha nem tudom azt sem, hogy akarom-e, mert ha elfelejtem a rosszat, akkor a jót is, a szüleimet, a családomat, a jó embereket, akik megpróbáltak segíteni, hogy túléljem ezt az egészet, hogy kijussak az országból. Vannak jó emberek, ez a lényeg, akkor pedig meg kell próbálni hinni benne, hogy lehet a világ is jobb, valahogy. Az igenis jól esik, ahogy talán kicsit tovább felejti rajtam a pillantását, mint azt az ember átlagosnak gondolná. Kicsit sem zavar, ha tudnám, hogy már megint attól tart, hogy ezzel kellemetlenséget okoz nekem.. komolyan rendkívül kiborító, hogy folyton erre a következtetésre jut.
- Szólj, ha segítsek. - halvány mosollyal ülök le az ágy szélére, amikor már megjöttem és lepakoltam mindent az ágyra. Nem akarok egyből ugrani, hogy teszem azt a hóna alá nyúljak, ha esetleg nem bírja jól az ácsorgást. Nem akarom, hogy rosszul legyen, kétlem, hogy a szervezete már is tökéletesen van. Rengeteg sérülése van, és azért mert végre normálisan pihent még nincs túl hirtelen mindenen. Majd idővel igen, de most még nem. De nem akarom, hogy gyengének érezze magát, hogy folyton pátyolgatni kell. Tudom én, hogy a férfiak büszkék, emlékszem, hányszor volt olyan, hogy az apám inkább leesett a létráról - komolyan, egyszer a karját is durván eltörte - csak, hogy egyedül csinálja meg az ereszcsatornát, ami szivárgott egy részen, pedig anya akart neki segíteni, de nem hagyta. Ezért inkább csak figyelek, ha véletlenül nem bírná, megszédülne, akkor segíthessek neki. A válasza viszont tényleg meglep. Nem rossz értelemben, egyértelműen a csodálkozásom most jót jelent, amit az is mutat, hogy az első döbbent arckifejezés után elmosolyodom, és végül hezitálva, de bólintok.
- Engem még... hát nem igazán örökített meg senki. Tényleg ezt szeretnéd? Nagyon sok szép dolog van a városban. - nem azért mondom, mert nem akarom, hanem egyszerűen csak zavarba ejtő, hogy annyi szépség mellett ő... engem akar lefesteni. Végül miután sikerült pár pillanatig az ágyat igazgatnom - aminek amúgy persze semmi baja sem volt - újra felpillantok. - Szabad és... köszönöm! - hogy engem tart szépnek, mert ez most tényleg meglepett. Nagyon is. Persze sejtelmem sincs, hogy mi lenne a dolgom. - Mit kellene pontosan tennem, vagy... hogyan álljak be, vagy üljek, szóval.. tudod. - ő a művész, nekem fogalmam sincs, hogy pontosan mit szeretne ebből kihozni, no meg, hogy ruhának jó-e ez, vagy pedig más kellene, vagy csak eleve inkább az arcom lesz benne, vagy... szóval nem értek én ehhez, kicsit sem.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-25, 19:00

Sasha & Joseph

- Tudom milyenek azok a kivégzések. Én voltam a hóhér, sokukat megöltem. Eleinte, mert…féltem. Aztán… már csak azért öltem, mert ehhez értek csak. Megölni másokat, fájdalmat okozni… megtörtem, és rutinból öltem, akkor már nem volt bennem semmi, ami…emberi lett volna. – nem mondom, hogy én sokkal rosszabbul jártam, mert tétlenül nézni és megtenni, majdnem ugyanaz, csak azt mondom, hogy tudom milyenek ezek a kivégzések. Mikor a katonák elé ráncigálják a civileket. Néha még fogadnak, hogy melyikük öl meg többet belőlük egy perc alatt. Ilyenekbe soha nem mentem bele, de már nézni is rossz volt, ahogy a hullák tornyosultak. Az állítólag hazámban pedig az ilyen embereket ajnározzák. A gyilkosokat. Régebben még művészek, sportolók szolgáltak rá a hírnévre, ma már minden mészárost háborús hősnek kiáltanak ki. Eleinte még engem is kiakartak tüntetni, csak sajnos belőlem hiányzott az, ami az újságoknak kellett. Öltem, máshoz nem értettem, a szavakkal nem bántam jól, így hát én maradtam a háttérben, és megöltem azt, aki először megláttam, mikor reggel felkeltem az ágyból. Ez vagyok én, vagyis nem… ez voltam, mert most más ember akarok lenni, egy jobb, ha csak egy kicsivel is, de jobb ember, mint most. Ennél mélyebbre már nem süllyedhetek, úgyhogy sok vesztenivalóm nincsen. Mégis mit vehetnek el tőlem? Nincs vagyonom, se személyes tárgyaim. Semmim nincs. Sasha itt van, de ő nem az enyém, és amúgy se hagynám, hogy bántsák. A legkevesebb tőlem az, ha megvédem őt. A legkevesebb, de én a legtöbbet akarom adni, ami… ami nem tudom, hogy mit jelent, hogy mit kéne tennem, aminek örülne, amitől meglepődne, mert nagyon jó hozzám, és ezt nem hagyhatom csak úgy figyelmen kívül. Ha tudtam, akkor mindig tartottam magam az illemhez, udvarias voltam, így hát nem fogom viszonzás nélkül hagyni azt, amit értem tett. Talán nem is adhatom vissza neki, nem tudom, de talán megpróbálhatnám, ez a legkevesebb, amit tehetek.
-Igen, igazad van. – adok neki igazat. Elvégre nem tudom, hogy mennyit fogok felhasználni a vászonból, így hát a kép mérete is elégé…kérdéses, tehát ráér az utólag is, csináltatni kell a képekhez általában, de akár én magam is tudok csinálni, így legalább nem kell pénzt kidobnia miatta. Tudok én egy keretet barkácsolni,nem olyan nagy nehézség az, a galériában is én csináltam mindent, tehát azt hiszem mondhatom, hogy egész jó vagyok benne. Ha szeretné, szívesen megcsinálom, de csak akkor, ha szeretné, mert megérteném azt is, ha nem bízná rám, hiszen… hiszen nem tudom, de akármi megfordulhat a fejében, ami miatt úgy dönthet, hogy ezt ő mégsem akarja, és inkább vegyünk egy szakembertől képet, mint egy német katonától, aki régen festett, és úgy gondolja, hogy elég jól tud barkácsolni. Nem kényszerítek én rá semmit, elvégre amúgy is az ő otthona ez, és én nem is vagyok olyan, aki egy nővel erőszakoskodna… öltem már nőt ez igaz, de ha nem muszáj, akkor nem bántok senkit sem. Régen a légynek sem ártottam volna, de ma már… gyilkosnak képeztek engem, tudom, hogyan kell túlerővel elbánni, tudom elfojtani a fájdalmam, és tudom milyen árat kell fizetnem azért, ha megölök egy embert. Ilyenkor egy kicsit még jobban meghalok, ott legbelül.
- A világ sehol sem biztonságos. – mindenhol megölhetnek minket, bárhol utolérhet minket a végzet, úgyhogy nem, Avignon sem biztonságos, én pedig még egy ilyen kis út miatt is féltem Sashát. Kedvelem, és nem akarom elveszteni. Az élet általában mindent elveszt tőlem, és félek, hogy ezt a sorsot szánja Sashának is, pedig ő egy jó ember, nem érdemel rosszat, hiába kapott belőle már így is túl sokat. Ébren vagyok még, mikor kijön a fürdőszobából, és egy pár pillanatig elidőzik rajta a tekintetem. Szép nő… és érdekesen öltözködik. Azt hinné az ember, hogy feketét hord feketével, de nem, ő színes ruhákban jár, mintha azt sugallná ezzel, hogy minden rendben van, és mások talán el is hiszik. Talán így is van. Nem tudom, én másként látom Sashát, mint a többség. Emberként és, mint nőként. Nem tudom, hogy ez baj-e, mert nem szeretném, ha az lenne, egyszerűen csak így van és kész. Ha ez baj, akkor… akkor próbálok tenni ellene, elvégre mégiscsak Sasháról van szó, nekem pedig fontos az, hogy ő jól érezze magát, és ne okozzak neki kellemetlenséget. Éppen ezért is remélem azt, hogy nem bámultam őt olyan nagyon feltűnően, mert a végén talán még azt hinné, hogy nem áll jól neki a ruha, pedig… pedig csodásan áll.
- Össze, persze. – mondom egy apró bólintással, ahogy kicsit jobban szemügyre veszem azt, hogy nincs-e semmi baja, de ahogy elnézem gond nélkül szerzett be mindent, így hát feltápászkodom az ágyból, és bár lassan mozogva, de sikerül összeszerelnem az állványt. Emlékszem még a mozdulatokra, a rutinra, ahogy naponta raktam össze és szedtem szét a sajátomat. A kérdésére nem válaszolok egyből, hanem pár pillanatig csak a szemeit nézem, majd megköszörülöm a torkomat. – Én, gondoltam…. lefestelek téged. – ha nem akarja, hát nem, majd keresek valami mást, csak hát… azt mondta, hogy fessek le valami szépet, mert Avignonban vannak szép dolgok. Ő az első szép dolog az életemben, gondoltam…akkor őt festem le. – Szabad? – hiszen ez az ő döntése, ha nemet mond, akkor majd festek mást.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-25, 16:09

Joseph & Sasha

♪ Gotta be somebody ♪
Bűntudat, igen én is ismerem. Hiába gondolja, hogy nem tudok eleget róla, nekem is van épp elég a lelkemen, ami fáj. A medál nekem kiutat adott abból az életből, de közben kénytelen voltam hátrahagyni olyanokat, akiket nem szabadott volna. Nem szóltam fel, ha mást bántottak, nem léptem ki a sorból, mikor mindenki egyszerű német katonának látott, hogy ne verjenek halálra valakit, aki ugyanolyan életet élt, mint én. Kellett volna tudom, de ha előlépek, ha megteszem, akkor végem, az anyám feleslegesen hal meg. Tény, hogy én nem öltem meg senkit... senki ártatlant, de vajon megtettem volna akkor, ha nincs más választásom. Ha előre hívnak, ha megkérdezik, hogy ki vagyok és a kezembe adják a pisztolyt, hogy ha nem eresztek valakibe golyót, akkor én kapom? Nem tudom a választ, örülök neki, hogy nem került rá sor, de más igen. Öltem meg olyan német katonát, aki talán csak kényszerből volt ott, aki talán nem tett semmi rosszat, de... meg volt rá az esély, hogy fog és csak akkor juthattam ki, ha megteszem.
- Tudod... jártam egyszer egy katonai táborban. Nem volt más út, egyszerűen csak összeszedtek a többi katonával, mert azt hitték én is az vagyok. Végig kellett néznem több kivégzést is. Olyanokat öltek meg, mint én, menekülteket, akik nem jutottak át a határon, nőket... gyerekeket. És én... végignéztem Joseph, mert én... én át akartam jutni a határon. Én is követtem el hibákat. - nagyokat, olyanokat, amiket nem szabadott volna, olyanokat, amik beleégtek a lelkembe. Látom azokat a könnyes arcokat, hallom az utolsó sikolyokat, és tudom, hogy nem tehettem volna értük semmit. Nem én húztam meg a ravaszt, de ha kénytelen lettem volna... megölettem volna magam? Annyi szenvedés után, olyan sok kilométer után, amit magam mögött hagytam, annyi halál és rémes tett... fájdalom után nem tudom, hogy feladtam volna-e. Hiába való lett volna az egész addigi, de most tényleg úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom neki, mert folyamatosan csak az önvádat hallom. Én se vagyok tökéletes, kicsit sem, nem akarom, hogy ebben a buta hitben ringassa magát. Ez alapján én is megérdemelném a fájdalmat a sérüléseket. Nem mentettem ki magammal mást, soha nem mertem. Soha nem mertem kockáztatni, pedig megpróbálhattam volna.
Ezért nem akarom azt látni, amit ő mond, amit ő akar, hogy lássak, hogy rossz ember, hogy rémes dolgokat tett. Igen, így van, de... ki nem? Ez egy rémes világ, ez egy nagyon rémes világ. Nem ilyenben kellene élnünk, nem ilyen életet kellett volna kapnunk, de nincs választásunk, sajnos... ez jutott. Ebből kell megpróbálni kihozni a legtöbbet, és én szeretném, ha megtenné, ha megpróbálná és már az is elég, ha kimondja, hogy igyekszik, hogy tényleg próbálkozik. Annak azért örülök, hogy legalább megpróbál mosolyt varázsolni az arcára. Tényleg kedvelem és nem csak sajnálom, vagy együtt érzek vele, mert... lehet hogy nem úgy, ahogy akar, de a lelke mélyén jó ember. Ha nem lenne az, akkor nem tört volna meg ennyire ilyen súly alatt, és ehhez a véleményhez továbbra is tartom magam, úgyse tud meggyőzni az ellenkezőjéről. A képkeret kérdésre csak bólintok egyet. Igen, az is kelleni fog, eszembe sem jutott bár... - Lehet, hogy kereteztetni ráérünk utólag is. - nem is tudom hirtelen honnan lehetne képkeretet szeretni, meg gondolom pont olyan méret kell, nem is tudom, hogy azt nem utólag alakítják-e a képhez... Ehhez ő biztos, hogy sokkal jobban ért.
Feltápászkodom végül, a kérdésére fordulok csak meg. Mosoly jelenik meg az arcomon, olyan igazi, olyan őszinte, mert... mert jól esik, hogy ezt mondja mindenképpen, az sem számít, hogy miért, de attól még jól esik. - Persze, sietek. - aztán csak szélesedik a mosolyom, miközben összeszedek pár ruhát. Azért így nem indulhatok neki a városnak, és itt most nem lenne a legillendőbb felöltözni igaz? - Vigyázok magamra, ne aggódj, Avignon biztonságos. - jó, nagyrészt és nappal, de nappal van. Végül eltűnök a fürdőszoba felé, hogy felkapjak magamra valami kinti ruhát. Sok a színes és vidám ruhám, mert... így próbálok úgy tenni, mint akinek teljesen átlagos és normális élete van, szóval egy piros térdig érő szoknyás, rövid ujjú, kellemes esésű, fehér pöttyös ruha kerül rám. A hajam marad kiengedve, csak egy gyors fésülést kap, és bár nem örülök neki, de visszabújok majd lent a cipőmbe. Ezt még kibírom. Persze azért még benézek és ha nem aludt el, akkor elköszönök. Biztosan fáradt, lehet hogy kidől addigra, mire felöltözök.
Tényleg nem tart sokáig, van egy mindenes bolt nem is olyan messze, és mostanság nem igazán vesz senki ilyesmit, sokkal inkább megy a harc a maradék konzervek, gyógyszerek stb. miatt, ami fontos. Szóval talán maximum fél óra telik el, mire visszaérek. Nem túl nagy a vászon, amit sikerült szerezni, de még állványt is találtam, persze több darabban, össze is kell állítani, és ecset és festék. Azt hiszem minden meg van. A cipőmet ledobom odalent, Giselle néninek köszönök és már meg is jelenek újra odafent.
- Remélem, hogy megfelel és hogy... te össze tudod ezt rakni. - első körben, ha nem alszik, akkor az ágyra pakolok le mindent. Talán kellhet csavarhúzó, ilyesmi, akkor azt majd kerítek, tuti, hogy van a házban... valahol. - És mit fogsz lefesteni? - most már tényleg kíváncsi vagyok, mert azt mondta már tudja. Látott valamit idefelé jövet? Csak nem a... fogolytábor ragadta meg annyira.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-24, 13:13

Sasha & Joseph

-Őrmester, tudta, hogy trauma a görög ”seb” szóból származik? – ha tudnék se válaszolnék. Megmozdulni sincsen erőm, nemhogy még a beteges kérdéseire válaszoljak ennek a vadállatnak. Trauma… enyhe kifejezés arra, amit itt kellett átélnem. Embereket öltem, ártatlanokat, civileket, katonákat, nőket, gyerekeket, öregeket… öltem szinte minden népcsoportból embert. Trauma, igen egy hatalmas trauma mindaz, amin átestem.
- Németül meg Traum-nak mondjuk az álmot. Fura, nem? – szívesen arcon köpném, de jelen pillanatban az is nehezen megy, hogy nyeljek, a szám tele van vérrel, és éppen az ellen küzdök, hogy ne fulladjak meg a saját véremtől. – A sebek szörnyeket szülnek. Maga pedig megsebesült őrmester.
Még mindig emlékszem arra az önelégült vigyorra, amivel illetett engem, mikor ezt mondta. Nem láttam szinte semmit, de kitudtam venni azt, hogy vigyorog, hallottam a hangján, hogy örül. Ezt akarta. Már a kezdetek óta megakart törni. Először azzal próbálkozott, hogy a kegyelmébe vett. Kivételezett velem, elakarta hitetni, hogy különleges vagyok. Mikor pedig ezzel nem ért el eredményt, hát jött az, hogy a fájdalom útján tör meg. Velem öletett meg majdnem mindenkit, akkor veretett meg, amikor csak tudott, és gondoskodott arról, hogy a bűntudatom mindig nyomon legyen az életemben. Azt akarta, hogy saját magamat emésszem fel, így akart megtörni, ami sikerült is neki, mikor lelőttem Lénát. Mikor nekiestem azzal a céllal, hogy megöljem, pedig jól tudtam, hogy ott voltak az őrök a sátornál, na, akkor már megtörtem. Ha nem így lett volna, akkor hallgattam volna, mert az életben maradás volt a célom, de amint megtörtem már nem érdekelt, hogy élek-e, vagy sem, egyetlen egy dolog számított: a düh, a gyűlölet és a harag, ami egyetlen szóban összpontosult bennem: bosszú. Bosszú, amit soha nem tudtam megtenni. Nem volt lehetőségem rá, és a századost pár nappal később másik egységhez irányították, így már nem láttam őt nap, mint nap, csak akkor, ha csináltam valamiért, ami verést eredményezett. Akkor ott volt az elsők között, akik rám vetették magukat.
-Nekik is van. Nemcsak engem vertek a seregben. – másokat is vertek, csak engem általában még többet. Eleinte mert megkérdőjeleztem a tetteink helyességét, utána pedig azért, mert nem zavart, ha megvertek. A katonák szeretik a dühüket levezetni valaki olyanon, aki nem szól arról, hogy mi történt, én pedig ilyen vagyok. Általában többen támadtak, néhányukat kiütöttem, esetleg megöltem, de a túlerő mindig győzött és addig ütöttek meg rúgtak, míg végül el nem ájultam. Nem szóltam egy szót sem senkinek, nem kiáltoztam, hanem csendben tűrtem, majd legközelebb én mentem oda hozzájuk egyesével, hogy revansot vehessek. Én azonban nem ájulásig vertem őket, hanem általában addig, míg meg nem szűntek lélegezni. Nem érzek miattuk bűntudatot. Azok olyanok voltak, mint én. Gyilkosok, szörnyetegek, megérdemelték a halált, és miért egy ártatlan ölné meg őket, ha megteheti egy hozzájuk hasonló gyilkos is? Nem voltam és nem is vagyok jó ember. Talán változhatok, de jelen pillanatban fogalmam sincsen, hogy ez miként lehetne kivitelezhető. Ez egy börtön, saját magamat zártam be ebbe a testbe. Üres, nincs belőle kiút, legalábbis én nem látok, mert csak sötétben tapogatózok, a kulcsok pedig nem nálam vannak. Akárkinél lehetnek , mi van, ha olyannál volt, aki már megöltem? Nem tudhatom, kockáztatnom kell, és fogok is, hiszen nincsen vesztenivalóm, amit lehetett már elvesztettem, amim meg nincs, azt nem veheti el még az élet sem tőlem.
- Majd… igyekszem. – ennyit tudok mondani, biztosítani őt arról, hogy igyekezni fogok, hogy jobb ember legyek, még ha nem is bízom annyira magamban, mint láthatólag ő bennem. Elvégre miért tenné mindezt értem, ha nem hinné azt, hogy menthető vagyok? Jó érzés az, ha valaki bízik benned akkor, ha te magad képtelen vagy. Én nem hiszek magamnak, mert jól tudom mi vagyok, és a kérdés csak az, hogy Sasha látja-e? Vagy ezt csak én látnám, mások nem gyilkost és szörnyet látnak bennem. Fogalmam sincsen, én csakis azt mondom, amit érzek, csak azt mondom, ami tudok, mert átéltem, emlékszem minden mozzanatra, álmaimban néha az áldozataimmal álmodom. Látom őket integetni, hívogatnak, nevetnek rajtam. Hiába öltem a túlélésért, végül éppúgy meghaltam legbelül, mint ők. És egyszer fizikailag is meghalok, és pokolra jutok. Ha van isten, akkor egy másodpercig sem fog hezitálni abban, hogy a pokolra juttasson engem, oda, ahova tartozom, ahova már talán rég tartoznom kéne. Mindegy, a halál gondolata már nem rémít meg, együtt élek már rég a tudattal, hogy alighanem bármelyik ember végezne velem, ha tudná mit tettem. Szerencsére azonban Sasha nem olyan, mint mások.
A szavaira mosolyt erőltetek az arcomra, majd belefeledkezem inkább a kávémba. Kedvel.. normális, ha ennek talán jobban örülök, mint kellene? Még soha senki nem kedvelt, legalábbis egy szóval sem mondott nekem soha senki ilyet. – Meg egy képkeret. – elvégre mi másba rakná a képet? Majd maximum felszögelem én a falra, ez a legkevesebb tőlem. Aztán csak bólintok egyet, ahogy hátradőlök az ágyban és a plafont kezdem el vizsgálni a szemeimmel. – Megtennéd nekem, hogy… sietsz? – kérlelően mondom, ahogy újra rápillantok. Nem mintha annyira siettetni akarnám a festést. Nem, csak nem akarok egyedül lenni, szeretem Sasha társaságát. – És vigyázol magadra. – talán felesleges mondanom, mert nincs nagy esélye, hogy bántsák a nyílt utcán, de attól még…

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-24, 08:39

Joseph & Sasha

♪ Replica ♪
Tudom, hogy rossz neki, tudom, hogy egyelőre képtelen megbékélni önmagával, de akkor sem akarom újra és újra azt hallgatni, hogy az élete mennyire rémes volt. Az enyém is az volt, tudom, hogy ő sok rosszat tett, mint ahogy én is. volt rá példa, volt nem is egy, persze nem ért fel egy sem azzal, ami az ő lelkén szárad, ezzel tisztában vagyok, de csak úgy lesz képes tovább lépni, ha legalább megpróbál nem folyton erre gondolni, ha legalább megpróbál egy kicsit elvonatkoztatni, eltéríteni magát attól, amit tett. Máshogy ez lehetetlen, én is ragadhattam volna a múltban, de próbálok tovább lépni, próbálom máshogy élni az életem és nem folyton a hátam mögé nézni. Nem akarok egész életemben rettegni és végképp nem akarom olyan korcsnak érezni magam, aminek be akartak állítani. Nem vagyok az, én is ugyanolyan ember vagyok, sőt... talán próbálok jobb is lenni, azzal, hogy segítettem neki. Persze nem csak e miatt tettem, de jó a lelkiismeretemnek is, ez is ugyanúgy fontos, mint a tény, hogy úgy éreztem tartozom neki, és e mellett sajnálom is. Nem akarnám csak úgy kitenni, nem lennék rá képes, ha csak úgy nem dönt úgy, hogy el akar menni.
Ha tudnám mik járnak a fejében biztos vagyok benne, hogy nevetnék. Nem jó ízűen, fáradtan, sokkal inkább fáradtan. Ahhoz hogy kedvelhessem nem kellene mást tennie, mint hagyni, azzal nem hagyja, hogy folyton igyekszik magát rossznak beállítani, hogy folyton ismételgeti nem kellene itt lennie, hogy rossz döntés volt, hogy segítettem, hogy befogadtam. Kedvelem... már most is, de nehéz ezt akkor megtenni, ha ő képtelen lenne ezt elfogadni. Hiába mondanám ki, hiába próbálom a tudtára adni már tegnap óta, egyszerűen észre sem veszi és nem akarom,hogy elkezdjen cáfolni, elkezdje nekem megmagyarázni, miért teszem ezt rosszul. Nem irányíthatod azt, amit érzel, egyszerűen nem lehet, mert... az csak egy érzés, megtörténik magától és nincs befolyásod felette. Tudom számára is ilyen a bűntudat, de attól még... igazán próbálkozhatna, legalább valamivel jobban.
- Hagyd abba... kérek... - bukik ki belőlem egy csendes sóhajjal. Megérdemeltek... persze, mi volt megérdemelt? Az, hogy az apja verte, az, hogy a saját katonatársai bántották, csak hogy megtörjön és azt tegye, amit akarnak? Az, hogy megpróbálták elvenni a lelkét, összetörni, földbe tiporni, hogy olyasmiket tegyen, amiket nem akart, hogy egy lelketlen gyilkos legyen? Ártottak neki, arra vették rá, amit nem tett volna meg magától és mindezért büntetést is kapott. - Azok helyett kaptad az ütéseket, akik ilyenné formáltak, akik kényszerítettek rá, hogy ölj. Ők... ők érdemelnék ezeket a sebeket helyetted, nem te! - nem tehetek róla, egyszerűen csak így jön ki, ahogy megemelem a hangom. Bűntudata van tudom, de nem csak az ő hibája. Mégis milyen választás az, hogy halál, vagy kegyetlen élet? Nem jó, nem ezt érdemelte volna, senki sem érdemel ilyesmit, azt sem, hogy egy ártatlan gyermeket az apja ájulásig verjen. Egyszerűen csak nagyon érzékenyen érint ez a téma, az egész, amiket mond, mert ebben a világban élünk, ebben a világban vagyunk kénytelenek létezni, és ha lenne választásom, akkor nem akarnék itt maradni. Néha... néha egyszerűen úgy éreztem jobb lenne valahol feladni félúton, mert ki tudja, hogy még mi történhet, és fogalmam sincs, hogy a testem, vagy a lelkem mennyit bír ki még. Erős vagyok... mert erősnek kell lennem, de én sem bírom a végtelenségig. Jobbat szeretnék, többet, jobb világos és fogalmam sincs, hogy mit követtem el, hogy nekem ez az élet jutott. Talán, ha vannak előző életek, akkor valamilyen nagyon aljas ember lehettem, hogy ez a tetteimért a büntetés.
- Majd idővel rájössz, majd az ösztöneid megsúgják, hogy mit kell tenned. Ez... nem olyasmi, ami tudatos, nem kell tudatosnak lenni. - tudom, hogy igyekszik, tudom, hogy szeretne több lenni, jobb, túllépni azon, ami volt és én hiszek benne, hogy igenis sikerülhet neki, csak igazán meg kell próbálnia küzdeni érte én pedig ahogy tudok segítek. Nekem megy, én képes vagyok rá, hogy tegyek érte, és majd ő is rájön, hogyan viszonozhatja ezt, első lépésként azzal, hogy nem próbálja nekem folyton elmagyarázni, miért nem kellene itt lennem vele, vagy neki velem. Teljesen mindegy. A festés kérdésre csak lassan bólintok, miközben eszek tovább és csak a szavaira pillantok fel. Elmosolyodom, talán az utóbbi jó néhány perc után most először sikerül megint őszintén, nem csak halványan.
- Ez nekem elég is Joseph. Én is... kedvellek, és ezért sem akarom, hogy elmenj, hogy egyedül kelljen megpróbálnod élni, normálisan. - az utolsó falatot is megrágom, és végül eltüntetem a kávém maradékát is. - Szerzek neked vásznat, festéket, ecsetet, kell azon kívül még valami? Addig... csak pihenj rendben? - nem hiszem, hogy jó lenne, ha most odakint mászkálna. Persze megteheti a medállal, de azt jó minél kevesebbet használni.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-23, 19:36

Sasha & Joseph

Szívesen mondanám neki, hogy nem számít mit mondok, mert csakis az a lényeges, amit tettem. Márpedig szörnyű dolgokat követtem el, aminek következtében elvesztettem az emberségem, elvesztettem mindent, ami egy embert emberré tesz és egy gépies gyilkossá váltam. Az elején még a túlélésért tettem, de miután sikerült megtörniük már nem a túlélés miatt volt. Abban a pillanatban, ahogy megöltem Lénát, már nem érdekelt az, hogy élek-e, vagy halok. Azért öltem utána, mert ehhez értettem. Rutinból, minden kétkedés és habozás nélkül öltem meg másokat. Nem kérdeztem, nem gondolkodtam le azon, hogy miért teszem, nem kérleltem őket este, hogy bocsássanak meg. Üres vagyok, és kiégett, egy megtört ember, akiben nincsen semmi különleges, csak árnyéka régi önmagának, holott már régi önmagam is csak egy árnyék volt. Az, hogy tudom mi vagyok nem jelenti azt, hogy jó ember vagyok. Van önkritikám, tudom mit tettem, és ez nem fog feloldozni a bűneim alól. Mégis kitudna? Senki. Nincs isten, nincs kegyelem, csakis a rideg valóság létezik, ahol az marad életben, aki kész szörnyetegé válni az életért cserébe. Én azt hittem nem vagyok erre képes, de mégis éveken át ezt csináltam és szépen lassan ez fel is emésztett, majd Lena volt az utolsó csepp a pohárban. Lena érlelt tökéletes katonává, amiről álmodott a százados és a sereg.
A szavai kissé meglepnek, ezt szerintem láthatja is rajtam, de hiába nyitom válaszra a számat, végül nem jön ki hang a torkomból, csak egy lassú bólintásra telik tőle, ahogy nyelek egy nagyot. Igen, hihetetlen a számomra az, hogy ő nem gyűlöl, hogy nem ítél el azért amit tettem. Biztos sejti, hogy sok mindent tettem,amire nem vagyok büszke, tudja, hogy ártatlanokat öltem, gyerekeket és nőket is. Mindezek ellenére viszont ő nem utál? Igen, számomra elképzelhetetlen, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy közutálat tárgya legyek, hogy mindenki elítéljen és megbüntessen. Az pedig, hogy kedvelne, ha hagynám neki… meglep igen, mert eddig azt hittem, hogy azért segít, mert azt hiszi tartozik nekem, de ezek szerint… kedvelne, ha hagynám. Hogyan tudnám hagyni? Szeretném hagyni, szeretném, ha kedvelne, de nem tudom, hogyan kell azt. Régen sem voltam jó a barátkozásban, mert senkit nem érdekeltem soha, úgyhogy fogalmam sincsen mit kéne tennem, hogy kedveljen engem. Bókoljak talán folyamatosan? Esetleg vegyek neki valami ajándékot? Nem , az nem jó, mert nincs pénzem, de akkor mégis mit kéne csináljak, hogy kedveljen? Miért ilyen nehéz dolog az, hogy megkedveltesd magad valakivel? Félek, hogy talán képtelen vagyok erre. Mert én…én vagyok.
-Apám szerint azok voltak. Megérdemeltek. Mindegy, mert a többi igenis megérdemelt volt. Talán még sokkal többet is érdemeltem volna. – igen, talán ez is kevés, hiszen ahhoz képest, hogy mennyi fájdalmat okoztam az én fájdalmam szinte semmis volt. Otthon a verésekhez már hozzászoktam, apámnak sikerült elég jól kiképeznie, hogy profi legyek a napi verések kiállásában. A katonák puskatussal és fémbetétes csizmákkal vertek és rugdostak, apám meg régimódi volt, ő a nadrágszíjra esküdött, és egyszer még a korbácsot is használta rajtam, de anyám kérlelte, hogy inkább a nadrágszíjjal tegye, mert a korbácsba belehalnék. Így se múlt sokon, mert kórházba soha nem vittek, így a legtöbb sebem soha nem lett rendesen ellátva, gyakran fertőződtek el és lettem beteg miattuk, de apám ilyenkor is csak folytatta napi rutint. Minden reggel és este megvert, aztán kaptam egy pohár vizet meg egy szelet kenyeret egy kis sajttal, hogy ezzel készüljek fel a következő napra. A seregben legalább kaptam normális adagokat, így nem épültem le, könnyebben bírtam a veréseket. Kiskoromban ez nem ment könnyen, mert a kevés étel fokozatosan gyengített el, így gyakran már az első ütésnél elájultam. Hálát adtam ilyenkor az égnek, hogy nem kellett végigszenvednem ismét a napot, ezért gyakran nem is ettem az ájulásra készülődtem, mert ez jelentette az egyetlen menekvést a fájdalom elől. – Rendben. – mondom egy apró biccentéssel, ahogy harapok egyet a kenyérből. Segítek én, ahogy tudok, és ha azzal tudok segíteni, hogy a lábát masszírozom, hát akkor masszírozom a lábát és reménykedek abban, hogy segítek ezzel és nem teszem csak még fájdalmasabbá a dolgot.
- De én… nem tudom mit tehetnék, hogy neked jobb legyen. Soha nem foglalkoztak velem, így én sem tudtam másokkal, nem tudom, hogy kell segíteni. – tényleg nem tudom, hogy mit kéne tennem azért, hogy neki jobb legyen, hogy nekem jobb legyen. Nem is, nekünk legyen jobb, hiszen azt mondta, hogy segíthetnénk egymásnak. Én szeretnék neki segíteni, de tényleg nem tudom, hogy miként is tudnék. Nekem soha nem segítettek, és én sem tudtam másoknak. Nem segítettem soha, csak öltem, megtöltöttem az előre kiásott tömegsírokat. Ehhez értek, nem a segítséghez, pedig nagyon szeretnék segíteni, de ha egyszer nem tudom, hogy kell… nem akarok csalódást okozni. Nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarok többet az lenni, aki voltam.
- Igazából mindegy, a végeredményt nem fogja befolyásolni. – akkor nem, ha a művész jó, én pedig igazán jól festettem, hiszen sok helyen írtak arról, hogy nagy jövő előtt állok, amit kettétört a háború, ami időközben kirobbant. – Én kedvellek Sasha. Nem ismerlek annyira, mégis te vagy az egyetlen ember az életemben, akit tudok kedvelni. – csak azt akarom, hogy tudja. Kedvelem őt, és jót akarok neki, csak nem tudom ezt miként tehetném meg.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-23, 11:43

Joseph & Sasha

♪ Someone like you ♪
Csak némán bólintok. Igenis megpróbálhatná, akármennyire is nehéznek tűnik. Nem biztos, hogy sikerül majd valaha is tovább lépnie, egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz elfeledni, ami történt, elfogadni, hogy ilyesmi is volt az életében, de ha legalább csak egy kicsit közelebb kerül ehhez a ponthoz az már bőven elég nekem, mert én is ezt teszem. Minden egyes nappal távolodni igyekszem a rossz emlékektől, a fájdalmas múlttól, a saját rettegésemtől. Nem mondom, hogy könnyen megy, de attól még haladok, szépen lassan, kis lépésekben és ha meg próbálja én hiszek benne, hogy neki is menni fog. Nem gyorsan, főleg mert van rá esély, hogy több rosszat látott, tett és tapasztalt, mint én, és az ő életében még csak szép szakaszok sem voltak, míg az enyémben azért akadt. Ott volt a családom, értük érdemes megpróbálni élni, hiszen az édesanyám utolsó tette az volt, hogy újra életet adott nekem, egy életet, amit ha eldobnék, ha nem próbálnék meg élni, akkor minden felesleges lett volna, akkor azzal őt hazudtolnám meg, a tettét vonnám kétségbe, ilyet pedig nem tehetek.
Az viszont tényleg nem esik jól, hogy újra és újra felhozza mennyire nem kellene itt lennie, mennyire hiába részemről, hogy segítek neki, mintha csak tényleg úgy kéne éreznem, hogy nem teszek ezzel jót. De az én döntésem. Értem én, hogy magától akar óvni, hogy talán nem akarja, hogy csalódjak, de igenis megérthetné, hogy én viszont így döntöttem, én ezt szeretném és nem tudom neki a végtelenségig bizonygatni, hogy ne vonja újra és újra kétségbe. Hallom, ahogy megemeli kicsit a hangját, hogy keményebben szól vissza. Talán még jól is kéne éreznem magam a felháborodása miatt, talán... de inkább rossz érzéssel tölt el, hogy rosszat feltételeztem róla, de mégis, mit kellene gondolnom, ha ilyen sokat igyekszik bizonygatni, hogy nem kéne itt lennie, hogy nem kellett volna ide hoznom. - Nem vagy kiégett, üres gyilkos, ha az lennél, nem gondolkodnál így. - sóhajtva rázom meg a fejem. Sajnálom, hogy így gondolkodik és tudom, hogy nem lehet egy könnyen megváltoztatni a véleményét, hiába igyekszem annyira. - Én döntöttem úgy, hogy segítek és bármennyire hihetetlen is ez számodra én nem gyűlöllek, nem ítéllek el és... ha engednék még kedvelnélek is. - igen azt hiszem ez a kulcs szó, ha engedné, mert most nem teszi. Visszakozik minden egyes bátorító szavamra, visszakozik minden egyes segítő szándékom hatására, visszakozik, ha csak hozzáérek. Értem én, hogy szokatlan számára az, ha valaki kedves vele, ha valaki megpróbál figyelni rá és törődni vele, de akkor sem kellene minden áron visszafognia magát, mert ettől csak tényleg úgy érzem, hogy én teszek rosszat, hogy egyszerűen csak nem kellene vele lennem, nem kellene megérintenem, mert rosszul érzi magát tőle. Próbálok túllépni ezen, a kávémmal foglalkozni, még ha nem is olyan egyszerű, de kortyolok, lehunyva egy pillanatra a szemem, hogy ne akarjak újra valami olyat mondani, amit nem kellene. Csak megrázom a fejem a szavaira. Az ő sebei megérdemeltek voltak, az enyémek nem... nem tudok vele egyet érteni.
- Azok a hátadon lévő régi hegek kicsit sem voltak megérdemeltek. - nem, azok nem, talán a többit érezheti úgy, talán azokat igen, de én erre sem tudok így gondolni. Az enyémek pedig... én vállaltam őket, ezeket most igen, egy jó ügy érdekében, ezért kicsit sem bánom, hogy fáj a lábam, ha ezzel jót tehettem vele. Csak bólintok egy aprót, miközben a földre lelógó lábamat kicsit meg mozgatom. Elfáradt tegnap és ez már azért nem múlt el hirtelen, de majd jobb lesz idővel, ez nem kérdés. - Mondjuk, ha ettél és épp nincs más fontosabb dolgot. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy igyekszem, hogy visszatérjen az a bizonyos jó kedv, amit eddig is igyekeztem tartani a jelenlétében. Ő nagyon negatív, de én épp ezért nem akarok az lenni. Az újabb szavakra viszont szó szerint megáll a kezem és a szám is evés közben. Tényleg jól érzem a hangjából, hogy úgy érzi... úgy érzi, hogy átvertem? Lassan pillantok csak rá, igazán nem akartam, nem ez volt a célom ezzel. Nem azt mondom, hogy ez gyorsan megy, de én már haladtam az úton, és neki is el kellene indulnia, de így... nehéz lesz.
- Nem így értettem Joseph. Nem mondtam, hogy ez gyorsan és könnyen sikerül, de már képes vagyok normális életet élni, nem minden percben a hátam mögé tekinteni, nem minden pillanatban rettegni. Tudok mosolyogni az emberekre. Nem... nem tökéletes még, de mi van, ha csak egyszerűen más kellett hozzá? Olyan valaki, akivel hasonlóak vagyunk, akinek épp annyi a rémálma, mint nekem, így segíthetünk egymásnak. - végül csak megrázom a fejem. Butaságot beszélek talán, és nem is biztos, hogy kellene, nem kell mindig kimondani azt, amit érzel, vagy gondolsz. Néha jobb csendben maradni és csak hallgatni. Inkább eszem, inkább foglalkozom most azzal, valahogy egyszerűbb, mint ez a kemény téma. - Milyen vásznat, ecsetet szerezzek neked? Vagy mindegy? - csúszik ki a számon talán percek elteltével a kérdés, azt hiszem terelésképpen részben. A saját gondolataimat is terelem vele, és persze az övéit is. Azt ígérte megpróbálja, hogy festene valamit, valami igazán szépet, nem akarom, hogy ezt csak úgy elfelejtse.

Titkosított Akta

» Joseph & Sasha
» Joseph & Sasha - Mentőakció
» Joseph Rieder
» Giovanni & Joseph

Joseph & Sasha - Welcome home!

Joseph & Sasha - Welcome home!

Similar topics

Similar topics