Joseph & Sasha - Welcome home!

Tárgy: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-01, 14:18

First topic message reminder :

Joseph & Sasha

Előzmény
- Én sem... de segített nekem túlélni, én pedig segítettem önnek túlélni. Talán... meg volt az oka, talán épp az, hogy segítsünk egymásnak megtanulni újra élni. - ez nem lehet? Persze nem minden okkal történik az életben. Jó hinni benne, hogy nem minden a véletlen okán történik, hogy vannak dolgok, amiknek volt céljuk, hogy nem csak úgy elhullanak az emberek, hanem az egész nem hiába való. Balgaság lehet azt hinni, hogy esetleg az életünk nem teljesen céltalan? Nem azt mondom, hogy feltétlenül nagy dolgokra vagyunk hivatottak, de talán arra igen, hogy valamilyen módon segítsünk egymásnak, túlélni... élni, egyáltalán csak létezni. - Ne is figyeljen rám... egyáltalán nem biztos, hogy minden okkal történik. - rántom meg finoman a vállam, majd elmosolyodom. Annak se lenne értelme ha mindenféle balga hitben ringatnám őt, és a végén nagyot kellene csalódnia. Jobb, ha a saját kis képzelgéseimet inkább megtartom szépen magamnak, aztán majd lesz valahogy. Nem tudom, mit hoz a holnap, csak azt, hogy ezt meg akartam tenni, hogy ma tényleg tenni akartam érte, segíteni neki, kimenteni arról a rémes helyről. Lehet, hogy majd ő maga akar elmenni, ha lehetősége lesz rá, ha a bura megszűnik. Nem tudhatom és nem állítom majd meg, mert nem tartozik nekem semmivel. Mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk azzal, hogy segítettünk egymásnak nem igaz?
- Tartozom is, de nem csak e miatt csináltam. Úgy érzem, hogy segíthetek, és most hogy tudom, hogy művész volt, lehet hogy ennek oka is van. A művészet közöl dolgokat, talán a jövő számára üzenhet a képeivel, hogy soha többé ne történhessen ilyen, hogy más ne éljen át hasonlót, hogy többé senki se lásson annyi halált, mint a mi generációnk. - mi más értelme lenne a művészetnek, ha nem ez? A versek, a regények, a festmények, az a feladatuk, hogy közöljenek valamit, hogy érzéseket elevenítsenek meg, szépet, boldogat, riasztót és fájdalmasat. Talán ha sok év múlva valaki ránéz egy képre, amit ő festett, akkor megváltozik a véleménye jó irányba, megváltozik a gondolkodása, rájön, hogy szerencsés, hogy olyan korban él, amikor nem kell küzdenie minden nappal az életben maradásért. Rájön, hogy szerencsés, hogy az apró nehézségek az életében elhanyagolhatóak ahhoz képest, amit mások a fronton éltek meg a háborúban, amit családok a fegyverek tüzében láttak a harcok közepette, ahogy elhurcolták a számukra fontos szeretteiket. Talán a mi példánk egy intő jel lehet. Muszáj, hogy legyen ennek az egésznek valami értelme, hinnem kell abban, hogy az egész nem teljesen hiába való... muszáj!
- Volt egy pisztolya Joseph, amit nekem adott, nem várok ennél többet. De, ha úgy érzi jobban magát csak próbáljon meg valahogy túllépni, hogy legyen értelme a segítségemnek. Butaság, de valahogy ott abban a házban... mintha kialakult volna valamiféle kapocs. Ön az egyetlen, aki kapcsolódik a múltamhoz, ön az egyetlen, aki... tudja, sejti, hogy min mentem keresztül. - itt mindenki más csak egy német lánynak hisz, aki elhagyta a hazáját és itt keresett boldogulást. Egy mosolygós, vidám nőnek, aki boldogan éli az életét, aki... jól van, mert ezt mutatom nekik. Senki nem tudja, hogy mi van a felszín alatt, talán csak az a hölgy sejti, akivel egy házban lakom, aki biztosított nekem egy szobát, egy emeletet, aki vak ugyan, de nem süket. Ő talán érzi, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, hiszen ő az egyetlen, aki hallottam már éjszaka a sikolyokat, amikor megtaláltak a rémálmok.
- Ugye nem hiszi, hogy a festménye miatt lett... ez az egész? - körbemutatok, pedig tudom, hogy itt és most nincs semmi, csak katonák, de valódi harc nincs. Nem az ő hibája, hogy harcok törtek ki, és a művészek rossz dolgokat is megörökítenek, nem csak a jókat. Nem vagyok művész, de ennyit azért értek az egészből. Nem minden vers, nem minden történet és nem minden kép szól csak a jóról, mert az élet sem csak arról szól, és úgy már nem is lenne hiteles az alkotás, ha mindent túlfényezne. A családi fotóalbumok sosem mutatják a rossz perceket, mindig csak a szépet. Nincs ezzel baj, de olyan, mintha próbálnánk a múltunkat kiszínezni, eltörölni belőle a fájdalmat, pedig attól még ott van.
- Jól, ne aggódjon. - kicsit megszorítom a karját, hogy ha kell, akár támaszkodhasson is rám. Sejtem, hogy nem ez a kis séta volt az, amire most a szervezet vágyott, de sajnos kénytelenek voltunk megtenni. - Nem lakom egyedül, de Giselle néni jó ember. Vak... nem lesz gond vele. Én az emeleten lakom. - adom le neki az infot, mert azért ez fontos lehet. Aztán szépen nyitom a hófehér kaput, ahogy elérjük a célt. Soká jöttem tudom, nem lep meg, hogy a néni ott ül kint a verandán és azonnal felénk pillant. Ösztön ez, attól, hogy nem lát. - Elnézést a késésért, csak volt egy kis dolgom, és hoztam egy... barátot. Egy ideig velünk marad, ha nem bánja. Leégett a háza a város határában, de nem fog zavarni. - őrület, hogy ilyen vizslatóan tud nézni egy vak öregasszony, pedig nagyon megy neki. Remélem azért annyi erő még van Josephben, hogy legalább pár szót szóljon, bemutatkozás, persze hasznos, ha nem a saját nevén, aztán majd el is slisszanhatunk a néni mellett. Megszorítom picit a karját, hogy erőt adjak. Már csak pár perc és pihenhet.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-22, 12:10

Sasha & Joseph

- Igen, megpróbálhatnám, hiszen…nincs vesztenivalóm igaz? – végtére is, legrosszabb esetben mi történhet velem? Meghalok? Régen még féltem a halál gondolatától, és ez alá a félelem alá rendeltem minden tettemet, de ma már nem félek, ma már pontosan tudom azt, hogy a halál számomra elő van írva. Annyiszor láttam már megtörténni, hogy szinte abszurd módon összebarátkoztam már a gondolatával is annak, hogy meghalok. Nem ellenségként fogok rátekinteni félelemmel, hanem barátként, ismerősként megkönnyebbülve. Halált érdemlek, és hiába próbálom jóvátenni a tetteimet ezernyi módon, ugyanúgy bűnös maradok, ugyanúgy több száz ember vére szárad majd a kezeimen. Attól még látni fogom őket álmomban, látni fogom Lénát, ahogy a golyó átszeli a koponyáját, és ahogy az élettelen teste kicsúszik a kezeim közül a vízbe, ami vörösre festi az egész szobát. Akármit is teszek, üldözni fognak örökre ezek a képek, a tetteim emléke és következményei. Nem tudok megszabadulni a démonjaimtól, de megpróbálhatom, ennél rosszabb már nehezen történhetne velem. Megígértem egyszer egy jó embernek, hogy megpróbálok véget vetni mindennek. Hogy ki volt ő? Egy bajtársam, aki egész életében szörnyetegként élt, már a kezdetek óta katonának nevelték, de a halála pillanatában megvilágosodott és feláldozta az életét egy olyan emberért, akit a nemzet szerint gyűlölnie kellett volna. Azzal az egy tettel megváltotta magát és megígértette velem azt, hogy én is így fogok tenni. Azt mondta, hogy sokkal jobb meghalni jó emberként, mint élni szörnyetegként. Tartom magam ehhez. Tenni akarok valamit, ami számít mielőtt még elragad az élet.
- Rendben, megértettem. – mondom komoran bólintva egyet, hogy láthassa is, hogy nem beszélek erről többet. Nem akartam én kétségbe vonni a döntését, pusztán csak úgy érzem, hogy jobbat érdemelne nálam. Ez bűn? Bűn lenne az, hogy jót akarok neki? Ezek szerint az, így nem is beszélek erről többet, inkább csak lesütöm a szememet és kifejezéstelen arccal nézem a takaró gyűrődéseinek vonalát, mintha az olyan nagyon érdekes lenne. Nem akartam őt megbántani, nem akartam, hogy azt higgye kétségbe vonnom őt, én csak… jót akartam, de talán rossz úton akartam mindezt, úgyhogy többet nem teszem. A kérdésére viszont meglepetten nézek fel, mert kihallom belőle azt, amire gondol. – Én nem vagyok olyan! Csak úgy gondoltam, hogy talán sokkal inkább töltené mással az idejét, egy kiégett, üres gyilkossal. – most kicsit én is keményebb hangnemet ütök meg, de ahogy erre rájövök csak zavartan összeráncolom a homlokomat és az elém kerülő tálcát kezdem el vizslatni. Én nem vagyok olyan! Sokat próbálkoztak azzal, hogy elhitessék velem mindazt a sok hazugságot és képtelenséget, amit a zsidókról kitaláltak, de nem sikerült. Nem érdekelt, hogy zsidók-e, vagy sem, mert nem ez számít. Emberek, akárcsak mi, és a jelek szerint sokkal jobb emberek és fejlettebbek , mint mi németek, hát ezért érdemelnének a halált? Már a gondolatot is elég támadónak érzem a részéről, hogy megfordult ez a fejében, bár tudom, hogy végtére is jogos az, ha így gondolkodik,mégiscsak egy német katonáról van szó.
A szavaira csak egy bólintás a válaszom, ahogy a cukrot részesítem előnyben a tejjel szemben. Jól tudom én azt, hogy közel sem biztos, hogy ugyanúgy isszuk a kávét majd, de erről szól a kísérletezés nem igaz? Hogy sok mindent kipróbálok, miért ne kezdhetném akkor azzal, amit ő is szeret? Majd idővel biztos kiderül, hogyan szeretem inni a kávét, és ahogy mondta: most bőven lesz majd időm arra, hogy kísérletezgethessek.
-Az én sebeim nem számítanak, azok megérdemeltek voltak, a tieid nem. – mondom egyszerűen, tényszerűen. Amiket hordozok sebek, mind kivétel nélkül megérdemeltek. Minden egyes bűnömre, minden egyes elvett emberi életre jut egy, és ez így ha nem is jó nekem, de elfogadható. Hozzászoktam már ahhoz, hogy bűnös vagyok, hogy embertelen és ezért tapsolnak meg engem. A Führer jó kívánságait küldte miután fejbe lőttem egy gyereket a parancsára. Hozzászoktam már ahhoz, hogy embertelenül viselkedjek, így hozzászoktam ahhoz is, hogy emiatt bűnhődjek. A sebeim megérdemeltek, talán azt is megérdemeltem volna, hogy bele is haljak ezekbe a sérülésekbe. – Rendben, csak szólj mikor. – mondom egy aprót bólintva a lábára célozva. Mindegy, hogy milyen keveset tehetek azért, hogy jobban legyen, ha tehetek bármit is. Bár nem vagyok valami nagy masszőr, azért van elképzelésem arról, hogyan is kell csinálni, úgyhogy talán nem okozok vele még több galibát.
- Értem… - ennyit tudok kinyögni a szavai hallatán, majd inkább a kávémba feledkezem ahelyett, hogy beszéljek. Úgy tűnik, hogy bármit is mondok az rossz, mert nincs igazam, vagy éppen félreérti, vagy én fogalmazok rosszul. Talán némasági fogadalmat kéne tennem, hogy innentől kezdve egy hang sem hagyja el a torkomat. A következő szavai viszont nem lepnek meg, őszintén szólva valami hasonlóra számítottam. – Sajnálom, nem tudtam. – nem érdekel, hogy nem szabadna bocsánatot kérnem. Azt hittem, hogy vannak barátai, ha már olyan nagyon sokat beszélt nekem az újrakezdésről, de akkor ezek szerint vagy hazudott nekem, vagy még ő sincs azon a ponton, hogy barátkozzon. – Akkor rám is ez vár nem igaz? Azt mondta,d hogy el kell fogadnom magam, ha azt akarom, hogy számítsak valakinek, viszont rajtam kívül te sem számítasz senkinek sem a szavaid alapján. Ha neked nem sikerült, akkor nekem miért sikerülhetne? – kicsit úgy érzem, mintha becsapott volna. Mintha a szavai csak arra szolgáltak volna, hogy megnyugtassanak. Nem is tudom miért csodálkozom. Az egész életem egy hazugság volt, már hozzákellett volna szoknom.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-21, 15:08

Joseph & Sasha

♪ Something I need ♪
- Talán nem, de legalább megpróbálhatnád nem? - nem biztos, hogy sikerül, de attól még igenis egy próbát megér, különben tényleg soha nem lesz képes tovább lépni, soha nem lesz képes élni, csak marad a mardosó önsajnálat és az önvád és ennyi... Nem is tudom, miért szeretnék ennyire segíteni rajta, de szeretnék. Szeretném, ha idővel képes lenne elfogadni, hogy ő is számíthat valakinek, hogy az élete nem hiába való, hogy volt annak valami oka, hogy életben marad, hogy kitartott. Annyi szenvedésben volt már része, egyszerűen nem lehetett az egész teljesen hiába való és felesleges. Nem akarom elhinni, hogy az életben minden ok nélkül történik, hogy csak szenvedünk és soha nem kapunk érte semmiféle viszonzást. Ha így van... ha elfogadom, hogy az élet végtelenül kegyetlen, akkor nem bízhatok abban sem, hogy nekem valaha is jobb lesz, akkor pedig tényleg felesleges a létezés. Akkor valahol útközben meg kellett volna állnom és hagyni az egészet, hagyni a menekülést és mindent, ami ezzel járt. De nem adtam fel, és ő sem, mert talán a lelke mélyén hitt benne, hogy van értelme.
Képtelen vagyok megállni, hogy ne mosolyodjam el. Pedig már elmondta ezt párszor, hogy mással is lehetnék, hogy minden bizonnyal nagyon kellemetlen számomra, hogy ő van itt és nem akárki más. - Nagyon azt szeretnéd, hogy mással töltsem az időmet, de talán én is eldönthetem, hogy kivel szeretném nem igaz? - talán egy kicsit komolyabbra váltok, de csak mert szeretném, ha abbahagyná ezt. Nem csak a bocsánat kérést, hanem a folyamatos ismételgetését annak, hogy nem jó, hogy itt van, hogy mással kellene lennem. Ez olyan, mintha újra és újra próbálná megmagyarázni, hogy rosszul döntöttem azzal, hogy segítettem neki, hogy ide hoztam, hogy továbbra is mellette vagyok. Senkinek sem jó érzés, ha folyton próbálják cáfolni, ő pedig pont ezt teszi. Ez az én döntésem, és nincs joga folyamatosan kétségbe vonni. - Vagy te nem szeretnél itt lenni, és egyszerűbb úgy tenni, mintha nekem lenne rossz? - bukik ki belőlem a nyílt kérdés, mert komolyan felmerül bennem a gyanú, hogy esetleg így van. Azt mondta ő nem olyan, ő nem gyűlöli a magam fajtákat csak, mert azt akarták belé verni, de elég sokat próbálkoztak. Mi van, ha végül sikerült? Mi van, ha igazából ő nem akar itt lenni, csak mert azok szerint, akikkel eddig volt nem vagyok más csak egy korcs, aki nem érdemes az életre. Ha így van, akkor érthető, ha ilyen sokszor visszakozik és igyekszik elmagyarázni nekem, hogy miért ne akarjam, hogy itt legyen.
- Kísérletezz, ezen túl akár megteheted minden reggel. - nem kötelező úgy innia, ahogyan én, túl édesen, lehet hogy nem fog neki ízleni. Bátran megpróbálhatja több tejjel, kevesebb cukorral. Általában mindenkinek meg van a maga egyéni ízlése és az övé nem feltétlenül egyezik az enyémmel, nem is várom el. Én pedig továbbra is maradok az édes verziónál, bármennyire is nem kellene a néni szerint. Eddig nem nagyon érdekelt a véleménye és ez továbbra is így van.
- Hidd el jobb lesz majd, néhányszor bekenem és kész is. A te sebeid sokkal keményebbek pár kis horzsolásnál. Ha nagyon szeretnéd, akkor kimasszírozhatod a talpamból a fájdalom egy részét. - amit az elgémberedettség okoz, a meghúzódott inak. Abban segíthet, bár a fentiek után nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán szeretne hozzám érni. Talán tegnap is azért volt sok mozdulatnál olyan nagyon zavarban, azért alig vett levegőt, amikor bekötöztem és közelebb hajoltam, mert rosszul érezte magát miatta, mert tudta valahol, ha nem is akarta kimutatni igazán, hogy ez rossz neki, hogy egy ilyen, mint én nem jó, ha a közelében van, sőt mi több még hozzá is ér.
- Nem érdekel az ilyesmi, nem vagyok úri lány és nem tudjuk, hogy mikor éri el ezt a várost is a háború... már annyira nem számítanak ezek az apróságok, csak az öregebbek beszélnek mindent össze-vissza. - megrázom a fejem, miközben egy újabbat harapok a saját reggelimből és kortyolok hozzá a tényleg édes kávémból. A többi pedig, hogy más jönne fel hozzám... valahogy abszurdnak tűnik. Nem is akarnám, nem ismerkedem senkivel sem, mert túl sok mindenen mentem át, ami mellé egyszerűen nem fér be. Nem ismernek, mégis kinek kellene az, ami én vagyok? Végül mégis rá pillantok.- Rémálmaim vannak, nem ritkán, nem kevés sebhelyem van, szerinted bárki is arra lenne kíváncsi, hogy hogyan szereztem őket? Az itteni emberek... nem élték át soha a háború borzalmait. Legtöbbjük nem, nincs szükségük semmire és senkire, aki viszont igen. - finoman megrántom a vállam és elmosolyodom, mielőtt tovább ennék. Nem számít, nem akarok ezzel foglalkozni, már rég beletörődtem abba, hogy tőlem az élet nem csak el vett dolgokat, hanem azzal együtt még a jövőmből is csipked nap, mint nap.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-20, 13:45

Sasha & Joseph

- Annyi ember előtt nem lehet tisztelegni azzal, hogy élek. – nem csak Lénát öltem meg, ezernyi más áldozatom is volt, hát előttük is azzal kéne tisztelegnem, hogy élek? A kegyetlen igazság az, hogy ez az élők védekezése, mert valójában a halottakat a legkevésbé sem érdekli az, hogy előttük tisztelegsz, mert meghaltak, már nincs semmi, ami az élethez kötné őket. Akárcsak a múlt, ők is elmúltak, nem érdekli őket az, hogy mennyire sajnálod a tettedet, vagy mennyire elakarod nyerni a bocsánatukat. Ők hallottak, nem tudnak feloldozni, így marad az örök kárhozat, amiben nekem is osztályrészem van, mert ezt érdemlem, minden gyilkos ezt érdemli. Tisztában vagyok azzal, hogy már rég meg kellett volna halnom, azonban az élet valamilyen gonosz tréfa folytán úgy döntött, hogy élni hagy egy bűnös ember, és halni több száz, talán ezer ártatlant. Nem akartam őket megölni, de muszáj volt, mert élni akartam, azonban semmit nem értem vele, hisz hova jutottam? Egy kiégett, üres ember vagyok, akinek már megásták a sírját, akit már eltemettek, és mégis itt vagyok, mégis emészt a bűntudat minden egyes percben.
Ami azt illeti, engem nem zavar a felcsúszott köntös, ami látni engedteti a lábát, sőt, én örülök is neki, bár gondolom ez nem szép dolog, úgyhogy próbálok tenni ellene, és a lába helyett inkább az ételre összpontosítani, ahogy az az ágyra kerül. – Igen tudom, mondtad már, de én… mégiscsak férfi vagyok, te pedig nő, és… gondolom szívesebben töltötted volna mással az estét. Úgyhogy, bocsánat… utoljára. – azt mondta, hogy ne kérjek elnézést, de muszáj, elvégre mégiscsak úgy érzem, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam őt, ami nem állt szándékomban, csak miután mindez megtörtént, túlságosan is jól éreztem magamat, hogy tegyek is bármit ellene, ez pedig önzőség, ami szintén gonosz dolog. Nem lehetek önző, mert nem akarok gonosz ember lenni, nem akarok ennél is rosszabb ember lenni. Nem tudom, hogy valóban nem tettem-e semmi rosszat, vagy csak nem akarta, hogy emiatt is emésszem magam, de jobban érzem magam, mint eddig bármikor. Persze, elég gyengének érzem magam, de most már feltudok öltözni és még állni is képes vagyok, úgyhogy talán mondhatom azt, hogy jobban érzem magamat. Nem szeretnék neki több kellemetlenséget okozni, így felmegyek én arra a padlásszobára, most már talán fel is tudok odáig vánszorogni, mert mint mondtam: férfiból vagyok ő pedig… ő pedig egy nagyon szép nő, aki emellett nagyon önzetlenül segített nekem, így hát azt hiszem érthető az, ha nem szeretném őt kellemetlen helyzetbe hozni egy önkéntelen érintéssel, amit álmomban teszek.
-Rendben, csak… csak nem tudom, hogyan szeretem. De akkor iszom úgy, ahogy te. Édesen. – mondom egy apró bólintással, amit valami mosolyszerűség is követ, majd talán a kelleténél kicsit több cukrot rakok a kávéba, de egész jó íze van, úgyhogy lehet így fogom mostantól inni mindig. Édesen, ahogy Sasha, Giselle néni szerin túl édesen. A seregben borzasztó volt az ellátás, ahogy otthon is, mert anyám nem tudott főzni, és a szakácsok sem voltak valami jók, akiket felvett, hogy etessenek minket. Azaz csak őket, mert én általában csak kenyeret kaptam és vizet, úgyhogy soha életemben nem ettem semmi jót a családi házban, éppen ezért is jártam annyit éttermekbe, mikor megszabadultam tőlük. Aztán jött a sereg, de az az érdekes, hogy még a seregben is jobb kosztot adtak, mint a kenyér és a víz. Néha elmerengek azon, hogy apám tudta-e, hogy ez fog velem történni, és azért bánt vajon így velem? Vagy ő ilyen volt? Mindegy is, mert ez nem változtat semmit sem azon, hogy utálom és legszívesebben megölném őt. Mindegy mi volt az indítéka, így nem bánhat senki sem a gyerekével, de még csak egy másik emberrel sem. Szép…pont én mondom, aki több száz ártatlant ölt meg.
- Én…tehetek érted valamit? Akármit, hogy jobb legyen. – nem akartam megint azt mondani, hogy sajnálom, pedig nagyon is sajnálom, hogy miattam kell szabadnapot kivennie és lemondani a mai napi fizetéséről. Vagy ő havonta kapja? Nem tudom, de a lábát mindenképpen sajnálom, hiszen nem akartam neki fájdalmat okozni, és mikor meglátom a lábán a sebeket, akkor le is sütöm a szememet. Ha nem is közvetlen tőlem származnak azok a sebek, de miattam vannak. Nincs olyan ember, akinek ne okoznék fájdalmat, még akkor is csak ehhez értek, ha valójában minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt elkerülhessem. Végül inkább elhessegetem ezeket a gondolatokat, és óvatosan megkenem a kenyeret vajjal, majd egy nagyot harapok belőle.
- Oh, tényleg… - mondom, ahogy egy aprót bólintok, miközben próbálom minél feltűnés mentesebben nézni az arcát. - … de mi lesz a jó híreddel? Vagy, ha esetleg feljön valaki, mondjuk a barátod? Nem szeretném, ha miattam kéne magyarázkodnod. – nagyon nem szeretném, ha miattam kéne magyarázkodni mindenkinek, és azt se szeretném, ha az ő jó hírén miattam esne csorba. Nem akarok neki rosszat. A javát szeretném.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-18, 13:47

Joseph & Sasha

♪ Somebody to love ♪
Csak megrázom a fejem. Az kell ide, hogy idővel ő legyen képes továbblépni valahogy, hiába győzködöm én, hogy nem rossz ember, nem fogja elhinni nekem attól tartok. Pedig tényleg csak nem volt választása. Meg kellett volna halnia neki és annak a kislánynak is? Annak mégis mi értelme lett volna, mi lett volna a jó benne? Nem hiszem, hogy komolyan gondolja, hogy ez jó megoldás, vagy ha mégis... nem fogok vele egyetérteni ebben, az biztos. Egyszerűen nem úgy kell, hogy működjön az élet, hogy két rossz közül a kisebbik rosszat választjuk. Lena meghalt, mindenképpen meghalt volna, de neki van esélye arra, hogy éljen. Nem hiszek abban, hogy jobb lesz bármi is, ha nem csak egy valaki veszíti el az életét, hanem más is vele hal, csak mert... azt hiszi attól jobb lesz bárkinek is. Ha tudunk tegyünk meg mindent valaki megmentéséért, aki érdemes rá, de az, hogy az életünket adjuk vele együtt, az egyszerűen értelmetlen. - Mi van, ha... azzal tiszteleghetsz előtte, hogy ezek után... megpróbálsz élni, ha már neked lehetőséged van rá? - nem azt mondom, hogy hagyja figyelmen kívül azt, amit történt, de megpróbálhat együtt élni vele, ha hajlandó egyszer elfogadni, hogy ez történt, hogy ezt kényszerítették rá. De annak nincs értelme, ha lényegében ő is halott lesz lélekben, legbelül és nem hajlandó megpróbálni élni, akkor tényleg az egésznek nem volt értelme, annak, hogy eddig életben maradt.
Ébredés után és a konyhai sürgölődés követően már nem sokára újra a szobában vagyok, amikor már ő is ébredezik. A szavaira csak elmosolyodom, de mégis kissé rosszallóan csóválom meg a fejem. Pár pillanatig csak várok, hátha magáról is rájön, hogy miért teszem, miközben a tálcát leteszem és én is leülök az ágy szélére. A papucsot lerúgom, és felhúzom féloldalasan a lábam. Nem zavar, hogy ez újfent azt eredményezi, hogy talán sokak szerint illetlen mértékben engedi láttatni a szétcsúszott köntös és a felcsúszott hálóing a lábamat. Túl sok minden miatt aggódtam már az életben, e miatt nem fogok, akkor sem, csak azért sem. - Tudod, azt beszéltük meg, hogy nem kérsz mindenért elnézést. És ne merj elnézést kérni azért, mert elnézést kértél. - egyszerűen jól esik próbálkozni, lelket önteni belé. Hiába nem megy jól, de akkor is egyszerűbb kicsit végre más gondjával foglalkozni. Olyan ez nekem, mint valamiféle kihívás, ami miatt a saját bajaimat félretehetem, ami miatt a saját életem nehézségeit egyszerűen kicsit elfelejthetem és csak az övére koncentrálok. De legalább addig már eljutottunk, hogy nem vált vissza magázódásba, azt hiszem ez is egy egész nagy lépés ezek után és a reggelit is csak megköszöni és nem kezd el szabadkozni, hogy igazán nem kellett volna. Kis lépések, de akkor is lépések! - Szívesen, gondoltam, hogy éhes vagy és hogy a kávé is jót fog tenni. Tegyél bele nyugodtan azt, ami jól esik. Én édesen iszom, egy kis tejjel. Giselle néni szerint persze túlságosan édesen. - aprót rántok a vállamon. Nem érdekel a véleménye, fogalma sincs, hogy milyen amikor pótolni próbálod, ami kimaradt az életedből. Túl sok keserű kávét ittam és túl sok volt a keserűség az életemben, nem kérek többet, inkább iszom a kávémat túl édesen, mint hogy marja a torkomat. A kérdésére kicsit feljebb húzom a lábam. Van rajta pár apróbb seb, de egyáltalán nem vészes, volt ennél már sokkal-sokkal rosszabb is.
- Semmiség, tényleg és már egyáltalán nem fáj, maximum ha megint cipőt kell húzni, de talán... ma egyszerűen kiveszek egy szabadnapot, néha lehet. - beteget jelentek, vagy ilyesmi, ennyi csak belefér, hiszen amúgy jó és pontos munkaerő voltam mindig is. Egy kicsit néha én is elengedhetem magam, pihentetem a lábam és amúgy sem akarom itt hagyni őt egész napra egyedül. Az újabb kérdése azért kicsit meglep. Folyton győzködnöm kell, hogy nincs baj, de egyelőre még nem adom fel. Inkább harapok a reggelimből, miután a vajra vékonyan lekvárt is kentem. - Addig maradsz ameddig szeretnél. Emlékszel...? Leégett a házad. - kicsit oldalra döntöm a fejem, és az arcomon cinkos mosoly jelenik meg. Ezt adtuk be a néninek tegnap, és azt hiszem el is hitte, ha netán még sem... azon ráérünk később is aggódni.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-17, 17:13

Sasha & Joseph

-Az… az nem számít, ilyet akkor sem szabad tenni. Meg kellett volna halnom ott jó emberként, de én… én inkább éltem tovább szörnyetegként. – nem számít az, hogy meghaltunk-e volna mindketten Lenával. Akkor sem szabad gyereket ölni, az már túlmegy minden határon, az valóban megöli az emberséget. Jól mondta a százados, Lena tett engem a tökéletes katonává, a lelkiismeretlen és érzéketlen gyilkossá. Legalább hét gyerek vére szárad a kezemen, és ez több, mint amit eltudnék viselni, sokkal több. Nem akarok szörnyetegként élni, de már meghalni sem tudok jó emberként, így marad az élet, amíg valaki úgy nem dönt, hogy elveszi tőlem ezt is mert nem érdemlem meg, és igaza van. Nem érdemlem meg, hogy éljek, hiába kényszerítettek és nem volt más választásom. Mindig van más választás, csak meg kell találni, de én nem találtam, én meghúztam a ravaszt. Lena bízott bennem, azt hitte hazafogom vinni, és én is azt hittem, de… de nem tehettem meg, egyszerűen képtelen voltam én is vele halni. Gyávaság és önzőség. Szégyen és megalázottság. Ez vagyok én, ez volt az osztályrészem mindazok után, amit tettem, mindazok után, hogy megtörtem. A százados megmondta. Előbb-utóbb mindenki megtörik, senki nem bírja örökké. De én akkor is… bírhattam volna még, lehettem volna erősebb is.
Nem álmodtam rémeket. Elkerültek a rémálmok és végre évek óta először nyugodtan aludhattam. Még így is alig tudom elhinni, mert szinte az ébredés pillanatában már számítok is az első ütésre, vagy rúgásra, amivel az utóbbi hónapban kivétel nélkül indultak a napjaim, de nem történik meg, csak fekszem, mozdulatlanul és kábán, öntudatlanul az ágyban, és ami azt illeti szeretnék még egy kicsit így maradni. Végül aztán csak felkelek és felülök az ágyban, majd óvatos pillantást vettek Sasha felé, hogy láthassam: valóban nem tettem semmi olyat, ami rossz lett volna számára. – Sajnálom a tegnap estét, én…. nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. – igen, ezt muszáj megint elismételnem, mert biztosra akarok menni azzal kapcsolatban, hogy nem haragszik rám a tegnap miatt. Nem szándékos volt, hogy így alakultak a dolgok, bár tagadhatatlanul jólesett az érintése, de minden bizonnyal számára ez kellemetlen volt. – Akkor rendben, féltem, hogy esetleg… olyat teszek, ami számodra rossz. – most már én is tegezem, még ha nehezen is, de nem érezném illendőnek, ha én továbbra is magáznám. Azt pedig remélem, hogy érti mire gondolok. Mivel rég nem voltam már együtt úgy valakivel, hogy az ne akarjon nekem ártani, féltem, hogy túlságosan is Sashára akaszkodom az éjjel és akaratlanul is olyan helyre téved a kezem, ahova nem kéne, mert illetlen, és számára minden bizonnyal még kellemetlen is, hiszen minden bizonnyal szívesebben osztotta volna meg valaki mással az ágyát. Mert az egy dolog, hogy nekem jólesett a közelébe lenni, de sokkal fontosabb az, hogy neki mi a jó, márpedig nem hiszem, hogy pont az én érintésemre vágyott volna, úgyhogy… azt hiszem el kéne vetnem ezt a dolgot magamban, és talán a szemeimet is levehetném Sasháról, nehogy a végén még megint kellemetlenséget okozzak neki. – Köszönöm! – mondom és még egy mosolyt is megengedek magamnak, miközben óvatosan a kávé felé nyúlok. Mivel fogalmam sincsen arról, hogyan is szeretem a kávét, elvégre eddig mindig a seregben és az otthon kapott borzasztó ízű kávét ittam, így hát úgy döntök, hogy cukorral iszom, és majd… majd valahogy maximum kikísérletezem, hogyan is szeretem a kávét. Nem az igazi, de mérföldekkel jobb annál, amit eddig ittam, úgyhogy nagyot kortyolok bele, miközben Sashát figyelem. – A lábad… ugye rendben van? – elvégre az is miattam fáj nem igaz? Miattam jött el a fogolytáborba és miattam sétált olyan sokat abban a magas sarkúban, hogy az feltörte a lábát. Jobban belegondolva elképesztően sok kellemetlenséget okozhattam neki, és már is itt az újabb. Nem tudom mennyire zavarja őt az, hogy félmeztelen vagyok, ezért gyorsan keresgélek is a szememmel a felső után, de nem találom így végül zavartan belefeledkezem a kávémba és remélem elnézi nekem ezt az újabb fiaskót. – Sasha, én… meddig maradhatok? – azt hiszem ez egy fontos kérdés, hiszen aligha akarna engem befogadni, nem igaz? Kisebb gondja is nagyobb lehet annál, hogy velem foglalkozzon, így hát úgy érzem fontos megkérdeznem, hogy mire is számítsak. Már így is nagyon sokat tett értem, szóval egy szavam nem lehet az ellen, ha akár ma reggel elküld. Nem örülnék neki nyilván, de egy szavam nem lehet, hiszen nagyon kedvesen és tapintatosan bánt velem, én pedig csak folyamatos kellemetlenségekkel háláltam ezt meg. Kíváncsian várom a válaszát, és a tekintetemben szerintem egyértelműen kivehető az, hogy félek a választól.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-17, 12:37

Joseph & Sasha

♪ Good morning ♪
Kár lenne tagadni, hogy rémes ezt hallani, nem is kicsit, de mégis mit mondhatnék rá? Vagyis épp, hogy tudom, mit kell mondanom, mit is akarok mondani, csak épp félek, hogy nem sokat ér ez. A saját bűntudatát neki kell legyőznie, és egyáltalán nem lesz egyszerű, sőt... fájdalmasan nehéz lesz.
- Ha nem teszed meg... túléli, vagy meghaltok mindketten? - igazából kötői a kérdés. Tudom a választ, ő is tudja, hogy tudom. Csak szeretném, ha elfogadná, hogy nem tehetett semmit. Nem volt választása, ha nem teszi, amit elvárnak tőle, akkor is meghal az a kislány, csak más keze által és akkor ő is meghal. Arról még csak nem is tudok, hogy már csak azért milyen verést kapott, mert később ellent mert mondani. Mi mutatná leginkább, hogy nem rossz ember, mint ez? Nem tört meg, nem tört meg egészen, csak túlélt, mint ahogy manapság rengetegen teszik és sokan teszik ezt nagyon nagy áron, de az élet manapság sajnos nem arról szól, hogy jól és szépen cselekedjünk, csak arról, hogy úgy, amivel esélyünk van túlélni ezt a világot, amibe születtünk. Életben van és talán van lehetősége jóvá tenni, talán van esélye rá, hogy jót tegyen. Ha meg hal, akkor nincs, de akikkel végzett így is úgyis meghaltak volna. Ez... bármennyire is rossz kimondani, de így a jobb.
A helyzet miatt pedig... talán kéne, de nem érzem magam kellemetlenül. Csak egészséges szinten ver gyorsabban a szívem, de nem érzem ezt rossznak, nem érzem magam feszültnek miatta, és örülök neki, hogy lassan az ő görcsös tartása is feloldódik a kezem alatt, ahogy finoman simítok végig a hátán fel és le, újra és újra, amíg csak el nem csendesedik végre. Elmerengek kicsit a csendben, hiszen nem hallani mást csak minket, a halk szuszogást, amikor már a zilálása is csendesedett. Rég volt ilyen, számomra is rég. Más az, amikor nyugodtnak mutatod magad és más az, amikor tényleg az vagy. Biztos vagyok benne, hogy ma... ma nem törhet be semmilyen rossz emlék az álmaimba, ma nem zavarhat meg semmi. Az utóbbi időben halványodtak a rossz emlékek, de még így is elő-, előbukkannak, de ma nem lesz rá lehetőségük, ebben biztos vagyok. A szavaira személek csak fel és nem sokon múlik, hogy ne nevessek fel, már csak az ötlet képtelensége miatt is. Nem fogom azért megütni, mert teszem azt álmában esetleg úgy fordul, hogy rossz helyre tévelyedik a keze. Eszem ágában sincs.
- Nem foglak megütni. Sok mindent megteszek, segítek, de... ezt nem. Sajnálom. - nem láthatja most, de halványan elmosolyodom. Nem fogom bántani, én nem, ebben biztos vagyok. Mégis mit tehetne? A mellkasomon fekszik, egészen közel, hallja a szívem dobbanását, érzi az illatom, mit tehetne még? És talán még csak nem is zavarna egy apró érintés, amit észre sem veszek álmomban. Nem... nem fogom őt megütni, ez az, amihez kétség sem fér.
Megszoktam már, hogy korán kelek, így nem csoda, hogy most is viszonylag időben ver fel a reggel. Általában korábban fenn szoktam lenni, mint Giselle néni, mert szereti a reggeli kávéját frissen meginni és valahogy már megszokássá vált, hogy mindig ott várja a konyhában, mire felkel. Ezért hát óvatosan tápászkodom fel, levéve Joseph karját a derekamról. Gondolom ilyesmi miatt kérte ezt az ütlegelés dolgot, de eszem ágában sincs. Olyan mélyen alszik, talán régóta először, hogy nem fogom én felébreszteni ilyen apróság miatt. Csak óvatosan belebújok egy köntösbe, meg egy mamuszba, aztán kisurranok az ajtón. Nem sokkal később, amikor ő ébredezik, szinte akkor lépek be a szobába, talán a lenti halk zajokra ébredt fel, ki tudja. Még a szemét sem nagyon nyitja ki, nem is baj, megérdemli, hogy végre nyugodtan pihenjen és ahogy látom a kötések sem véreztek át, sikerült egészen szépen rendbe tenni mindent. A szavaira már elmosolyodom és óvatosan leteszem a tálcát az ágy szélére, majd én is leülök szépen.
- Nem tettél semmi rosszat. - tegeződés, azt hiszem már furcsa is lenne visszaváltani, inkább a tálcát tolom közelebb hozzá. Kellemesen gőzölgő kávé pihen rajta, mellette cukor, egy kevés tej, hiszen nem tudom, hogyan szereti. Az számít hogyan szereti, nem az, ahogy inni volt kénytelen eddig. - Nem tudtam, hogy mit szeretnél, úgyhogy... - felhoztam pár dolgot, vaj, bagett, lekvár kis tálban, egy kis darab sonka. A két bagett felvágva, a sajátomat meg is vajazom, amíg ő dönt, netán a kávéval kezd. Éhes vagyok, megszoktam már a reggeliket, felkészít a napra és akárhogy, de a tegnap felettébb eseménydús volt, finoman szólva is.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-16, 16:34

Sasha & Joseph

- Könnyebb? Megígértem egy kislánynak, hogy hazaviszem, de ehelyett meg kellett ölnöm. Hogyan… - megakadok a mondat elején, ahogy visszahúz az ágyba, én pedig elég csekély ellenállást mutatva fekszem is vissza. Egyrészt, mert gyenge vagyok, és nem igazán tudok még így sem ellenkezni, másrészről pedig… tagadhatatlanul jobb érzés feküdni, mint ülni, főként Sasha mellett, úgyhogy egy egészséges ellenállás van bennem, de végül csak Sasha mellkasán köt ki a fejem. Ismét átjár az a jóleső borzongás, ahogy Sasha ujjai végigsiklanak a hátamon, és ha nehezen is, de sikerül megnyugodnom, és már nem zihálok. Természetesen még így is szaporábban veszem a levegőt, de ez ennek a helyzetnek köszönhető. Nem akarok úgy festeni, mint valami tehetetlen, gyenge ember, de most nem tudok elszakadni Sashától. Nem is lenne erőm, de az őszintét megvallva nem is akarnék felkelni mellőle, mert jól érzem magamat mellette… már amennyire jól tudom magamat érezni. Mindezek ellenére azonban zavarban érzem magam, hiszen ilyen közel még aligha voltam hozzá, és úgy gondolom, hogy neki sem valami kellemes a helyzet, hiszen alighanem ezerszer szívesebben aludna, mintsem hogy az én megnyugtatásommal törődjön. Persze az illem is kissé zavar, hiszen nem tudom, hogy mennyire illik ilyen közel lennem hozzá, elvére én… nem ismerem őt, csak egy napja, tehát minden bizonnyal elég nagy illetlenség részemről az, amit az utóbbi napokban kellett miattam átélnie. Kezdve onnantól, hogy elcipelt ide, és levetkőztetett, illetve átöltöztetett, illetve befejezve azzal, hogy egy ágyban kell aludjon velem. Illetlenség, de… de rossz dolog az, ha nem érdekel? Jólesnek a szavai, az érintése pedig még inkább. Nagyon régen, vagy talán soha nem ért hozzám senki sem úgy, ahogy ő. Eddig minden érintés, ami illetett engem arról szólt, hogy fájdalmat okozzanak vele nekem, hogy lássanak szenvedni és megtörni, ezzel ellenben azonban Sasha nem így ért és ér hozzám. Ő nem akar bántani, nem akar fájdalmat okozni és szenvedni sem akar látni. Ez pedig… fura, jólesően fura. Pár percig csak némán fekszem a mellkasán, hallgatom, ahogy ver a szíve, és kizárom a külvilágot. Próbálom minél messzebb tartani a rémálmokat, az emlékeket, és csakis Sashára figyelni. Ha lassan is, de sikerül és ismét érzem, hogy erőt vesz rajtam a fáradtság. Akaratlanul is felengedek és már nem görcsölök annyira, de még mielőtt elnyomna az álom szóra nyitom a számat. – Ha bármi illetlent tennék… üss meg. – arra biztos felébredek majd. Nem szeretném őt ennél is kellemetlenebb helyzetbe hozni, mert ez minden bizonnyal az a számára. Azt pedig nem viselném túl jól, ha vendéglátómat és megmentőmet ennyi kellemetlenség után, még… még nem kívánt érintésekkel jutalmaznám. Fogalmam sincs, hogy milyen az, mikor elnyom az álom egy olyan nő mellett, akit kedvelsz. Aki vonzó, akit szívesen megérintenél, de nem teheted, mert tudod, hogy nem vágyik erre. Éppen ezért kértem őt arra, hogyha álmomban valami hasonlóval próbálkoznék, akkor üssön meg, mert arra mindenképpen felébredek, és mivel sikerült kiszorítanom a gondolataim közül az emlékeket, nem is kell félnie attól, hogy rosszul reagálok. Talán most az egyszer, életemben először végre tudok majd nyugodtan aludni egy jót. Talán. Az fel sem tűnik, hogy én tegeztem most őt, véletlen volt, valamiért így szóltam hozzá, talán azért, mert ennyi minden után fura volt már őt tegezni, de… de illetlenség, ami jelen pillanatban nem tud érdekelni. Túlságosan is jólesik a közelsége, és tudom, hogy nem szabadna önzőnek lennem, de az vagyok, mert ahelyett, hogy lekászálódnék a földre aludni, hogy ne okozzak Sashának kellemetlenséget, én inkább a mellkasán a fejemmel alszom el. Önző dolog, de… de nem tudok ellene mit tenni, és nem is akarok. Van már bőven elég bűnöm, ez az egy talán már nem is számít, igaz? Remélem, mert érzem, ahogy álom ereszkedik a szemeimre, és megszűnik létezni a világ.
Fogalmam sincs hányóra van, ahogy arról sem, hogy Sasha itt van-e még, vagy már nem. Fél kábán fekszem az ágyban, öntudatlanul, valahol az álom és az ébrenlét között félúton. Sasha. Beugrik a név és az arc. Fura, mert azt hittem volna, hogy mire felkelek ismét a fogolytábor jellegzetes szagát érzem majd, de nem így van. Ezek szerint nem álmodtam, valóban megtörtént. Valóban ott volt Sasha, valóban segített nekem, tényleg…létezik. Ennyire még talán nem örültem semminek sem az utóbbi években. – Tettem…valami…kellemetlent? – remélem, hogy itt van valahol a közelben Sasha, és hallja, amit mondok, mert túlságosan is jólesik ez a kábaság, hogy felkeljek. Persze, ha nem kapok választ, akkor mindenképpen feltápászkodom, hogy megnézzem hol van.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-16, 13:36

Joseph & Sasha

♪ Come over ♪
- De hát... - csak megrázom a fejem. Nem kell győzködnöm, ha ő már tudja, hogy mit akar megfesteni, akkor az is elég, bőven elég, hogy egyáltalán vállalja, hogy újra festeni fog. Ez a fontos, nagyon is fontos, hogy hajlandó rá, mert szerintem nem apróság az, hogy foglalkozzon ezzel, mert nagy lépés lesz, ha újra ecsetet vesz majd a kezébe. Segíteni fog neki, változhat tőle az élete, tovább léphet majd, biztos vagyok benne, hogy menni fog, ha igazán nagyon akarja. Azt hiszem majd ő is elhiszi ezt idővel, és ha tehetek még érte bármit, akkor biztos, hogy meg fogom tenni. Egyelőre csak ennyit ment, kihoztam onnan, segítettem rendbe szedni magát, hogy újra embernek érezze magát, hogy az élete tényleg újra legalább egy kicsit normálisabbnak tűnjön. Nem tudom én sem, hogy pontosan miért teszem. Egyszerűen csak szeretnék segíteni, szeretnék tenni érte, mert úgy érzem, hogy ez a dolgom, hogy most itt ezt kell tennem. Nem csak azért, mert ő segített nekem, azért is, mert ezt akarom. Azt hiszem, ha egy kis jót teszek, ha egy kis jót is adok az életben, akkor én is jobban érzem magam. Nem véletlenül mondják, hogy ha jót teszel azzal a saját lelkedet is kicsit feljebb emeled. Nekem ez nehéz, nehéz túllépnem a régi fájdalmakon, de nem ezzel foglalkozom, ha az övére fókuszálok, akkor könnyebb. Talán egy kis önzés is van ebben, csak egy cseppnyi, de ennyi belefér nem igaz?
Igazából cseppet sem lep meg, hogy felébred, azt hiszem számítottam is rá, hogy ez lesz. Az én életem még mindig nem nyugodt, még mindig vannak nehéz estéim, bár már egyre kevesebb és nekem mindezzel egyedül kellett megküzdenem, neki nem kell, én segíthetek. Nem érdekel most az, hogy ettől minden bizonnyal a néni odalent falra mászna. Ha látná, hogy lenge öltözetben ölelgetek egy ismeretlen férfit, de sír... hát mi mást tehetnék? Kétlem, hogy most elsődlegesen azzal foglalkozna, hogy mi van rajtam, miközben kínozzák a saját gondolatai és emlékei.
- A magunk fajtáknál ez a kettő egy és ugyanaz. - súgom halkan a szavakat, miközben eszem ágában sincs elengedni. Most csak ezzel segíthetek, de persze tudom én, hogy nem álmokról van szó, képekről, amik régről szöknek elő, amiknek nem lehet csak úgy gátat szabni, amiknek nem mondhatjuk, hogy maradjanak a háttérben, mert nem irányíthatjuk őket, akármennyire is szeretnénk, pedig minden bizonnyal ő is nagyon szeretné, de nincs rá lehetőség. Egyszerűen csak annyit tehet, hogy megvárja, amíg vége lesz, megvárja, amíg elmúlik és újra képes lesz visszatérni a valóságba. Sejtelmem sincs, hogy hol jár most, nem tudom, hogy milyen gondolatok tolakodhattak be ennyire a fejébe. Nem is számít, nem is akarom tudni, csak egyszerűen ölelem, amíg túl nem lesz rajta. Mint amikor nagyon fáj valami, amikor nem hat rá semmi, csak az idő, csak akkor lesz jobb, ha kibírod, amíg magától el nem múlik. Neki is csak ez maradt most, és én mást nem tehetek, mint hogy mindezt megvárom és addig is itt vagyok mellette, hogy érezze ez egyszer nincs egyedül.
Továbbra is várok, amikor végül abbamarad a sírás és megtörli a szemét. Nem zavar, most cseppet sem érdekel, hogy fedetlen a combom, mert ez nem az a helyzet, ahol ilyesmi érdekelne. Túlságosan rémesen van ahhoz, hogy ilyesmivel törődjek, én pedig csak segíteni szeretnék neki, semmi mást. A szavai hallatán finoman az álla alá nyúlok. Az arcomon egy halvány, de bátorító mosoly suhan át, ahogy az arcához nyúlok, hogy a maradék elmaszatolódott könnycseppeket is letöröljem onnan.
- Nem volt választásod, tudom, hogy nem volt választásod. Sok mindent tettél... én is, amire nem vagyunk büszkék, de idővel könnyebb lesz. - nem most és nem holnap és még marni fogja egy jó ideig a bűntudat, talán örökké, csak majd idővel kevésbé, de elmúlni véglegesen talán soha sem fog. Nem tehet mást, mint hogy megpróbál együtt élni ezzel, a magunk fajtáknak egyszerűen nincs más lehetősége. Finoman mozdítom csak meg, húzom vissza az ágyba, fekvő helyzetbe. Kit érdekel most mindenféle illem? Nem számít, egyáltalán nem, csak óvatosan a mellkasomra vonom, és úgy ölelem át. A szívem hevesen ver, de ha ez segít, akkor az már bőven elég nekem, az a fontos, hogy jobban legyen, hogy még alhasson, hogy ahogy a hátán fel, le siklik a kezem, az egyszerűen csak elfeledtesse vele azt, ami eddig a fejében járt.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-15, 16:31

Sasha & Joseph

- Az nem számít, láttam, amit látni szerettem volna. – talán jobb is úgy, ha nem tudja, hogy rá gondoltam, azalatt, hogy tudom mit szeretnék festeni. Talán így majd jobban meglepődik, és jobban örül neki, ha… ha egyáltalán sikerül újra festenem, és az is kérdéses, hogy tetszeni fog-e neki. Nem igazán volt erőm azzal foglalkozni, hogy felmérjem a szobát miközben bejöttünk, de azért az nekem is szemet szúrt, hogy sehol nem láttok egy darab képet sem. Persze, nem meglepő, hiszen a családi fotók és albumok gondolom ott maradtak abban a házban, ahol találkoztunk, és minden bizonnyal az utánunk érkező katonák felgyújtották a helyet. Éppen ezért szeretnék egy képet festeni róla, hogy legyen egy legalább, és láthassa azt, hogy én milyennek látom őt. Csak ennyit tudok most adni neki, cserébe a kedvességéért, de amint lesz rá módom, majd valami sokkal többet is adok neki, mert nem lehetek azért elég hálás, hogy segít nekem mindenfajta ok nélkül. A kiszöktetésemmel kvittek voltunk, ő azonban még ennél is többet tett értem. Lelket öntött belém és elhozott magához, ahol fürödhetem, ahol ellátta a sebeimet, és ahol ágyban aludhatok évek után először. Nem tudom elégé megköszöni azt, hogy ilyen kedves velem, és még az okát sem tudom ennek.
Sasha érintésére eszmélek magamhoz, és jövök rá arra, hogy hol vagyok és kivel. Nem szeretném még a gondjaimmal is traktálni őt, az már igazán faragatlanság lenne a részemről, de az álom hatása intenzíven él még bennem, és könnyek szöknek a szemembe. Szégyellem magam, nem kéne sírnom, nem szabadna, főleg nem Sasha előtt, hogy azt higgye valami emberi roncs vagyok, még ha annak is érzem magamat. Feltűnik az, hogy tegezz engem, de nem zavar különösebben, sőt, jól is esik, világéletemben alig tegeztek, a szüleimmel is magázódtam, ahogy a galériában és a seregben is. Talán egy-két olyan emberrel futottam össze életem során, akiket tegezhettem.
-Nem, ezek nem rémálmok, ezek…emlékek. – nem képzelődöm, a valóságról álmodom, az emlékeimet álmodom meg, és bármennyire is próbálkozok, képtelen vagyok kiverni a fejemből az emlékek áradatát.
- Gratulálok, őrmester, egy újabb sikeres küldetésen van túl! – csendül fel a százados hangja, amint leültet a székre és egy whiskys poharat nyom a kezembe. – Erre inni kell! – legszívesebben a fején törném szét a poharat, de azt nyilván nem értékelné a sátor bejárata előtt álló két csőre töltött fegyverű katona, akik a századosra vigyáznak. Újabb kör, újra lehúzom a whiskyt, mi közben a százados az arcomat fürkészi mosolyogva. Próbálom az érzelmeimet elrejteni, próbálok az érzéketlenség maszkját felölteni, de nem megy.
- Menjen a pokolba, uram! – a megszólítás már berögzült, azonban ami sokkalta furább az az, hogy hangom sokkal erőteljesebben csendül fel, mint eddig valaha. Érzem, ahogy szétvett a düh azért, amire kényszerített engem, és ő is láthatja, hogy ökölbe szorulnak a kezeim.
- A parancs, az parancs, őrmester… - nem engedem befejezni a mondatot, mert felpattanok a székből és még mielőtt bármit is tehetne a gallérjánál fogva csapom hozzá az asztal lapjához, ami egy hatalmas reccsenéssel tör ketté, amit a százados nyögése követ, majd két pisztolylövés, ahogy a sátrat őrző katonák belépnek és egy-egy lövést adnak le rám, mire hátraesek pár métert és elterülök a földön. A vállamat és a combomat érte a találat, és hiába próbálok felkászálódni a földről, a százados közben talpra áll és egy irgalmatlanul erős rúgással jutalmazza oldalam, ami egy hatalmas reccsenéssel jelzi, hogy több bordám is eltört. Az arcomra kiül a fájdalom, de nem ordítok fel, csak egy halk, alig hallható nyögés hagyja el a számat. A százados kivár pár másodpercig míg az agyam feltudja fogni a fájdalmat és kellőképpen megtudja tapasztalni, majd belém rúg újra és újra. Nem csak az oldalam célozza, a fejemet, a lábamat, a gyomromba tapos, az arcomat rúgja meg… ahol csak ér, ott üt és rúg meg engem, majd talán egy-két perc múlva abbahagyja és mosolyogva áll fel, ahogy engem néz a szemeivel. Mozdulatlanul fekszem a földön, meg sem tudnék mozdulni, a fájdalom túl intenzív, szinte elnyom benne mindent. Az arcom annyira feldagadt, hogy alig látok, és azt a keveset is csak homályosan, vérvörös színben látom a világból. Figyelem, ahogy a százados rágyújt egy cigire, majd leguggol mellém és lassan elnyomja a mellkasomon a csikket. Alighanem nagyon fájna, de ennél jobban már semmi nem fájhat, és nem is fáj, nem érzem meg a cigaretta csikk okozta plusz fájdalmat, amit okozni akart nekem.
- Gratulálok! Megtört, őrmester, ettől a perctől fogva ön igazi katona. Lena tette katonává! – a szavai hallatára dühösen felmordulok és próbálok szavakat formázni a számmal, több-kevesebb sikerrel. Az őrmester felnevet, ahogy a próbálkozásomat figyeli. Tudom, hogy igaza van, mégse akarom elhinni. Ezt akarta kierőszakolni, azt akarta, hogy nekiessek, hogy megmutassa nekem: nincs már bennem félelem, nem félek a megtorlástól, és ezzel a veréssel akarta végleg belém nevelni, hogy nincsenek érzelmek. És sikerült neki, érzem, hogy sikerült, érzem, hogy megtörtem.
Enyhén megrázom a fejem, hogy kiűzzem belőle az emlékeket, majd megtörlöm a szememet és sikerül abbahagynom a sírást is. Pár másodpercig még csendben ülök, aztán megsemmisülten hajtom le a fejemet, és szemeimmel Sasha combját nézem, mit nem takar a hálóing. – Sajnálom. – mondom magam elé, majd tekintetemet elszakítom Sasha combjáról és ismét csak magam elé bámulok a sötétbe. – Nem akartam őt megölni… kérem… kérem ne utáljon!

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-15, 13:21

Joseph & Sasha

♪ Tears of an angel ♪
- Nekem más a megérzésem, úgyhogy majd kiderül, melyikünknek lesz igaza. - harminc éve, nem olyan sok, még több is van előtte annál, amit már átélt, és lehet még szebb, lehet még jobb. Tudom én, hogy most ez hihetetlennek tűnik, de idővel jobb lehet, idővel képes lehet túllépni ezen, új életet kezdeni, megpróbálni tényleg élni, elfelejteni a rossz emlékeket. Nem azt mondom, hogy én csodát tehetek vele, de megpróbálhatok segíteni. Nekem is ment, legalábbis sokkal jobb most, mint hónapokkal ezelőtt. Az idő segített és mellettem még csak nem is volt senki, aki támogasson. Tudom velem inkább rossz dolgok történtek, de tettem is olyat, amire nem vagyok büszke, amit muszáj volt, hogy most életben legyek. Öltem meg olyan fiatal katonát, aki talán épp olyan tanácstalan és kétségbeesett volt, mint én is, de nem volt más választásom, mert riadalmában, ha megtudta volna ki vagyok, akkor biztos, hogy tett volna ellenem. Nem akarok súlyt cipelni, de én is kénytelen vagyok. Benne sem múlik el soha ez a fájó érzés, maximum csökkenhet az intenzitása, kevesebb lehet annál, mint ami most, átveheti a helyét valami jobb, én legalábbis hiszek abban, hogy ez sikerülhet. Csak halkan sóhajtok egyet a szavaira. Túlélni... ez a fontos, és én tényleg azt hiszem, hogy jobb lesz neki majd idővel, de nem várom el, hogy ezt most el is higgye. Talán majd... talán hetek, talán hónapok múlva csak, de eljöhet még az az idő is.
- De hiszen még alig látott valami a városból. - őszintén szólva eszembe sem jut, hogy rám gondol ez alatt, hogy én lennék az, akit le akarna festeni. Soha nem készült még rólam kép. Régi fotók csupán, de azok elvesztek. Nem maradt semmi sem a régi életemből, se egy kép rólam, se egy kép a családomról. Minden áldott nap attól félek, hogy idővel elfelejtem őket, elfelejtem az arcukat és minden nap bánom, hogy soha nem tudhatom meg, hogy az én drága húgom milyen szép nővé cseperedett volna. Már gyerekként is olyan sokat dicsérték. Sosem voltam féltékeny rá e miatt, hiszen bájos és kedves teremtés volt, pont ezért volt olyan megrázó látni a halálát. Ártatlan volt, nem tehetett semmiről, mégis végeztek vele, csak azért, hogy az apámat kínozzák, csak azért, hogy megmutassák neki minden eddig az országba vetett hite felesleges volt. Láttam a szemén, abban a pillanatban, amikor az a csöppnyi test élettelenül hullt a padlóra, hogy valami kihunyt benne, hogy végre rájött - ha ilyen áron is -, hogy tévedett. Abban az utolsó pillantásában, amit váltottunk ott volt minden. Néma bocsánat kérés, amiért nem mentünk el előbb, amiért nem hagytuk el az országot még időben. Én pedig megbocsátottam neki akkor, amikor éreztem anyám meleg vérét végigcsorogni az arcomon. Nem hibáztatom őt, nem... őt hibáztatom. Az életet, az embereket, akik ezt tették velünk, az embereket, akik kikiáltották a magunkfajtákat bűnösnek, pedig nem tettünk az ég világon semmit sem.
Gyorsan zavarom le a fürdést, és térek vissza az ágyba. Addigra már alszik és nem tudom megállni, hogy pár pillanatig ne nézzem csukott szemét, lassan emelkedő és süllyedő mellkasát. Legalább most az egyszer végre nyugodt, még ha nem is tudom, hogy mi zajlik le a fejében majd hamarosan. Tudom milyenek a megállíthatatlan rémálmok, ismerem őket, túlságosan is jól, de azt hiszem most eléggé elfáradtam ahhoz, hogy bármi ilyesmi is zavarjon. A lábam hasogat, holnapra rosszabb lesz, de nem foglalkozom vele. Hamar elnyom az álom és csak a halk motyogására eszmélek fel, egy-egy szót kapok csak el, amit meg tudok érteni a halandzsából, de nem sok mindent tudok kivenni belőle. Csak akkor amikor már felül, és verejtékezve zihál mellettem. Óvatosan közeledek, nem akarom, hogy megijedjen, ha netán még valahol félúton van ébrenlét és álom között. Finoman megölelem és húzom magamhoz. Nem érdekel, hogy Giselle néni szerint minden bizonnyal szentségtörést követünk most el, hiszen az én öltözetem cseppet sem illendő, a mozdulatoktól a hálóing fel van csúszva, a combom nagy része kilátszik, de nem számít, akkor is magamhoz húzom és halkan csitítva simítok végig újra és újra a fején.
- Semmi baj... ami elmúlt, az elmúlt. Nyugodj meg. - észre sem veszem, hogy tegezem, de valahogy egyszerűen ehhez a helyzethez nem illik más, nem illik a magázódás. Egyébként is az éjszaka néma csendjébe elsuttogott szavak ott is maradnak, nem hallja más, csak mi ketten, akkor hát miért lenne baj. - Csak álom volt, idővel majd... ritkulni fognak. - én tudom, tudom, hogy így van, hogy nem hazugságot suttogok a fülébe. Jobb lesz majd, csak nem azonnal. Szívszaggató, ahogy érzem, hogy könny gyűlik a szemébe. Szörnyű, hogy mit tettek vele, szörnyű, hogy a háború mit tesz az emberekkel.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-14, 18:57

Sasha & Joseph

- Nem tudom, csak… csak megérzés. – igaza van abban Sashának, hogy harminc évesen még van esélyem arra, hogy olyan életem legyen, amilyet szerettem volna, de félek, hogy ez nem lehetséges a tetteim tükrének fényében. Nem érdemlek boldog életet, az az igazság. Tudom, hogy el kéne fogadnom, és megbocsátanom magamnak, de nem megy, nem tudom elfelejteni azt a sok vért, azt a sok zokogó asszonyt, ahogy gyermekük holtestét szorongatva imádkoznak és sírják ki vörösre a szemeiket. Nem tudom elfelejteni a férfiak arcát, kiknek a szemei előtt végeztük ki a családjaikat… nem tudom, képtelen vagyok elfelejteni a rosszat, és nem tudok magamnak megbocsátani, és nem tudom, hogy képes leszek-e egyáltalán valaha is megbocsátani magamnak, mert amit tettem az embertelen, arra nincsenek szavak és nincsenek mentségek. Miért érdemelnék jó életet ennyi okozott szenvedés után? Nem számít miért okoztam, a lényeg az, hogy megtettem, és ezáltal gyilkossá és bűnössé is váltam, olyan lettem, akik ellen mindig is harcoltam, de megtörtem, és rájöttem arra, hogy a lelkem mélyén ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint ők, pusztán csak belőlem nehezebb volt ezt előásni, és félek, hogy ezt a szörnyet Sasha egyszer megpillantja, és akkor majd… majd lemond rólam. Végleg és örökre. Elátkozz és elküld, mert… mert olyan vagyok, amilyen. Nem akarom, hogy ez megtörténjen.
- Túlélni… mégis halottnak érzem magam legbelül. – mondom szomorú hanghordozással, halkan. Üresnek érzem magam, nincstelenek és halottnak. Tudom jól, hogy meg kéne békélnem magammal, de erre most képtelen vagyok, és bármennyire is próbálkozok nem fog sikerülni az, hogy úgy tekintsek most magamra, mint valami túlélőre. Nem, én gyilkos vagyok, egy szörnyeteg, egy alávaló hazug bűnös, aki halált érdemelne, mégis megadott neki az, hogy éljen, legalábbis látszólag. Ez vagyok én, most így látom magamat, és lehet, hogy pár nap, hét, esetleg hónap után másként látom majd a dolgokat, de a jövő kifürkészhetetlen, és ezáltal megmásíthatatlan, akárcsak a múlt, ami kőbe van vésve, és a legerősebb ember sem tudná azt a sziklát elmozdítani a helyéről, ahova az élet felvéste az ember tetteit.
- Azt hiszem már megtaláltam azt, amit festeni szeretnék. – nem hinném, hogy az elkövetkezendő napokban bezarándokolnám a várost, mert már pontosan tudom, hogy mit fogok festeni. Nem kell messzire mennem, ha szépséget kell keresnem, hiszen itt van Sasha, és úgy tartom azt jónak és helyesnek, ha őt festem le, vagyis… próbálom meg lefesteni, hiszen közel sem biztos, hogy ennyi év kihagyás után sikerülni fog. Ez nem egy olyan dolog, mint a biciklizés. Pontosan tudom, hogy mit hogy szeretnék megfesteni azon a képen, már magam elé képzeltem a vásznat, összekevertem a színeket, de az ecsetet még nem érintem a vászonhoz. Nem, ezt nem szabad gondolatban elkezdeni, ezt a valóságban kell megtennem, igazi vászonra igazi ecsettel kell felvinnem a színeket.
Való igaz, hogy zavarban vagyok, de hazudnék,ha azt mondanám, hogy nem esik jól Sasha közelsége. Vonzó nő, emellett pedig nagyon jó hozzám, így hát egy szavam nem lehet, hiszen remekül bánik velem, holott nincs erre semmi indoka. Én viszont bármennyire is próbálok, nem tudok kivetkőzni a zavaromból. Már nagyon rég nem volt hozzám nő ilyen közel, így hát azt hiszem érthető, ha zavarban érzem magamat, főleg úgy,hogy én abban a hittben élek, hogy számára ez kellemetlen dolog, hiszen ahhoz szokott az ember ilyen közel lenni, akivel… akivel együtt vannak, igen, ez a legszebb megfogalmazása ennek. Tudom én, hogy ez esetben most kivételt kell tenni, hiszen sérült vagyok, de attól még lehetek zavarban, és reménykedhetek abban, hogy nem olyan kellemetlen ez számára, ahogy én hiszem.
Addigra már elnyom az álom, mire visszatér a fürdésből, és talán jó is így, hiszen alighanem megcsodáltam volna őt abban a hálóingben, ami igazán nagy faragatlanság lett volna a részemről. Így viszont nem tehetek semmit, hiszen aludni nem szándékoztam, mert félek attól, hogy esetleg rémálmomban kárt teszek benne, de végül a fájdalom elnyomja az elmém, és elalszom.
Újra arról a napról álmodok. Az óvodáról, ahogy egy Lena nevű kislány mellett ülök és próbálom őt megvigasztalni. Megöltünk azokat akik foglyul ejtették őket, Lena pedig valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva engem szúrt ki magának, mint védelmezőjét, így a harc óta a nyomomban van. Megígértem neki, hogy vigyázok rá, és hazaviszem őt biztonságban a szüleihez.
-Minden rendben lesz, hazafoglak vinni biztonságban, rendben? – kedvesen szólok hozzá, ahogy a fiatal gyermekekhez szokás.
- Megígéred? Esküszöl? – kérdezi Lena a saját kis vékony hangján, majd felém tartja a kisujját, amit én egy pillanatnyi habozást után elfogadok, és összeakasztom vele az én kisujjamat.
- Őrmester, jöjjön! – nem ismerem a hangot, de jól tudom a rangom, így hát azonnal felállok és sietek ki a hang irányába, ami a vécéből jön, ahol néhány katonatársam gondterhelt arcával találkozom. Tocsog a lábam alatt a víz, a harcban megsérültek a vezetékek, így ömlik belőlük a víz, de nem olyan vészes, hogy el kéne hagyni a biztonságot jelentő óvodát az este folyamán. Kíváncsi pillantással lépek oda társaimhoz, akik átadják nekem a rádiót.
- Őrmester, itt a százados! Most kaptam utasítást, hogy továbbítsam önnek a Führer személyes parancsát. Az óvodában lévő gyerekeknek meg kell halniuk őrmester! – a rádió recseg, de még így is tökéletesen kihallom a százados szavaiból azt a perverz örömöt, amit a halott gyerekek gondolata vált ki belőle.
- Uram, ezek… ezek csak gyerekek! – a hangomon egyértelműen hallatszódik a megdöbbentség, ami a társaim arcára is kiült. Erre ők sem számítottak.
- Gyerekek, akik zsidókat bújtattak, ezzel hozva szégyent családjuk nevére és a nemzetre! Nincs szükség magyarázatra, ahogy okokra sem, emlékszik őrmester? Csak a parancs létezik, és ha megszegi a parancsot, akkor maga halott ember. Megakar halni őrmester? – pár másodperc döbbent csönd után a számhoz emelem a rádiót és szinte suttogom a következő szavakat. – Nem, uram! – és vége a kapcsolatnak. A társaim döbbent arccal néznek rám, tőlem várják az utasítást, én vagyok a felettesük. Közben Lena fut be hozzánk és egy méterrel előttem áll meg. – Mehetünk haza? – a szavaira hallatára könnyek szöknek a szemembe és remegő kézzel hajolok le hozzá, hogy magamhoz ölelhessem őt. Ő persze nem érti, de megölel, és így legalább nem láthatja ahogy előhúzom a pisztolyt és a feje felé célzok vele. Nem húzom meg a ravaszt, hezitálok, mire egy pisztolycsövét érzem a tarkómon. A parancs az parancs, és ha megszegem, akkor jogukban áll megölni engem. Inkább én öljek gyereket, mint ők. – Találkozunk még Lena, és akkor majd hazaviszlek! – becsukom a szemem és meghúzom a ravaszt. Lena vérre az arcomra fröccsen, teste pedig élettelenül csúszik le a földre, a víz pedig gyorsan beteríti az egész szobát a lány vérével. – Gratulálok őrmester. A Führer személyes gratulációját és jókívánságait küldi önnek!
- Lena… bocsáss meg, még nem vihetlek haza… - suttogom magam elé, amikor megérzem magam körül Sasha érintését. A kezére hajtom a fejemet, és könnyek szöknek a szemembe. – Kérlek… ne haragudj rám…

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-14, 11:37

Joseph & Sasha

♪ Wasting all these tears ♪
- Reménnyel azt hiszem főként, hittel, hogy volt oka annak, hogy életben vagyok. - máshogy nem menne, máshogy képtelen lennék élni. Ha az ember nem tud tovább lépni, ha mindig csak a múltban él, akkor már vége, akkor már elérték a célt, akkor már nem talál soha megnyugvást. Neki is muszáj valahogy tovább lépni, ha nem lesz képes rá, akkor már elveszett, akkor nem volt értelme túlélni, akkor már meghalt, csak még nem vette észre. Szerintem van még esélye, hogy jobb legyen, még még rá lehetőség, hogy új életet kezdjen, hogy megtalálja a reményt és a hitet, amit nekem sikerült. Nem mondom, hogy könnyű, soha sem az, nekem sem volt, de hiszem benne, hogy sikerülhet neki, ha akarja egyáltalán. Itt van most, és él, akkor remélhetőleg akarja, akkor remélhetőleg tényleg szeretné, hogy könnyebb legyen majd idővel. Csak az kell, hogy a jelenben éljen, hogy újra ecsetet vegyen a kezébe, hogy meglássa a tájat odakint. Jön a nyár, talán ez jó kedvre derítheti, talán az itteni környezet segíthet, hogy a szívében tátongó űrt kitöltse. Nem biztos, hogy sikerül, de meg kell próbálnunk és amennyire tudok, segítek neki ebben.
- Csss... - csak egy pillanatra teszem a mutatóujjam a szájára és megrázom a fejem. Nem kell újra és újra elmondania, hogy milyen rossz ember, hogy miket tett, nem is akarom tudni. Nem fogom kitenni a szűrét azért, mert rossz dolgok vannak a háta mögött, sejtem már így is, az alapján is, amiket elmondott, nem kel még bővebben ki is fejtenie és főleg nem kell ismételgetnie. Nem a folyamatos önvádtól lesz jobb, sőt... attól csak rosszabb lesz. Szeretném, ha megértené, hogy igenis van új esély, igenis tovább lehet lépni, de minél tovább kapaszkodik a múltba, ha nem engedi el, akkor nem fog menni neki, akkor esélye sincs.
- Míg ön harcolt és sok mindent elvettek öntől. De attól még nem lett hirtelen hatvan éves, miért ne élhetne még? - persze tudom, hogy miről beszél, jó eséllyel idősebbnek is érzi magát, mint ami valójában, de akkor sem hiszem, hogy ilyen komolyan kéne ezt vennie. A kor nem minden, vannak akik később alapítanak családot, csak mert lassabban komolyodnak meg. Őt a világ nem engedte, hogy rendes életet építhessen fel, de nem szabad úgy hozzáállnia, hogy soha nincs is erre esély. Remélem, hogy érzi a hangomból, hogy komolyan beszélek, muszáj hinnie abban, hogy van esélyünk valami jobbra, hogy neki és nekem is. Én sem hittem benne sokáig, hiszen ki akarna egy olyan lányt, mint én, aki képtelen igazán őszinte lenni? Nekem nem megy ez valami könnyen, nem nyitok, nem öntöm ki a szívem, mert túlságosan sok fájdalom van benne. Könnyebb úgy tenni, mintha minden rendben lenne és egy ideje már gyakorlom is, de ha valaki felé nyitnék, felé teljesen muszáj lenne. Vele meg kellene osztanom az életemet, a jót, a rosszat, a fájdalmat és az örömöt is, ez pedig nehéz. Arról már nem is beszélve, hogy nem lehet tudni, mikor jön újabb rossz, mikor szűnik meg a bura, mikor törnek be a németek... minden túlságosan ködös még és túl sok az esély a rosszra. - Akkor érhet el bármit, ha elfogadja, hogy ön nem az, amit tett, amire kényszerült, hanem az... aki. Egy festő, egy ember, aki megpróbált túlélni... valahogy. - az a baj, hogy amíg ő nem fogadja el saját magát, addig tényleg más sem tudja majd megtenni ezt, remélem, hogy idővel majd rá jön erre. Nem egy este kell megváltoznia az életszemléletének, majd idővel.
- Az elég is, ha megpróbálja az már bőven elég. Sok szépség van Avignonban. - elmosolyodom. Azt hiszem ennyit elérni is már jó, hogy sikerült, örülök neki. Szeretném, ha megpróbálna újra festeni. Nem biztos, hogy sikerülni fog neki, az is lehet, hogy nem azonnal, de az a fontos, hogy legalább megpróbálja, ennek pedig határtalanul örülök most. Szerintem igenis képes lehet rá, csak meg kell próbálnia elvonatkoztatni, csak át kell adnia magát egy régi érzésnek, ami meg volt még benne akkoriban. Talán ha át tudja adni magát a múltja kevéske pozitívumának, akkor képes lesz elfeledni a rossz dolgokat és tovább lépni. Valami oka van annak, hogy festő, valamiért művész, ebben ki lehet fejezni az érzéseket, azokat is, amiket csak úgy nem tud. Magába zárja a fájdalmat, de ha lefesti, akkor könnyebb feldolgozni. Vannak énekesek, táncosok, akik sok mindent csak úgy tudnak feldolgozni ha teszik azt, amiben jók. Neki miért ne lehetne festészet az, ami megmenti az életét?
Érzem én a zavarát, amikor átkötözöm, de bennem most ez valami miatt nincs meg, hiába hajolok olyan közel hozzá újra és újra és szinte átölelem, ahogy körbevonom a gézzel. Nem is tudom, nem érzem e miatt most kellemetlenül magam és remélhetőleg neki is több ebben a jó érzés, mint az esetleg rossz. A legfontosabb mégis az, hogy rendben vannak végre a sérülései, hogy tiszta és kényelmesen alhat. Csak akkor kelek fel, amikor már elhelyezkedett, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem ellenkezik, hanem hajlandó lesz aludni, vagy legalábbis próbálkozni vele. Tudom, hogy nem lesz egyszerű. A legtöbb éjszakám, főleg nem sokkal az után, hogy megérkeztem ide rémes volt, de ma már jobb. Már nem gyötörnek minden éjjel rémálmok, csak időnként törnek rám, így könnyebb, de sejtem, hogy esetében nem lesz ez rövid folyamat.
Eltűnök hát a fürdőszoba felé, és hamarosan már kiengedett hajjal és könnyed hálóingben térek vissza. Ő akkor már javában szuszog, így hát halvány mosollyal az arcomon, óvatosan mászom be mellé. Tényleg eléggé az ágy szélére feküdt, pedig nem lett volna szükség rá, van annyi hely, ahol elférünk.
Jó ideje nem alszom már igazán mélyen, így érhető, ha valamikor az éjszaka közepén arra eszmélek, hogy motyog. Igen, egyre erősebben, én pedig csak aggódva figyelem. Nem tudom, hogy az a jobb megoldás, ha felébresztem, vagy ha nem. Végül elvetem az ötlete, katona, nem hiszem, hogy jól kezelné le a helyzetet, megijedne és az rosszat válthat ki belőle. Így aztán csak várok és, amikor végül felül zihálva, izzadtan, akkor mozdulok meg én is. Nem bántott, inkább csak mocorgott, de nem dobálta magát látványosan. - Semmi baj... biztonságban van. - halk suttogás csak most a hangom az éjszaka csendjében, aztán óvatosan közelebb ülök és csak szó nélkül ölelem meg. Mondhatnék valamit, no de mit? És mi értelme lenne? A saját démonait neki kell legyőzni és ha attól jobb, ha elmondja, akkor biztosan el fogja mondani, tudja, hogy meghallgatom.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-13, 10:52

Sasha & Joseph

- És ön mivel helyettesíti? – megtanultam már, hogy az élet korántsem olyan, mint ahogy az a mesékben írják. Nem létezik az, hogy boldogan éltek míg meg nem haltak, ez ökörség, egy hatalmas hazugság, mit sokan csak azért hisznek el, hogy könnyebbé tegyék a szenvedésüket. Nem létezik vidám befejezése az életnek. Igazándiból még csak befejezése sincsen. Az élet mindig megy tovább néhány lépéssel előrébb megint történik valami, valami új, amire nem számítasz. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz az élet problémáival, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, és dicsekedhetsz azzal, hogy legyőzted, de hiába mindez, ez még nem a befejezés. Az élet mindig odébb lökdös, megtáncoltat minket a szakadék szélén, meggyötör és megtört, újra és újra, próbák elé állít, tragédiákat kell átélned miatta , nem ereszt, nem enged el egészen addig, míg el nem éred az egyetlen, az igazi befejezését az életednek: a halálodat. Amíg lélegzel, amíg a szíved dobod, addig az élet megy tovább, és nem vár meg téged, ha lemaradsz. Bármilyen fura is kimondani, az élet nem a barátod, hanem az ellenséged. Szeretném megtalálni a jót, amivel helyettesíthetem a rosszat, de honnan tudom, hogy megtaláltam? Hol találhatom meg egyáltalán? És ami a legfontosabb kérdés: legalább létezik? Mert néha úgy érzem igen, néha úgy gondolom, hogy megtaláltam, aztán a következő gondolat eltörli ezt bennem.
- Élek, de… de milyen áron? Milyen élet ez? Nem érdemelném meg, hogy most itt legyek. Egy jelöletlen sírban kéne feküdnöm valahol, én… én nem érdemlem meg az életet. – halottnak kéne lennem. Jól tudom, és ha Sasha tudná, hogy miket tettem az életben maradásért… akkor ő is így gondolná. Akkor ő is belátná, hogy túlságosan is sok rémes dolgot tettem az életem során, és egy jelöletlen sírban kéne most lennem. Nem tudom, hogy valaha fogok-e mesélni azokról a dolgokról, amit tettem. Sasha azt mondta, hogy nem ítél el engem, de… de úgy érzem, hogy ha elmondom neki miket tettem, akkor megváltozik a véleménye. Utálni fog, gyűlölni, megöl, vagy kidob a házából… félek, mert úgy érzem kötődöm hozzá, és úgy érzem, hogy ez a kötődés könnyedén elvágható azzal, ha kitalálok neki. Ha elmondom, hogy gyerekeket öltem, hogy ártatlanokat öltem meg csak azért, mert erre volt parancsom… ezt már nem lehet elintézni azzal, hogy túl akartam élni. Nem, gyerekeket még akkor sem szabad ölni, ha az életed múlik rajta, és én mégis megtettem. Nem vagyok jó ember, nem érdemlem meg a második esélyt, mégis én kaptam meg, valamelyik áldozatom helyett. Bűnös vagyok, egy gyilkos.
- Mások ilyenkor már boldog házasságban élnek, gyerekeket nevelnek, míg én… - nem fejezem be a mondatot, szerintem ő is érti, hogy mire akarok kilyukadni. Idősnek érzem magam. Sokkal idősebbnek, mint ahány éves vagyok. Nem testileg, hanem lelkileg. Mintha az életemben minden év,legalább tíz évet tett volna ki. Ami azt illeti fogalmam sincsen arról, hogy miként is lehetnék boldog. Nem vagyok az a tipikus sármos ember, legalábbis még soha senki nem illetet bókokkal, hogy erre gondolhassak, magamat pedig nem szokásom dicsérni, szerény ember voltam világéletemben, nem szoktam hozzá a bókokhoz és dicséretekhez, viszont annál inkább a szidalmakhoz és sértésekhez. – Hogy tudna bárki is szeretni egy hozzám hasonlót? – a gyilkosokat mindenki utálja nem igaz? Főleg azokat a gyilkosokat, akik németek és ártatlan emberek ezreinek oltották ki az életüket, csak mert az volt a parancsuk. Elszökhettem volna, dezertálhattam volna, de nem volt merszem. Reménykedtem abban, hogy hazatérhetek, amint lejárt az a két év, de… de hazugság volt, abból a két évből négy lett, és csak azért lett négy fogságba estem. Azonban hiába nem élveztem az emberek megölését, attól még megtettem, amit megköveteltek tőlem. Nem számít, hogy mit gondolok, hogy mennyire sajnálom a történeteket. A lényeg az, amit tettem, én pedig sokakat öltem meg.
- Én… én nem tudom, hogy menne-e… - évek óta nem volt már ecset a kezembe, talán már azt is elfelejtettem, hogyan kell megfogni. Azt tett engem régen tehetségessé, hogy képes voltam meglátni a dolgok mögött azt, amit mások nem láthattak, mert nem keresték a szemeikkel. A titkot, a varázslatot kerestem a mindennapi mozdulatokban és pillanatokban, de most már ezt nem látom. Nem látom a pillanatban megbúvó gyönyört, kiveszett az életből ez számomra, és éppen ezért nem vagyok biztos benne, hogy tudok-e még alkotni úgy, ahogy tettem régen. - … de megpróbálhatom. – igen, azt hiszem szeretném is megpróbálni, mert kíváncsi vagyok, de… de félek is, mert mi van akkor, ha valóban elveszett számomra az alkotás okozta szépség? Kiderül, kiderül majd amint ismét vászon elé állok és ecsetet ragadok.
A szavaira csak bólintok egyet, bár valószínűleg ő ezt nem láthatja. Igen, úgy tűnik megmentettük egymást. Természetesen fájnak a sebek, főleg ott, ahol a fertőtlenítő éri őket, de nem hagyja el egy hang sem a torkom, illetve most az arcomon sem láthatja a fájdalmat, hiszen hason fekszem. Azt pedig jól gondolja, hogy nagyon rég volt utoljára az, mikor valaki kedves volt vele. Utoljára talán akkor mikor megszülettem. A szavaira csak egy igent suttogok el, és felküzdöm magamat ülésbe. Nem tagadom, jólesik Sasha közelsége ugyanakkor zavarban is érzem magam, ami alighanem tökéletesen meglátszik rajtam. Végül aztán egy apró sóhaj hagyja el a számat, ugyanis eddig lélegzet visszafojtva ültem, míg közel hajolt hozzám. A szavaira egy nagyon fáradt bólintás a válaszom, és egy elnézést kérő pillantással fekszem vissza az ágyba. Én tényleg nem akarok kellemetlenséget okozni neki, de túlságosan fáradt és gyenge vagyok az ellenkezéshez. Megvárom míg kimegy a fürdőszobába és óvatosan az oldalamra fekszem, most az fáj a legkevésbé. Amennyire csak tudom, összehúzom magam, hogy minél több hely jusson Sashának, és lehunyom a szemeimet. Nem alszom el egyből, de nem is tudnék. A rémálmok folyamatosan gyötörnek, minden éjszaka, gyakran beszélek is magamban, és csak remélni tudom, hogy ez az este kivétel lesz alóluk, de… de nem. Egy gyors mozdulattal ülök fel az ágyban, amit egyből meg is bánok, és most először hagyja el a számat egy fájdalmas nyögés. Merő izzadság vagyok, és úgy zihálok, mintha maratont futottam volna. Óvatosan nézek el Sasha irányába. Remélem, hogy nem… bántottam őt.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-13, 08:32

Joseph & Sasha

♪ Pain ♪
- Talán csak idő kérdése. Talán csak úgy léphetünk túl a múlt fájdalmán, ha helyettesíteni tudjuk valami mással a rosszat. - nekem legalább annyi pozitívum van az életemben, hogy vannak ott jó emlékek is, vannak szépek is a múltamban, olyanok, amikért érdemes volt létezni. Ő viszont túlságosan sok fájdalmat kapott, de mégis kibírta, mégis életben maradt és mégis életben van még most is, és ez a fontos. Van lehetősége rá, hogy tovább lépjen, van rá esély, hogy jobb élete legyen. Nehéz, tudom, én már csak tudom, de attól még lehetséges, csak tényleg talán annyi, hogy helyettesítenie kell a rossz emlékeket valami jóval. Szerintem ez lehetséges, muszáj, hogy az legyen, ha nem így van, akkor teljesen felesleges az élet, teljesen feleslegesen élünk és létezünk. Csak akkor van értelme küzdeni, ha van remény valami jobbra. Ha nem gondolnám, hogy talán egyszer... valahogy, akkor most nem lennék itt, akkor feladtam volna valahol félúton, akkor engedtem volna a lábaimnak akkor, amikor nagyon kérték, hogy álljak meg, de én nem tettem, mentem tovább és most itt vagyok, viszonylag normális az életem, ahhoz képest, ami akkor várt volna rám, ha elkapnak bármikor is út közben, mindenképpen.
- Talán ezt nem is gondolja komolyan, hiszen ennek ellenére mégis életben van, és most itt van, nem odabent. Miért ne lehetne esélye valami jobbra, többre? Okkal élte túl, miközben sokan feladták. - mert biztos vagyok benne, hogy elegeket látott maga körül, akik nem küzdöttek tovább egy szinttől, akik nem bírták tovább, akik egyszerűen kidőltek a sorból. Biztos vagyok benne, hogy sok ilyen van, de ő nem tette. Ment tovább, csatákban, nehéz időkben, verések után. Felállt és... élet. Valami értelme kellett, hogy legyen, hogy ennyi fájdalmat elviselt. Az élet nem lehet olyan kegyetlen, hogy ne adjon semmit jót, az egyszerűen nem lehet. Az már tényleg csak valami felsőbb hatalom kegyetlen játéka lenne velünk, pedig nem tettünk semmi rosszat. Nem hiszek abban, hogy valakit az előző élete miatt büntetnek, nem, csak az van, ami most van és muszáj lennie szépnek is a létezésben, muszáj! - Ne beszéljen butaságokat, harminc év alatt még nem telt el az egész élete. Akadnak, akiknél ez lassabb folyamat, nem volt alkalma normálisan élni, talán majd lesz. - nem áshatja el magát máris, csak azért, mert már nem húsz éves. Még egyáltalán nem öreg, olyanok is vannak, akik nála később találják meg a szerelmet, sőt olyanok is, akik soha, és nem csak egy háború miatt. Vannak, akiket szerelem nélküli házasságba kényszerítenek, ez egyáltalán nem ritka manapság, és az ilyen embereknek szinte semmi esélyük, hogy valaha is bármi jobb legyen, de neki lehet, neki igenis van rá lehetősége, hogy változtasson. Lehet kellemesebb egyszer, megpróbálhat kilépni a mostani fájdalmas múltból, megpróbálhat tovább lépni. Egy pillanatra megállok, mielőtt még kifelé indulnánk a fürdőszobából, hogy a szemébe nézhessek. - Az a baj Joseph, hogy annyira gyűlöli önmagát, hogy... talán észre sem venné, ha valaki kedveli. Nem jó ez így. - végül csak halkan sóhajtok egyet, és a karja alá nyúlok, hogy segítsek neki kimenni. Tudom, hogy nincs jól, nem a megfelelő pillanat ez most, hogy megértessem vele, hogy az élete lehet jobb is, majd talán idővel rájön magától. Még talán azt sem fogta fel igazán, hogy ma nyugodtan aludhat, ha tud egyáltalán.
- Pedig nem szükséges, de... tudja mit? Fessen nekem valamit. Ha jobban lesz, úgyis olyan csupaszak ebben a házban a falak. - nem akarom én ezt erőltetni, de akkor is megpróbálhatná. Annyi szép hely van ebben a városban, ami talán ihletet adhat neki, ami segíthet tovább lépni, ami ösztönözheti, hogy újra ecsetet ragadjon. Aki valaha művész volt, abból nem veszhet ki ez örökre, és talán még jó terápia is lenne számára, ha megpróbálkozna vele. Nem mondom, hogy olyan lehetne minden, mint amilyen volt régen, de... festett miután olyan rémes gyerekkora volt. Túl tudott lépni rajta, hát miért ne tudna azon is, ami azóta történt. Csak meg kell próbálnia, csak nagyon kell akarnia, és sikerülni fog, én pedig amiben tudok segítek, mert úgy érzem ezzel magamnak is jót teszek. Tovább lépek, megpróbálom én magam is elfelejteni azt, ami volt. A lelkem egy darabkája ott maradt Németországban, ott abban a vérrel átitatott házban, talán ő képes lenne kitörölni onnan. Látom a hátán megjelenő aprócska kis libabőröket, amikor finomabban érek hozzá. Sejtelmem sincs, hogy mikor lehetett vele legutóbb valaki kedves. Rég lehetett.
- Akkor hát megmentettük egymást. - mosolyodom el, bár ezt most nem láthatja, maximum a hangomból sejtheti a mimikát. Közben persze igyekszem gyorsan végezni a fertőtlenítővel, aztán a kisebb sérüléseket enyhítő balzsammal kenem be, a nagyobbakat pedig... azoknak egyelőre pihenni kell. - Megtenné, hogy felül egy kicsit? Ígérem utána már nem kell többet mocorognia. - megtehetném, hogy csak külön-külön ellátom a sebeket, de túlságosan sok van rajta, egyszerűbb, ha szépen körbekötözöm a derekát, a mellkasát. Így legalább a nagyobb vágások is jobban tartanak majd. Egészen közel kerülök hozzá, amikor újabb és újabb kört írok le a kötszerrel, hogy szépen átkössem őt. Csak akkor húzódom el, amikor készen vagyok.
- Én is lefürdöm, de feküdjön le nyugodtan rendben? Majd holnap megnézzük a padlás szobát, de ma már azt hiszem kellően elfáradtunk mindketten. Kérem... - nem szeretném, ha makacskodna. Nem nagy az ágyam, de el fogunk férni benne, és talán neki is jobb, ha nem egyedül van egy idegen házban.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-12, 11:09

Sasha & Joseph

- Próbáltam, próbálom, de… nem könnyű, csak úgy elfelejteni, tudja? Nem tudom miként lenne lehetséges, nem tudok semmit. Régen voltak terveim, de most már nincsenek, és nem tudom mit kéne tennem. – az egyetlen felejtés a bosszú, de a felejtés egyben a megbocsátás, én pedig soha nem fogok megbocsátani az apámnak. Tönkretett, megbélyegzett, állatként bánt vele, megalázott és megszégyenített, a karrieremet is megpróbálta aláásni, mert félt. Félt, mert tehetségesnek tartottak, és félt, hogy mit fogok mondani a sajtónak. Embereket bérelt fel, hogy törjenek be a galériába és tegyék tönkre a képeimet. Mindent megtett, hogy tönkretegyen, de nem tudott, nem közvetlenül. Állítólag nem hívtak volna be a seregbe, mert más terveik voltak velem, de apámnak sikerült meggyőznie az ottaniakat, hogy engem is sorozzanak be, és tegyenek gyilkossá, törjenek meg, mutassák meg, hogy milyen az ember, ha nincs semmi, amiben hihetne. Sikerült neki, megtört, de nem ölt meg. Nem tudok mást tenni, mint gyűlölni, és a halálát kívánni. Látni akarom a holtestét, mindegy ki, vagy mi öli meg, de látni akarom, hogy elpusztul, ahogy minden, ami volt, minden, amit képviselt egy pillanat alatt semmivé lesz a halálban. Megakarom neki mutatni, hogy bár megtört, de szörnyet teremtett, és ez a szörny képes megölni őt, nem hagyja többet, hogy elnyomják, hogy megalázzák.
- Élek, pedig soha nem voltam szerelmes, és nem is leszek. Az élet önmagában semmit nem ér, ha nincs kivel megosztani. – mondom halkan, de remélem, hogy attól még tisztán hallja a szavaimat. Én így gondolkodok az életről. Az élet nem más, mint a puszta létezés, érzések és gondolatok nélkül. Az élet csakis akkor ér valamit, ha van kivel megosztanod, ha van kivel örülnöd, szomorkodnod, és ami a legfőbb: ha van kit szeretned. Ezek alapján én soha nem éltem, és ezzel tisztában is vagyok. Csak léteztem, dolgoztam, alkottam, próbálkoztam, de valahogy soha nem sikerült megtalálni a szerelmet. Nem is fog sikerülni már soha. Nem hinném, hogy bárki is tudna szeretni engem. Egy gyilkost, egy hazugot, egy üres embert. Nem, számomra ez a hajó már elúszott, és hiába vetem magam a vízbe, és úszok utána, már soha nem leszek képes utolérni, ahogy a hajó sem fog megállni, hogy bevárjon engem. Egyetlen apró történés, egyetlen szó, és máris tönkrement minden az életemben. Apámnak mindössze néhány percre volt szükséges, hogy romokba döntse a világom, és megváltoztassa ezzel az egész életemet. – Harminc éves vagyok, már túl idős mindenhez, és mindenkihez. – nem vagyok már olyan fiatal, mint Sasha, éppen ezért úgy érzem, hogy már nem is kezdhetek újra semmit. Volt esélyem, de nem tudtam vele élni, mert ötletem sem volt miként kellett volna cselekednem, és most már tudom: sehogy. Az esély megvolt, de számomra elérhetetlen marad az, ami az embert emberré teszi. Az a sok próbálkozás mind felesleges volt, mert számomra nem létezik boldogság, soha nem is létezett, csak illúzió volt, amit én teremtettem meg magamnak, mert hinni szerettem volna abban, hogy számomra is van kiút, van valaki, aki mellett nem kell szörnyetegként éreznem magam, de… ez nem így megy. A szerelem kétoldalú dolog, az egyik nélkül nincs a másik, engem pedig szeretni nem lehet, csak gyűlölni. Az is egy érzés, azért ez vigasztaló. Aki gyűlöl, az érez, aki beletörődik… az elfogad, bűntudatot érez, akár jogos, akár nem. Esetemben jogos, jogosabb, mint sok minden más, de a bűntudat mégsem öl meg, pedig meg kéne, mert megérdemelném azt, hogy csatlakozzak azokhoz, kiknek elvettem az életét, hogy én élhessek, és értem vele valamit? Nem, hiába halt meg az a sok ember a kezem által. Nincs mi felmenthetne a bűneim alól, bárcsak lenne, de úgy érzem nincs ilyen ember, vagy eszköz.
- Ön talán nem, de már így is sokkal többet tett értem, mint bárki más, és szeretném valahogy meghálálni, csak… csak nem tudom. – nincs semmim. Kívül és belül is üres vagyok, nincs mit adnom cserébe a kedvességért. Pedig szeretnék, nem akarom, hogy hálátlannak higgyen, szeretném jóvátenni azt a sok kellemetlenséget, ami t az előbb is okoztam, mert okoztam, ő is mondta, és emiatt szégyellem magam. Nem állt szándékomban őt ilyen helyzetbe hozni, én csak… gyenge voltam, és vagyok most is, de nem szeretném, ha miattam kellemetlenül érezné magát, bár már mindegy is, hiszen megtörtént nem igaz? Az érintése ébreszt fel a gondolkodásból, ahogy végighúzza az ujját a hátamat borító hegeken. Jóleső borzongás fut végig rajtam, de csak pár pillanatig tart, mert a fertőtlenítő okozta csípésre akaratlanul is ökölbe szorul a kezem. Mocskosul fáj, ezeket a sebeket soha nem látták el, ily módon a fertőtlenítő most úgy hat, mintha késsel vágták volna fel újra a sebeimet. – Úgy, ahogy magának is sikerül túlélnie. Voltaképpen maga miatt éltem túl.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-11, 20:05

Joseph & Sasha

♪ Beneath your beautiful ♪
Mindenkinek jár a második esély, vagy ha nem is mindenkinek, de sokaknak igen, és ő ezek közé tartozik. Nem gonosz, nem is lett az, hiába hajtogatja ezt olyan nagy elánnal. Sok jó van benne, csak neki is meg kell látnia, ennyi az egész. Én képes vagyok látni benne és szerintem ha ő az én szememmel nézi magát, akkor majd idővel neki is menni fog. Lehetett volna rosszabb is, elnyelhette volna a mély, ez a rémes élet. Élvezhette volna, elveszíthette volna az igazi önmagát, de szerintem még igenis van esély, hogy visszatérjen, hogy rendesen emberként tudjon létezni. Ha kell, segítek neki, hogy megértse, ha kell segítek, hogy elfogadja, az élete igenis lehet még szép, csak... el kell telnie egy bizonyos időnek, amíg majd ezt ő is meg tudja látni. A szavaira csak elképedve tekintek rá, és nagyon kevésen múlik, hogy ne tegyek valamit, ami segíthet. Bármit, csak egy simítás az arcán, egy röpke ölelés, azzal sem törődve, ha vizes leszek, de végül nem teszem. Nem hiszem, hogy illő lenne, akármennyire is rémes ezt hallani.
- Sajnálom, igazán, de... ettől még nem szabadna. Talán az egy önként vállalt utolsó lépés lenne valami rémes felé. Csak próbálja meg... elfelejteni. - tudom, hogy nem egyszerű, de mégis hogyan léphetünk tovább, ha nem így? Megpróbáljuk a rosszat kitörölni a fejünkből, megpróbálhatunk helyette inkább a jóra gondolni. Neki is volt ilyen, kellett volna legyen. A festészet, a saját élete, még a katonaság előtt, a családjától mentes. Egyszerűen csak erre kell fókuszálnia, és mást elfelejteni, hogy elmúljon a harag, az a feszítő, fájdalmas érzés. A nélkül nem megy, a nélkül soha nem lesz képes majd tovább lépni, én mondom. Rémes apja volt és rémes családja, ha így kezelték, amit tényleg és őszintén sajnálok. Talán, ha más lett volna, talán erősebb maradt volna, sőt talán nem kell katonának mennie, de... sajnos a talánok nem számítanak, csak az, ami lett, ami megtörtént, csak az van nekünk és abból kell építkezni, azzal kell együtt élni valahogy, akárhogy.
- És már egyáltalán nem gondolja így? Hány éves Joseph? - ez nem egyértelmű, hiszen elég elgyötört az arca még most is, attól, hogy igyekszem segíteni neki, hogy jobban legyen. De nagyon sokat számít, hány éves, hiszen szerintem van még ideje akár újra gondolni az elméleteit, újra érezheti egyszer még úgy, hogy az érzések fontosak, attól hogy már csalódott, hogy már úgy van vele, hogy nem tud mit kezdeni ezzel úgy sem. Szerintem... igenis van rá esély, hogy jobbá válik majd az élete, talán az enyém is. Talán nem sokkal, talán csak évek múlva, de ha nem is hinnék ebben, akkor nem is lenne értelme minden egyes napot átvészelni, akkor nem lenne értelme reggel felkelni és azt mutatni, hogy jól vagyok. Talán ha sokáig teszek így, akkor idővel én magam is elhiszem majd, hogy minden rendben. Ha sokat mondogatsz valamit, akkor lehet, hogy valóra is válik nem? Igazság szerint soha sem gondolkodtam azon, hogy milyen lehet egy jobb élet, soha sem képzeltem el sem magamnak, sem másnak szép jövőt, mert abban azt hiszem inkább csak csalódnék. Inkább csak reménykedem halványan, hogy lesz majd még jobb is. Semmi konkrétum... a konkrétumok csak csalódást okoznak.
- Ne butáskodjon, nem várok el semmit, csak viselkedjen jól és ne kelljen folyton kérlelnem rendben? - újabb mosoly, nem az a művé, amit másoknak mutatok, hanem őszinte. Értékelem, hogy úgy érzi adnia kell valamit, de nem kell. Az életemet adta és én igenis úgy gondolom, hogy tehetek érte, hogy viszonozzam ezt, még ha nem is sokat, még ha nem is oldhatok meg mindent, de... segíthetek. Ezért nem érdekel az ágynemű és ezért fektetem le az ágyamra gondolkodás nélkül. - Ez csípni fog. - én is szépen leülök mellé, ha már hason van, hogy hozzáférjek a hátához, az oldalához. Finoman húgom végig az ujjam a hegeken, de csak egy pillanatra, aztán már a fertőtlenítővel törlöm végig a sérüléseket. Összehúzzák a sebek széleit és szépen kitisztíthatom őket. Vannak nagyobbak, mélyebbek, de nem hiszem, hogy varrni kellene. Ha olyan mély vágás is lenne rajta, már elvérzett volna, de ő eljött eddig. - Sejtelmem sincs, hogyan bírta eddig, ennyi fájdalmat... - látni is rossz, hogyan fest, nem csoda, ha segíteni szeretnék. Bekötözni, rendbe tenni rajta mindent, hogy aztán tényleg jól aludhasson végre egyszer. Kényelmes ágyban, félelem nélkül, hogy valaki netán felébreszti, csak hogy kínozza tovább.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-11, 10:13

Sasha & Joseph

Sasha szavaira csak csendben bólogatok és próbálok az arcomra varázsolni valami mosolyfélét. Nem érzem úgy, hogy nekem van második esélyem. Persze, úgy tűnik az élet megadja, de… de nem érzem úgy, hogy rászolgáltam volna. Gyerekeket, nőket, ártatlanokat öltem meg, pusztán félelemből, mert féltettem a tulajdon életem. Megígértem egy kislánynak, hogy nem fog baja esni, végül pedig én voltam az, aki lelőtte őt. Hazug vagyok és gyilkos, mégis miként reménykedhetnék abban, hogy valaha is képes leszek jó emberként élni? Igen, bűntudatom van minden tettemért, de ettől még nem leszek jobb ember, ugyanúgy az én kezemen szárad azoknak a szegény embereknek a vére, nem tehetek semmit sem az ellen, hogy ne gyötörjenek minden éjjel rémálmok, és ne lássam minden pillanatban magam előtt a halál árnyékát. Halál, ezt érdemelném meg, de olybá tűnik, hogy az életnek más tervei vannak velem. Jól tudom, hogy ezt kellett tennem, hogy talán mások is úgy cselekedtek volna, mint én. Féltették volna az életüket és inkább elvették másoktól, minthogy maguktól dobják el. Ha én ellenkezem, akkor megölnek, és most Sasha sem lenne itt. Tönkretettem több száz, talán ezer család életét, azonban egy életet megmentetem. Próbáltam másokat is, de nem tudtam. Én tényleg próbálkoztam emberséges maradni, de… de nem lehet, képtelenség annyi hulla közt emberként lépdelni. Gyerekeket öltünk. Gyerekeket, akiket eredetileg ki kellett volna mentenünk, azonban a szüleik úgy döntöttek, hogy meg kell halniuk. Vagy, mi vagyok ők. Abban a pillanatban vesztettem el a maradék emberségem is, abban a pillanatban törtem meg végleg.
- Soha nem hívott fiamnak. Soha nem segített semmiben sem. Észre sem vett, hozzám sem szólt. Néha csak egy hajszálon múlt, hogy ne öljön meg. Mosolygott, miközben megvert. Élvezte. – ökölbe szorul a kezem, apám gondolatára is. Sasha azt kérte, hogy ne beszéljek többet arról, hogy megölném apám, így nem is mondom ki többet, de attól még nem változik bennem semmi sem. Apám egy szörnyeteg, és a legrosszabb az egészben az, hogy rosszabb vagyok, mint ő. Én öltem gyereket, ellenben vele, ő csak félholtra verte a sajátját. Voltam, aki voltam, és vagyok, aki vagyok. Gyilkosnak neveltek, nem tudok más lenni. Megölném apámat, és élvezném, ezt nem tagadom. Talán megbánnám, hogy megölném, talán ez lenne a megerősítés, hogy tényleg csak egy lelketlen gyilkos vagyok, de… de akkor is megölném őt, abban a pillanatban, ahogy megpillantanám. Gyűlölöm őt, gyűlölöm azt, amit képviselt az életemben. Miatta közösítettek ki, miatta kellett úgy élnem, mint valami állatnak. Rejtegetett mások előtt, ha megkérdezték ki vagyok, azt mondta, hogy csak egy inas. Eltiport bennem mindent, tönkretette a gyermekkorom. Nem csak a testem bántotta, hanem a lelkem is.
- Szerintem… én úgy gondoltam régen, hogy a szerelem egyenlő az élettel. – mondom és alig láthatóan rántom meg a vállam. Ami volt, elmúlt, és igazat kell adnom abban Sashának, hogy az élet nem támogatja a szerelmet, hogy ez egy elérhetetlen dolog marad örökre a számomra, és talán a számára is. Sajnálnám, mert örülnék, ha boldog lenne, de félő, hogy ez már nem fog sikerülni. Túl sok mindenen ment keresztül, túl sok mindent élt át, túl sok mindent látott, amit nem szabadott volna. Senki nem érdemli meg, hogy ilyen életet élhessen. Sokszor képzeltem el magam boldogan. Gyerekekkel, egy gyönyörű feleséggel, ahogy együtt nevetünk. Jobb apa lennék, mint az apám, jobb ember. Szép képzelgés volt, akárcsak az, mikor Sasha életét próbáltam elképzelni. Már az is kész csoda, hogy túlélte mindezt, másnak nem sikerült volna. Sashában van valami különleges, valami amitől több, mint mások. Sokkal nagyobb életösztön munkál benne, mint bennem, vagy másokban. Ő élni akar, látszik rajta, hogy nem hajtaná le soha a fejét senki előtt. Bárcsak olyan erős lehettem volna, mint ő, akkor talán elszökök a seregtől, akkor talán nem így látnám magam, talán más életem lehetne… ha bátrabb vagyok, akkor segítettem volna neki elszökni, kijutni az országból, de … de mindegy, ez már csak a múlt, a lényeg, hogy életben van, és ha nem is maradéktalanul boldog, de legalább mosolyog. Ez már az élet egyik kis jele nem igaz?
- Nem, én csak… nem szeretnék hálátlannak tűnni. – ennél jobb most nem jutott az eszembe. Nem szeretném őt a saját ágyából kitúrni, még ha csak arról is van szó, hogy ellátja a sebeimet, de most már nem vagyok koszos, de még mindig összevérezhetem az ágyát, és… és úgy tűnik, hogy számára ez nem gond, de engem zavar, mert már így is elég sok kellemetlenséget okoztam neki, nem szeretnék még ennél is többet. Egy hálás bólintással köszönöm meg neki, hogy segít, és mikor azt mondja, hogy feküdjek le, csakis akkor fekszem le az ágyra óvatosan.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-10, 18:08

Joseph & Sasha

♪ How deep is your love ♪
Csak finoman elmosolyodom. Ez apróság, semmiség igazából, csak tényleg szeretném, ha jobb lenne neki, mert így is már épp eleget szenvedett. Igen, talán volt oka, talán elég rossz dolgokat tett, mert nem volt más lehetősége, de akkor sem érdemli meg a végtelenségig a szenvedést. Ki mondaná azt, hogy inkább a halált választja, mint a bűnt? Szerintem igenis a legtöbben ugyanúgy tettek volna, mint ő, nem áldozták volna fel magukat csak úgy. Minden bizonnyal vannak, akik igen, akik inkább adták volna fel a saját életüket... értelmetlenül. Ha ő is így tett volna már akár hamar, akkor nem lett volna, aki odaadja nekem azt a pisztolyt, nem lett volna, aki elenged. Ha ő nincs, akkor egy másik katona lett volna ott, valaki olyan, aki gondolkodás nélkül húzta volna meg a ravaszt, vagy szól egy felettesének, hogy még maradt valaki, aki életben van. Ennek oka volt, így kellett lennie, és ha már megtörtént, akkor életben kellett maradnia, talán azért, hogy újra találkozzunk, hogy kihozzam onnan, hogy... nem is tudom, lehet, hogy mindkettőnk élete ettől változhat, ettől lehet jobb. Egyáltalán nem biztos, hogy azzal, hogy itt van, csak én segítek neki, könnyen lehet, hogy bár nem is tud róla, de fordítva is megtörténik, hiszen... minden egyes mosolyom az elmúlt hosszú hónapok során csak egyszerű kötelesség volt, mert meg kellett tennem, mert elvárták tőlem, hogy azt mutassam én is csak egy átlagos avignoni polgár vagyok. Vele viszont más, képes vagyok arra, hogy őszintén mosolyodjam el, ha bocsánatot kér, ha megköszöni, amit érte teszek, ha csak képes legalább egy mosolyt az arcára varázsolni.
- Igen, ez a jó válasz. Látja csak idő kérdése, és képes lesz majd valamikor a rossz múlt és a rossz álmok nélkül is létezni. - én hiszek benne, tényleg és igazán. Szerintem az ember képes idővel túllépni a nehéz éveken, nekem is ment. Nem azt mondom, hogy tökéletesen, nem azt mondom, hogy gyorsan, de szép fokozatosan a rossz emlékek halványodni fognak, csak el kell őket engednie. Nem szabad azért ragaszkodnia hozzá, mert úgy érzi, hogy megérdemli a büntetést. Neki magának kell eldöntenie, hogy tovább akar-e lépni és ha már meghozta a döntést, akkor van esély rá, hogy sikerüljön idővel, én pedig amennyiben tudok, annyiban segítek neki, legalábbis igyekszem. Ha ehhez az kellett, hogy megszöktessem, hát az kellett, ha ehhez az kell, hogy megmosdassam, akkor... bármennyire is zavarba ejtő a helyzet, akkor megteszem. Anya régen mindig azt mondta, hogy amit adsz, azt idővel visszakapod, legyen az jó, vagy rossz. Mindig úgy gondoltam, hogy csak ebben a hitben ringatja magát, hogy azért kedves másokkal, hogy majd talán így neki is jobb lesz egyszer, és abban reménykedik, hogy a rossz emberek is megkapják a maguk büntetését. Nem hiszek ebben... nem hittem benne, de mégis jó lenne, ha igaz lenne, ha a tetteink nem lennének feleslegesek, és ha a rosszak tényleg nem boldogan élnének és tehetnének azt, amit csak akarnak, következmények nélkül.
Meglepetten torpanok meg egy pillanatra, amikor újra megszólal. Nem, azt hiszem tényleg nem vártam ezt a választ. - Ne mondja ezt... kérem. - mégis csak az apja, mégis csak valaki, aki a rokona. Tudom, hogy rossz dolgokat tett, tudom, hogy rémes alak lehet, de attól még az apja marad, és az, hogy élvezetből ölné meg... - Nem gondolja komolyan tudom, csak... túl sok fájdalom érte, de az apjáról van szó! - család, azt hiszem e téren szorult belém egy nagy adag naivitás, pedig ha azt nézem minden egyes katona, minden egyes ember jó eséllyel apa, vagy apa lesz, akik ezt művelték velem és a magam fajtákkal, akik gondolkodás nélkül húzzák meg a ravaszt, akik kegyetlenül ölnek nemre és korra való tekintet nélkül. Mégis rossz azt hallani, hogy a megtenné, hogy jó érzéssel végezne vele. Talán így gondolja, de aztán mi van, ha végül megbánná? Ha végül úgy érezné miután megtette, hogy ez volt az utolsó lépés, hogy már ne legyen visszaút, hogy már végleg a sötétbe hulljon a lelke és ne láthassa tényleg soha többé a napot, ahogy előbújik a felhők közül. Még csak gondolnia sem szabad ilyesmire, egy pillanatig sem... nem lehet.
- Oh, régen volt, már nem bánt a dolog és nem tudom. Az élet túlságosan bonyolult, hogy helyet kaphasson benne a szerelem nem gondolja? - nem reménykedem abba, hogy minden jól alakul majd, hogy nem változik semmi, hogy a bura ha eltűnik, akkor nem jönnek újra rossz napok, hogy nem lesz az élet újra rosszabb, akár még sokkal kegyetlenebb, mint volt. Egy dologban vagyok biztos, nem akarok soha rab lenni, nem akarom, hogy elvigyenek. Ha erre sor kerülne, előbb érném el azt, hogy golyót kapjak. Inkább kerülök egy névtelen tömegsírba itt Avignon határában, mint hogy valahova elvigyenek és addig éljek át elviselhetetlen kínokat, amíg meg nem törik a testem, majd a lelkem is.
- Remélem nem fog újra ellenkezni, hogy az ágyon lássam el a sebeit. - mosolyodom el, miután sikerült túlesnünk a szárítási fázison is. Nem látom értelmét, hogy ücsörögjön, vagy próbáljon állva maradni. Nem, a sebeit rendbe teszem úgy, hogy szépen lefekszik, és majd rendesen ellátom és átkötöm, már nem mondhatja azt, hogy fél, hogy koszos. Ha pedig a vér gond lenne, hát leterítek valamit, ezért nem kap egyelőre felsőt sem, nem kell, majd ha már tényleg rendben van. Abban pedig segítek neki, hogy eljussunk vissza a szobámba, ez természetes.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-09, 14:18

Sasha & Joseph

- Köszönöm. Tudja, már ezzel a mondattal többet tett értem, mint bárki más. – nem foglalkoztak velem soha. Apám vert, anyám pont annyira védet meg tőle, hogy ne öljön meg, a testvéreim pedig segítség helyett csak nézték, hogy mi történik. Nem segített senki a házi feladatokban, nem válaszolt senki sem a kérdéseimre, nem beszéltek velem otthon, mintha láthatatlan lettem volna számukra. Pénzt is csak azért adtak, hogy ne essen csorba a család nevén azzal, hogy az utcára kerül az egyik gyerek. Máskülönben az utcán végzem. A kezembe nyomták a pénzzel teli bőröndöt és útnak engedtek. Ez volt a legnagyobb jótettük az életemben. Próbáltam én új életet kezdeni. Ismerkedtem, barátkoztam, de egyik sem ment jól. Az emberek nem szerettek a közelemben lenni, a nőkkel pedig ne volt szerencsém, pár hét után eltűntek az életemből. Egyetlen dologhoz értettem: az alkotáshoz. És mikor erre végre rá is eszméltem, akkor kezdődött igazán a karrierem. Belefeledkeztem a munkába és élveztem az elismerést, a hírverést. Hetente jártam kiállításokra, meghívtak mindenféle puccos helyre, újságírók érdeklődtek minden lépésem felől, nagy tehetségként tartottak számon. Azonban csak egy rövid ideig voltam a legtehetségesebbek között számon tartva. Sok kortársamnak volt annyi esze, hogy elment az országból. London, Párizs, Milánó… csak három város a legnagyobbak közül. Én azonban maradtam Dortmundban és ez lett a vesztem. Miután besoroztak olvastam néhány cikket. Egyesek hatalmas tragédiának tartották az esetem, mások pedig mellette álltak, hiszen én miért maradjak ki a katonaságból, ha az ő gyermeküket is behívták?
- Oh, ez esetben… köszönöm, azt hiszem. - teljesen elszoktam a kommunikációtól, talán ezt tudom felhozni mentségemként. Hozzászoktam ahhoz, hogy azért kérek bocsánatot, amit megtettem. A gondolataimért soha nem kellett, csakis a cselekedeteimért, és még olyanra sem volt példa, hogy valaki azért mondja nekem, hogy sajnálom, mert együtt érez velem. A családomban és a seregben sem történt meg ez egyszer sem. Mikor meséltem valakinek az életemről, az megrántotta a vállát, és annyit mondott: szívás öreg. Nem azért meséltem róla, mert szükségem volt a sajnálatára. Nem, egyszerűen csak jó érzés volt elmondani valakinek, hogy milyen életem volt, még akkor is, ha az illetőt ez a legkevésbé sem érdekelte. Ez az igazság. Az életem soha senkit nem izgatott, senki nem érdeklődött, vagy érzett együtt velem. Volt, aki szerint megérdemeltem, amit kaptam, hiszen a család fekete bárányaként, vagy szégyeneként neveztek engem, amiért megtagadtam azt, ami nálunk már generációk óta kötelesség. Ölni, beállni a seregbe és meghalni valami értelmetlen háborúba. Ezt kellett volna tennem, és ennek a megtagadása volt a bűnöm.
Sasha szavaira megpróbálom a tekintetemet a falra szegezni, de végül kénytelen vagyok a szemébe nézni, mikor maga felé fordítja a fejemet. Ez az, amit nem akartam. Mármint, nem akartam, hogy ezt megkérdezze, mert félek, hogy csalódást kell okozzak neki. Hazudhatnék, de… de Sashának miért is hazudnék? Úgy pedig végképp nem tudnék, hogy végig a szemébe kell nézek. Végül is azt mondta, hogy nem ítél el... akárhogy is, de most csalódást kell okozzak neki. – Igen. Apámat megölném. Élvezetből. – nem öltem meg még soha senkit élvezetből, soha nem mosolyogtam miközben vért ontottam, ám ennek ellenére gyilkosnak érzem magam, hiszen ártatlanok vére tapad a kezemhez, kik az én gyávaságom miatt kényszerültek arra a sorsra, amit nem érdemeltek volna meg. Apámat azonban… élvezetből ölném meg. Mosolyognék, ahogy a haláltusáját nézném végig. Utálom őt, jobban, mint bárki mást. Képes lennék elvenni az életét, és élvezném is. Sasha felfogása szerint is gyilkos vagyok, és most én sajnálom, hogy ezzel csalódást kell neki okoznom, de így van. Túlságosan is jónak akar látni engem, és már korábban is mondtam neki, hogy nem akarok csalódást okozni, mikor rájön arra, hogy valójában halált érdemeltem volna abban a táborban.
- Sajnálom. De ha ilyen könnyedén elengedte magát, akkor ne búslakodjon miatta, talál majd jobbat nála, aki úgy tekint magára, ahogy azt ön szeretné. – mondom és valamiféle biztató mosollyal is megpróbálkozom, bár minden bizonnyal elég gyatrára sikerül. Nem szoktam hozzá, hogy bíztatnom kell másokat, ez az igazság. A seregben mindenki követett, mert ha nem jöttek, akkor meghaltak, ez ilyen egyszerű volt. Soha senki nem kezdett el sírni éjszakánként, nem kellett őt megnyugtatnom. Ha mégis kiborult valaki, azt a tisztek lelőtték, mint a veszett kutyát. Azt mondták, hogy ilyen katonák nem kellenek, és ilyenkor hullik el a férgese a társaságnak. Szerencsém volt, ekkor már megtörtek, bármit is tettek velem, egyetlen könnycsepp sem csordult ki a szememből. Sajnálom Sashát. Mindig is utáltam az antiszemitizmust. Nem sikerült belém nevelni soha azt, miszerint a zsidók mások lennének, mint mi. Emberek ők is, nem kevesebbek, mint mi németek, vagy árják, ahogy ott hívták az uralkodó fajt. Ezt a sereg előtt sem értettem. Hitler sem éppen az a kék szemű, szőke hajú tipikus árja, mint akikről áradozik.
Csendben, némán várom, hogy visszatérjen Sasha, miközben próbálom összeszedni azt a maradék erőmet ahhoz, hogy kitudjak majd valahogy kászálódni innen és legalább magamtól megtörölközni. Hálás tekintettel nézek rá, mikor segít kikecmeregni a vízből, majd a törülközőt elkérem tőle, és ha nehezen és lassan is, de sikerül megtörölköznöm. A felöltözéshez sajnos viszont már a segítsége kell, természetesen egyből az alsóneműt húzom fel magamra, hogy ne kelljen sokáig olyan nagyon kellemetlen helyzetben lennie, mert azt nem könnyen bocsátanám meg magamnak. Nem éppen az én méretem a ruha, de arra tökéletes, hogy ne érezzem magam úgy, mint egy leprás. Én már legszívesebben csak ledőlnék a földre és aludnék, azonban tudom jól, hogy a sérüléseimet el kéne látni, hogy ne legyenek még ennél is rosszabbak. Akárhova is kell mennem most, valahogy eljutok addig, ha kell akkor a földön kúszva is.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-09, 12:15

Joseph & Sasha

♪ Angels ♪
- Idővel megpróbálhatja újra, mit veszíthet? Más helyen van, mint eddig és én nem ítélném el semmi miatt sem. - ezt úgy érzem, hogy muszáj tudnia. Itt most máshol van, nem az apjánál, ahol nem sírhat, nem a seregben, ahol csak az erős tűnhet ki és csak az erősnek nem ártanak még többet. Nem azt várom tőle, hogy most azonnal tegye, de talán idővel majd menni fog neki, hiszen még csak most szabadult ki, még talán igazán arra sem volt ideje, hogy felfogja mi is történik vele. Fürödhet rendesen és én nem fogom azt mondani neki, hogy menjen isten hírével, hogy oldja meg az életét, ahogy akarja. Segíteni szeretnék neki. Magam sem tudom miért, talán nem is kell mindig tudnunk az okokat. Egyszerűen csak így érzem. Kötődöm hozzá, a múltam miatt, mert csak ő tudja szavak nélkül is, hogy min mentem keresztül. Nem kell magyarázkodnom, hogy milyen fájdalom van a szívemben, nem kell elmesélnem, hogy mit éltem át, mert tudja. Nem mindent persze, de a lényeget is, többet, mint itt ebben a városban bárki. Az ember pedig nem szívesen beszél az élete nehéz szakaszairól, de mégis csak jó neki, a van aki tudja, hogy olyan is volt, aki mellett nem kell megjátszott mosolyokat az arcára erőltetnie, aki mellett nem kell úgy tennie, mintha minden rendben lenne, mintha minden szép és jó lenne.
- Attól még sajnálhatom, együtt érezhetek, ez csupán ennyit jelent, nem többet. - mosolyodom el finoman. Nem azért mondtam, mert az én hibám, vagy mert bármin változtathatnék, egyszerűen csak együtt érzek vele. Nekem rendes szüleim voltak, csak az apám volt túlságosan makacs, de soha nem hibáztattam ezért. Nekünk akart jót és úgy gondolta, hogy így jó lesz. Nem tehetett róla, hogy végül nem lett igaza, hogy végül az egész nem állt meg egy pontnál, hogy... ilyen rémes dolgok történtek. Ez egyáltalán nem a ő hibája, csak azoké, akik megtették, egyedül az övék. Tudom persze, hogy pont ezért kéne gyűlölnöm őt is, mert ő is ugyanúgy megölt másokat, mint azok a katonák, de legalább nem élvezetből, mert igenis vannak, akik úgy. Láttam ilyet, nem is egyszer, olyanokat, akik tényleg csak azért gyűlöltek minket, mert azok vagyunk, akik pedig, nem vagyunk más emberek. Ugyanúgy vannak érzéseim, ugyanúgy érzem a fájdalmat attól, hogy zsidó vagyok, nem lettem hirtelen más, nem vagyok... kevesebb. - Nem nevelték azzá, csak akkor ha tényleg elhiszi, hogy gyilkos. Csak akkor... ha annak érzi magát. Annak érzi magát, gyilkosnak? Meg tudna ölni valakit csak élvezetből? - talán kicsit hevesebben szólalok, meg mint kellene, és miközben a haját mosom egy pillanatra megállok és magam felé fordítom a fejét, hogy a szemébe nézhessek közben. Nem akarom, hogy így gondolkodjon, nem akarom, hogy úgy érezze nem több, mint valaki, akit ölésre terveztek. Nem így van, több annál, több, ha elhiszi, hogy az, több, ha... több akar lenni.
- Volt egy srác, még fiatalabb koromban, de besorozták, mint önt is és miután katona lett, már ugyanúgy nézett rám, mint előtte mások is. Én nem változtam, én ugyanaz maradtam, de... ő igen. - finoman megrántom a vállam és az arcomon játszó szomorkás mosoly is mutatja, hogy nem számít ez már. Régen volt, de egy magamfajtának szerelmet találni nem egyszerű. Azóta pedig végképp nem, túl sokat menekültem közben ez nem működik, itt pedig egy idegen városban még csak nem is akartam ilyesmit. Nem sokan értenék meg, hogy miken mentem át, és ha valakivel kapcsolatod van, akkor el kell mesélned. Nem tudok olyan lenni, mint jó rég, boldognak és vidámnak. Nem tudok olyan lenni, akit nem érintett meg túlságosan mélyen ez a háború. Kétlem, hogy bármelyik férfi is egy olyan nőre vágyik, akit rémálmok gyötörnek, aki ha rosszul alszik és felriad az éjszaka közepén képes lenne még félálomban sikítva nekiesni akár a mellett alvó férjének is, ha felszakadnak a régi emlékek. Nem... nem hiszem, hogy bárki erre vágyna.
- Sietek vissza, szerezek pár ruhát. - bököm ki aztán, amikor már készen vagyunk. Tudom, hogy nem akar egyedül maradni, de akkor is el kell tűnnöm pár pillanatra, most muszáj. Eltűnök hát, behúzom magam mögött az ajtót és pár perc múlva már vissza is térek. Tiszta, szépen vasalt nadrág és egy ing, zokni hozzá, minden van. Lehet, hogy nem passzol majd tökéletesen méretben, de csak ez van egyelőre, így hirtelen. Talán még egy pizsamát is szerezhetek, ha leszaladok majd újra, de szeretném, ha enne is mielőtt eljut az alvásig, nem fog neki ártani és még a sérüléseit is el kell látni. Segítek neki felállni, tartani akár, amíg megtörölközik, vagy megtörölni a hátát, segíteni felöltözni, amire szükség van. Ugyanúgy zavarba ejtő a helyzet, de amint felkerül rá legalább egy alsó már jóval egyszerűbb.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-08, 09:32

Sasha & Joseph

- Pont emiatt vagyok gyenge. Egy erős ember nem fél kimutatni az érzéseit, de én… félek. – mondom halkan. Az érzéseim egyszer már elárultak, mi a garancia arra, hogy nem fogják megtenni ezt velem újra? Kiöltek belőlem mindent, nem érzek, nem tudok átérezni igazán, és képtelen vagyok adni másoknak. Még csak egy röpke mosolyt sem vagyok képes mások arcára csalni. Már évek óta nem érzek semmit, és nem is szabad éreznem. Nem érezhetek. Ez a keresztem, ez a bűneimért való vezeklés, ha úgy tetszik, vagy a jutalmam, hívjuk nevén. Gyilkos vagyok, aki félelemből gyilkolt éveken keresztül, aztán rutinból, mert már nem félt. Most pedig ismét felütötte bennem a fejét a félelem érzete. Félek, pedig nincs vesztenivalóm. Félek az érzésektől, amiket a seregben oly elveszetten kutattam. Vágytam rájuk, eszeveszetten kapkodtam értük, akárcsak egy fuldokló ember, de mára már…nem tudom mit kéne tennem. Éreznem kell. Igaza van Sashának, de ez nem megy olyan könnyen. A fájdalom számomra nem érzés, a fájdalom én magam vagyok, az évek alatt eggyé vált velem, és képtelen vagyok nem a fájdalmat látni minden másodpercben. Érezni… milyen szépen hangzik, kimondva azonban elérhetetlen cél. Érezni csak az tud, ki képes adni másoknak önzetlenül, de én… nem tudok semmit sem adni. Kiégtem, elhasználódtam, berozsdásodtam. Üres vagyok, és hiába ordítok legbelül, senki nem hall semmit. A testem a börtönöm, az elmém pedig a zár az onnan kivezető ajtón.
- Ne sajnálja, nem tehet róla. Ahogy én sem. Nem tehetek róla, hogy odaszülettem. – mondom bizonygatóan, mintha magammal akarnám ezt elhitetni. Nem, nem tehetek róla. Nem voltam rossz gyerek. Jó tanuló voltam, engedelmes, az egyetlen bűnöm az volt, hogy megtagadtam a vérrontást, a fegyverviselést, mert nem hittem az erejében. Nem voltam bűnös, csak szerencsétlen. Ugye? Sokszor megfordult a fejemben, hogy az én hibám, amiért ilyen vagyok. Más, mint apám, más, mint a testvéreim. Éveken keresztül utáltam magam, amiért nem tudtam meghúzni a ravaszt, amiért sírtam, mikor láttam valakit meghalni. Gyengének tartottam magam, és eleinte azt hittem a veréssel apám akar férfivá érlelni, de… de rájöttem, hogy nem vagyok hibás, hogy nem tehetek róla, amiért ilyen vagyok. – Máshoz nem értettem. Ezért vertek. Én adni akartam, nem pedig elvenni. Más voltam, mint ők. Nem gyilkosnak születtem, csak azzá neveltek. – még mindig úgy beszélek, mintha magammal akarnám mindezt elhitetni, és persze Sashával. Nem hibáztatnám, ha születésemtől fogva gyilkosként tekintene rám, de… de szeretném, ha megértené, hogy nem mindig voltam ilyen. Hogy nem voltam rossz ember, csak szerencsétlen. Hogy ilyennek neveltek, hogy én próbáltam emberséges maradni, hogy én harcoltam, de… de nem számít. Megtörtem. Embereket öltem. Nem fogok tudni soha újra tükörbe nézni. Már megbarátkoztam a tudattal, hogy semmi jó nem vár rám, az élet most mégis megpróbál becsapni. Sasha… a legjobb dolog ami történt velem. Reményt adott, megmentett és most törődik velem, pedig nincs rá oka. Azzal, hogy megmentett már kvittek voltunk, ő mégis segít, önzetlenül, mert minden bizonnyal tisztában azzal, hogy nincsen semmim, amit adhatnék neki a segítségért cserében. Én testesítem meg azt, amit utál. A német katonákat, akik kiirtották a családját. Mégis segít nekem.
- Művész voltam. Akaratlanul is kerestem a szerelmet, de soha nem találtam meg, még csak nyomokban sem. Ön egy szép nő, és emellett még nagyon kedves is, reménykedtem benne, hogy magának talán sikerült az, ami nekem nem, de ezek szerint tévedtem. Remélem azért majd sikerülni fog megtalálnia. Megérdemli, hogy boldog legyen. – mondom még mindig csukott szemmel, és próbálok minél kedvesebben hozzászólni. Nemcsak azért mondom ezt neki, mert megmentett. Persze, az sem éppen semmiség, de ennél többről van szó. Sasha más, mint akikkel eddig találkoztam, mint akikre emlékszem. Erős, sok mindenen keresztülment, olyan dolgokon, amelyekről mások csak rémálmaikban látnak képeket, és ezt Sasha a saját szemével láthatta, a saját bőrén tapasztalhatta meg az emberi gonoszság mibenlétét. Különleges nő, és tényleg remélem, hogy egyszer majd boldog lesz valakivel, valahol. Jobb életet érdemelt volna, akárcsak sok mindenki más, de neki megadatott egy második esély. Az ő élete az én emberségemért cserébe. Ez volt az alku, amit az élet kínált, én pedig habozás nélkül fogadtam el. Az élete sokkal többet ér, mint az enyém. Én egy kiégett, megtört gyilkos vagyok, halált érdemelnék, azonban Sasha… ő nem. Ő életet érdemel, és remélem, hogy meg is kapja.
Nem állok fel egyből a kádból, mert… mert nem tudnék, másrészt pedig a ruháim a táborban maradtak. Már ha azokat ruháknak lehet nevezni….

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-07, 16:31

Joseph & Sasha

♪ Fragile ♪
A lélek, az élet törékeny, vannak pillantatok melyek túl könnyen szállhatnak el, túl könnyen vésznek el a múlt homályában. Voltak az életemben szép szakaszok is, de napról napra kevesebbre emlékszem. Mintha csak a múltam fokozatosan törne szilánkokra, és minél inkább telnek az évek egye inkább csak a rossz marad meg. Azt hiszem ezért is akarok segíteni, megpróbálok keresni a jelenben is valamit jót, ezúttal azt, hogy segítek neki, hogy legalább az ő életét jobbá teszem, hogy megpróbálok egy kicsit mosolyt varázsolni az arcára és ahányszor sikerül, mindannyiszor jobban érzem magam. Az elszállt emlékek nem fognak tőle visszatérni, de az a lényeg, hogy ettől újak lesznek. Aprók, mulandók ezek is, de az a fontos, hogy legalább vannak. Sejtelmem sincs, hogy van-e rá esély, hogy valaha még értelmesebb életem legyen, de ha nem a saját bajommal foglalkozom, akkor könnyebb. Ha azt érzem segítek, teszek valakiért, akkor egyszerűen csak jobban érzem magam. Szeretem most ezt csinálni, az sem érdekel, hogy kényelmetlenül érint a tény, hogy én vetkőztetem le. Egyszerűen nem foglalkozom vele, mert megéri azért, hogy időnként el-, elmosolyodik. Melengeti a szívem, úgy igazán, amire már egy jó ideje sajnos nem volt példa. Ezért is mosdatom olyan finoman és óvatosan, amennyire csak tudom. Biztos vagyok benne, hogy így is fájdalmat okozok neki, hiszen látni az arcán, még ha nem is ad ki egy árva hangot sem, és én épp ezért még jobban igyekszem, hogy könnyebben túl legyen rajta, minél gyorsabban.
- De kimutathatja, most már kimutathatja. Tudom én, hogy nem könnyű átszokni, de én nem várom el, hogy erős legyen. - most nem, mert látom, hogy mik történtek vele és a sebek alapján csak tippelni tudok, egyáltalán nem biztos, hogy jól gondolom, sőt félek, hogy sokkal rosszabb dolgokat élt meg, mint amire gondolni merek. Az én életem sem volt egyszerű, ez tény, de legalább nem bántottak, vagy legalábbis nem az volt túlnyomó többségben. A fájdalmat inkább magamnak köszönhetem, egy-egy hibás lépés, egy-egy félresikerült ötlet, ilyesmi. Engem inkább a folytonos menekülés, a lelki sérülések készítettek ki, az éhség és társai. Persze ez sem kellemes, de legalább nincs annyi sérülés rajtam, mint rajta. Akadnak persze, néhány, de egyáltalán nem ilyen mértékűek, mint rajta. Az pedig még rosszabb, hogy ilyen szinten megtörték. Nem csak a lelkét, de a testét is, hiszen azzal, hogy nem mutatja ki a fájdalmat, hogy ennyire visszafogja magát ezt mutatja. Nem meri azt tenni, amit bármilyen átlagos ember tenne, mert nem hagyták neki, hogy normálisan viselkedjen.
- Ez akkor is rémes, és... sajnálom. - tudom, hogy én mondtam neki, hogy ne kérjen folyton elnézést, de most megtehetem igaz? Tényleg sajnálom, hogy ilyen volt a gyerekkora. - Nem is tudom, hogy tudott ezek után művészként élni. Becsülendő... van akaratereje, csak elő kell ásnia valahonnan mélyről. - bátorító mosollyal pillantok rá egy pillanatra, miközben a kezem nem nagyon áll meg. Az óvatos mosdató mozdulatok újra és újra végigjárják a hátát, sorban a mellkasát és az arcát is. Tényleg úgy gondolom, hogy erős, hiszen eddig sem tört meg, nem adta fel. Lehet, hogy úgy érzi, hogy így volt, de igazából nem, hiszem még életben van és ez a legfontosabb szerintem. Lehetne sokkal rosszabb is a helyzet, lehetne rosszabb állapotban, lehetne egy kiégett gyilkos, akkor aki képtelen visszaváltozni rendes emberré, de ő képes rá, én hiszek benne. Talán úgy gondolja, sok rossz dolgot követett el, de ez mind nem számít, ha egyszer megpróbálhatja jobbá tenni és megpróbálhat másként is élni innentől. Tudom, hogy nehéz, de... csak így működik, tovább kell lépni.
A kérdése persze meglep, de épp csak egy pillanatra fagyok le tőle, nem tovább. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit kérdezne, és talán az oka is érdekel, hogy miért jutott egyáltalán eszébe. Végül mégis válaszolok, hiszen nem titok és nem is hiszem, hogy szégyellnem kéne, hiszen az életem elég zilált volt, így hát érthető, ha nem bővelkedem nagy szerelmekben. Vannak olyanok, akiknek ez egyszerűen nem fér bele az életébe, talán soha, talán csak jóval később, mint az átlagnak.
- Akkor kezet rázhatunk. - mosolyodom el újra, persze ezúttal szimplán csak együttérzésből, hiszen ez egyáltalán nem jó hír, vagy olyasmi, aminek örülni lehet. - Hogy jutott eszébe ez a kérdés? - bukik ki végül belőlem, miközben megemelem kicsit az állát, hogy leöntsem a hajáról a közben rá került sampont. Lassan készen vagyunk, de talán jobb, ha még egy kicsit pihen, mielőtt újra kénytelen lesz felállni. Amúgy is kerítenem kellene még valami ruhát is neki. Talán a néninek van valami ilyesmije, úgy emlékszem volt férje, de nem mernék rá mérget venni. Megkérdezem majd.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-06, 08:52

Sasha & Joseph

A szavai mosolyt csalnak az arcomra. Igen, úgy tűnik, hogy a gyilkoláson és bocsánatkérésen kívül nem igazán értek semmihez. Már hozzászoktam ahhoz, hogy vért kell ontanom, ahogy ahhoz is, hogy bocsánatot kell kérnem. Apámtól rendszeresen kellett, a seregben is, a táborban nem, de ott is elvárták volna. A rossz embereket, kiket nem hagy nyugodni a lelkiismeret, bocsánatot kérnek, nem? Még ha most nem is öltem meg senkit, de ugyanúgy rosszul érzem magam. Nem szándékoztam kellemetlen helyzetbe hozni Sashát, csak…csak nem tehettem mást, egyedül aligha sikerült volna ez. Szánalmas. Igen, ez a megfelelő szó rá. Hozzászoktam ahhoz, hogy fájdalmat érezzek, de ahhoz már nem, hogy foglalkozzanak is ezzel. Anyám csak bezárt egy szobába, hogy apám ne férjen hozzám, de nem segített abban, hogy a fájdalmak megszűnjenek. A seregben az ápolók próbálkoztak, de a folyamatos gyakorlatozások miatt nem kaphattunk soha rendes ellátást. A táborban pedig…ott csak behívtak minket, megnézték, hogy mennyire súlyosak a sérüléseink, aztán felírták a noteszükbe, hogy mikor halunk meg. Az egyik ápolónő meg is lepődött, hogy lát engem, mert az elmondása alapján már legalább egy hete meg kellett volna halnom vérmérgezésben. Talán úgy lett volna a legjobb, de élek, itt vagyok, és most az egyszer tesznek azért, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy állat. Azért pedig egyáltalán nem neheztelek Sashára, hogy a táborban nem látott el rendesen. Már azért is hálás voltam, hogy egyáltalán hozzám szólt, és segített, amennyit csak tudott. A többi ápolónő soha nem tett ilyet, sőt, voltak akik arról beszéltek, hogy megölnek. Azt hitték nem tudok franciául, de balszerencséjükre kitudtam hámozni a mondanivalójuk lényegét. Még rá is kérdeztem, hogy mikor terveznek megölni, mire ők döbbenten néztek és már engedtek is az utamra. Ebben az országban, akárcsak sok másikban, nem szívlelik a németeket, főleg nem a katonákat. Megtudom érteni, hogy még az ápolónők is a halálomat kívánták, nem volt ebben semmi rendkívüli.
-Nem tudok másként tenni. Nem mutathatom ki, hogy fáj. – tudom én, hogy meglátszik az arcomon az, hogy fájnak azok a sebek, de nem mutathatom jelét. A fájdalom nem ellenség, hanem jó barát. Ezt mondta a százados. Hozzákell szoknom ahhoz, hogy szenvedek, csakis így győzhetem le az ellenségeimet. Meg kell, hogy mutassam nekik, nem félek semmitől, nincs vesztenivalóm. A százados szerint nincs rosszabb egy olyan ellenségnél, ki nem fél semmitől, és nincs vesztenivalója. Ezért neveltek engem úgy, ahogy. Érzések nélkül. Ha nem érzel, nem is fájhat semmi. Ez volt az alapszabály. Gyenge vagy, ha kimutatod mit érzel, mert akkor kiismernek, és ha kiismernek, akkor meg ölnek. Nem álltattak minket. Németek vagyunk, háborúra készülünk, mindenki utálni fog minket, még a parasztok is vasvillával támadnak majd ránk. Túlélésre tanítottak minket, gyilkolásra a túlélés érdekében. A gyenge elhull, míg az erősebb továbbélhet. Ez a világ egyetlen szabálya. Aki erős, az elvesz mindent a gyengétől. Nem csak az értékeit és fegyvereit, hanem az életét is. Ha látják rajtad, hogy érzel, akkor kihasználják ezt, ellened fordítják az érzéseid, és végül te végzel magaddal. A fájdalom nem ellenség, hanem jó barát, egy gyakran látott ismerős. Kimutathatnám a fájdalmat, de mit érnék vele? Semmit. Semmi nem lesz jobb tőle.
- Nem olyan voltam, mint ő. A saját képére akart formálni. – mondom egyszerűen. A fájdalomnál nincs jobb tanítómester, ezt szajkózta mindig. Haragot, düht, akart belőlem előcsalogatni, de nem sikerült. Félelmet éreztem. Féltem, és sírtam. Rettegve keltem fel reggelente az ágyból, mert jól tudtam, hogy percek kérdése, hogy apám berontson és megverjen. A fájdalomtól könnyek költöztek a szememben, kérleltem, könyörögtem neki, hogy hagyja abba, de ő még inkább csak vert. Azt hittem először, hogy azt akarja hallani, hogy megadom magam, hogy feladom, nyert, ő az erősebb. Aztán rájöttem arra, hogy szó sincs erről. Élvezte, amit csinál, nem számított az, hogy megadtam magam. Bármit is tettem ő folytatta, ott ütött, ahol csak ért. Mit kellett volna tennem? Bűn az, hogy féltem akkor? Szerinte az volt, mert csak a gyengék félnek, és a gyávák sírnak. Sokan tudtak róla, az iskolában is látták, hogy mi történt, de nem tettek semmit, senki nem mert közbelépni, pedig szóltam a tanárjaimnak. Azt mondták, hogy segítenek nekem, de hazudtak. Elmondták apámnak, hogy mit hallottak, mire ő még jobban megvert. Nem hazudtak, csak vágtám alattam a fát. Kiben bízhattam volna? A szüleim utáltak, a testvérem sokszor végignézték az egészet, barátaim pedig nem voltak, úgy néztek rám a korombeli gyerekek, mint egy leprásra, egy selejtre, akit még a családja sem fogad el.
Ha tehetném, akkor visszaszívnám a kérdésemet. A szavaira csak bólintok egyet, és elkönyvelem azt, hogy nem kapok választ a kérdésemre, nem szabadott volna ilyet kérdeznem, nem csoda, hogy nem válaszol rá, hiszen… hiszen semmi közöm hozzá, senkinek sincs köze hozzá. Aztán végül csak válaszol nekem Sasha, amit érdeklődve hallgatok, és már a számon is lenne a sajnálom, mikor eszembe jutnak a szavai. Tudom én, hogy viccelt, vagyis inkább érzem, hogy viccelt, de azért nem kockáztatnék, nem szeretném, ha megutálna engem, így csak bólintok egyet, és remélem, hogy látszik rajtam: sajnálom.
-Soha. Ami azt illeti még egy rendes kapcsolatom sem volt soha. – mondom lemondóan. Nem voltam szerelmes soha életemben, és nem is vágytam rá úgy, mint kellett volna. A nők, akikkel együtt voltam nem bírták mellettem pár hétnél tovább. Nem tudom mit csináltam rosszul, de egy idő után rájöttem arra, hogy nem én vagyok a nők vágyálma, és elfogadtam, hogy nem mindenki találja meg a szerelmet. Van, hogy nem jön. Bele kell törődni, és elfogadni, hogy magányosan halsz meg. Talán meg is érdemled. Én megérdemlem.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-05, 20:48

Joseph & Sasha

♪ I believe in love ♪
- Talán, de azért túl élem, és komolyan meg fogok haragudni önre, ha folyton minden miatt elnézést kér. És elnézést ne kérjen azért, hogy elnézést kért! - még dorgálóan fel is emelem a mutatóujjamat és szórakozottan megfenyegetem. Az arcomon mosoly ül, ezzel a kis játékossággal a saját feszültségemet is oldom, azért is teszem, nem csak miatta, de egyébként tényleg nem akarom, hogy minden miatt folyton elnézést kérjen. Én döntöttem úgy, hogy segítek neki, én akartam kihozni onnan és azt is én döntöttem el, hogy ide hozom és segítek rajta, így hát nem kell elnézést kérnie a saját döntéseim miatt, és azért főleg nem, hogy ennyire ellátták a baját. Akár hogy is, de ez nagyon-nagyon csúnya dolog volt, hiába gondolják egyesek azt, hogy megérdemelte. Durván elbántak vele, egy kiszolgáltatott emberrel, arról nem is beszélve, hogy a német seregben végképp nem járt volna neki ilyesmi. És akkor még csoda, hogy képes ember módjára gondolkodni, ha egyszer ennyi mindenen ment át. Igen, mögöttem is rémes évek vannak, de attól még nem kívánom másnak ugyanezt, és szeretném, ha már ő segített, hogy nekem jobb legyen, akkor én is megtehetném ezt cserébe. Ha ehhez az kell, hogy levetkőztessem és segítsek bekerülnie a kádba, akkor meg teszem gondolkodás és igazi rossz érzés nélkül.
A szappant már cseppnyi bennem lévő kétely nélkül veszem ki a kezéből. Látom, hogy reszket, és ha nagyon erőlteti magát, ha túl sokat mozog csak egyre több seb szakad fel a hátán, az oldalán és mindenhol ahol van, tehát semmilyen szempontból nem jó, ha sokat nyújtózkodik, vagy sokat mocorog. Hozzáértem már akkor, amikor hevenyészetten megvizsgáltam. Jobban nem lehetett, nem tehettem, így is jóval több időt töltött nálam, mint az átlag foglyok mondjuk a társnőmnél. Gyanús lett volna, ha tényleg rendesen ellátom, de majd most pótolom ezt az elmaradást, csak előbb legyen a teste tiszta, és egyben a sebei is, akkor már rendesen le lehet majd őket kezelni végre egyszer az utóbbi éveiben.
- Nem bűn, ha kifejezi, hogy fáj. Itt nem kell úgy tennie, mint aki mindent kibír, nem muszáj. - jegyzem meg azért halkan. Óvatos vagyok, de nem tud minden jelet eltüntetni az arcáról, sejtem én, hogy fáj neki, ha nem is akarja kimutatni. Egyáltalán nem lenne baj számomra, ha mégis megtenné, nem kell mindent magunkban tartani, egyáltalán nem várom ezt el tőle. Így is, úgy is óvatos maradok, nem azon múlik ez, hogy hallom-e közben a hangját, vagy sem. A régi sérüléseket viszont még így kevés hozzáértéssel is ki tudom szúrni. Talán nem kéne szóvá tennem, de nem tudom megállni. - De hát hogy tehette ezt a saját fiával és... egyáltalán miért? - igen, el vagyok képedve, mert egyszerűen képtelenségnek tűnik, hogy valaki ilyet tegyen a saját gyerekével. Ezek fájdalmas sérülések nyomai és a tetejében sokuk régi, gyerekkori. Látszik, ahogy a heg megnyúlt, ahogy néhol megszakadozott, ahogy a bőr is alkalmazkodott a növéshez. Egyszerűen rémes, hogy valaki képes ilyesmit tenni, nincs olyan indok, ami alátámasztaná, hogy bárki is bántsa azt, aki a saját vére.
A kérdés viszont meg lep, még ha ezt nem is látja rajtam, mert most épp csukva a szeme, de azt érezheti, ahogy a kezem megáll egy pillanatra. Tényleg csak egy röpke másodpercre, aztán folytatom is tovább. - Ettől a maradék szakálltól meg kéne szabadulnunk majd, bár nincs itthon borotva, de... majd beszerzek, ha szeretné. - rövid terelés, mert tényleg nem akarok azonnal azzal indítani, hogy válaszoljak, főleg, hogy nem is tudom, honnan jött ez a kérdés, így hirtelen. Amikor az arca kész, szépen felállok, és leveszem a polcról a sampont is. Az is kelleni fog, ha már valamit csinálunk, akkor ne végezzünk félmunkát nem igaz? - Még nem igazán volt alkalmam rá, hogy megtaláljon a szerelem. Hogy ha valaki látja az egyetlen srácot is, aki tetszik neki, amint besorozzák és tudja, hogy hamarosan már az lesz a dolga, hogy beterelje majd a családjával együtt egy koncentrációs táborba, akkor is, ha pár hete még virágot hozott... úgy elég nehéz. - egy fájdalmas félmosollyal rántom meg a vállam, miután visszaülök mellé. Rég volt és nem szoktam ilyesmin keseregni, nem is lenne semmi értelme. Kicsit megemelem az állát, hogy jelezzek neki, hogy döntse hátra a fejét, hogy leöblíthessem a haját, aztán jöhet is a sampon. - És ön, volt már szerelmes? - passzolom vissza a kérdést, ha már feltette, én is kíváncsi vagyok a válaszra.

Tárgy: Re: Joseph & Sasha - Welcome home! 2014-07-05, 12:21

Sasha & Joseph

- Én csak…biztos kellemetlen ez önnek. – tudom, hogy nem kéne bocsánatot kérnem azért, amiért mozdulni is már alig tudok, de akkor is úgy érzem muszáj, hogy tudja, nem szerettem volna őt kellemetlen helyzetbe hozni, csak hát… egyedül erre alighanem képtelen lettem volna, pedig megcsináltam volna esküszöm, mert biztos vagyok benne, hogy bárkit szívesebben vetkőztetne le, mint engem. Azzal pedig nem értenék egyet vele, hogy bocsánatot kéne kérni azért, amit tettek velem. Ők csak megvertek, én másokat megöltem, még mindig jobb emberek, mint én. Mi az emberségesebb? Valakit félholtra verni, vagy megölni? Sokkal rosszabb vagyok náluk, így vezették le a feszültséget, és egy olyan foglyot verni, akinek egy hang sem hagyja el a száját, még élvezetesebb megverni. Valahol mélyen talán megtudom őket érteni. A seregben is gyakorta vertek, főként, mikor még újonc voltam. Megalázták, sokszor állatként bántak velünk zöldfülűekkel. Hozzászoktam már ahhoz, hogy nem vesznek emberszámba, nem érdekelt az, hogy megvernek, ahogy az sem érdekelt volna, ha ezekbe a verésekbe belehalok. Nem hiszem, hogy hiányoznék bárkinek is. Nekem hiányozna egy-két ember, de, hogy én hiányozzak másnak…azt nem tudom elképzelni. Talán még ünnepnappá is nyilvánítanák az elesettek rokonai a halálom napját, kitudja. Utálnak engem, amit megtudok érteni, és el is tudom fogadni.
- Köszönöm. – valami mosolyfélét én is megengedek magamnak. Azt tanultam, hogy akkor tegezek egy nőt, ha ő kér meg erre, addig pedig magázzam, és tartom is magam ehhez, pedig…pedig talán tegeznem kéne őt. Hiába, így neveltek, ez maradt meg bennem, és úgy érzem, nem tegezhetem őt csak úgy le, a végén még azt hinni, hogy hálátlan vagyok és tiszteletlen pedig nem vagyok az, csak…nem tudom meghálálni azt, amit kapok tőle, de akkor legalább legyek tisztelettudó, bár azzal, hogy képtelen vagyok levenni a ruháimat nem éppen ezt az irányvonalat erősítem, de azért szeretném legalább megpróbálni. A szavaira csak lehajtom a fejemet és hagyom, hogy elvegye a kezemből a szappant. Nagyon nyomorultnak érzem most magam, hogy még megmosakodni sem tudok, mert remeg a kezem, és a sebek folyamatosan felszakadnak. Tehetetlennek érzem magam, és sajnálom Sashát, amiért ennyire rávagyok utalva, és még mindig nem tudom, hogyan viszonozhatnám mindazt, amit tőle kapok. Nekem nincs házam, amibe meghívhatnám őt, nincs is semmim. Jelen pillanatban egy szökött rab vagyok, aki amint kikerül az utcára már egy szökött hajléktalan rab lesz. Talán megpróbálkozhatnék egy hajléktalan szállóval, biztos vannak itt ilyen helyek, Dortmundban is voltak. Munkát nem hiszem, hogy tudok itt vállalni, hiszen nincsenek papírjaim, és nem is mennék sokra velük, hiszen egy német katonát aligha látnak szívesen a városban, akármennyire is bánja a tetteit. Már az is kész csoda, hogy németek beengednek a városba. Természetesen, akármilyen óvatosan is mossa meg a hátam Sasha, fájdalmat okoz vele, de nem szisszenek fel, nem adok ki magamból semmilyen hangot, már hozzászokta a fájdalmakhoz, de nagyon értékelem azon próbálkozását, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozza nekem. Már rég volt ilyen, sőt talán soha, mert eddig mindenkinek az volt a célja, hogy minél több fájdalmat okozhasson, senki sem akart még ezektől megóvni. Jó érzés, hogy most valaki próbálkozik, még ha ez lehetetlen feladat is.
- Azokat apámtól kaptam. Nem igazán… kedvelt engem. – igazából mindegy is, hogy kedvelt-e, vagy sem, a lényeg az, hogy mit tett. Én pedig képtelen vagyok neki megbocsátani. Gyerekként azt szerettem volna, ha látnám, hogy büszke rám, igyekeztem minél jobban tanulni, de semmit nem értem vele, mert mikor a kezembe került a pisztoly nem húztam meg a ravaszt, hanem eldobtam a fegyvert, és ezzel tudatosult apámban, hogy én nem olyan vagyok, mint ő, vagy a testvéreim, ezért olyanná kell tenni. A nadrágszíj gyakorta előkerült, de tányérokat is gyakran vágott hozzám, néha csak az öklét használta, majd mikor már a földön voltam, egészen a szoba sarkáig elrúgdosott. Azon se csodálkoztam volna, ha tesz a fejemre egy almát és arra próbál meg célba lőni. Ilyen nem volt, de mondom, nem lepődtem volna meg, ha erre kerül a sor. Nem lettem olyan, mint ő, és ezt soha nem is tudta elviselni. Még a seregben is folyton utánakérdezett annak, hogy mit csináltam, majd irkálta nekem a leveleket, hogy miket hall vissza rólam, és ne hozzak már a meglévőnél is nagyobb szégyent a családra. Ha most látnám őt…megölném, egy pillanatnyi habozás sem lenne bennem, kiélvezném a pillanatot. Gyűlölöm azt az embert, jobban, mint bárki mást. Most azonban nincs itt. Sasha viszont igen, és kár lenne tagadni, hogy jólesik az érintése. A szavaira becsukom a szememet automatikusan, mintha parancsot hallanék,és megpróbálom megnyugodni. Talán az emlékek, talán Sasha, nem tudom, de határozottan gyakrabban kell levegőt vennem, hogy végre megtudjak valamelyest nyugodni. – Ön volt már … szerelmes? – tudom, hogy buta egy kérdés, de nem szeretnék a csendbe burkolózni, szeretném hallani Sasha hangját, és…. kíváncsi is vagyok.

Titkosított Akta

» Joseph & Sasha
» Joseph & Sasha - Mentőakció
» Joseph Rieder
» Giovanni & Joseph

Joseph & Sasha - Welcome home!

Joseph & Sasha - Welcome home!

Similar topics

Similar topics