Ahogy eddig észrevettem, Maddie jól érzi magát itt, ebben a sátorban kialakított laborban, nevezzük így, mert valójában nincs tele lombikokkal, és nekem a laborról valahogy mindig a gimnáziumi kémia órák jutnak az eszembe.
Nem mintha itt nem lennének vegyszerek, jut eszembe a savas fiola is, de nem az a döntő, sokkal inkább tűnik az egész valami régészeti ásatás helyszínének, mármint nem a por és a gödrök a földben című rész, inkább arra a területre emlékeztet, ahol a talált kincseket megtisztítják és katalogizálják. De hát tényleg erről van szó, hiszen biztosan ezért küldték ide a dobozkát is.
Amivel Maddie-nek bizonyára még elég sok munkája lesz.
– Egy kicsi valóban – mosolyodom el. – De az igazi kérdés inkább az, hogy az a kis meglepetés végül kellemes lesz-e vagy inkább pokolian kellemetlen.
Bármelyiket el tudom képzelni, és fogalmam sincs, valójában mennyire szeretném, hogy a toll meglepjen.
Maddie elmosolyodik, én pedig megkönnyebbülve sóhajtok a válaszát hallva:
– Jó ezt tudni.
Amúgy sem gondolnám, hogy ő bárkinek is szándékosan ártana. Nem olyan nő, nem az a bosszúálló kemény és hideg típus. Maddie inkább melegség és napfény, mosoly, és báj. Gyermeki lelkesedés, talán néha némi naivitás, de nem ostoba, messze nem és én nem is becsülöm alá. Okos nő, érdekes, igen, érdekes, és izgalmas. Ritka keverék, hogy mellé még pokolian vonzó is a maga nagyon is egyéni módján, mert nem egy szokványos cicababa alkat.
– Szoktunk – bólintok komolyan –, hacsak nem várható mozgósítás, akkor normálisan heti három-négy este szabad, még a közlegények is kapnak heti két-három napot, attól függően, hogyan teljesítenek. Persze pár ügyes fogással többet is el lehet intézni a legtöbbször. De ha valami gond van, akkor visszavonhatják. Ugyanakkor nem hiszem, hogy itt erre sor kerülne. Láttam a laktanyát, eléggé áll a levegő, és nagyon úgy tűnik, hogy egy csomó felesleges feladatot találnak ki a katonáknak, mintha muszáj lenne valami látszattevékenységet folytatni.
Elhallgatok, mert ez azért egy kicsit a katonai dolgok kifecsegése, bár persze nem olyan mértékben, ami veszélyes lenne. Nem rám, hanem Maddie-re.
Valahol mindig ott van bennem, hogy ő végtére is civil, és ha rajtam kívül valaki véletlen megneszeli, hogy tudhat dolgokat, nehogy fogdába kerüljön. Vannak olyanok, akik kissé paranoiásak, ott is kémet látnak, ahol nincs, és legalább magamnak be kell vallanom, hogy féltem Maddie-t.
– Csábító lehetőség – bólintok rá. – Szépen fokozatosan felderítjük a várost, és egyáltalán nem katonai szempontok szerint. Érdekelne a híd, meg a Pápai palota is, mint legfőbb nevezetességek, de – pillantok rá hosszan – ha velem jönnél, akkor akár csak csavarognánk a kis utcákban. Mit szólsz hozzá?
Egyetértően hümmögök.
– Igazad van. Sajnos nem volt elég időm Párizsban, megnéztem a Notre Dame-ot, végigsétáltam a Diadalívig, metróztam, láttam Napóleon sírját. Ott elég nagyot néztek a jegyárusok, mert nem sok szövetséges katona nézi meg. Az angolokban még élénken él a Waterloo-i csata, pedig megnyerték – vigyorodom el. – Szóval el kellett magyaráznom, hogy én félig francia vagyok és persze akkor jöttek a Nagy Háború történeteivel – mesélem.
Maddie lelkesedése nagyon tetszik.
– Kitalálok valamit – ígérem –, csak nem fogunk eltévedni az óváros szűk utcáiban. Vagy legalábbis nem nagyon – kacsintok rá.
Egy kis eltévedés egyáltalán nem lenne ellenemre vele.
Elnevetem magam a csipkelődésére.
– ÓÓ, igaza van, kisasszony. De ne vegye tolakodásnak, kérem, engem nagyon megnyugtat, hogy legalább gondolatai vannak velem kapcsolatban kegyednek.
Kis főbiccentéssel bókolok felé, mókázva. Pedig az igazság az, hogy valóban nagyon tetszik, hogy… Hogy mi is? Úgy veszem észre, nem vagyok egészen közömbös a számára, és ez jó.
– Csak egy mondás – próbálom elbagatellizálni a dolgot.
Talán be is jön, mert Maddie a további fejtegetésemen végül már nevet. Nem érzem sértve magam miatta, mert se nem gúnyos, se nem lekezelő, inkább csak örül, és vidám, az pedig sosem baj. Én is örülök, hogy el tudom ezt érni nála. Nagyon semmilyen lenne a dolog, ha képtelen lennék mosolyt csalni az arcára. Vagy vágyat a szemébe. De azt még meglátjuk.
– Akár még – dünnyögöm. – Bár valószínűbb, hogy csak egy sima családi ereklye, amit nem akartak, hogy rossz kézbe kerüljön.
Az ajánlatára bólintok, mert tényleg nagylelkű. Nem lenne köteles beszámolni nekem, sőt talán nem is lenne szabad megosztania a felfedezéseit, arról nem is beszélve, hogyha olyan alak lennék, akár a rivális kutatókat is tájékoztathatnám a felfedezéseiről. Hát igen. Nem csak katonai kémkedés létezik ám a világon. Ezért is duplán értékes Maddie bizalma.
– Nagyon kíváncsi vagyok, mit sikerül róla kiderítened, ha nem lábatlankodom itt, hogy feltartsalak, és mindenféle kínos helyzetbe sodorjalak – kacsintok rá. – Holnap este, ahogy megbeszéltük, érted megyek a hotelbe – ígérem.
És nem lesz semmi, ami visszatarthat, ha kell, képes leszek csereberélni a beosztásokkal, vagy megvesztegetni Winchester századost valamivel. Biztos van valami gyenge pontja a fickónak.
Maddie hozzám hajol és megpuszilja két oldalt az arcomat. Veszettül jó érzés! Tudom, a franciák barátságosak, könnyebben osztanak puszikat, mint az angolok, de azért úgy vélem, ez nem mindenkinek jár ettől a komoly lánytól. Visszapuszilom, aztán hátralépek.
Nagyon könnyű lett volna most elkapni és megcsókolni, de nem akarom, most még nem, majd holnap. Holnap sokkal jobb lesz.
– Au revoir, Maddie, a demain – köszönök még el tőle, ahogy elhagyom a kutatói sátrát.

Köszönöm a játékot , és folyt köv.

Nincs kétségem afelől, hogy igazából nem lenne szabad ennyi ideig itt lógnom a kutatási területen. A sereg kényes az ilyesmire, és bizonyára nem véletlen, hogy itt, a bázis közvetlen szomszédságában, és katonai sátrakban vannak a kutatók, és nem a város valamelyik alkalmas középületében kaptak szobákat.
Az sokkal alkalmasabb lett volna. Közeleg a nyár, kaphattak volna pár tantermet a helyi iskolák egyikében. De az túlságosan is nyilvános, és nehezen védhető.
Nem, itt feláldozták a jobb körülményeket és a kényelmet, a titoktartás és a biztonság miatt. Ennek pedig biztosan oka volt. A sereg nem szokott ok nélkül ilyesmit művelni, ez az egész dolog nagyon fontos nekik. Nem tudom, mihez lehet köze. Fegyverkutatáshoz? Vagy ősi próféciákhoz?
Végtére is Maddie történész, ilyesmi lehet a szakterülete. Az alapján, amit eddig tudok, amit hallottam tőle, számomra teljesen logikus lenne. De ha így van, nem engedhetné nekem, hogy ennyi ideig itt legyek.
Az, hogy mégis megtette, és a beszélgetésünk, elég világosan mutatják, hogy Maddie bízik bennem. Nem hiszem, hogy tévednék. És így én is bízom benne, ösztönösen.
– Még azt sem tudom, a toll mire képes, ha írunk vele – jegyzem meg egyszerűen. Aztán bárányszelíden, ártatlan képet vágva nézek rá – Bántana? Képes lenne rá?
Tudom, hogy nem, de jólesik kicsit játszani vele, kicsit lazítani a merevségen.
Maddie nem tűnik számomra olyannak, aki képes lenne bosszút állni. Legalábbis nem ilyesmiért. Ez olyan kicsinyesség lenne bizonyos szempontból, és ő nem olyan jellem, valószínűbb, hogy inkább bánatos lenne, és magába fordulna. Bár ez csak tipp, nem tudhatom pontosan. Nem mintha ki akarnám próbálni, nem áll szándékomban becsapni őt, hazudni neki, vagy kihasználni. Annál ő sokkalta többet és jobbat érdemel.
Tetszik, ahogyan valóban figyel rám, pedig a téma annyira nem érdekfeszítő. A válaszára óvatosan elmosolyodom.
– Elég más, mint errefelé, de nekem Avignon is tetszik, remélem lesz lehetőségem megismerni a várost is, nem csak a kaszárnyát belülről. Szívesen megnézném az óvárost is, a Pápai palotát, és persze a híres csonka hidat. Avignonon kívül még Párizsból láttam egy keveset. Nagyon tetszett, az a rengeteg patinás épület, a Notre Dame, az Eiffel torony… ott el tudnék csavarogni.
De úgy egészében tetszik nekem az ország, Maddie hazája, és mióta itt vagyok, valahogy még kézzelfoghatóbb számomra, hogy miért is jöttem át az óceánon. Az elvont adatokból és városnevekből a térképen, helyek lettek, ahova emlékek kötnek, olyan emberek otthona, akiket kedvelek. A dolog kezd személyessé is válni.
Maddie-re pillantok.
– Holnap, a hotelben, de ha szép lesz az idő egy kis séta is beleférhet, nem?
Ha beleegyezik, akkor máris lesz valami közös kiindulási pontunk, és némileg ismerve a stílusát, élvezni fogom, ha együtt csavaroghatunk.
Elvigyorodom, főleg, mert végül Maddie sem veszi tragikusan, hogy kicsit nagyobb betekintést nyertem, mint azt ő tervezte vagy engedte volna. Én meg világos, hogy nem bánom a dolgot. És szerintem este a hideg zuhany alatt sem fogom bánni.
– Egy százast a gondolataidért – mondom neki kedvesen, mert látom, kissé elkalandozik.
Kíváncsi vagyok, vajon mi juthatott eszébe. Kettőnkkel van-e kapcsolatban? Vagy valami egészen más témáról van szó?
Igazság szerint örülnék, ha tudnám, hogy gondol a holnapi napra., legyezgetné a hiúságomat is persze, de nagyon jól is esne.
Maddie nem ellenkezik, hogy segítek neki felülni, és a simogatásra sem húzza el a fejét. Tetszik a haja. Súlyos sötétbarna fürtök, rugalmasak, selymesek, csillognak… tényleg szép. Jó lenne beletúrni a hajába.
Kifújom a levegőt és próbálok koncentrálni, nem vagyok már pattanásos képű kamasz, hogy ne menne a dolog. Összpontosítás kérdése az egész.
Nem olyan nagy dolog, annyira kell csak összekapnom magam, hogy végre ismét kézbe vegyem a dobozkát, és odaadjam Maddie-nek, és lám sikerül! Ráadásul úgy, hogy nem hozok magamra szégyent, és remélhetőleg őt sem hozom újra zavarba, hiszen nem bámulom. Az csak egy gyors lopott pillantás volt a szájára, a nyaka ívére… Ennyi. Semmi más.
Figyelem őt, ahogy óvatosan felnyitja a dobozka tetejét, és belenéz. Vajon lelkesedést látok majd az arcán? Kíváncsiságot? Döbbenetet?
De arra nem számítok, hogy csalódik, és mégis, hacsak félre nem értelmezem az arcjátékát. Már épp azon vagyok, hogy rákérdezzek, üres-e, mikor teljesen felnyitja a fedelét, és felém fordítja a dobozkát.
A dobozkában egy gyűrű fekszik, tökéletes karika, arany, vagy legalábbis elsőre annak tűnik, finom vésetek díszítik.
Az első, ami az eszembe jut, hogy ez a Sors keze, találhattunk volna egy karkötőt is, vagy egy medált, bármit, de nekünk egy gyűrű jutott. Egy gyűrű, ami teljesen úgy néz ki, mint egy karikagyűrű. Hökkenten bámulom, aztán lassan Maddie szemébe nézek. Jel lenne? Vagy kezdek megzakkanni, mert eddig ereklyékről, meg jelekről beszélgettünk, és akkor erre most itt van ez?
– A Sors keze…
Közelebb hajolok, de nem nyúlok a gyűrűért. Leesik, hogy kérdezett, és az előbbi mondatom nem biztos, hogy értelmes válasznak tűnik a szemében.
– Hogy mit gondolok? Nos, ez egy gyűrű – mondom egyszerűen. – Szép.
A kezem a dobozka fölé emelem, és magamban méricskélek.
– Lehet akár férfié, akár nőé – folytatom. – Ha jól tippelem, akkor felmenne a kisujjamra, a bal kezemen, vagy jó lenne rád. A gyűrűs ujjadra. De azért csak úgy felpróbálni nem biztos, hogy jó ötlet, tekintve, hogy mennyire óvta őt a dobozka.
Elgondolkodom.
– Talán a vésetek mondanak valamit, ha kiderülne, hogy valamiféle írás, vagy számok. A karikagyűrűkbe sokszor beleírják a neveket és az esküvő dátumát.  De az is lehet, hogy egy családi ereklye, vagy valamilyen birtok uráé, vagy úrnőjéé volt, és ez jelképezte a hatalmát. De mindenképp fontos volt annak a számára, aki a dobozkába tette.
Még mindig Maddie szemébe nézve mosolyodom el, és kimondom a legőrültebb ötletemet is.
– De az is lehet, hogy varázsgyűrű.
Vajon nevetni ezt hallva? Vagy lehetséges, hogy tényleg elképzelhetőnek tartja, hogy a gyűrűnek lehet rejtett hatalma?
– Minden esetre és nem fognám meg kézzel, amíg legalább körülbelül ki nem derül róla valami. Van itt elég csipesz. Meg papír is, hogy le lehessen másolni a mintáját – vetem fel, várva, Maddie hogyan reagál.

Elmosolyodom.
– Ezt nem kell megköszönni.
Nem is tudom, miért mondom, végül is nekem is jólesik, hogy örül a bizalmamnak. De mégis így érzem, ezért nem jár köszönet itt és most, így. Valahogy olyasmi ez az egész, ami csak van. Én sem értem pontosan. De olyan ez, valahogy olyan, hogyha azt mondanám valakinek, szeretlek, nem azt várnám válasznak, hogy köszönöm. Azt sose. Inkább azt, hogy én is.
Szóval nem kell megköszönni.
Valójában tisztában vagyok vele, hogy nem annyira a kettőnk dolgára értette, már ha van olyanunk, hanem arra, hogy bízom a képességeiben. De azt se kell megköszönni, nem ingyen adtam, bizonyított, legalábbis előttem. Ugyan én nem vagyok se régész, se másfajta kutató, de amennyit eddig láttam Maddie képességeiből, az alapján úgy vélem, nem kókler.
Lassan bólintok. Azt hiszem értem, mire gondol. Szépen körülírja, pontosan megfogalmazza, hogy egyikünket se érinthesse kínosan ez a mondat.
– Értem – felelem halkan. – Ezzel én is így vagyok. Mármint…
Teszek egy mozdulatot, ide-oda intek kettőnk között, hogy értse, egyrészt étem, azt hiszem, mire gondolt, másrészt én is ugyanígy érzek vele kapcsolatban. Nem akarnék neki ártani, véletlenül sem.
Szerencsére egy oldalon állunk ebben az őrült kavarodásban. Ez már jó. Nagy bajban lennék, ha netalán német lány lenne, és nem francia. Elnézést, Fräulein, megmondaná a címét, hogy véletlen se dobjak bombát az otthonára? Egek ura!
Lassan fújom ki a levegőt.
Remélem, nem fogok ártani Maddie-nek, semmivel, soha, mert nem akarok. De vannak dolgok, amik felett jelenleg nincs hatalmam, és ki tudja, mi minősülhet bántásnak. Hátratúrom a hajam az ujjaimmal, és igyekszem koncentrálni és a jelenre figyelni.
Lassan elmosolyodom, ahogy azt mondja, nem hiszi, hogy hazug lennék.
– Valóban nem. Nem volt szükségem rá soha, hogy hazudjak – mondom egyszerűen, egy apró vállvonás kíséretében.
Miért kellett volna hazudnom? Megmondtam mit tudok nyújtani és az eddig mindig elég volt. Pár mosoly, egy szál virág, némi csecsebecse, meg egy áttornázott éjszaka, ami után másnap feszengve ül a széken, mert a leglehetetlenebb helyeken van izomláza.  Az eddigi nőknek ez elég volt.
Eddig nekem ez elég volt.
Maddie láthatóan más, nyilvánvalóan más. Az a fajta, akit eddig kerültem. Nem tudom megmondani, ha ezt előre tudtam volna, akkor is maradok-e. Lehet, hogy akkor sietve leléceltem volna, bármennyire is érdekeljen egyébként a dobozka rejtélye, és ezzel együtt az egész város furcsasága. De ha tudom előre, hogy veszélybe kerülhetek, talán még idejében menekülőre fogtam volna. Most már erről lekéstem. Ez egyértelmű. Ami a meglepő, hogy nem is bánom.
A kérdése meglep, pedig számíthattam volna rá.
– Bizonyos mértékig igen – válaszolom némi tűnődés után. – Szeretem az állatokat, a földet is, de valahol bennem van az is hogy időnként mennék, felkerekednék. Ha egy farmon élsz, akkor a farm az életed, ott soha nincs szabadság, vagy vakáció. A tehenet vasárnap is meg kell fejni, és karácsonykor is ki kell ganajozni. A földet fel kell szántani, aztán imádkozol, hogy essen, hogy ne essen, hogy ne jöjjön fagy, ne legyen jégverés… Megteszel mindent, de kiárad a folyó. Örülsz, hogy megszülettek a húsvéti kisbárányok, de jön egy nem várt kései fagy és egy éjszaka alatt a barik fele odavész. Röghöz vagy kötve, ki vagy szolgáltatva. Ez a farm. De felkelsz hajnalban és a legcsodásabb napkeltéket láthatod. A saját búzádból sütöd a kenyeredet, azon a csikón tanítod lovagolni a fiadat, amit te segítettél a világra. Senki főnök bele nem szólhat a dolgodba, a magad ura vagy, a saját házadban élsz, a két kezeddel építed fel a családod jövőjét. Ez is a farm. Ki hogy bírja. Apám imádja. Az öcsém is, bár be nem vallaná. A húgom épp hollywoodi sztár akar lenni – mosolyodom el. – Én állatorvosira jártam, amíg megengedhettük magunknak. Az jó, kötődhet egy farmhoz is, és egy nap beolthatsz háromszáz birkát, de dolgozhatsz egy városban is, ahol gazdag gyárosnék elkényeztetett ölebeinek a pocifájását kell kúrálni, de járhatod a világot is, menthetsz egzotikus állatokat… És most már van még egy szakmám. Pilóta vagyok. Ha ennek vége lesz, pilótákra akkor is szükség lesz.
Majd kiderül, mi lesz velem. Pilótaként is repkedhetek újra a kukoricaföldek felett, de akár nagy gépeket is vezethetek majd egyszer.
Amíg beszélek Maddie igyekszik felülni és én segítek neki, de csak annyit, amennyit enged, nem akarom még kínosabb helyzetbe hozni.
Bólintok és elmosolyodom, végtére is az aggodalmam az én ügyem.
– A sors ma férfipárti volt, maradjunk ennyiben – kacsintok rá.
Ami neki kínos, az nekem szerencse. Ami meg szép, az szép. Kaptam némi kis kóstolót, és most már annál jobban vágyom a teljes adagra. Ez a helyzet, de gondolom, bárki más is így lenne a helyemben, maximum hazudná, hogy nem.
Ingatom a fejem, hogy nincs. Ehhez nincs mit hozzátenni. Nem akarnék rosszat mondani azokra a lányokra és asszonyokra sem, akivel volt dolgom, senki előtt, de Maddie-nek főleg nem fogom részletezni. Még elijedne!
– Azért szerencsére olyan nagy baj nem történt – mosolygok rá –, a fontos, hogy nem lett nagyobb baja a kobakodnak.
Egy röpke alig érintéssel simítom meg a haját. Bár nem tiltakozott a miatt, ahogy a derekát átfogtam, de ki tudja, meddig lesz ennyire engedékeny, ahogy kezd magához térni, minden értelemben, az után, hogy kétszer is beütötte a fejét. Nem akarom túlfeszíteni azt a bizonyos húrt.
Kis sóhajjal bólintok a szavaira.
– Igen, a dobozka.
Megfordulok és kihalászom Maddie munkaasztala alól.
– Tessék – nyújtom felé, végtére is ő a kutató, plusz ennyi igazán jár, hogy ő nézhesse meg először. Lehet, hogy valóban van benne valami különleges, lehet, hogy üres. Az viszont biztos, hogy némi különleges hatása már eddig is megmutatkozott.

– Szerintem lesz, hacsak nem követ el valami hatalmas baklövést.
Ha nem gyújtja fel a sátrát, vagy önti le savval mondjuk a kutatók vezetőjét, akkor miért is ne kaphatna egy újabb esélyt?
– A dolog szerintem nem attól függ, hogy talál-e valamit, vagy tesz-e korszakos felfedezést, bár, ha összejönne, az jelentősen lendítene az ügyén, de gyanítom itt is, mint mindenhol máshol, ahol a végeredmény bizonytalan, többet számít a szorgalom, az odafigyelés és a jól végzett módszeres munka.
Világos, hogy jobb lenne, ha sikerrel járnának, de ha véletlenül mégsem lesz semmi a háború szempontjából hasznos eredményük, akkor sem nevezném feleslegesnek az erőfeszítéseiket. Legalább megpróbálják, a maguk módszerei szerint.
– Igen, tudom – ismerem el.
Biztos vagyok benne, hogy szándékosan nem ártana nekem, sőt ha itt tartunk más szövetséges katonának sem. Ha valaki azzal jönne, hogy Maddie tett valamit ellene, akkor mielőtt bármit is tennék, azt nézném meg, mit művelt az illető Maddie ellen, vagy bárki más ellen a szövetségesen vagy az egyszerű civilek soraiban.
– Nem érintené jól?
Gondot okoznék neki, ha el kellene mesélnie, mi és hogyan történt, vagy ha netán még egy jegyzőkönyvet is fel kellene venni a balesetről? Vagy bántaná? Esetleg sajnálna is?
Nem mintha amúgy különösebben örülnék annak, ha bárki sajnál, de lehet, hogy ebben az esetben más lenne a helyzet.
Látom, hogy nem igazán hisz nekem.
– Miért mondanám, ha nem gondolnám komolyan, Maddie?
A szemébe nézek. Valóban szépnek látom. Nem divatosnak, nem megcsináltnak. Azt mondják, a szépség a szemlélő szemében születik. Szerintem ennyiben kell maradnunk ebben a kérdésben. Mindenkinek vannak olyan napjai, mikor nem bírja magát, és vannak olyan részei, amit nem szeret magában. Én például mindig is szerettem volna kicsit erősebb lenni, de ez van, ezt osztotta a sors, inkább olyan vagyok, mint valami karcsú, de rugalmas macska és nem, mint egy csataló. Nekem ez jutott. Emiatt sokan hiszik, hogy gyengébb is vagyok. Páran a saját bőrükön tapasztalták már, hogy ez bizony téves feltételezés. Talán Maddie-nek is vannak ilyen részei, lehet, hogy ő nem szereti a haját, vagy az orrát... de attól nekem még tetszhet. Úgy, ahogy van. Nem számít más véleménye, van sajátom.
– Ha valóban érdekel, akkor majd mesélek neked róla. Lehet nagyon szeretni és szívből gyűlölni is, embere válogatja.
Valóban így van, van akinek a farm az élete, és máshol megfulladna, más alig várja, hogy szabaduljon, mintha valami büntetőtábor lenne.
– Rendben Maddie – mosolygok rá. Nekem már az is jó, ha megpróbálja, többet mit kérhetnék?
Amilyen időket élünk akkor is történhet valami, ha ő nem tehet róla, épp ezért örülök, mikor megígéri, hogy figyelni fog. Azt mondta, időnként szórakozott és suta, ugyan szerintem nem az, eddig legalábbis nem láttam, hogy az lenne, de ha mégis… akkor számomra sokat jelent, hogy igyekszik odafigyelni.
– Biztos jól vagy? – kérdezem halkan. A kezem elveszem a combjáról, próbálom legalább valami halvány utánzatát fenntartani a látszatnak. Mégsem illendő egy sebesült lányt végigtapogatni.
De hát olyan átkozott nagy volt a kísértés!
– A sors akarta, hogy ennyit lássak – mosolyodom el.
Én nem gondolkodom azon, egy rendes lány mit és mikor mutat meg.
– Rendes lányokkal nincs tapasztalatom – ismerem inkább be.
Ez az igazság. Valóban rendes lányt sose hívtam randevúra. Olyanokat kerestem, akiknek volt egy bizonyos fajta hírük, akikről tudni lehetett, hogy nem kerítenek nagy feneket a dolognak, nem várnak hangzatos ígéreteket, sőt még csak érzelmeket sem, egyszerűen elég nekik egy rúzs, egy bizsu… ÓÓ, nem voltak ők prostituáltak, csak épp kissé lazább erkölcsűek. Megesik az ilyesmi, minden városban vannak ilyen lányok.
– De semmi kifogásom, ha ők is ennyit mutatnak elsőre – évődöm kicsit.
Maddie elfogadja a kezem, így hát segítek neki felülni, kicsit meg is támasztom a derekát a tenyeremmel, hogy el ne dőljön.
– Csak lassan!
Nem sietek magára hagyni, nem akarom, hogy újra megszédüljön. Már két ütést így is összeszedett, mindkétszer elég nagyot csattant a feje, csak reménykedem, hogy ne legyen belső sérülése. Mindegy, mekkorát villantott az orrom előtt, a legfontosabb mégis az marad, hogy rendben legyen.
Végiggondolom, majd hümmögve bólintok.
– A látvány értelmezhető máshogy is, valóban. Pedig nem tettél semmi olyasmit – felelem. – Nem tettél erkölcstelent.
Nem jut eszembe hirtelen jobb szó. Nem mintha alapvetően erkölcstelen dolog lenne a testi szerelem, de hát minden helyzetfüggő.
Végül, látva, mennyire gondolkodik, hogy néz rám, lassan, bátorítóan elmosolyodom.
Úgy látszik be is jön a dolog, mert Maddie rákérdez, hogy vajon mennyire nyerte meg a tetszésemet. Igaz kicsit meg is rémül önnön bátorságától. Annyira édes, ahogy elpirul.
Válaszolhatnék szavak nélkül is, megfogva a csuklóját, a testemre vonva a kezét, de valahogy azt túl durvának érzem. Hiszen tényleg, még az első találkánk se volt meg.
– Tetszett – bólintok. – Most is tetszik. Nem kicsit.
És akkor is tetszene, ha a La Mirande-ben is megtenné, az tetszene csak igazán.

Nők! Ki érti őket? Próbálkozom, de nem mondanám, hogy annyira kiismerném őket, mindig tartogatnak meglepetéseket, a gondolkodásuk pokolian csavaros, az érvelésük ritkán kiszámítható, és hajlamosak ezerszer is meggondolni a dolgokat. Képtelenség egy nőt igazán megismerni. Próbálkozni lehet, meg edződni, ahogy én is teszem az anyám és a húgom mellett, de ettől függetlenül bármikor érhetnek meglepetések.
Bár az a tippem most épp bejön, hogy Maddie-nek ez az első jelentősebb feladata. El se lehet téveszteni, annyira lelkes.
- Akkor nagyon fontos, hogy most minden rendben menjen. Az első bevetésnél mindig így van. Utána már könnyebb a második - mondom neki biztatóan.
Az se baj, ha nem találja meg a Szent Grált, vagy mit, a lényeg az, hogy ne történjen semmi nagyobb baleset, vagy botrány és a munkájával elégedettek legyenek. De szerintem ezzel nem lesz baj, elég pontos, és tényleg úgy hiszem, hogy odafigyel a részletekre is.
Elvigyorodom.
- Mondom én, hogy veszélyes! - felelem azonnal. - Egy mozdulattal elintéz, aztán csak néz majd nagy ártatlan szemekkel az ezredesre, és minden el is van intézve, hiszen napnál világosabb, hogy egy idióta pilótát nem lehet a fontos kutatási anyagok közelébe engedni.
Nem kétlem, hogy alkalom adtán simán ki tudta volna magyarázni magát, ha innen nézem, valóban szerencsés vagyok, hogy nem talál ellenszenvesnek. Legalábbis eddig úgy tűnik, hogy egészen jól kijövünk egymással, ami azért mégiscsak bíztató.
Gondolhattam volna, hogy Maddie azonnal kielemzi a szavaimat.
– Pontosan, ahogy mondja – bólintok.
Egyáltalán nem áll szándékomban úgy tenni, mintha nem mondtam volna azt, hogy szép. Mert tényleg az. Igaz, nem a szokványos módon, de nem igazán érdekel, hogy a divat a szőke, akinek a szemöldöke cérnavékonyra van tépve, és vérvörös rúzst visel. A szép nekem nem a divatosat jelenti. Nem is azt, aki csak két óra készülődés után meg megjelenni nyilvánosan. Az olyan nőktől borsódzik a hátam.
Igaz, minden attól is függ, hogy mire és miért kell egy adott nő. Hazugság lenne, ha úgy próbálnám magam beállítani, mint valami erélyes hős lovagot, más kérdés, hogy nagyon úgy tűnik számomra, hogy Maddie-vel ez az egész ismeretség bonyolultabb lesz, mint azt az első pillanatban gondoltam volna.
– Semmi gondom azzal, ha én vagyok a kivétel – vigyorodom el és közben a szemeibe nézek.
Ha érek annyit, hogy figyeljen rám, még csak ilyen apróságokban is, az elég pozitív előjel a számomra. Különben is apám egyszer még évekkel ezelőtt azt mondta: Fiam, az sose baj, ha egy nő válogatós, amíg minket választ.
Kezdem érteni, mire célzott. Bár be kell ismernem magamnak, hogy az azért jelent valamit, hogy tíz év kellett, hogy a szavai végre célba találjanak.
Beleegyezően bólintok.
– Ha érdekel, akkor szívesen, bár, gondolom, a farmok nagyjából mindenhol hasonlítanak egymáshoz, csak az változik, mit termelünk, és milyen állataink vannak. Illetve talán az, hogy nálunk tényleg minden nagy, minden olyan tágasnak tűnik. Mármint vidéken, mert a nagyvárosok másak.
Elmosolyodom, olyan apró kis mosollyal, ez most nem arról szól, hogy szándékosan próbáljak elbűvölő lenni, tényleg jó érzés, hogy érdekli, honnan jöttem, hogy milyen a farm, milyen a hazám. Mert hiába születtem itt, igazából sokkal inkább vagyok amerikai.
– Nem akarok, világos, hogy nem, de azt sem akarom, hogy neked bajod essen.
Komolyan nézek rá. Nagyon megijesztett, nem is maga a robbanás, az nem volt olyan hatalmas, hanem az, hogy Maddie elesett, és pár másodpercig úgy hevert ott, mint egy rongybaba. Azt komolyan rossz volt látni. Görcsbe rándult tőle a gyomrom, és olyan érzés volt, mintha valaki a nyakamat szorongatta volna. De ezt nem mondom meg neki, lehet, hogy nem értené.
– Semmi lényeges – felelem a kérdésére sietve.
Végtére is annyira nem nagy ügy, hogy kissé sajog a csípőm. Senki nem halt még bele pár lila foltba a farán. Meg milyen lenne már ezt felemlegetni, főleg egy hölgy előtt? Lesülne a bőr a képemről. Tömören szólva.
Tehát nincs semmi bajom, és különben is tudok mozogni, így nem nyígok.
Ahogy azért sem panaszkodom, hogy milyen szép is a belátás. Túl szép. És eléggé inspiráló, sőt… Akkor se hagynám ki a látványt, ha egész éjjel három nőcskével hancúroztam volna, de így, majdnem egy hónap diéta után újfent be kell látnom, hogy nem vagyok fából.
Szerencsére Maddie megmozdul, a kezét a homlokához emeli.
– Nagyon fáj? Szédülsz?
Nem tudom nem megkérdezni, még engem is meglep, hogy tényleg aggódom érte, valóban és igazán, és nem csak a szokásos udvariassági köröket futom.
De érdekes módon az aggodalom még nem zár ki más érzéseket. Ez van, így működöm.
– Én… – a szemébe nézek, próbálom kitalálni, mennyire van képben, és mennyire mérges rám.
Minden oka meglenne rá, mert bár nem volt se tervem, se célom, de ha szigorúan nézzük, lehet azt mondani, hogy kihasználtam a helyzetet. Szent nem vagyok, sose állítottam.
Szépen lesimítom a szoknyáját.
Milyen rendes is vagyok, hát nem? Hát nem. Mert a combját is végigsimítom, igaz csak finoman, alig érintve.
– Csak a szoknyád. Megigazítottam – válaszolok halkan, és az igazságnak majdnem megfelelően. – Nem lett volna jó, ha valaki belép, és azt látja, amit.
Kicsit hátrébb mozdulok, majd a kezem nyújtom neki, hogy ha szeretne, fel tudjon ülni a segítségemmel.
– Te, hanyatt a padlón, a szoknyád a nyakadban, én meg gyakorlatilag a lábaid között – folytatom. – Az emberek furcsák. Félreértették volna.
Maddie végre megmozdul, és a vállamba kapaszkodik. Abba a vállamba, amit két perce sincs, hogy telibe rúgott. Fáj. Jobban, mint a csípőm, de nem szólok, talán csak az arcom rándul meg egy kicsit. A másik kezemmel átfogom a derekát, és hacsak el nem tolja magától a karomat, segítek neki felülni. Ismét.
– Meglepődni én is meglepődtem – ismerem el és nem teszek úgy, mintha nem tudnám, hogy miről van szó.
A szemébe nézek, és lassan elmosolyodom.
– De meg kell mondjam, nagyon kellemes meglepetés volt.

Szinte teljesen biztos voltam az igazamban, Maddie egyszerűen nem szívtelen, nem lehet az. Eddig nem tűnt annak, ahogy beszélt, az ahogy lelkesedik, nem egy rideg-hideg jégcsap a nő.
Nem is szociopata, ha jól látom, tehát egy pillanatig sem hiszem azt, hogy az emberélet ne lenne számára fontos.
- Egyszer mindennek eljön az ideje - mondom egyszerűen.
Az, hogy eddig nem volt terepen nem jelent semmit, maximum azt, hogy valaki valahol túlfélti őt. Nem mintha nem tudnám megérteni az illetőt, valami ősi késztetés a legtöbb férfiban, hogy vigyázzunk a nőkre. Nehéz ezen túllépni, én is hajlamos vagyok túlfélteni a húgomat, talán ezért is vette olyan megkönnyebbüléssel, hogy eljöttem. Bezzeg, mióta távol vagyok az ő levelei vannak tele féltéssel, meg azzal, hogy mennyire hiányzom neki. Ki érti a lányokat?
- Ezek szerint ez az első igazi terepmunkája? - kérdezem érdeklődve. - Önként jelentkezett?
Sejtem, hogy igen, de remélem, hogy Maddie mesélni fog, hogy hogyan került ebbe a kutatói csapatba. Biztos nem a két szép szeméért válogatták be, és nem is azért, mert apuci protezsálta.
A kérdésére megjelenik a félmosoly a szám sarkában.
- Kezd kiismerni, Maddie.
Különösebben nem zavar a dolog. Tetszik nekem Maddie és egyre szimpatikusabb is, és mutassanak nekem egy olyan férfit, akit nem érdekelnek a rejtélyek és nem vonzanak a kalandok.
Bár talán lehet, hogy van olyan. Sokan, mire felnőnek elfelejtik, hogy voltak álmaik, hogy a képzelet világának szabadsága akkor is az övék volt, ha éppen a kétheti szobafogságukat töltötték verekedésért.
Kénytelen vagyok neki igazat adni. A férfiak többsége valóban ilyen, ezen nincs mit szépíteni. Nem vagyok olyan hímsoviniszta, hogy nem lássam be, valóban ez a helyzet.
- Szeretünk mi lenni a teremtés koronája - bólintok. - Egy nő szép lehet, de okos nem, mert akkor elhomályosítja a mi briliáns elménket. És minket nem lehet háttérbe szorítani! A nő gazdag is lehet, ha nincsenek más előnyei, főleg akkor, mert a hozományért is elvesszük őket, aztán csak hallgasson, ha már az apja olyan kiváló férjet vásárolt neki, mint mi!
A szemem sarkából Maddie-re sandítok, hogy bírja a rémes eszmefuttatásomat.
- Ha csúnya, az se baj, mert akkor meg direkt legyen nagyon hálás, hogy valaki valahogy őt is elvette. Különben is sötétben minden tehén fekete, és nyugodtan befoghatja a száját, ha az urának szép szeretője van, végtére is a brillköves gyűrűt meg ő viselheti a nőegyletben.
Mély levegőt veszek.
- De ha egy nő okos és szép is, na az veszélyes keverék - nézek rá egyenesen.
A szép és okos nők hajlamosak elbátortalanítani egy férfit, főleg, ha az nem hisz magában. Nem az önhittségre, vagy a kivagyiságra gondolok, hanem arra, ami belül van.
Én nem ijedek meg, de sokan igen, ami nem Maddie hibája, szerintem. Viszont így legalább nincs még férje, gyerekei, és nem kell azon gondolkodnom, vajon miért is maradtam le róla?
Elkomolyodva bólintok.
- Tudom. Jó lenne, ha sikerülne.
Komolyan mondom, ha valami varázspálcát találnának, és azzal lehetne megbűvölni a tankokat, én annak is tapsolnék. Akár már most is vége lehetne. Abbahagyhatnánk, ahogy van. Mindenki szépen visszamenne oda, ahol két éve volt, és akkor mehetnénk barangolni Maddie-vel. Fel Párizsba, el Normandiába, végig a Loire völgyén... mindenfelé. Az lenne jó.
- Merci beaucoup - köszönöm meg neki. - Ugye tudja, hogy ezzel rácáfol a szórakozott tudós sztereotípiájára? Hiszen előre figyelmeztetett.
Onnantól kezdve csakis az én saram lett volna, ha nem veszem komolyan a szavait, ha nem vigyázok és megsérülök.
Maddie nem utasít el, sőt.
Húha! Ezt sem gondoltam volna még ma reggel, hogy a holnapi kimenőmön már ilyen jó társaságom lesz.
- A La Mirande, értettem - hajtom meg picit a fejem.
Nem mondom külön, hogy ott leszek, mert egyértelmű, a hotel előcsarnokában fogom várni, ahogy illik.
Nem mintha tudnám, hol a hotel, de a számban a nyelven, majd megkérdezem. Egyébként pedig úgy vagyok vele, hogy ennyi kijár egy nőnek. Az első randevún pedig mindenképp. Később már hozhatja a helyzet máshogy, de egy rendes lányt elsőre az ember nem invitál valami utcasarokra.
- Elképzelhető - vonom meg a vállam. - Farmon nőttem fel, ott nem nehéz ellesni ezt, azt.
A gyakorlati dolgokra nem szólok semmit, végtére is annyi minden adódhat, van amihez ő ért, más dolgokhoz meg talán én, de a világ így szép, hogy az emberek nem ugyanolyanok. Nekem ezzel nincs semmi bajom egészen addig, amíg a másik is nyitott és érdeklik az új dolgok és nem zárja börtönbe a saját sznobsága. Bár Maddie nem tűnik olyannak, eddig egyáltalán nem volt fennhéjázó.
- Igyekszik az ember, ugye - kacsintok rá.
Nevet, és én nem bánom. Nem sietek felvilágosítani, hogy döntően könnyű nőkkel volt dolgom. Az egyik jött, a másik ment. Én akartam így, mert így nem volt semmi gondom, nem kellett velük törődnöm. Nem voltam szándékosan durva, semmi ilyesmi, sőt, ha oda került a sor még csak önző sem voltam, de egyszerűen nem igazán érdekeltek. Ez nem az ő hibájuk volt, természetesen, én választottam direkt így.
Ha ezt veszem alapul, akkor valahol még magamat is megleptem most azzal, hogy nem a legközelebbi bordély, hanem a la Mirande címe után fogok érdeklődni. Komolyan nem tudom, mi van ebben a nőben.
- Vagy épp veszélyesebb - nem bírom ki, hogy ne mondjam ki.
Végtére is, a jövőbe egyikünk sem lát, és én úgy vagyok vele, hogy amíg élek, remélek. Bár lehet, Maddie kissé felháborodna, ha tudná, hogy most épp mit. vagy lehet, hogy nem. Érdekes lenne tudni, de egyelőre inkább kivárok.
A figyelmem végül a dobozkára fordítom. Muszáj, ha már felajánlottam, hogy játszom Watsont Sherlock mellett.
A dobozka teteje résnyire van nyitva, így nem látok bele, de nem is akarom én kinyitni, ezt az örömet meg akarom hagyni Maddie-nek, így nagyon óvatosan érek hozzá, vigyázva, hogy a fedele ne billenjen meg.
- Meg is van...
És ahogy visszafordulok, a látvány, hogy úgy mondjam, mindent megér. Ki hitte volna? A szerény kivágású blúz, ahogy előrehajol, mindent megmutat. Egek ura!
Egyértelmű, hogy nem szándékosan tette, persze, hogy nem. Elvörösödik, mert ezt már nem szerény kis pirulásnak nevezném. Pedig ha hagyná, elmondanám neki, hogy nincs miért szégyenkeznie, vagy zavarban lennie, mert gyönyörű. Igen, a melle is. Már amennyit láttam belőle így. De úgy vélem, nem a mostani a megfelelő pillanat, hogy ezt meg is mondjam neki.
Zavarában ugyanis túl gyorsan egyenesedik fel, valósággal hátrahőköl, csakhogy a szék is kibillen vele.
Mintha egyszerre gyorsulna és lassulna az idő. Minden egy szempillantás alatt történik, és nem tudok elég gyors lenni, ugyanakkor mintha lassított filmen látnám az egészet.
Maddie széke dől, ő hátrafelé esik, a lábai fellendülnek, én próbálnám elkapni, de annyira villám nem vagyok, viszont talán pont azért, mert bemozdulok, nem az orromat találja telibe a lendülő lába, hanem a vállamat. Ez is fáj persze, de igazából nem fogom még fel, hogy mennyire.
Maddie-re figyelek. A feje koppanva ér le. A szoknyája a csípője fölé libben. Nem mondom, hogy máskor nem nézelődnék szívesen, meg tennék még más egyebet is, de most megijeszt, hogy ennyire gyorsan újra beverte a fejét.
A dobozka ismét félrelökve hever a padlón, én pedig a lány fölé hajolok.
- Maddie! Nézz rám, jó!? - finoman megpaskolom az arcát. Remélem nem lett még nagyobb baja. Óvatosan megemelem a fejét, de csak picikét, nem akarok neki fájdalmat okozni.
Aztán hirtelen belém villan, hogy mit látna az aki most csak úgy a sátorba lépne. Maddie a padlón, a combjai szétnyílva, a szoknyája a nyakában, én meg fölötte, négykézláb.
Engem esetleg csak vállon veregetnének, vagy legfeljebb kapnék valami igen enyhe büntetést, de őt minimum a szájukra vennék, ha mindjárt haza nem küldenék.
- Maddie, ne ijesztgess, kérlek! Mondj valamit!
Amíg kérlelem, az is eszembe jut, hogy talán le kéne hajtani a szoknyáját. Igen, hajtani! Nem simogatni, Taylor! Szólok magamra, de a kezem kissé önállósítja magát, és a mozdulat közben azért csak végigsimogatok a combján. Megérdemelnék egy istenes nagy pofont, komolyan. De hát mikor annyira formás!
Maddie-re pillantok. Vajon csúnyán néz rám? Remélem, és inkább azt, minthogy komolyabb baja legyen.

Igaz, még alig ismerem Maddie-t, de ettől függetlenül biztos voltam abban, hogy ez lenne a válasza, hiszen az első mondatai egyike az volt, hogy vigyázzak az üvegcsével. Aki egy felnőtt férfi, egy katona épségére ennyire figyel, az képtelen lenne egy gyermeket a sorsára hagyni a veszélyben. Annyira idegen lenne tőle, elképzelhetetlen.
Az már más kérdés, hogy amennyire rajong a régiségekért és a műkincsekért, a saját épségét bármikor kockáztatná egy festményért, vagy egy antik görög vázáért.
- Ön igazi kincsvadász típus, Maddie, és ahogy látom, nem mindig veszi figyelembe a kockázati tényezőket. Ezért nem is lenne szabad egyedül terepre mennie.
Apró kis mosollyal figyelem. Szerintem kellene mellé egy társ, Maddie megmenti a kincseket az enyészettől, a társa meg megmenti Maddie csinos hátsóját.
Gyanítom, ha tudná, mi jár épp a fejemben, kissé felpaprikázódna, épp ezért nem mondom ki, illetve nem szó szerint.
- Tudja, Sherlocknak is ott volt Watson - megvonom a vállam, mintha valami semmiségről lenne szó. - Ön egy igazi tudós, de emellett álmodozó is, egy gyakorlatias, kissé földhözragadtabb társ, aki alkalom adtán segít kimászni a csávából, csak jól jönne, nem? Meg úgy kevésbé unalmas az élet, ha van kivel megbeszélni a dolgokat, ha kell veszekedni is akár, aztán megbékülni.
- Hát igen - szélesen mosolygok -, biztos vannak önjelölt hős lovagok, egy ilyen királylány körül. Vagy nem?
Elég direkt kérdés, de nem árt tudni, udvarol-e neki valaki, kerülgetik-e. Jobb felkészülni, várhatóak-e felpaprikázott fajankók, akik az öklüket lóbálják, vagy valami halvérű tudós hiszi-e azt, hogy Maddie máris az övé.
Nem mintha különösebben beijednék bármelyiküktől is.
- Kedves, hogy ezt mondja. Talán ha már holnap mehetnék, kevésbé aggódnék, de azért valahol realista vagyok, és úgy vélem, ennek az egésznek - intek körbe, a háborúra célozva -, nem lesz vége Karácsonyra. Bár tévednék! - halkan sóhajtok. - De sajnos, úgy látom, ahhoz túl sok a fegyver és még túl kevés a halott, hogy be akarnák fejezni. Sajnálom, hogy ilyet kell mondanom, Maddie!
- Ettől függetlenül természetesen igaza van, nem szabad csak úgy feladni. Bár lehet, hogy én is megváltozom majd, ki tudja? Talán addigra már szívesebben vezetnék, mondjuk, utasszállító gépeket, vagy egy kis kétfedelűt ismeretlen felfedezésre váró vidékek felett, és az állatok megmaradnának csak kedvtelésnek. Nem tudom még.
Igazság szerint megszerettem a repülést is, és nem szeretném végleg abbahagyni. Azt pedig, hogy még mi lesz, nem tudom, a sorsom még bizonytalan. De vannak dolgok, amiket nem akarok elszalasztani, amiket meg kell tennem. Emberek, akiket nem hagyhatok csak úgy eltűnni. Egy megérzés, sejtés csak, de úgy érzem, hogy Maddie-vel találkoznom kellett. Ha megkérdezné a miértet, csak a vállam vonogatnám, de ettől nem kevésbé igaz, hogy úgy érzem, ezt nem szabadna ennyiben hagynunk, és én nem is tervezem.
Bár tudnám, mi jár most a fejében.
- Így van, figyelmeztetett, és ezzel megóvott. Tudja, ez nagyon jó érzés, hogy valaki, ha még csak ennyire is de törődik velem. Nem épp ehhez vagyunk szokva a seregben.
Pedig, ahogy mondta, az a sav nem okozott volna súlyos sérülést, talán csak pár nap és már nyoma sem lett volna, ő mégis figyelt rám, és időben szólt.
- Akkor holnap este hét? Hova mehetek önért? - kérdezem udvariasan. Tapasztalat, hogy egy randevúnál az udvarias nyitány sosem árthat.
Maddie tetszik nekem, komolyan, és nem akarom azzal elbaltázni a dolgokat, hogy csak úgy azt ajánlom, hogy itt vagy ott találkozzunk. Vannak lányok, akik még egy percre sem szeretnek kiállni egy utcasarokra, még akkor sem, ha nem csak úgy akárki kegyére várnak. Az ilyen lányokért oda kell menni, ahova ők mondják. Bár azt kétlem, hogy itt is úgy menne, hogy Maddie-t az édesapjától, vagy valaki mástól kell elkérni, meg ahogy hallottam, ő is egymaga van Avignon-ban, ahogy én, és egyébként is meglehetősen önálló lánynak néz ki. Ettől függetlenül az ő joga, hogy eldöntse, hova mehetek érte, aztán pedig, holnapig csak kitalálom, ebben a városban hova lehet vinni egy tisztességes nőt.
- Igaz - értek vele egyet. - Én úgy gondolom, egy nő is lehet okos, intelligens, és attól én nem vagyok kevésbé férfi, ha van olyan téma, amiről ön tud többet, mert talán van másik is, amiről meg én.
Komolyan, kissé talán fürkészőn nézek rá.
- Tudja Maddie, talán butaság, de a kezdeti szimpátia, meg a hasonló dolgok - Ó, milyen tapintatos is vagyok, hogy nem vágom csak úgy oda, hogy mennyire fontos a vágy is, bár Maddie okos lány, biztos érti. - mellé az is fontos, hogy nem unatkozzunk egymás mellett. Különben nem sok jövője lenne a dolognak. És ha már itt tartunk, akkor számomra sokkal érdekesebb egy okos nő. Főleg, ha ennyire csinos is.
Ennyi bók belefér, ez még nem túl tolakodó elsőre se, döntök magamban.
- Legyen! - mosolygok rá. - Csak ne nagyon terjeszd, kérlek, oda lenne a nőfaló hírnevem! - kacsintok rá.
Nem sietek elengedni a derekát, de ő se lép olyan gyorsan odébb, mint korábban a munkaasztalnál. Aztán szerencsére hallgat az okos szóra és leül. Elengedem a derekát, de egy apró simítással. Nem vagyok fából, és nem egy szobrot karoltam át, hogy semmit ne érezzek.
- Rendben - egyezem bele. - Én biztos, hogy senkinek nem mondom el. Ez a mi kettőnk titka lesz - bólintok mosolyogva. - Ha tetszik, akkor az első közös kalandunk. Végtére is nem mindennap robban fel az ember kezében egy antik dobozka titkos zárszerkezete.
Leguggolok, hogy előhalásszam a bűnöst a munkaasztal alól.
- A magam részéről sose gondoltam volna, hogy ilyesmi történhet. Titkos rekeszekről már hallottam, de ilyen csapdás zárakról még nem - csóválom a fejem lassan.
- Igenis, csak óvatosan - A balomra támaszkodom, jobbommal nyújtózom a doboz felé. El is érem, nem meleg, semmi különleges nincs a fogásában. - Most bezzeg úgy viselkedik, mint egy ártatlan kis dobozka, aki kettőig sem tud számolni - mondom és Maddie felé fordulok.
Aztán megdermedek a mozdulat közben. Biztos nem szándékos, nem hiszem, hogy szánt szándékkal kínozna. De ahogy előrehajol, a blúza dekoltázsa előrecsúszik, és ebből a szögből remekül belátni. A két térdem koppan a padlón, és nem tudom csak úgy elfordítani a tekintetemet a mellei ívéről. Lágy és kerek és fehér, és ha nem csak nézhetném...
Előtte térdelek, ami azért egy körrel mégiscsak jobb, mint ha ámultamban fenékre estem volna. Önkéntelenül nedvesítem meg a szám szélét a nyelvemmel.
Mit is akartam csinálni? Mármint azon kívül, hogy a két melle közé simítom az arcom és addig csókolom a tejfehér bőrét...
Pislogok kettőt, és lassan a szemébe nézek.
- Maddie...

Maddie arckifejezése most minden pénzt megér. Valahogy tudtam, hogy igazam lesz. Nagyot csalódtam volna benne, ha nem így van. De egyszerűen nem tudom őt elképzelni jeges szívű nőként, márpedig ahhoz hatalmas érzéketlenség kellene, hogy valaki előbbre helyezzen egy mégoly becses műkincset egy gyermek életénél.
Nem is tudom, ki lenne képes ilyesmire. Talán egy szörnyeteg, vagy egy beteg lélek. De Maddie nem az. Ő csak egyszerűen rajong a szép dolgokért, a történelemért. De szerintem sose lenne képes sorsára hagyni az embereket.
- Igen, én is úgy hiszem, hogy megpróbálná, aztán vagy sikerülne, vagy önt is meg kellene menteni a végén - felelem komolyan, de a szám sarkában feltűnik egy kis félmosoly.
Lassan bólintok.
- Valóban, ha nem lenne háború, akkor most minden bizonnyal Kansasben lennék. A családi farmon, vagy egy mezőgazdasági gép pilótafülkéjében, sőt, ha nem lett volna a válság, akkor meg az egyetemen, vagy, ha minden vizsgám jól sikerült volna, akkor most azon keseregnék, hogy vajon miért nem hiszik el a környékbeli gazdák, hogy én is meg tudom gyógyítani a lovaikat, miért ragaszkodnak az öreg Berger dokihoz. De háború van, Maddie - rántom meg a vállamat. - És nem tudom, fogalmam sincs, hogy mire vége lesz, lesz-e még erőm visszaülni az iskolapadba.
Próbálok ragaszkodni az álmaimhoz, próbálok kitartani, azt mondogatom magamban, a háború után, akkor majd lesz lehetőség, és akkor majd folytatom az egyetemet. Visszavesznek. De ugyanakkor félek is. Mi van, ha addigra már túl öreg leszek? Mi van, ha túlságosan összetörök?
- Tudja, minden nap azzal kelek, hogy sikerülhet, azzal, hogy valójában egy kutya, egy ló, egy tigris sem rossz. Az állatok nem gonoszak. A legvadabb ragadozók sem. A farkasok nem gyilkosok, a hiénák nem undorítóak. Arra gondolok, ha ennek vége visszamehetek az egyetemre. Félek is, igen, hogy alkalmas maradok-e rá, de ugyanakkor ez éltet is. Gondolja, hogy ostobaság?
Őt nézem, vajon nagy butaságnak tartja a tervemet?
Lassan, megfontoltan bólintok.
- Túl fogjuk élni, Maddie.
Végtére is ebben kell hinnünk. Neki, nekem, mindannyiunknak.
Nézem a mosolyát. Természetes. Nem valami mesterkélt mű és talmi. Nem azért mosolyog, mert úrilány és beléverték illemtan órán vagy hol, hogy márpedig mosolyogni kell, akármekkora baromságot is beszél egy férfi, és libának kell látszani akkor is, ha esze van. Két értelmes nővel a családomban, mert anyu és a húgom is meglehetősen okosak, már rég rájöttem, hogy sok nő csak játssza a butuskát, mert a férfiak többsége nem bírja elviselni, ha egy nőnek esze és véleménye is van. Nem épp jó bizonyítvány a nememről. De ezek szerint én vagyok köztük a ritka kivétel, mert engem meg az ostoba üresfejű libák tudnak idegesíteni. Maddie minden, de nem ostoba. Szerencsére.
- Annyira vészes nem lehet, ahogy láttam, még megvan mind a tíz ujja, és a szemöldökét sem égette le - felelem tréfásan évődve. - Csak az nem hibázik, aki nem is csinál semmit. Balesetek előfordulhatnak, és lehet tenni azért, hogy minél ritkábban történjen baj.
Ez a meggyőződésem. Meg az, hogy Maddie is sokkal jobban figyelne, ha nem csak kifejezetten a saját biztonságát veszélyeztetné, mondjuk, ha abból a kis kémcsőből kiborulna a sav.
- Hiszen engem is figyelmeztetett a savra - hozom is fel rögtön példaként.
Ezt a magam részéről úgy értelmezem, hogy odafigyelt rám, egy vadidegenre, hogy még apró sérülés se érjen nála, vagy miatta. És be kell, hogy valljam magamnak, átkozottul jó érzés volt.
Talán akkor jutott először eszembe a találkozásunk után, hogy megkérdezzem, és pár másodpercre feszülten tartom vissza a lélegzetemet, de a válasza igen.
Hú!
Elmosolyodom, és lassan bólintok.
- Holnap este kimenőm lesz. Ráér, Maddie? - kérdezem meg udvariasan.
Lehet, hogy kicsit gyors a tempó, de nincs értelme napokat várni. Holnap még biztosan itt leszek. Kiderülhet, van-e realitása egy újbóli találkozásnak, vagy többnek.
Nem bánom, hogy másról beszélgetünk. Van, amit meg kell hagyni a kaszárnyán kívülre, holnapra, vagy a következő napokra, vagy levelekre, amik az egyszerűség kedvéért látható tintával íródnak.
- Szerencsére. Szükségünk is van rájuk, a felfedezőkre, azokra, akik máshogy látják a világot, akik képesek szembe menni a begyepesedett tanokkal. Végtére is ön is ezt teszi. Keres és kutat. Azt mondják, hogy az ókorban hatalmas tudás birtokosai voltunk, olyan tudásé, amit csak mostanában kezdünk újra felfedezni. Itt van például a rómaiak vízvezetéke, olyan harmincmérföldnyire lehet, durván - megakadok, mert próbálom átszámolni neki -, az olyan negyven-negyvenöt kilométer. A Gardon folyó felett ível át, azt mondják, gyönyörű, Nimes-be viszi a vizet, illetve vitte, hosszan, egy messzi forrásból. Hogyan tudták megépíteni? Mennyire értettek a matematikához, a földméréshez, az építészethez, hogy az a híd, ami a folyó felett vitte át a csatornát, még ma is áll? Hova lett ez a tudás? Ön, a régi szövegek és könyvek között bármikor találhat valamit, amiben le van írva egy képlet, egy módszer. Vagy akár csak egy verset, ami gyönyörű.
Szerintem csodálatos, amit tesz. Úgy általában. Ahogy az is, hogy most megpróbálja a tudását arra használni, hogy hamarabb legyen vége a háborúnak.
Próba szerencse. Segítek neki, és még be is jön az ötletem, csakhogy a dobozka sem adja magát olcsón. A robbanás eléggé váratlanul ér, kizökkent, és kihoz belőlem valamit.
Féltem. Őt. Mert nekem gyakorlatilag semmi bajom.
- Kedves? - kérdezem hökkenten. Dehogy vagyok én kedves. Legszívesebben megnyúznám a dobozka alkotóját, mert a kis szerkezete megsebesítette Maddie-t.
Végül persze nem erőszakoskodom a lánnyal, a vérzés szerencsére gyorsan eláll, és a sebe nem nagy, be fog gyógyulni kapcsolás nélkül is. hagyom, hogy belém kapaszkodjon, sőt a derekát át is karolom, amíg feláll, nagyon remélem, nem lök el azonnal, nem szeretném, hogy megszédüljön.
- Azért csak óvatosan - kérem tőle, de örülök, hogy ilyen gyorsan összeszedi magát. Nem egy elveszett nő!
- Te kevertél bajba? Ugyan! Mégis ki volt az, aki azt a kulcsot a vésetek közé simította?
Szerintem Maddie nem hibás, de biztosan nem jobban, mint én.
- Miattam történt. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a dobozt elhoztam hozzád, mikor vihettem volna a kocsmába is, és eladhattam volna három sörért! - kacsintok rá.
Maddie nem szól semmit, de a pillantása elárulja.
- Azért inkább ülj le, jó? - kérem tőle, és remélem, hallgat az okos szóra, van szék a sátorban, dolgozhat ülve is.
Óvatosan engedem őt el, nehogy véletlenül megbillenjen, majd leguggolok.
- Szerintem egyelőre kiadta a mérgét - vélekedem, és kézbe veszem a dobozkát, azután Maddie elé teszem, a munkapadra. - Úgy látom nem tört el.
Nézem, a teteje felpattant, de nem nyílt fel. Ki kell nyitni.
- Merjünk kézzel hozzáérni?
Maddiet nézem, övé a döntés, ő a szakértő.

Pont du Gard

A kérdése hallatán elgondolkodom. Nagyon nehéz ezt tárgyilagosan szemlélni.
- Mindkettő szörnyű dolog, Maddie, de mindkettő máshogyan. Ha választania kellene, hogy egy égő épületből mit ment ki, Leonardo egy rajzát, vagy egy kétségbeesetten síró gyermeket, én úgy hiszem, ön is inkább a kisbabát kapná karba. Igaz, a zseniális rajz odavész, de az emberpalánta megmarad, és talán ő lesz majd az új Mozart, vagy feltalálja a rák ellenszerét. Sose tudhatjuk.
Nem mintha én nem sajnálnám, hogy elvesznek pótolhatatlan kincsek, olyan értékek, amik már nem születnek újra, amik az egész emberiség örökségei, de jobban sajnálom az embereket. Főleg a gyerekeket. Egy gyerek az semmiről sem tehet.
- A választás még úgy is nehéz, ha az a kérdés, hogy egy ősi kódexet mentsen-e ki, vagy mondjuk a nagyszülei szerelmes leveleit. Mindkettő pótolhatatlan, és értékes. Az egyik az egész emberiségnek, a másik ma még csupán csak pár embernek, de ki tudja, ha megmenti azokat a leveleket, akkor háromszáz év múlva egy múzeum vitrinjének üvege alatt lesznek, és az emberek ezrei olvassák majd a sorokat és könnyezik meg egy valaha élt szerelmespár érzéseit és sorsát.
Nagyon óvatosan kell bánni azzal, hogy mi a fontos. A szeretet felülírhatja a józan megfontolást.
Egy fénykép, a gyerek kedvenc mackója, pár levél, a családi Biblia, anya kedvenc kottája… Ki tudja mi a fontos? Mi fontosabb, mint mondjuk egy festmény? De persze lehet, hogy valaki mégis inkább azt vinné magával.
– Az a szörnyű, mikor választani kényszerül az ember. És a legrosszabb, mikor nem csupán élettelen tárgyak közül kell választania.
Sose kerüljön olyan helyzetbe! Soha.
Őt nézem, amit mond, ha úgy lenne, az maga lenne a csoda. Van ebben a lányban valami ártatlanság, melyet olyan ritkán látni manapság.
– Bár úgy lenne!
Én is szeretném, komolyan, de sajnos a világ nem így működik.
Figyelmesen hallgatom. Van abban is igazság, amit ő mond. Ez az egész nagyon nehéz kérdés.  Nem is vagyok benne biztos, hogy én meg tudnám rendesen fogalmazni, miben hiszek. Vagy inkább miben nem.
Lassan bólintok.
– Nem tudhatjuk. De bizakodni kell. Sokszor csak a remény marad. Meg a vak hit. Úgy értem… nem okvetlenül benne – intek bizonytalanul felfelé –, hanem magunkban. Abban hogy túléljük, hogy lesz még béke. Muszáj, Maddie. Különben máris vesztettünk.
És azt nem akarom. Nem veszthetünk mi. Ki kell tartani.
Megdöbbenve veszem észre, hogy most sokkal erősebb bennem ez az érzés, mint akár egy hete, vagy csak pár órája. Reggel még csak elvont fogalom volt Franciaország. Az én otthonom az óceán másik partján van. Biztonságban van a családom. Persze szeretnék hozzájuk hazatérni, és győztesként megtérni a csatákból, a háborúból, de eddig az otthoniakért nem kellett aggódnom. Kansasra nem hullhatnak bombák. De Avignon-ra se hulljanak! Mert itt van Maddie.
Mondhatná bárki, hogy mit aggódom, hiszen alig ismerem, ő se más, mint a nők ezrei szerte Európában, de ez akkor sem így működik. Valóban nem ismerem még, alig tudok róla valamit, de ettől függetlenül megkedveltem. Ő más, mint az arctalan tömeg. Lehetőséget akarok. Esélyt arra, hogy ismerhessem, hogy legyen időnk.
– Lehet, hogy én is álmodozó vagyok, de azt gondolom, ha valaki igazán szeret, akkor nem akar mást.
Aztán más kérdés, hogy ez végül hogyan is működne. Most őszintén hiszem, ha igazán szeretni fogok majd egy nőt, akkor ki is tudok mellette tartani, akkor nem kell majd senki más. De az igazság az, hogy még sosem voltam szerelmes. Alkalmi kapcsolatok voltak, némi vonzalom, meg persze egészséges ösztönök és vágy, de a szerelem az valami más. Másnak kell lennie.
A mosolya olyan, mintha a nap sütne be a sátorba, ragyog. Önkéntelenül is viszonozom.
– És ebben most hol látja a gondot? – kérdezem, és újra az asztalnak támaszkodom. – Nem zavar, hogy fura dolgok után kutat, mert akkor már rég leléptem volna. És nem látom különösebben ügyetlennek sem. Vagy talán ön akarja felhozni ellenem, hogy amerikai vagyok?
Félrebillentem kissé a fejem és megpróbálom elkapni a pillantását.
– A kérdés nagyon egyszerű. Ad-e esélyt annak, hogy megismerjük egymást?
A kérdés nem csak egyszerű, de direkt is. De talán ezt is hozza a háború. Vagy csak az én türelmetlen természetem teszi. Ha lát rá esélyt, hogy esetleg még máskor is beszélgessünk, és nem csupán hivatalos dolgokról, akkor hadd tudjam. Vagy mondja meg azt is, ha nem. Nem fogok megsértődni.
Azt nem mondom, hogy nem esne rosszul, de elég nagyfiú vagyok már, kibírnám.
Ahogy nevet én is elvigyorodom.
– Most megnyugodtam, hogy számíthatok önre ilyen téren, az mázsás súlyt vesz le a lelkemről – felelem mókásan.
Igazából van bennem némi kétség ezzel a kutatással kapcsolatban, de nem vetem el teljesen a lehetőségét annak, hogy bejöhet a dolog. Ostobaság lenne, ha bármilyen apró kis esélyt hagynánk veszni csak azért, mert nem egészen értjük, hogyan működhet valami. Azért mert valami a mai tudásunk szerint még nem magyarázható meg racionálisan, még létezhet és működhet, és a világot a kételkedők és a kutatók viszik előre. Különben soha fel nem találták volna se a gőzgépet, se a villanykörtét. Kuksolhatnánk a barlangokban.
– Néha elgondolkodom, ha eddig nem fedezték volna fel, vajon közülünk hányan tudnák feltalálni a kereket? Mit gondol, Maddie?
Olyan egyszerű dolgok, amik ma már teljesen természetesek, valaha misztikusnak számítottak, talán szentségtörőnek is. Valaki mégis bátor volt és belevágott. Éppen ezért nem becsülném le soha azt, amit ez a lány tesz, és amit a társai tesznek.
Ezért is töprengek én is, de mikor végül a ládika kinyílik, vagy felrobban, vagy mit csinál, mégsem az érdekel, hogy akkor most mit találtunk. Engem az érdekel, hogy Maddie egészben legyen.
Ugyanakkor, dacára az őszinte aggodalmamnak, nem tudom nem észrevenni, milyen selymes a haja és finom a bőre. Tetszik az illata, a melegsége, az, hogy gyakorlatilag a karjaimban van, még akkor is, ha tényleg nincs jelenleg semmi hátsó szándékom.
Az ujjaim valami meleget és nedveset tapintanak, elhúzom a kezem és megnézem.
– Vérzel, Maddie – súgom neki, bár nem akarnám megijeszteni.
Előveszem a zsebkendőmet a farzsebemből. Szerencsére tiszta, nem használtam még. Az apró sebre nyomom.
– Úgy veszem észre nem igazán mély, inkább karcolásféle, de nem árt vigyázni. Nem szédülsz? Nincs hányingered?
Igaz, csak lódoktor akartam lenni, nem orvos, de most azért eszembe jut pár dolog, amit ilyen esetben kérdezni szokás.
Mélyet sóhajtok.
– Hát az volt rajta. Ketten kétfelé szálltunk. Ha meggondolom, jó hogy nem a te kezedben volt a kulcs és a ládika is, ki tudja akkor mi történt volna.
A zsebkendőt még mindig a sebéhez szorítom, türelmesen, várva, hogy elálljon a vérzés.
– A dobozka miatt meg ne aggódj! Ott van – állammal a munkapad felé intek, ami alá becsúszott a galád tárgy. – De mielőtt újra hozzányúlnál, valamivel piszkáljuk meg, nehogy megint trükközzön!

Jól érzem magam. Az az igazság, hogy hetek óta most először érzem azt, hogy rendben vagyok. Nem tett jót nekem, mikor levettek a gépemről, bár valahol értem, hogy miért, de megérteni nem tudom. A levegőben szabadnak éreztem magam. Szeretek repülni, jó odafent, jó a felhőket felülről látni, és mindent olyan messziről szemlélni, olyan tiszta volt.
De aztán persze nem tudtam kikerülni, nem tudtam kizárni azt, hogy valójában mit is művelek odafent, hogy most nem kukoricaföldet permetezek.
De most itt Maddie-vel, bár a téma nem a legvidámabb, de az, hogy beszélgetünk, igazán, és nem csak elbeszélünk egymás mellett, hogy többről van szó, mint hogy hé, cica, jó a blúzod, ez valahogy olyan nyugalmas.
Igen, egy kis nyugalom, egy rövidke idő, amit úgy lopunk magunknak az őrület közepén.
- Igaza van. Nem az emberélet vesztességét akarom lekicsinyelni, vagy mást... de, valahol igaz. A könyvek elvesztése az a lelkünk elvesztése is. Ha előírják, mit szabad gondolni, azzal valamit elvesznek az embertől. Ha így nézzük, akkor ők a saját nemzetüket is megcsonkítják.
Nem akarnék ott élni. Ugyanakkor néha elképzelem, mi lenne, ha németnek születtem volna. Ha az lenne a hazám.
- Nem tudom, mennyire igaz, de azt hallottam, hogy aki nem ért egyet az eszméikkel, azt vagy hirtelen baleset éri, vagy börtönbe kerül. Bármit megtennének a hatalomért.
Ha rágondolok, hogy egy német fickó esetleg, aki a másik gépen ül, nem hogy nem önkéntes, de ha nemet mond, akkor elviszik az anyját, az apját, vagy akárkijét... Inkább végig se gondolom.
Bár biztos ott is van, akit elvakít a harci láz, ahogy itt is.
Bólintok.
- Ha tudnám mi a jó megoldás, a világ bölcse lennék, ha arra is rá tudnék venni minden embert, hogy cselekedjen annak megfelelően, akkor meg maga az isten.
Kicsúszik a számon, de utána Maddie-re kapom a tekintetemet.
- Elnézést, ha esetleg...
Nem tudom, vallásos-e, és mennyire, de nem akartam megsérteni az érzéseit, csak úgy kicsúszott. Remélem, nem haragszik rám meg ezért.
Maddie kis mosolya picit világosabbá teszi a sátrat. Jól áll neki, ha mosolyog.
- Remélem, soha nem is lesz veszélyben, Maddie - felelem halkan.
Nem akarom elképzelni sem, mégis képek tolakodnak az elmémbe, katonák, fegyverrel, amint kényszerítik, hogy adja oda a papírjait, hogy beszéljen... Nem! Ez nem!
Kicsit megrázom a fejem, aztán hátratúrom a hajam az ujjaimmal.
Örülök, hogy nem tart kellemetlen tehernek, a pillantásom meglágyul, de nem igazán tudom erre, mit is felelhetnék, nem szoktam hozzá, hogy bárki, főleg egy nő ilyeneket mondjon rólam.
- Köszönöm - mondom halkan, egy apró kis biccentéssel.
Nagyon jó érzés, hogy ilyennek lát, valójában talán eddig, ha három ember mondott ilyesmit a szemembe, hogy tetszenek neki a gondolataim. Ettől valahogy jobbnak érzem magam, könnyebbnek, pedig nem is tudtam, hogy számít, és azt sem hogy ennyire szükségem van rá, főleg most, hogy az égből ebbe a városba vezényletek.
Anya mindig azt mondja, a dolgok nem véletlen történnek, és mindennek ideje van. Amíg apa időnként felhozta, hogy keressek végre egy rendes lányt, és nősüljek meg, addig anya sosem sürgetett, azt mondta, majd, majd, nincs hova rohanni. Mikor eljöttem otthonról és beálltam önkéntesnek, örültem, hogy nem vár otthon család, asszony és gyerekek, aztán hiányzott, nekem nem jött levél, benne szerető szavakkal, most pedig, úgy érzem volt oka. Hülyeség. Nem is ismerem ezt a lányt. De az biztos, hogy otthon egy lány sem mondott olyat, hogy tetszik neki, ahogy gondolkodom. A szemeim, vagy a mosolyom, az igen. A külső, persze.
Úgy elgondolkodom, hogy majdnem lemaradok Maddie kérdéséről.
- Nem. Nem ezt mondtam - szólalok meg halkan. - Maddie, nem azt mondtam, hogy helyes. Még csak azt se, hogy én megtenném. Ha lenne egy lány, akié a szívem, akié vagyok, akkor nem tenném. És ha azt hallanám, hogy ő megtette, az összetörne. Más kérdés, hogy ebből mit venne észre a világ.
Nem tudom, fájna, rettentően, de nem akarnám mutatni. Nem is tudom, Maddie-nek miért mondtam el. Ahogy azt sem tudom, hogy jutottunk el odáig, hogy arról beszélgetünk, fájna-e a kedvesünk hűtlensége.
Elmosolyodik, és megkockáztat egy talánt. Tipikus női válasz. Sose mondj, igent, mondj talánt! De utána szúrósan néz, helytelenítően.
Egy pár pillanatig nem is értem mi baja lett velem hirtelen, de aztán hallva a szavait leesik.
- Azt hiszi, szédítem? - a pillantását keresem. - Úgy gondolja? Valóban, Maddie?
Nem tudom, én nem hazugságokból és ábrándokból kezdtem hálót szőni, csak beszélgetni akartam. Magam sem értem, hogy sikerült ide kilyukadnunk. Talán mert tényleg tetszik. Csinos és formás. Ragyog a mosolya, már amikor hajlandó mosolyogni, és szép, mikor elpirul. De érdekes nő is, nem valami üresfejű liba.
Nem tudom, hány éves lehet, olyasmi, mint én, de nem izgat, hogy eggyel több, vagy kevesebb éppen. illetve de, szeretném tudni, minél többet tudni róla, de bizonytalan is vagyok, ő vajon szeretné-e.
Ugyanakkor nem akarom, hogy tudja, hogy képes megingatni.
Őt nézem, félig elfordulva, a szemem sarkából. Ha távoznom kellene, és kinéz, hogy esetleg nemsokára elküld, nem megyek el úgy, hogy ne kérdezném meg, láthatom-e újra. Eldöntöttem, így lesz. Legfeljebb nemet mond. Azt is kibírom. De lehet, hogy nem mond nemet. Szóval, meg fogom kérdezni. Az azért jó jel, hogy nem küldött el azonnal. Így egészen biztosan megkérdezem, aztán majd meglátjuk.
- Valahogy sejtettem - bólintok. - Én, Maddie? - elgondolkodom a válaszon. - A tízedik. Vagy a tizenegyedik, akit a rossz magaviselete miatt be sem vettek abba a bizottságba, de az ő feladata lesz gyakorlatban is véghezvinni azt, amit a bizottság dönt. Tehát kérem, érveljen nagyon jól, nehogy ronda dolgokat kelljen tennem!
Igen, valahogy így érzem, ha Maddie eredményre jut, ha jól értem erről szólnak a kutatások, akkor talán rövidebbek lesznek a harcok, akkor talán kevesebb áldozattal és hamarabb vége lesz ennek az egésznek.
A következő szavai csak megerősítenek a gyanúmban, amit ők keresnek, akármi is legyen, olyasmi, ami segíthet megállítani, sőt, inkább befejezni a háborút. Nem tudom, hogy valami csodafegyverről van-e szó, vagy inkább valami könyvről, leírásról, igéről, és kezdem úgy érezni, nem is az számít, mi lesz az, csakis az, hogy működjön.
- Értem, azt hiszem. Remélem sikerül, de kérem, engedje meg, hogy most én legyek az a bizonyos tízedik és kételkedjem! De amint tudja, ez nem arról szól, hogy ne segítenék.
Hiszen megállapodtunk már korábban, hogy megosztjuk egymással a híreket. Nem érzem úgy, hogy ez az információk illetékteleneknek való kiadása lenne, végtére is Maddie a szövetségeseknek dolgozik, és nehéz úgy végezni a munkáját, ha el van zárva bizonyos dolgoktól. Az orrom különben is azt súgja, hogy tisztességes, nem valamiféle beépített kém.
Átadja a kulcsot, és látom rajta mennyire izgatott. Engem megbizserget az érintés, ugyanúgy, mint amikor az arcát simítottam meg, de ő most csakis a ládikára koncentrál, a mintákra, az ötletemre.
Lehet, hogy észrevette, hogy elpirultam? A torkát köszörüli és mosolyog. Ez nem kicsit kínos, de nincs már mit tenni. Szerencsére nem tesz rá megjegyzést, inkább elém tartja a dobozkát, és ahogy tartja én is észreveszem a minták, a domború indák között azt a helyet.
A kulcsot az indák közé simítom.
Nem tudom mit vártam, de nem ezt!
A kulcsot mintha elnyelné a dobozka oldala. És a doboz felrobban Maddie kezébe! Hátrarepülök, a munkapad széle fog meg, de nem érdekel, szinte alig érzem a fájdalmat, ahogy odacsaptam az oldalamat. Maddie a földre került, a sátrat valamiféle füst lepi el, azon keresztül látom a lány körvonalait.
Jajneee!
Az egyik irattartó szekrény, vagy mi előtt fekszik, mintha mozogna. Már ott is vagyok mellette, térdre rogyok, óvatosan karolom át, és emelem fel, nem törődve azzal se, ha esetleg tiltakozik, húzom az ölembe. Bal karommal tartom, a jobb kezemmel végigsimítok az arcán, a fején, beletúrok a hajába, vért keresek, dudort... Akkorát csattant a feje, olyan nagyot!
- Maddie! Maddie mondj valamit! Jól vagy? Nézz rám! Jól vagy?
Tegezve szakadnak ki belőlem a szavak, nem érdekel az illem, nem érdekel a dobozka sem, ami valahol a padlón hever, immár nyitva, nem érdekelnek a saját sajgó bordáim sem, csak az érdekel, hogy neki ne legyen baja. Sokkal jobban érte a robbanás, mint engem.
- Maddie, kérlek!

Úgy veszem észre, a dolog nem egyoldalú, nem csak én időzöm itt szívesen, Maddie sem siet kidobni, vagy fogalmazzunk finomabban, elhessegetni. Biztos, hogy nem kezdeném el ezt mondogatni, de valahol mélyen örülök neki, hogy ez a helyzet.
Ugyanakkor, amiről beszélünk, az komor téma. Lassan bólintok.
- Így van. Egy ember önmagában kevés. Aztán, hogy mi sodorja bele a katonákat, az egyszerű bakákat? - teszem fel a kérdést és megvonom a vállamat. - Mikor mi, hazaszeretet, szegénység, elnyomottság, félelem. Elbutítják őket. Az elkeseredett ember kétségbeesetten szeretne valakit hibáztatni a helyzetéért, bűnbakot keres, mutatnak neki. A buta ember el is hiszi, hogy az a másik a bűnös. Nézze csak meg, Maddie, hogyan is működött ez a dolog. Mindig és mindenkor. A diktátor meghatározza, mit szabad gondolni. Ezt tette az első Chin császár is Kínában. Elégette azoknak a tudósoknak a könyveit, akik más mertek gondolni, mint ő. Tudja Maddie, hogy a németek... elnézést, a nácik is könyveket égetnek? Hallott róla, ugye?
Ő tudós, gondolom, felháborítónak tartja, hogy könyveket vetnek máglyára. nekem sem tetszik. De éppen elégszer megtörtént már a történelemben. Sajnos.
- Az önként és a szívesen, az két külön dolog - mosolyodom el kesernyésen. - És én aztán senkit nem hibáztatok, aki inkább otthon akar maradni. Bár mindenki, minden egyes katona otthon akarna maradni. Akkor nem lenne háború. De sajnos a világ nem így működik. A baj pedig az, hogy félek, attól, hogy mi csak állnánk egymásba kulcsolt kezekkel és könyörgően néznénk, a Harmadik Birodalom tankjai nem torpannának meg.
Ez a szomorú tény. Aztán megnézném, hogy mennyire tudna pacifista maradni az, akinek szétlövik a házát, és felkoncolják a családját.
- Azt mondják, Maddie, hogy a háború első áldozata az ártatlanság. És úgy hiszem, ez így van. Nekem az a célom, hogy ne a tisztességem legyen a második.
Nem tudom érti-e, hogy hogyan gondolom, talán igen, Maddie okos nő.
Elmosolyodom.
- Kedves, amit mond. De nem tudom, mennyire vagyok bátor. Néha úgy érzem, csak próbálom eljátszani, hogy az vagyok - csúszik ki a számon.
Magam is meglepődöm, hogy ezt mondom neki. Ostoba módon fecsegek, és nem épp a hős szövetséges katona képét erősítem.
De most már mindegy.
- Nem szabad győzniük, ebben is igaza van. Talán a maguk kutatásai is segíthetnek, hogy minél hamarabb vége legyen.
Bár valóban úgy lenne.
Ismét megjelenik a szám sarkában a féloldalas mosoly.
- Nincs nekem semmi bajom azzal, ha egy nép büszke a múltjára, a hagyományaira, a nyelvére. Ettől lesz egy nemzet. Ezt tanultam. De mi odaát az államokban kissé máshogy nézzük ezt. Az országunk, a nemzetünk, szeretjük hinni, hogy erősek vagyunk, és úgy vagyunk azok, hogy összefogunk, hogy befogadunk másokat. Olaszok, angolok, skótok és írek, franciák és németek, lengyelek, magyarok, és még ki tudja hány nép fiai. Hajókon jöttek, tömegével, és most mind amerikaiak. Mind hozzátesznek valamit a hazánkhoz. Ahogy a négerek is. Sokan nem ismerik el, hogy igenis ők is számítanak. Én jártam Délen és jártam Északon is. És a bajtársaim között volt fekete, meg indián is. Egyet tudok, akit meglőnek, annak mind vörös a vére.
Hát igen, ha valahol, akkor a végelszámolásnál egyenlőség van.
Kifújom a levegőt.
- Bocsásson meg, Maddie! Rabolom az idejét azzal, hogy itt filozofálok.
Nem akarom őt szomorítani. A következő kérdése meglep kissé.
- Nem, nem mondom ezt. Nem lenne szabad. Csak hát az emberek nem hibátlanok. Gyarlóak. A halál árnyékában néha féktelenebbül ünneplik az életet, hogy túlélték a veszélyt, vagy épp félnek, nem lesz több lehetőségük. Néha csak az tart vissza az őrülettől, hogy van egy másik ember, aki átölel. Egy pillanat, mikor elhiteted magaddal, hogy szeretnek, hogy fontos vagy és nem vagy egyedül. Persze más ez akkor, ha valaki szabad, mint a madár, és más, bizonyára más, ha valaki szerelmes. Nem így gondolja, Maddie?
A szemébe nézek.
- Ha egy katona maga elé állna, azt mondaná, hogy szépnek látja, vágyik magára, szüksége van magára... Azt mondaná, most kell megtenniük, mert lehet holnapra már nem is élnek... kedves lenne... és maga férjnél van, a férjét az apja választotta, a házasságuk épp elviselhető volt, de jó sose - halkan beszélek, közben a szemébe nézve -, a férje egyszer talán meg is csalta már, és épp egy régi iskolatársnőjével... Mi lenne a válasz? Ugye más lenne, mint akkor, ha a férje élete nagy szerelme lenne, akit imád, akinek úgy is napi két levelet ír, ha tudja, hogy sosem adhatja fel, akit akkor is várna, ha a postás gyásztáviratot hozna, mert reménykedne, hogy csak összekevertek valamit a nevekkel...
Lassan felemelem a kezem és megsimítom az arcát, hacsak félre nem húzódik.
- Pálcát törne az első asszony felett? - kérdezem csendesen. - Vagy a katona felett?
Lágyan elmosolyodom.
- Nem valóban nem az, de kétlem, hogy ennek az apja lenne az oka, Maddie.
Fürkészve nézem, próbálom kitalálni, vajon megharagszik-e rám, ha kimondom, de aztán kockáztatok.
- Maga romantikus.
Valóban az, egy kedves, romantikus lány. Én ilyennek látom. Talán megégette már magát, hogy óvatos és nem rohan azonnal bárki karjába, de attól még gyönyörű álmokat őriz.
Meghajtom a fejem.
- Hát.. megérdemeltem. Ugye? - nézek rá a pilláim alól. - De hiszi vagy sem, nem szoktam ilyeneket mondani a nőknek. Ha csak alkalmi partnert keresek, ahhoz nekem nem kellenek bonyolult körmondatok.
Egy fél lépést hátra lépek tőle.
- Azért remélhetem, hogy még szóba áll velem, vagy ki leszek tiltva innen?
Hacsak nem rúg ki azonnal, én még maradnék.
Bólintok, megértem az akaratosságát. Máshogy nem is haladt volna sehova kutatóként. A lányok, legtöbbször hiába okosak és tehetségesek, nem kapnak annyi esélyt. Ez a helyzet. Eleget pöröl emiatt otthon a húgom is.
- Melyik szeretne lenni, egy a kilencből, vagy a tízedik, a kételkedő? - teszem fel a kérdést kíváncsian, vajon igazam van-e vele kapcsolatban.
- Értem. Ha létezik ilyen tárgy, jó lenne mihamarabb megtalálni.
Még mindig nehezen hiszek az ereklyékben, de tudom, hogy vannak, sokan vannak, akik a tárgyaknak különleges jelentőséget tulajdonítanak.
- Talizmánok, amulettek, babonás szokások, igék. Nem tudom ők maguk hatásosak-e, vagy abban van az erejük, hogy aki használja az hisz bennük, és így nagyobb önbizalommal, tettvággyal indul el.
A lányra nézek, mennyire tartja ez butaságnak.
- Köszönöm - szélesen elmosolyodom, ahogy felkapja a dobozkát.
Ahogy a kulcsot a kezembe ejti, összeér a bőrünk. meleg érzés, hirtelen a tenyeremtől a vállamig szalad fel, és még tovább. Rajta felejtem a tekintetemet. Tényleg szép.
- Tessék? - pislogva eszmélek fel a kérdésére, és a dobozra pillantok. - Talán valóban. Akkor nézzük meg illik-e a kulcsom a zárba?
Újra a szemébe nézek, és csak pár másodperc múltán esik le, hogy mit is mondtam. Érzem, melegedni kezd az arcom, aztán a nyakam is.
Nem már! Nem lehet! Tízéves korom óta nem pirultam el.

Rá kell jönnöm, hogy jó Maddie-vel beszélgetnem, nem simán csak kellemes, de élvezem is. Nyilvánvalóan rendes nő, olyan, akit odaát az Államokban messziről elkerültem, de ennek ellenére nincs kedvem lelépni. Pedig a háború nem a felemelő témák közé tartozik. Ugyanakkor élvezem, hogy megosztjuk egymással a gondolatainkat. Ő nem ostaba, nem is valami felszínes liba, és messze nem fizetett profi, aki pénzért némi időt, figyelmet, vagy szexet ad. Nem mintha lenézném azokat a nőket, nem erről van szó, de egészen más így beszélgetni.
- Ebben igaza van - értek egyet. - Magam sem tudom igazán, de mióta a világ világ ez így megy. Mióta a folyó túlsó partján a másik törzs elejtett egy mamutot, és mi átmentünk éjjel, hogy ellopjuk a húst. Étel, földterület, folyóvíz, bányák, pénz, asszonyok, bosszú... Mindig is ezekért folyt a harc. Ételért, pénzért, szerelemből, vagy bosszúból. A vezetők, az más dolog. Hitler megalomán, a talpnyalói egy része... Érdekes lenne látni róluk egy független elmeorvos jelentését. De Maddie, mondja csak, ha az osztrák szobafestő egy olyan országban kezdett volna kiabálni, amit nem sújt a nagy válság, ahol jólét van, mindenki tud dolgozni aki akar, és tisztes fizetést kap, ahol az emberek tudnak vásárolni... Vajon hányan álltak volna mögé? Miért akarná valaki felégetni a szép otthonát? Miért indulna el és hagyná otthon magára a feleségét, meg a kicsi gyerekeit?
Persze vannak vezetők, sötét karizmatikus figurák, de végül is minden harc alapja, az éhség, a föld, a pénz tehát a gazdaság, néha a nők és sokszor a bosszú. A mai világban a pénz és a gazdaság, esetleg a bosszú, az első nagy háború miatt. A többi csak süket duma.
Nem tudom, lehet, hogy Maddie nem ért velem egyet, ez majd kiderül, ha jól sejtem, nem fogja magába nyelni a véleményét.
- Igen, innen - ismerem el. - Tudom, várhattam volna még vele. Még ülhetnék otthon, és reménykedhetnék, hogy az Államok nem keverednek bele a háborúba. De amit mondtam az előbb, a miatt félek ez az egész nem fog megállni Európában. És ami a Harmadik Birodalomban folyik... - megcsóválom a fejemet. - Olyan kevés a hír, Maddie, a valódi hír. De.. a gimnáziumi tanáromhoz érkezett egy család, illetve a fele, mert csak az asszony és a kisfiú... Négyen menekültek, két úton. Németek. Zsidók. Szörnyű dolgokat meséltek.
Maddie szemébe nézek.
- Ha ennek netán úgy lenne vége, itt Európában, hogy Amerika nem keveredik bele, de Hitler győz... Hogyan nézhetnék akkor a szemükbe? Vagy a franciákéba? A lengyelekébe? Vagy a britekébe?
Megvonom a vállam.
- Bocsásson meg, csak elkeserítem.
Megkönnyebbülök, mikor arra terelődik a szó, hogy a lányok szeretik az egyenruhát. A vállaim ellazulnak, elmosolyodom.
- Most hogy mondja, való igaz, vannak nem várt előnyei is a dolognak. Vadidegen lányok fogadnak visongva és virágokat lengetve. Illetve nem. Itt a kutya se várt az állomáson, és őszintén megmondom, mikor jelentkeztem a kaszárnyában, az ügyeletes tiszt is csak méla undorral mért végig - mesélem.
Mosolyog, de mintha némi rosszallást is hallottam volna a hangjából. Van némi igaza. Bár szerintem a szerelem nem jön olyan könnyen. Az csak sima vágy, ösztön. Meg talán némi vigasz. Esetleg egyfajta ünneplése annak, hogy még élünk. Nem okvetlenül helyes, ha valakit feleség vár, vagy menyasszony, de nem is biztos, hogy elítélendő.
- Tudja, van a dolognak egy másik fele is. Sok katonát bizony ifjú feleségek ölelnek magukhoz, akiknek a férje valahol épp a hazáért harcol. Nem biztos, hogy tudjuk az okokat. Nem lehet általánosítani. A fekete meg a fehér...
Az nem is olyan egyszerű, mikor ott a szürke számos árnyalata.
- Igaza van. Szerencsés.
Ez ellen semmit nem tudnék felhozni. Vannak szerencsés párok, akinek valóban valami olyan jut, amire más egész életében hiába vár.
Maddie szemébe nézek és elmosolyodom.
A célzását elértem, aprót biccentek.
- Vagy ha ön, Maddie, nem találkozik egy másik katonával, akihez azonnal feleségül megy.
Hiszen nagyon csinos, aki nem vak, láthatja.
- Bár lehet, hogy akkor is visszajönnék, és megpróbálnám elcsábítani - folytatom évődő hangon és rákacsintok. Majd most kiderül, hogy pofon jár ennyi szemtelenségért, zord tekintet, vagy nevetés.
- Szerintem az nem okvetlenül gond, ha valaki makacs.
Kissé elkomolyodva nézek rá.
- Egy makacs nővel még meg tudnék békélni. Más tulajdonságai?
A mozdulata, ahogy visszaigazítja a blúzát, odavonzza a tekintetemet. A bőre finomnak tűnik. Selyem, vagy bársony lenne? Mit szólna, ha egyszerűen odahajolnék, és megcsókolnám a nyaka tövét?
Persze magamhoz térít. A történet, igen, igyekszem érdekesen mesélni, hátha ez jó pont lehet. Meg addig sem gondolom másra. Annyira.
- Érdekes lehet, de van benne valami. Elméletileg egy hivatásos kétkedő sok gyenge pontjára mutathat rá egy adott tervnek vagy érvelésnek. A lényeg, hogy legalább annyi esze legyen, mint a terv kiagyalójának.
A nélkül az egész hiábavaló lenne.
Tetszik a mosolya, örülök is neki.
- Ez a toll ezek szerint valamiféle ereklye? És mik azok az ereklyék?
A kérdésére a dobozka és a kulcs felé pillantok. Az előbb letettem őket a munkaasztalra, úgy könnyebben tudtam magyarázni, hogy a kezeimet is használhattam.
- Nem látok kulcslyukat - felelem a kérdésére -, de a minták, a sok inda, meg csavarás... Nem lehet, hogy a kulcs valahova beleillik közéjük? Mint egy kirakós hiányzó részlete?
Végtére is az is elmozdíthat valami titkos rugót, ami kinyithatja a dobozkát, hiszen láthatóan eléggé furfangos ember készítette, a titkos rekeszéből ítélve.

Érdeklődve, könnyed kis mosollyal nézem Maddie-t, igazából nem is az köt le, hogy csinos, csinos nő annyi van, mint réten a fűszál. Végtére is mind szép valamiért, a tenyeres-talpas tramplinak lehet szép mosolya, ami az egész lényét megváltoztatja, az elöl deszka hátul léc nőnek igéző pillantása, az egyiknek a foga hófehér, a másiknak a haja gyönyörű, vagy olyan formás, mint a Milló-i Vénusz... Mindegyikben van valami. Szeretem megnézni a nőket, de most nem Maddie külseje ragadott meg ennyire.
A lelkesedése az. Ahogy sürög-forog és annyira látszik rajta, hogy élvezi, amit csinál.
Lehet, hogy megleptem azzal, amit mondtam, de lehet úgy érezte legorombítottam, pedig nem akartam megbántani. De lehet, hogy mégis sikerült, hiszen láthatóan megszeppent és visszakozik.
- Desole, Maddie, sajnálom – mondom, és a szemébe nézek. - Ez az egész... nem mi tehetünk róla. Egyikünk sem. Ön főleg nem.
Szívem szerint átölelném, csak megnyugtatásképpen, de nem hiszem, hogy örülne neki ebben a helyzetben.
Felcsattan és lehord. Örülök neki, komolyan. Pár másodpercig kerülöm a pillantását, aztán a szemébe nézek, hagyom, hogy lássa, hogy rossz ez nekem. Hogy ha időnként eszembe jut, akkor... Mit kellene mondanom? Hogy soha nem ölnék meg senkit? Hogy sose lőttem le senkit? Pisztollyal nem is, puskával vagy késsel se gyilkoltam, csak gépágyúval. Azt a négyet, fenn a magas égen. Meg bombával. Gyanítom, ha strigulázni kellene, kinek a lelkén hány halott szárad, az egész városban én vinném a prímet.
Micsoda kétes dicsőség!
Örülök a következő kérdésének, kiránt a gondolataim közül, másra figyelhetek.
- Amerikai vagyok - felelem egyszerűen. - Kansas államból. De az édesanyám francia. Apám innen vitt haza minket, amikor véget ért a háború 1918-ban.
Ez talán némi magyarázat arra, hogy miért is vagyok itt. Bár nem tökéletes, de talán valahogy elfogadható ok. Mert valójában ok rengeteg van, de nehéz úgy elmondani, hogy ne hangozzon túl patetikusnak az egész.
- Például - felelem és elmosolyodom.
Sejtem, hogy rájött, még mi minden járhat egy férfi fejében, nem buta lány, sőt. Ahogy elpirul, úgy meg kifejezetten édes.
- A család, egy üveg hideg sör, egy gyönyörű mademoiselle... Nem feltétlen ebben a sorrendben.
Továbbra is őt nézem, komoly tekintettel, már nem úgy, mint az előbb, mikor azt próbáltam magam elé képzelni, vajon milyen színű a harisnyakötője. Kíváncsi vagyok tovább pirul-e, vagy mond-e még valamit.
Elmosolyodom azon, amit a tanáráról mesél.
- Bizonyára. Attól, hogy sokan rajonganak érte, még nem muszáj elcsábulnia is. Ez egyedi. Van aki nem tudja megállni, más meg igen.
Aztán az már megint más kérdés, hogy ez miért is van. Lehetne még beszélni az emberi természetről, akár a hűségről is.
Bólintok.
- Rendben, Maddie. Most már egy okkal több, hogy túléljem. A győzelem napja után megkeresem, akárhol legyen, és indulunk országjárásra, rendben? Szóval ne tervezzen mást arra a pár hónapra! - kacsintok rá.
Jólesik játszani. Különben pedig valóban szívesen csavarognék vele. Csak éljük túl!
Megcsóválom a fejem.
- Szerintem ön nem az a fajta, akit be lehetne zárni, már megbocsásson, hogy kimondom.
Nem ismerem ugyan az apját, de valahol meg tudom érteni, nem akar ő rosszat, csak óvni szeretné a gyerekét. Teljesen természetes és érthető ez egy apától. Az enyém sem ugrált örömében, mikor elmondtam, hogy jelentkezem önkéntesnek, pedig valójában nem is az ő fia vagyok. Nem vér szerint. De talán nem is a vér számít.
- Ó, Mademoiselle, tekintse úgy, kérem, hogy egy szót sem szóltam! - mondom nagyon kedves hangon és közben udvariasan meg is hajolok kicsit.  A régi udvari bókok kései visszhangja.
- Igaza lehet. Pont ezt gondolta Heinrich Schliemann is. Német úriember volt, a múlt században, de gondolom, ezt tudja is. A lényeg, üzletember volt, jelentős vagyonnal, és emellett nyelvzseni. De régészetet soha nem tanult. Még kölyökkorában olvasta az Iliászt, és úgy gondolta, Homérosz nem csak a kisujjából szopta a történetet, utánakeresett és rájött mások is említették Tróját. Arra gondolt, ez egy létező város lehetett. Rátette minden vagyonát, hogy megtalálja az elveszett várost - pillantok Maddie-re miközben fél fenékkel a munkaasztalán ülök. - És minden ellenkező jóslat dacára, összejött neki. Megtalálta a város, kincseket talált, ott volt később Mükénében is, ha jól tudom. Mindez azért, mert rajongott Homéroszért.
Várakozón pillantok Maddie-re, hogy vajon mit szól ehhez a történethez.
Ahogy ő is cinkos mosollyal néz rám, miközben bemutatja, hogy mit tud az a különleges toll a gyakorlatban.
- Igen, így csak egy toll, ha jól látom - ismerem el. - Direkt nem írt vele?
Kíváncsi vagyok. Ha lefogadom azt a tényt, hogy egy toll mágikus is lehet, akkor a vele való írás is okozhat ezt azt. Lehet, hogy nem kellene kipróbálni, merül fel bennem a kétség.