First topic message reminder :

Csak tegnap érkeztem meg új állomáshelyemre, Avignonba. A parancsom nem volt túl bő lére eresztve, mindössze annyi állt benne, hogy szolgálattételre jelentkezzek a szövetséges haderők központi parancsnokságán és egy cím. Ezzel boldoguljon, aki tud.
Nem mintha be lennék ijedve, hogy akkor most mi lesz szegény velem. Nem lenne jellemző rám. Különben sem valószínű, hogy a sereg csak úgy elveszítené egy katonáját, mint egy szórakozott professzor az esernyőjét vagy a kalapját. Ha véletlen elcsavargok, ők bizonyos, hogy visszavisznek és lepihentetnek valami napfényes zárkában. Parfümös selyemágynemű, és csinos mademoisellek is járnak majd mellé. Meg bilibe lóg a kezem.
A dolgok persze haladtak a maguk útján,  a bejáratnál posztoló őr közölte, hogy melyik emeleten melyik irodában jelentkezzek. Az ott ücsörgő százados a közöny, és az unalom miatt érzett enyhe düh keverékével kérdezte tőlem, hogy mégis, szerintem ő mi a bánatot kezdjen itt egy pilótával. Arra gondoltam, nem lenne jó rögtön a vállamat vonogatni, nem kellene mindjárt magamra haragítani egy magasabb rangú tisztet. Ráér még a dolog, majd akkor, ha értelme és tétje is lenne egy balhénak. Annyit feleltem, hogy szerintem a százados úr bizonyára rájön majd, miben veheti hasznomat.
Az este nyugalmasan telt, találkoztam pár bajtársammal, és mivel kimenőt is kaptam, így pár városi civillel is. Fura pletykákat hallottam valamiféle repülőről, de ahogy közelebb mentem, ahogy észrevették, hogy fülelek, másról kezdtek beszélni.
A kaszárnyában érezhető valami furcsa feszültség. Egyelőre még nem tudom, mi ez az egész, de elég kíváncsi természetem van.
A mai reggeli szemle után a százados magához rendelt. Egy kisebb, barna papírba csomagolt tárgyat adott át és közölte, hogy ezt haladéktalanul a Kutatóközpontba kell vinnem, bizonyos Madeline la Rochelle kisasszonynak.
A nyelvemen volt, hogy elküldöm melegebb éghajlatra a fickót. Hát mi vagyok én? Szerelmi postás?
Aztán arra gondoltam, ugyan miért is ne? Legalább kimozdulok, addig sem kell az alaki gyakorlatokon jobbra-balra forognom, meg masíroznom.
Maga a csomag nem nehéz, nagyjából akkora, mint a tenyerem és körülbelül öt centi magas, a súlya alapján ítélve valami fém tárgy lehet. Kicsit megrázom, ahogy az utcákon a kutatóközpont felé sétálok. Nem zörög. Érdekes. Kíváncsi vagyok, mi van benne, de kinyitni nem akarom. La Rochelle kisasszony valószínűleg észrevenné. A kis gépírónők nagyon szemfülesek tudnak ám lenni.
A központot megtalálni szerencsére nem nehéz az egyszerű útmutatás alapján, amit kaptam.Végtére is a kaszárnyához közel állították fel, a város szélén. Sátorváros az egész. Komolyan, nem félnek, hogy egy nagyobb nyári vihar romab döntheti? De ők tudják.
La Rochelle kisasszony laboratóriumát nem nehéz megtalálni, mondja a központ bejáratánál álldogáló civil ruhás férfi, és a megfelelő sátorhoz irányít. Amíg odaérek, a fickón gondolkodom, nem vagyok róla meggyőződve, hogy tényleg civil volt, a tartása, a hangsúlyai. De mindegy, most a kisasszony a fontosabb.
Laboratóriuma, mi? Újragondolom, amit a szerelmi ajándékról feltételeztem. A nő valami kékharisnya lehet, bizonyára van vagy ötven éves. Csak tudnám, akkor mit küldtek velem hozzá és miért?
A sátor előtt állva megköszörülöm a torkom.
- Kopp-kopp - szólalok meg, végül is a ponyván nem lehet hagyományosan kopogni. Ha válasz érkezik, belépek.
– Bonjour, ma cherie. Mademoiselle La Rochelle-t keresem – pillantok kis mosollyal a fiatal és csinos barna lányra, aztán fürkészőn körbenézek, várva honnan bukkan elő a kékharisnya. – Csomagot hoztam a számára.

Már meg sem lep, hogy Maddie figyel és képben van, kezdem megszokni, hogy egy dolgot csinál, és egy másikról beszél. Női tulajdonság, mondogatja apám mindig, és anyám felé int. Anyától ez természetes volt, varrja az ingem, meg se moccan, fel se néz, de azért odaszól, John, ne lopkodd a cukrot! Kiskoromban meg voltam róla győződve, hogy valamiféle természetfeletti képessége van, vagy a sok haj alatt mégiscsak van a tarkóján is szeme.
Maddie most hasonlóan viselkedik, csak ... Na, mindegy. Kiakadna, ha megtudná, mi jutott eszembe.
- Jól sejti - bólintok.
Meglep, hogy nem néz rám rosszallóan, hogy nem kezd szentbeszédbe arról, hogy nem szabad önhittnek, gőgösnek lennem, hogy én sem érek többet, mint más. Valami ilyesmire voltam felkészülve, nem arra, hogy a történelmi csaták jutnak eszébe.
Bár Maddie tudós.
- Mások - értek egyet -, de nem kevésbé szörnyűek. Igaz a dolgok nagyságrendjét korlátozta, hogy ember ember ellen harcolt, de ettől még ne eszményítse! Kegyetlen, brutális és véres csaták voltak. Kérdezzen meg bárkit, aki már vett részt közelharcban!
Hátratúrom a hajamat az ötujjas fésűmmel, és próbálom elkapni a pillantását.
- Van, akinek könnyebb most. Úgy könnyebb ölni, hogy kioldunk egy bombát. Cél a vasútállomás. Bumm - keserűen elmosolyodom -, az a párszáz ember, aki véletlenül ott volt, csak járulékos vesztesség.
A hangom hideg, az arcom rezzenetlen, a pillantásom holt.
Szoktak rémálmaim lenni.
Ezt nem mondom el neki, valami bizarr próba ez, vajon most? Most majd szól valamit? Lehord? Szinte vágyom rá, hogy megtegye. Nem tudom, reagálni. Csak van egy homályos elképzelésem, hogy mit tenne egy olyan nő, aki...
Na jó, nem szabad mindenféle vágyálmokat dédelgetni. Nem szabad.
Összekapom magam.
- Ezer más dolog is jár a fejünkben, főleg olyankor, ha egy aránylag nyugalmas városkában töltjük a napjainkat - mosolyodom el, és végigmérem őt. Újra. Határozottan csinos.
A nevetése tetszik. Olyan valódi, nem valami eröltetett műkacaj, lendülete van, mélysége.
Érdeklődve hallgatom.
- Az a tanár, rájött valaha, mennyire csodálja? Csodálják?
Inkább többes számba teszem a kérdést, úgy talán kevésbé feltűnő, mennyire szeretném, ha mesélne még magáról.
Az ajánlatára udvariasan biccentek.
- Merci beaucoup, Madeline. Hálás lennék érte. Bár még jobb lenne, ha vállalná az idegenvezetést is.
Félig a munkaasztala felé fordulok, de a szemem sarkából azért lesem a reakcióját.
Nem tudok nem egyetérteni a következő mondatával.
- Egy apának a kislánya mindig a kislánya marad, akkor is, ha felnő, akkor is ha, ha már ő maga is anya lesz, vagy nagymama akár.
Apa, szerelmes pár, vagy egy fiú, talán ez a három, aki nagyon félti a nőt. Esetleg egy szerető fivér, bár az már ritkább. A kérdés az, kit választana, ha választani kényszerülne?
Az a baj, hogy mostanság egyre többen kényszerülnek majd választani.
A komor gondolataim ellen hat Maddie mosolya. Visszamosolygok rá. Aztán elnevetem magam.
- Amikor muszáj, Maddie, csak amikor muszáj!
Ennyit az én úriemberségemről. Van, amikor úgy érzem kell, és eltűnik máskor.
Ahogy aztán a legendák felé terelődik a szó, figyelmesen hallgatom.
- Nem mind mesék - bólintok. - Azt hiszem a legtöbb legendás történetnek lehetett valamiféle valóságos alapja is, csak aztán felcicomázták, felnagyították, félremagyarázták, feltupírozták és végül eladták mesekönyvek formájában. Az érdekelne, hogy vajon mennyi az igazság a mítoszok mögött. Mert biztos van. Tudja Maddie, hogy hogyan találták meg Trója városát? Azt a bizonyos Tróját?
Talán tudja, hiszen ő maga is kutató, de ha nem, akkor legalább... Na igen, akkor dicsekedhetek egy kicsit, hogy ezt tudom.
Átveszem a tollat és megforgatom az ujjaim között.
- Írni is lehet vele? - kérdezem gyakorlatiasan. - Egy zárkában hasznos lehet, ha valóban átvágja a rácsokat, de kérdéses, hogy az embernél hagynák-e. Ha viszont nem lehet vele írni, akkor feltűnne az őröknek a fogoly túlzott ragaszkodása egy hasznavehetetlen tárgyhoz. Mit gondol, Maddie? Hogyan jó elrejteni a különleges tárgyakat?

Maddie-t figyelem. Láthatóan a dobozkára koncentál, de hogy valójában mi járhat a fejében, azt nem tudom. Bizonyára nem véletlen került egy ilyen kutatóközpontba, ilyen helyekre nem azért kerülnek a nők, mert szép a mosolyuk, és elég nagy a mellbőségük, ide inkább az kell, hogy a fejükben is legyen valami. Azt pedig már otthon megtanultam, ha egy nő nem ostoba, akkor sokkal több mindenen tud egyszerre gondolkodni, mint egy férfi. Erre az anyám az élő példa.
Ezért nem hiszem, hogy Maddie-t csakis a dobozka kötné le, annak ellenére sem, hogy most döntően arra koncentrál. Az előbbi kérdései nyílvánvalóvá tették, hogy a beszélgetésünkre is figyel, sőt valószínűleg azon is töpreng közben, miről szólhat az a régi szöveg, amin épp dolgozott, mikor beléptem.
Ahogy felnéz visszamosolygok rá.
- Egy katonánál nem alapkövetelmény sem a kiváncsiság, sem a kezdeményezőkészség, bár nagyobb eséllyel maradhat életben, ha mind a kettő megvan benne. Ugyanakkor ez valójában nagyon változó. Egy bokorugró sok ütközetben sajnos nem más, mint ágyútöltelék, egy pilóta értékesebb - vonom meg a vállam.
Nem arról van szó, hogy bárkit lebecsülnék, mert minden egyes emberi élet értékes, egyedi és megismételhetetlen. Ugyanakkor a háború magasról tesz az én meggyőződésemre. Maradhattam volna otthon is, hivatalosan mi még nem is állunk hadban. Nem kellett volna mást tenni, csak meghúzni magam. De akkor ki jöjjön el? A másik, aki szintén permetezőket vezet, de három gyereke van? Vagy az idősödő volt gimnáziumi német tanárom, csak mert folyéonyan beszéli a nyelvet és hobbiból Goethe-t fordít?
Félek, kissé megbotránkoztattam Maddie-t, apró kis fintort vágok.
- Ne is figyeljen rám! A háború sok rosszat tesz azzal, aki benne van.
Szeretném hinni, hogy nem tart már sokáig, de realista vagyok, és tudom, nem lesz vége karácsony előtt. A Harmadik Birodalom sajnos nagyon erős, és nagy készletei vannak, amit évek alatt halmozott fel.
- Százötven év - bólintok és újra a papír felé pillantok. - Akármi is áll rajta a maga nemében érdekes lehet, még akkor is, ha csak egy bevásárlólista. Legalább megtudnánk, mi volt a vasárnapi ebéd annak idején. Bár az is lehet, hogy szerelmes levél - kacsintok a lányra.
Tetszik a lelkesedése, az ahogy a világot nézi, valóban nyitottan mindenre.
- Azt hiszem, ez csak azért van, mert a legtöbb múzeumba csak úgy összehordták a tárgyakat. Nem mondom azt, hogy minden mindenkit egyformán érdekel, mert az emberek mások, van, aki a festészetért rajong, más a múmiákért, és van, aki a korai gőzgépekért. Az, hogy mennyire akarnak betérni egy múzeumba nem csak a kiállított tárgyaktól függ, hanem attól is hogyan mutatják be őket.
Nagy összegben fogadnék, ha Mademoiselle la Rochelle vezetne egy múzeumi túrát és ő mesélne a régi korokról, akkor a kaszárnya minden bakája ott tolongana, hogy hallják, mit mond.
- Az ön lelkesedése ragadós, Maddie.
Ahogy beszél, a bizakodása valóban jobb kedvre derít.
– Legyen igaza! – mosolygok rá. – Szívesen hallanám, ön szerint mit kellene látnom francia földön.
Valóban érdekel, és úgy veszem észre, nem a levegőbe beszél, hanem ismeri is azokat a helyeket, amikre gondol, én pedig kíváncsi vagyok, mi az, amiről úgy hiszi, hogy tetszene nekem. Kíváncsi vagyok, vajon milyennek lát. Talán egyszer kiderül.
Halkan szusszanok.
– Igyekszem majd kevésbé félteni, rendben? Ez nem olyasmi, amit csak úgy ki-be kapcsolgathat az ember.
Bár azt magam sem értem, miért a féltés, hiszen semmi közöm Maddie-hez.
– Csak tűnök? – kérdezek vissza. – Nem voltam már gyerek, majdnem betöltöttem a húszat. Csak a pontosság kedvéért.
Azt egyelőre nem részletezem, miféle balhékba keveredtem, félő, hogy csak kiakadna rajta, úgy gondolom, ő nem az a fajta, aki könnyedén kezelné a kérdést. De igaz, ez csak megérzés, nem tudhatom, mit szólna.
Aprót bólintok és figyelem, hogyan próbálja megfejteni a dobozka rejtélyét, és vele együtt örülök, ha nem is olyan látványosan, mint ő, mikor végül siker koronázza a ténykedését.
A bizalom jelének veszem, hogy a kezembe nyomja a dobozkát és a kulcsot is, nem mintha látnék valahol zárat a finoman munkált felületen, de sose tudni, a kulcs is titkos rekeszben lapult, és nem zörgött, hiszen megrázogattuk a dobozt mind a ketten.
- Persze hogy hallottam ilyesmiről, tele voltak vele a kölyökkori könyveim, Szent Grál, Arthur király lovagjai, a Frigyláda... - felelek kis mosollyal. - De ugye nem akarja azt mondani, Madeline, hogy ez itt a Frigyláda? - kérdezem tréfásan, felé nyújtva a dobozkát. - Szerintem nem elég nagy ahhoz, hogy beleférjenek a Tizparancsolat kőtáblái.
A válaszom ugyan tréfás, de nyilvánvaló belőle, hogy hallottam már ilyen tárgyakról, de van bennem egy adag egészséges kételkedés. Ugyanakkor...
- Azt viszont elmondhatná, mi volt ez az egész a tollal - pillantok rá komolyan.

Apró kis mosollyal, de érdeklődve figyelem Maddie-t, ahogy a dobozkát tanulmányozza. Nem bánom, hogy rám most csak a passzív megfigyelő szerepe jut, ő még mindig sokkal jobb társaság, mint a sok baka. Vagy legalább dekoratívabb, még így is, hogy munkához van öltözve.
A sereg egyik nagy hátránya, hogy az ember fiának nincs túl sok lehetősége, hogy nők közelében legyen, ezért minden percet megbecsülök és kihasználok, hiszen sose tudni, mikor kell elhagynom újra a kaszárnyát, mikor kapok gépet és indulok vadászatra a felhők felett. És visszatérek-e onnan.
– Igaza van, Maddie –felelem. – Már csak azt nem tudom, hogy ez ön szerint előny, avagy hátrány.
A papírra nézek, a csipeszre, majd a kémcsőre.
– Ügyes trükk – ismerem el. – És kiderült már valami? Mikori az az irat?
A papírt veszem szemügyre, melyen haloványan követhető egy rég halott kéz írása. Olyan érzésem van, hogy miközben nézem is változik az írás színe, mintha határozottabb, liláskékebb lenne már, mint pár perccel korábban.
Komolyan biccentek.
– Ne hibáztassa őket, Maddie! A legtöbben kapnak egy parancsot, hogy ezt vagy azt vigyenek ide vagy oda, adják át, és térjenek vissza. Nálam ezt az utolsó fél mondatot kihagyták – vonom meg a vállam. – Vagy csak nem figyeltem elég jól! – kacsintok rá.
Eszem ágában sincs lóhalálában visszatérni a bázisra, és elmerülni a gyalogosok alaki kiképzésének rejtelmeibe. Nem ettem én meszet!
Még ha állomásozna itt egy repülő-század. Az más lenne, de eddig egyetlen más pilótával sem futottam össze, ami azért furcsa, nem is kicsit. Persze mióta a gépemet kissé megviselve vittem haza az angliai bázisra, és átdobtak a Csatornának erre a partjára többet dolgoztam együtt ellenállókkal, de itt még velük sem kerültem kapcsolatba. De ami késik, nem múlik. Biztos van valami értelme annak, hogy itt vagyok. Addig meg próbálom úgy felfogni az egészet, mint egy kellemes vakációt.
Ettől még nem leszek se óvatlan, se figyelmetlen, Maddie pedig kellemes csalódás. Csinos, és még esze is van. Nem mondom, hogy ellenemre lenne, ha felhúzná a szoknyáját és előre dőlne az asztalra, de nem esem kétségbe akkor sem, ha nem teszi. Végtére is ő inkább tűnik rendes lánynak, azokkal meg máshogyan kell bánni. A rendes lányok szép szavakat és ígéreteket is szeretnek hallani, én meg nem vagyok az a gyorsan és könnyedén ígérgetős típus.
– Kellemesebb lenne, ha nem kellene arra gondolni, melyik nap hullnak bombák a fejemre. Sokkal jobb lenne úgy bejárni Franciaországot, hogy nem egyenruha van rajtam, és nincs fegyver a derékszíjamra fűzve, de talán egyszer még annak is eljön az ideje.
Bízom benne, hogy sikerül megfékezni a Harmadik Birodalmat, és Európa ismét a régi lesz.
– Merci beaucoup, Mademoiselle – mosolyodom el és kissé meg is hajtom a fejem. M csak jót tesz, ha kicsit csiszolom a nyelvtudásomat, anyámnak pedig örömet okoz, bár sajnos a helyesírásom ettől még pocsék marad, de talán a kiejtésem javulni fog.
Ez van, a középiskolában nem franciát tanultam, hanem latint, és némi németet, igaz azért sose voltam odáig.
Megvillannak a szemeim, de most jókedvemben.
– Meglepődne, a katonák is milyen beszédesek tudnak lenni, pedig szerintem jobb az óvatosság. Sose tudni, kiben mi lakik.
A kémek bárhol ott lehetnek, így érdemes óvatosnak lenni, ugyanakkor az sem megoldás, hogy begubózik az ember és senkivel sem tart kapcsolatot.
– Ez egyszerű. Kimaradtam az egyetemről, balhét balhéra halmoztam egészen addig, míg a helyi seriff elő nem rukkolt az ötletével, hogy dolgozhatnék az egyik unokatestvérének, az talán eléggé lekötne. Mezőgazdasági permetezéssel foglalkozott a vállalkozása odahaza – mosolyodom el. – Látja, egyáltalán nincs ebben semmi kalandos.
Azzal már nem traktálom, hogy mióta beálltam a szövetségesek soraiba, már túl vagyok két légi csatán, és a gépem szárnyán négy vonás sorakozott. Amíg le nem kellett róla szerelni, kissé lyukacsos lett, még jó, hogy vissza tudtam vele vergődni a támaszpontra.
Talán nem véletlen parancsoltak le egy időre a felhők közül.
Miközben beszélek, ő a dobozkát forgatja és tapogatja, de azért úgy hiszem fél füllel rám is figyel. Egészen addig, míg fel nem tárul egy kis rejtett rekesz és elő nem kerül belőle egy apró kulcs.
– Igaz, logikus lenne, hogy magát a ládikát nyitja – értek egyet. – Végtére is egy ládikának az az értelme, hogy valamit bele lehet tenni, és… nos szerintem kár lenne felfeszegetni. Ahhoz túl szép – bököm ki kissé talán sután.
De ez az igazság, nagyon szép a mintája, a kanyargó indák, a domborművek és a vésetek. Én sajnálnám tönkretenni.
Maddie felém fordul, és a szemein úgy látom picit zavarba jött, mert ennyire közel állok hozzá, így fél lépést hátralépek. Nincs szándékomban sarokba szorítani.
Átveszem a dobozkát és a kulcsot is, szemügyre veszem őket, keresem, hol lehet elrejtve a kulcslyuk.
Amikor visszatér egy pennával és egy kémcsővel megint rá figyelek, aztán kissé hökkenten nézek a szemébe.
– Ez meg mi volt?
Láttam ugyan, de nem értem. Mit művelt?

A nő kissé, nem, a szórakozott, az nem jó szó rá, inkább elmerült a saját világába, de nem hibáztatom érte. Végtére is fogalmam sincs pontosan mit is kutat, mi ez az egész központ. Lehet, hogy nagyon is fontos. A mai időkben bármi fontos lehet, ami segíthet győzelemre vinni a háborút.
Ha ilyesmin dolgoznak itt, akkor bocsánatos, hogy csakis a munkájára koncentrál.
Másrészt engem nem ismert, igazából semmi oka, hogy törődjön egy küldönccel.
– Értem, kisasszony. Gondolom, úgy nem venné túl sok hasznát, a… Miben is? – kérdezem kíváncsian.
Érdekel, hogy vajon mivel pepecselt éppen, mire kellett neki ez a savas lötty.
Ahogy elmosolyodik az én szám sarkában is megjelenik egy kis félmosoly. Nincs ebben semmi. Egyelőre tényleg semmi, egyszerűen kedvelem a nőket, bármilyenek is legyenek. Ez az alaphang. Súlyos oka van annak, ha én egy nővel szemben rideg vagyok, egyszerűen ilyen a természetem, de ez önmagában még nem jelent semmit.
– Örülök, hogy megbocsát nekem. Tudja, Mademoiselle, a világért sem akartam megbántani.
Ez viszont valóban így van, egyszerűen csak tudni akartam, azért figyel-e. De nem csalódtam benne.
– Ez azért elég nagyvonalú kijelentés. A névelők elég fontosak a francia nyelvben – mosolyodom el, mert eszembe jut anyám hogyan javítgatott ki mindig, ha hibásan mondtam valamit. Valahol szégyen, hogy még mindig hajlamos vagyok hibákat ejteni, pedig franciául előbb kezdtem beszélni, mint angolul, de a barátaimmal, az iskolában, mindenhol angolul kellett beszélni, így azért kopott a tudásom.
– Illene tökéletesen tudnom az anyanyelvemen – mondom némileg bűnbánóan –, de talán most majd lesz alkalmam javítani a nyelvtudásomon.
Mintha ez lenne a legfontosabb ebben a háborúban. Mintha nem lenne tökéletesen és teljesen mindegy, milyen nyelven beszélek, amíg tudom egyszerre kezelni a repülőgép kormányszerkezetét és a géppuskát. Sőt, sok felettesem szerint a legjobb lenne, ha egyáltalán ki se nyitnám a számat. Az lenne az ideális.
– Merci beuacoup, Maddie – kis udvarias biccentéssel fogadom a kegyet, hogy a keresztnevét, sőt a becenevét használhatom. – Nekem megfelel a francia, nem árt, ha gyakorlom, csak kérem, nézze el nekem, Maddie, ha valamit hibásan mondok. Viszont örülnék, ha kijavítana. Úgy lehet a legjobban tanulni.
Ha már itt vagyok, és lehetőségem is van egy csinos hölggyel beszélgetni, akkor legalább a nyelvtudásom is fejlesztem. Ő pedig olyan kis tudós alkatnak tűnik, talán jó benyomást tesz rá, ha valaki felajánlja a lehetőséget, hogy kijavíthassa a tévedéseit. Nem tudom, de egy próbát megér.
Megrándul a szemöldököm.
– Nem vagyok egy pletykás alkat.
Ami igaz is, szeretek mindent meghallgatni, de azt már megválogatom, kivel és milyen információkat osztok meg.
De kénytelen leszek valakiben megbízni, valamilyen szinten, és ez a lány elég … Nos, persze csinos, de nem ezért ajánlottam fel, hogy osszunk meg egymással híreket. Inkább a lelkesedése, és az, hogy itt van a kutató központban, ezek befolyásoltak. Nem lehet valami buta liba, ha feladatokat bíznak itt rá, látszólag fontos dolgokat.
Felém nyújtja a kezét, finoman megrázom, nem szorítom meg, és mielőtt elengedném, könnyed mozdulattal emelem a számhoz, és könnyed csókot lehelek az ujjaira. Nagyon remélem, nem rántja el a kezét.
Picit meghajtom a fejem és elgondolkodom, vajon mennyire veszélyes valójában.
– Tudja Maddie, a polgári repülés, akár a mezőgazdaságra gondol, akár a postagépekre, vagy akár az utasforgalomra, a megfelelő körülmények között meglehetősen veszélytelen. A katonai repülés más. Főleg ezekben az időkben. Repülni valóban jó, csodálatos érzés. Zuhanni már kevésbé. A helyzet pedig úgy áll, hogy a fritzeknek egészen jó pilótáik vannak, és a gépeik se ócskavasak. Sőt.
Ezt bízvást állíthatom, pilótaként van azért valami halvány segédfogalmam a repülőgépekről.
Aprót bólintok. Úgy veszem észre, ő sem rajong a háborúért.
A következő mondata nem kicsit lep meg.
– Nem hétköznapi?
A válla felett nézem a dobozt.
– Csinos darab. A mintái is szépek. Gondolom, valami régiség. Vagy tévedek?
Nem értek én a műkincsekhez, egy kicsit sem, de attól még szeretem a szépet.
Érdeklődve nézem, ahogy a mintát tapogatja, talán valami több van ebben a dobozkában, mint elsőre gondolná az ember.
Hirtelen halk kattanás hallatszik, és a dobozka alján kinyílik egy kis rekesz, ami egy apró kulcsot tartalmaz. Maddie izgatottan sikkant fel, nagyon lelkes, és a lelkesedése kezd némiképp rám is átragadni.
– Maddie, ön szerint mit nyithat ez a kulcs?
Lehet persze, hogy semmit, vagy valaha nyitott egy széfet, ami már rég nincs sehol, vagy egy.. akármit. Még az is lehet, hogy valóban fontos. De miért is? Mit kutatnak ebben a központban?

Nem vitás, a lány a csomagra figyel. Kicsit bántja a hiúságomat, de nem húzom fel magam rajta. Valójában még nem egészen tudom, mi folyik itt,  de annyit már észrevettem, hogy ez a város fura valahogyan. Az sem szokványos, hogy egy kaszárnya mellett kutatási központot állítsanak fel, ráadásul ilyen sebtében. A sátrak mindenképpen erre utalnak. Valamiért nagyon is sietős volt, hogy a központ működőképes legyen.
Ha pedig sietős, akkor biztosan fontos is. Azért meg nem hibáztathatom Mademoiselle La Rochelle-t, hogy arra figyel, ami fontos, akármilyen okból is.
– Megnyugtat – mosolyodom el. – Ezek szerint nem lennének oda az ujjaim, ha kicsi kilöttyenne.
Jó azért tudni, hogy tömény kénsavat nyomtak-e a kezembe, vagy csak valamilyen oldószert.
– Semmi baj, kisasszony – mondom udvariasan, mikor elmosolyodik.
Aztán kiderül, hogy azért igenis figyel, még akkor is, ha a dobozra koncentrál, hiszen kiszúrta, hogy rosszul mondtam a nevét.
– Elnézését kérem. Néha kissé rossz a névmemóriám.
Ez mondjuk olcsó kifogás, de talán így nem veszi zokon a dolgot. Végül is csak egy kis próba volt, hogy mennyire van elvarázsolódva.
– Miért is adtak volna? A seregben nem szokás. Igaz az se mindennapos, hogy egy tisztet futtatnak át a szomszédba, amikor bármelyik közlegény képes lett volna rá, hogy épségben áthozza a csomagot, szóval talán mégis fontos.
Körbenézek, és észre is veszem az asztalon a kémcsöves állványt, de még nem teszem le a fiolát, mert ahhoz át kellene gázolnom a lányon. Szerintem azt nem venné jó néven. Nem mintha nem érnék hozzá szívesen, de ő nem tűnik annak a könnyű és olcsó fajtának, aki csak úgy hagyja. Én meg nem akarom indításból magamra haragítani, hiszen ő az első civil, és az első nő, akit ebben a városban ismerek. Nem kell rögtön rosszul nyitni. Így türelmesen várok, hogyan alakulnak a dolgok.
– Szólíthat Taylor hadnagynak is, ha úgy szeretné, bár én örülnék, ha Johnnak hívna – válaszolok egy kis mosollyal, bár tudom, nem látja, hiszen mögötte állok és ő a dobozkára figyel, ami lassan előkerül a csomagolásából.
– És én hogyan szólíthatom, Mademoiselle? – kérdezem. Eszembe jut még valami, mivel eddig valahogy kevertem az angol és a franciát. – És hogy kívánná, angolul, vagy franciául beszéljünk?
Nekem mindegy melyik mellett dönt, bár a francia megy picit nehezebben, azt kevesebbet használom és elég vaskos provence-i tájszólásom is van, ugyanakkor mióta francia földre vezényeltek az angolomba is hajlamos vagyok francia szavakat szőni.
Ahogy Madeline tisztogatni kezdi a dobozkát végre le tudom tenni a kémcsövet. A csípőmmel a munkaasztalának támaszkodom, úgy figyelem, hogy mit csinál. Elvben leléphetnék, a feladatot teljesítettem, viszont a kíváncsiságom feléledt, így inkább még maradok. Amúgy sem mondták, hogy miután megtaláltam a nőt és átadtam a küldeményt azonnal térjek vissza.
– Kérdések a jelenlegi helyzettel kapcsolatban – felelem egyszerűen. – Például, mi az amit itt kutatnak? Valahogy úgy érzem, nem a kukorica gyorsabb csíráztatásával kapcsolatos a dolog…
Figyelem, hátha valamit mond, vagy ha nem is mond semmit egy pici gesztus is segíthet, hogy valahogy tisztábban lássak. Nem az a fajta férfi vagyok, aki szeret sötétben tapogatózni, és mint valami engedelmes birka bégetve megy a nyáj után.
– Igen, javaslatom – folytatom, és igyekszem elkapni a pillantását. – Megoszthatnánk a híreket,amit megtudunk, ketten többre mehetünk, mint külön-külön.
Arra a feltételezésre, hogy tudósféle lennék elmosolyodom.
– Elkezdtem az egyetemet, de máshogy alakult, majd talán, ha véget ér a háború… – habozva félbehagyom. Mire való lenne keseregni előtte? Különben is, pilótának lenni remek dolog. Már ha nem lőnek le az égről. –  Szóval nem, nem vagyok tudós. Pilóta vagyok. Épp repülőgép nélkül.

A kékharisnya sehol, de a csinos barna az egyik kezében egy csipeszt, a másikban meg egy fiolát tart, benne valami folyadékkal. Nagyon úgy néz ki, mégsem csak valami kis lotifuti itt.
Kitörő lelkesedéssel néz rám, vagy nem is annyira rám, mint inkább a kezemben tartott csomagra.
– Csodás, bizonyára – nyögöm ki, ahogy a kezembe nyomja a fiolát, és átveszi tőlem a csomagot.
A fiolára nézek, némiképp gyanakodva. Pár milliliternyi ártatlan külsejű folyadék lötyög benne, de ahogy beleszagolok, vegyszeres savas bűz csapja meg az orromat. Kissé elfintorodom.
– Milyen kedves, hogy szól, kisasszony.
A hangomban van azért némi neheztelés, de így nem támasztom csak úgy le az üveget sehova. Jobb, ha nem ömlik ki belőle a vegyszer. Még összemarna valamit, talán épp a lány kezét.
Azt nem szeretném.
Csak figyelem, ahogy máris az asztalához perdül.
– Szóval ön lenne Madeline de Rochelle kisasszony?
A hangom egyszerre kérdő és kijelentő.
Micsoda meglepetés. Nem egy ötvenes éveiben járó szemüveges vénkisasszony.
Egy baj van csak vele, a csomag jobban lelkesíti, mint a jelenlétem. Nem ehhez vagyok szokva a szebbik nem részéről. Alapvetően nem hiszem, hogy én rútultam el az elmúlt pár napban, marad tehát, hogy a formás kis Madeline valami végtelen érdekes dologra számít, valami csodát vár a kis csomagtól.
Ez pedig az én érdeklődésemet is felkelti. Mármint a csomag iránt. A nő iránt már … Na jó, koncentráljunk a csomagra. A kisasszony is csak arra koncentrál láthatóan, kérdései, mint a pergőtűz záporoznak rám.
– Lassabban, Mademoiselle La Rochelle, ha kérhetem – mondom kis mosollyal.
Az asztalhoz sétálok én is, kezemben a fiolával, amit nagyon óvatosan tartok, nem szeretném, ha rám ömlene. Körbenézek, hátha látok valahol egy kémcsőállványt, vagy legalább egy dugót, amivel le lehetne zárni. Bár épp nincs semmi jobb dolgom, ráérek itt ácsorogni és figyelni a nőt. Különösebben nem fűt a lelkesedés, hogy visszatérjek a körletembe és teljesen felesleges alaki gyakorlatokkal üssem agyon az időt, vagy egész nap fegyvert pucoljak. Nem mintha nem tartanám rendben a felszerelésemet, de nem vagyok egy fegyvermániás.
– Nos, sajnos egyelőre nem sok információval szolgálhatok a tárgyról. A helyzet az, hogy ma délelőtt az egyik százados nyomta a kezembe azzal, hogy önnek hozzam el.
Közelebb lépek, és a válla felett átlesve figyelem, hogy mit csinál, miközben belélegzem az illatát. Finom. Egészen finom egy kékharisnyához képest. Bár lehet, hogy kicsit elhamarkodott feltételezés volt a részemről, hogy az lenne. Ki tudja, mit csinál, ha épp nem savval és csipeszekkel pepecsel, meg titokzatos csomagokat nyitogat?
Halkan megköszörülöm a torkomat.
– Ha megengedi, John William Taylor, hadnagy, szolgálatára – mutatkozom be neki.
Így is elég baj, hogy az udvariasság szabályait áthágva nem ezzel indítottam. Nem akarnám, hogy bunkónak nézzen. Azon persze már nem tudok változtatni, hogy ma cherie-nek szólítottam, de ezen meg láthatóan nem akadt fenn, vagy észre sem vette. Lehet, hogy csakis a csomagot látta, és semmi mást.
Figyelem, ahogy ugyanúgy megrázza a csomagot, ahogy én is tettem.
– Nem zörög.
Közelebb hajolok, ahogy bontogatni kezdi.
– Ön szerint mi van benne? – kérdezem kíváncsian.
Aztán eszembe jut, mennyire tudni akarta, hol és hogyan találták ezt a holmit. Bizonyára valami jelentősége lehet, különben miért küldenék egy Kutatóközpontba? És ha már itt tartunk, mégis mit kutatnak itt, a város szélén, sátrakban? Mi folyik ezen a helyen?
– Mademoiselle La Rochelle, Madeline – próbálom felhívni magamra a figyelmét. – Nekem is lenne pár kérdésem, amikre ön talán felelhet. Mindezzel kapcsolatban.
Körbepillantok a sátor belsején, és eszembe jutnak a tegnap elkapott beszélgetésfoszlányok.
– Lenne egy javaslatom…
Vajon rákérdez a dologra, vagy egyszerűen elbocsát?

Csak tegnap érkeztem meg új állomáshelyemre, Avignonba. A parancsom nem volt túl bő lére eresztve, mindössze annyi állt benne, hogy szolgálattételre jelentkezzek a szövetséges haderők központi parancsnokságán és egy cím. Ezzel boldoguljon, aki tud.
Nem mintha be lennék ijedve, hogy akkor most mi lesz szegény velem. Nem lenne jellemző rám. Különben sem valószínű, hogy a sereg csak úgy elveszítené egy katonáját, mint egy szórakozott professzor az esernyőjét vagy a kalapját. Ha véletlen elcsavargok, ők bizonyos, hogy visszavisznek és lepihentetnek valami napfényes zárkában. Parfümös selyemágynemű, és csinos mademoisellek is járnak majd mellé. Meg bilibe lóg a kezem.
A dolgok persze haladtak a maguk útján,  a bejáratnál posztoló őr közölte, hogy melyik emeleten melyik irodában jelentkezzek. Az ott ücsörgő százados a közöny, és az unalom miatt érzett enyhe düh keverékével kérdezte tőlem, hogy mégis, szerintem ő mi a bánatot kezdjen itt egy pilótával. Arra gondoltam, nem lenne jó rögtön a vállamat vonogatni, nem kellene mindjárt magamra haragítani egy magasabb rangú tisztet. Ráér még a dolog, majd akkor, ha értelme és tétje is lenne egy balhénak. Annyit feleltem, hogy szerintem a százados úr bizonyára rájön majd, miben veheti hasznomat.
Az este nyugalmasan telt, találkoztam pár bajtársammal, és mivel kimenőt is kaptam, így pár városi civillel is. Fura pletykákat hallottam valamiféle repülőről, de ahogy közelebb mentem, ahogy észrevették, hogy fülelek, másról kezdtek beszélni.
A kaszárnyában érezhető valami furcsa feszültség. Egyelőre még nem tudom, mi ez az egész, de elég kíváncsi természetem van.
A mai reggeli szemle után a százados magához rendelt. Egy kisebb, barna papírba csomagolt tárgyat adott át és közölte, hogy ezt haladéktalanul a Kutatóközpontba kell vinnem, bizonyos Madeline la Rochelle kisasszonynak.
A nyelvemen volt, hogy elküldöm melegebb éghajlatra a fickót. Hát mi vagyok én? Szerelmi postás?
Aztán arra gondoltam, ugyan miért is ne? Legalább kimozdulok, addig sem kell az alaki gyakorlatokon jobbra-balra forognom, meg masíroznom.
Maga a csomag nem nehéz, nagyjából akkora, mint a tenyerem és körülbelül öt centi magas, a súlya alapján ítélve valami fém tárgy lehet. Kicsit megrázom, ahogy az utcákon a kutatóközpont felé sétálok. Nem zörög. Érdekes. Kíváncsi vagyok, mi van benne, de kinyitni nem akarom. La Rochelle kisasszony valószínűleg észrevenné. A kis gépírónők nagyon szemfülesek tudnak ám lenni.
A központot megtalálni szerencsére nem nehéz az egyszerű útmutatás alapján, amit kaptam.Végtére is a kaszárnyához közel állították fel, a város szélén. Sátorváros az egész. Komolyan, nem félnek, hogy egy nagyobb nyári vihar romab döntheti? De ők tudják.
La Rochelle kisasszony laboratóriumát nem nehéz megtalálni, mondja a központ bejáratánál álldogáló civil ruhás férfi, és a megfelelő sátorhoz irányít. Amíg odaérek, a fickón gondolkodom, nem vagyok róla meggyőződve, hogy tényleg civil volt, a tartása, a hangsúlyai. De mindegy, most a kisasszony a fontosabb.
Laboratóriuma, mi? Újragondolom, amit a szerelmi ajándékról feltételeztem. A nő valami kékharisnya lehet, bizonyára van vagy ötven éves. Csak tudnám, akkor mit küldtek velem hozzá és miért?
A sátor előtt állva megköszörülöm a torkom.
- Kopp-kopp - szólalok meg, végül is a ponyván nem lehet hagyományosan kopogni. Ha válasz érkezik, belépek.
– Bonjour, ma cherie. Mademoiselle La Rochelle-t keresem – pillantok kis mosollyal a fiatal és csinos barna lányra, aztán fürkészőn körbenézek, várva honnan bukkan elő a kékharisnya. – Csomagot hoztam a számára.