Ω Főkarakter : Adeline LaPierre Ω Hozzászólások száma : 103 Ω Kor : 28
Tárgy: Cosette de Villiers 2014-04-23, 12:42
Cosette de Villiers
"A düh olyan tolvaj, aki ellopja a szép pillanatokat."
Userinfó: Főkarakter - Adeline LaPierre
Név: Cosette de Villiers Rang/Foglalkozás: Tolvaj Születési dátum: 1922. január 12. Marseille, Franciaország Csoport: Városlakó
Jellem: Az utca nevelt fel, így azt hiszem érthető, hogy nem sok félelemérzet szorult belém és az az igazi mélyen gyökerező túlélési ösztön van meg bennem. Persze nem így születtem, az ilyesmi fokozatosan alakul ki abban, aki hajlamos rá, más pedig szépen elhullik. De amikor napok óta nem ettél, vagy amikor látod ahogyan a szüleidet szinte kivégzik... akkor már nem azon gondolkozol, hogy milyen elvenni egy vekni kenyeret, vagy hogy ha valaki rád támad, akkor bűn kioltani egy életet. Ha meg kell tenni... hát meg kell tenni. Lehet, hogy fiatal vagyok még, de túl sok mindent láttam már ahhoz, hogy igazán megmaradjak gyereknek, már jó ideje felnőttem, mert fel kellett nőnöm, nem volt más választásom. Ettől függetlenül tudok vidám is lenni, nem lettem megkeseredett, vagy életunt és talán valahol mélyen van bennem még igazságérzet is, de ezt könnyen elnyomja az éhség, vagy a meleg ágy vágya. Nem hátrálok meg, ha valakivel össze kell csapnom, elég dacos és önfejű vagyok ahhoz, hogy ne hallgassak másokra. Ezért is voltam sokáig egyedül és csak rövid ideje lett... valamiféle kis csapatom, vagy kerültem be egy tucat hozzám hasonló kölyök közé.
Külső: Szőke, göndör haj, fakó bőr, kissé beesett arc és sokat sejtető tekintet. Azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre, hát az én kék szememben nagyon sok mindent lehet látni, még akkor is, amikor a szám mosolyra húzódik. Nem mondom, hogy gond van velem, hogy elpattant valami odabent, de képes vagyok rá, hogy akkor is mosolyogjak, amikor valakinek a szívébe mártom a kést, főleg ha meg is érdemelte. Nem vagyok túl magas, bár az is lehet, hogy még fogok nőni, sejtelmem sincs. Nem jártam ki iskolákat, hogy tisztában legyek ezzel. A ruházatom több, mint fiús, nem is volt rajtam még életemben soha szoknya, vagy ha kiskoromban erre volt is példa, arra már nem emlékszem. Elég gyakran vagyok koszos, és határozottan vézna, de ez érthető, ha az ember nem eszik minden nap normálisan. Az is kész csoda, hogy normálisan felnőttem.
Előtörténet: Általában a gyerekkorodnak abból a szakaszából, amikor még nagyon fiatal voltál nem sok mindenre emlékszel, de én ezzel nem így vagyok. Azaz tényleg nem sok emlékem van, de az a fél óra tisztán rémlik, amit négy éves koromban éltem át. Párizsban születtem, de nem ott nőttem fel, hanem a várostól jóval távolabb egy kis falu kicsin tanyáján. A madár se nagyon járt arra és persze szép és nyugodt életünk... lett volna, ha aztán nem szakítják meg az idilli életet. Apa, anya, a nővérem és én éltünk együtt, és képtelen lennék elfelejteni azt a napot. Az ágy alól néztem végig némán, mert anya rám parancsolt, hogy így tegyek. Tisztán emlékszem a katonai egyenruhákra, pedig akkor már vége volt a háborúnak évek óta. Nem tudom, hogy kik voltak, talán dezertőrök, vagy... sejtelmem sincs, akik erre húzták meg magukat. De ha csak enni akartak kérhettek volna! Nem tették, inkább betörtek, és én csak anya sikolyára emlékszem, arra ahogy apa üveges tekintettel néz be a szobába a konyhapadlóról, miután a fején lévő sebből nagy tócsába gyűlik a vér. Anya kiabálás betöltötte az egész házat, miközben a tíz éves nővéremmel... játszadoztak azon az ágyon, ami alatt én bújtam el. Nem mertem megszólalni, levegőt venni is csak alig. Azt hiszem tökéletesen leblokkoltam és azt nem fogok már soha az életben! Anya volt az utolsó, nem láttam, hogy mi történt vele a konyhában, de miután a nővérem vérétől átnedvesedett az ágymatrac és nem moccant többé anya már nem kiabált. Csendben tűrt és várta ki azt hiszem a jótékony halált. Egy teljes napot voltam az ágy alatt, amíg az a három férfi csak lazán evett, ivott a házunkban. Emlékszem a váll-lapjaikra, a csillagokra, a piszkos egyenruhákra, mindenre részletesen, az arcukat sem tudnám elfelejteni. Éjszaka szöktem ki, és addig futottam, amíg a lábam vinni volt képes.
Évek teltek el azóta, és túl sok minden történt, amire nem akarok emlékezni, de nem tudom kitörölni a memóriámból. A három fickót nem láttam többet, de nem is mertem soha visszamenni a tanyánkra. Elmentem, csak... el. Loptam, amit lehetett, belopóztam házakba, és még arra is volt példa, hogy segítettek, de túlságosan riadt és védtelen voltam ahhoz, hogy megbízzam bárkiben is. Ők is katonák voltak, azt hinnéd, hogy a katonák jók, akkor miért ne tehetne bárki más is olyat, amit nem feltételezel róla? Megtanultam sok mindent az utcán, még akadt olyan is, ahol magamfajták közül találtam barátokat. Jól bánok a késsel, azzal a legjobban, van egy kis tőröm, amit remekül dobok és szúrásra is alkalmas. Hangtalannak kell lenni, nem szabad feltűnést kelteni. Szerencsére elég kicsi vagyok és ügyesen mászom, hogy ma már ne kelljen éheznem, de tudom milyen az, amikor már szinte mozdulni sem tudsz olyan szinten mardos az éhség, amikor mohát eszel, mert talán az valamennyit segít, legalább kitölti a gyomrod egy időre, ha amúgy nem is ér semmit.
Majdnem egy éve érkeztem Avignonba. Egész kellemes város, és amióta kitört a háború, egyre több gyerek van, olyanok, mint én. Azt hiszem legtöbbjüknek a szülőjét elvitték harcolni, vagy csak egyszerűen nem volt más választásuk és végül utcára kerültek, vagy tették őket. Nem számít, legalább nem vagyok egyedül egy ideje. Vagyunk egy tucatnyian, a legkisebb Borisz, öt éves, azt hiszem a szülei bevándorlók, oroszok, de amikor minden elkezdődött elmenekültek, vagy elzavarták őket? Nem tudom, ő pedig nem igazán beszél, egy-egy szót csak és azt is ritkán. A legidősebb pedig Pierre, húsz éves, és ő afféle vezető közöttünk, mi pedig tesszük azt, ami mond, hiszen legalább valaki van, aki összefog egy ilyen kis elveszett csapatot. Egész jól meg vagyok, bár nem tudom, hogy meddig maradok, ha elér ide a háború... nem tudom mi lesz, főleg úgy, hogy Pierre dezertőr, nem fogadta el a behívóját, nem akarta itt hagyni a kis csapatot, és amúgy is miért harcolna egy ilyen ország ellen, ahol az utcán élünk?
