Érdekes az élet. Nem azt mondom, hogy valaha erkölcscsősz lettem volna, de tényleg egy fikarcnyi elítélés nincs bennem annak okán Wyatt irányába, hogy hamis pincért játszott. A magyarázata kifejezetten megmelengeti a lelkemet, elismerő tekintetet villantok rá. Szerintem ez becsületes. Mármint nyilván a lopás nem az, de abban a világban, amiben most élünk ugyan ki az az átlagember – hangsúlyozom: átlag – aki megengedheti magának, hogy semmi törvénytelenséget ne kövessen el? Én sem vagyok ma született bárány. De visszatérve arra, amit mond, hogy úgy igyekszik lopni, hogy dolgozzon is érte, ez kedves. Lehet, hogy csak a fájdalom beszél belőlem, de komolyan, én ezt becsülöm.
A kérdésére a doktor hátára pillantok, majd megvonom a vállamat. Nem fogom zavartatni magam, mindig jó voltam a virágnyelvezésben, szóval úgy tudok teljesen őszintén – na jó, teljesen őszintét tettetve – reagálni, hogy nem kell attól tartanom, hogy Mr. Hippokratészi Eskü összevonná a szemöldökét. Szavaim csak Wyattnek szólnak, momentán csak az érdekel, hogy ő felfogja őket.
- Áh, tudja.. - már megint nem emlékszem, hogy tegeződtünk vagy magázódtunk-e eddig. Elég kusza ez az este, kissé kiszipolyozta az agyam. Mivel magázva kérdezett, én is úgy válaszolok neki. - ..én itt idegen vagyok. Átutazóba érkeztem, aztán jött ez a fura felfordulás és most nem tudok elmenni sehová. - mondom. Ez csak féligazság, de az igazság egy verziója, ahogyan a bátyám mondaná, szóval teljesen elégedett vagyok vele.
- Ezek a bálok kicsit olyanok, mintha a régi életemhez kötnének, no meg amint láthatta, elkél mindig egy-egy tolmács, hogyha valami szépértelmű német.. - elhúzom a szám. Igen, rühellem őket, de nem annyira a németeket, mint inkább a nácikat, éppen ezért nyúlok medálom felé – de nem hozzá, elő nem veszem – kezemmel, amikor a német szót kiejtem a számon. Ez egyezményes jele annak, hogy mire is haragszom igazán - ..nem tudja megértetni magát a franciákkal, vagy netán egy idecsöppent angol kisasszony nem boldogul a más népek nyelvével. Egyébként, amikor éppen nem pincérkedik, akkor mit csinál?
Ebben benne van az is, hogy van-e hol laknia, de otrombának érezném erre így rákérdezni ennyi idő után. Az orvos közben lassacskán eltűnik a balfenéken, de nekem valahogy nincs kedvem kimozdulni nyugalmi állapotomból. Egyelőre nincs.

Tény, hogy minden jólneveltségem ellenére képtelen lennék egy örökkévalóságon át - ami nekem már úgy egy hétnél annak tűnne - pincért játszani. Főleg nem úgy, hogy tényleges szabályok vonatkoznának rám és ha elmulasztanám betartani őket, nem keveset vágnának le a fizetésemből. Nem való az nekem. Főleg, hogy ilyen helyzetekben nem jár veszélyességi pótlék. Nem mintha az elején úgy érezte volna, hogy megérdemelné. Egész jól érezte magát. Még most sem olyan rossz a helyzet. Végül is a karja zsibbadt, így nem érez fájdalmat a belefúródott szilánkok miatt, ráadásul Libi is próbál viccelődni. Közel sem hasonlít a helyzet egy katasztrófába torkollt estéhez. Sőt, mintha az a pillanatnyi balszerencse, ami a lövések alatt történt, végleg elpártolt volna tőlük. Hiszen bármilyen nehezen akar kinyílni az ajtó előttük, végül csak beléphetnek. Orvost is egész hamar sikerül keríteni, bár tény, hogy sok jót nem ígér a kómás tekintete, de a semminél jobb. Arról persze szó sem lehet, hogy az én karommal foglalkozzon előbb. Egy golyó azért mégiscsak komolyabb sérülés, mint pár szilánk, ami csak vékony vércsíkokat eredményez.
Szó nélkül állok a fal mellett, amíg az orvos Libivel foglalkozik, majd mosolyra húzódik a szám, amikor egyértelművé válik, hogy eszében sincs itt lábadozni és játszani a megmentésre váró királykisasszonyt. Persze eddig is eléggé megbizonyosodhattam róla, hogy nem az a tipikus úri hölgy. Akkor viszont már nem mosolygok, amikor én kerülök sorra. Eleinte nézem, hogy mit művel az orvos a karommal, utána viszont már inkább a vizsgálóról lelógó lábamat figyelem, majd felemelem a fejem, amikor elhangzik a kérdés.
- Ebben a városban most először. Ezek ilyen... egy estés szerződések - húzom mosolyra a szám, majd azonnal eltűnik onnan, amikor egy újabb szilánk kerül ki a karomból, bele a tálkába.
- Próbálok nem csak simán lopni, hanem dolgozni is érte. A magam módján - magyarázom kicsit hosszabban, mire a doktor nem kicsit mérges pillantást vet rám. Nem tudom eldönteni, hogy az a baja, amit megtudott vagy az, hogy egyáltalán beszélek.
- És maga... ezzel az egésszel... ?- nyúlok a nyakamhoz, mintha nekem is egy nyaklánc függne ott. Nem mondom ki nyíltan, de ott a kérdés, hogy menekül vagy konkrét terve van? Engem különösképpen nem érdekel, hogy honnan jött. Az nem szab meg semmit, ezt már megtanultam. De attól még kíváncsi vagyok. Akkor pedig még inkább, amikor a doktor már csak egy kötést tesz a karomra és mehetünk is.

- Annak maximum a pingvinek születtek! – utalok egy nagyon gyenge viccel arra, hogy a pingvineknek gyári, beépített pincérszerkója van, már a színeikből adódóan. S bár nagyon frappánsnak gondoltam még a kimondás előtt a szavakat, így utólag azért nem hangzanak olyan jól. Egy szájhúzással veszem tudomásul, hogy nem brillíroztam.
- Szóval a lényeg, hogy sose sajnálja, a pincérségének több átka lett volna, mint haszna.
az előbb tegeztem, most magázom.. elég necces ez így, főleg mivel lassan nem tudom követni, hogy mi is lenne az illendő megszólítás. Bár nem kérte ki magának a tegezést sem, s láthatólag fiatalabb, mint én vagyok. Majd alkalmasint rákérdezek erre a dologra. Már nem a korára, hanem arra, hogy zavarná-e, ha elhagynánk a formalitásokat.
Az orvosokat nem szeretem, soha nem is szerettem. De ettől függetlenül nem nyakaskodom, hagyom, hogy kitisztítsa a sebemet és eltűröm azt is, hogy motyog néhány keresetlen szót az orra alatt arról, hogy szerinte lehetetlen véletlenségből éppen így szerezni sérülést.
- Meg se kérdezze! – szisszenek fel, amikor a fertőtlenítőszer a sebhez ér. Akar sziszegni a nyavalya, de az egy tévedés, hogy a jód nem csíp. Bár nem tudom, hogy ez az érzés csípős-e, vagy inkább az adrenalin múlt el dolgozni a szervezetemben, s most éreztem meg igazán, hogy mekkorát harapott az a golyó. Szerencsém volt, tudom. Nem állt meg bennem és nem roncsolt túl sokat. Bár nem lesz túl esztétikus a járásom egy ideig.. És vajon milyen cipőben megyek haza? Ez a probléma igencsak foglalkoztat még akkor is, amikor lassan kötés kerül a lábujjaimra, lábfejemre.
- Más fogalmaim vannak a rendbenről! – találom meg a hangomat, amint az orvos már nem azzal foglalkozik, hogy az én lábamat kezelgesse. Nem kellett varrnia sem, így egész hamar végzett, szóval köszönöm szépen, de én nem akarok több időt tölteni a vizsgálóasztalon.
Ép lábamra huppanok le, majd előzékenyen arrébb sántikálok, hogy Wyattnek átadjam a helyemet. Illik vagy nem illik, felnyúlok szoknyám alá, s leügyeskedem magamról a harisnyát azután, hogy egy székbe roskadva leszedtem magamról az épen maradt cipőmet is. Ha már széttrancsírozódott a harisnya az egyik lábamon, nem nagyon tartom esztétikusnak, hogyha a másikon rajtahagyom. A pláne pedig az, hogy nem is kényelmes, szóval kukába vele. Mezítláb maradok, félpár cipőben járkálni épp annyira illetlen, mint mezítelen lábbal, szóval maradjunk is ennél. Míg az orvos nekilát Wyatt vizsgálatának, én magam csevegő hangnemet veszek fel.
- Gyakran csinálja? Mármint ezt a.. pincéresdit?

Eddig nem gondoltam bele, de most már egyértelmű, hogy nem bánnám, ha engem nem említenének abban a cikkben. Kép igaz, hogy szerintem nem készült, vagy ha mégis, esélytelen, hogy kijusson a városból, hála a burának, mégis... jobb lenne névtelennek maradni. Ha semmi kép nem lenne rólam. Jobb nem kockáztatni azt, hogy mégis valahogy kijut egy ilyen városi újság és valamilyen módon a szüleim is meglátják. Erre persze semmi esély, mégis nyugodtabb lennék.
De ugye ezen ráérek még rágódni. Egyelőre ki kellene jutni a tömeg középpontjából és megbirkózni a nehezen nyíló ajtóval. Közben persze nem bírom megállni és megjegyzem, hogy igazából semmi keresnivalóm nincs itt. Nem vagyok pincér, sem itt, sem máshol. Nincs főnököm, aki levonhatná a ruha tisztíttatását a fizetésemből.
- Ugye? Pedig egyesek szerint pincérnek születtem. De hát... - alig láthatóan, de mosolyogva vállat vonok. Különös, hogy még így is képes vagyok mosolyogni, sőt a következő percben majdnem nevetni is. Pedig az ő lábában egy golyó pihen, nekem pedig a karomból nem egy kisebb darab üvegszilánk áll ki. De hát, egyik sem halálos, akkor minek idegeskedni?
Főleg, hogy végül az ajtóval is sikerül megbirkózni. Nyílik előttünk, én pedig szinte azonnal előre is sietek. Végül is, egy székig egyedül is el tud bicegni. Az pedig, hogy valaki utánunk jön és most okoz még nagyobb gondot... elég kicsi rá az esélye. Túl nagy odakint a felfordulás és mindenkit leköt az ott zajló műsor. Amúgy is, ha tippelhetek, azt mondanám, pár perc és az egésznek véget vetnek. Rendőrök vagy katonák. Már hallani a parancsoló hangokat. Azt a fajtát, amelyiknek a gazdája nem tűr ellentmondást.
Hamar előkerítek egy orvost. Igaz, elég kétséges, hogy hiába jön utánam és van nyitva a szeme, még nincs teljesen észnél. Nem valószínű, hogy sokat aludhatott mostanság, és most én is megszakítottam a pihenését. Így járt. Sietve lépkedek vissza egésze a székig, ahol Libi várakozik. Egy pillanatra a lábára téved a tekintetem, majd az orvosra nézek. Úgy látom, a vér látványa ébresztően hatott rá.
- Tessék? - kérdezek vissza a parancsoló szavakra, majd megrázom a fejem. - Én rendben vagyok - mondom, miközben a karom próbálok egyenesen magam előtt tartani, hogy még véletlen se érjek hozzá semmihez. Így végül is, nem fúródhat mélyebbre egy-egy szilánk.
Kész szerencse, hogy az orvos is velem ért egyet és elrohan a megfelelő eszközökért, majd egy nővér társaságában tér vissza, aki viszont csak velem kezd el foglalkozni. Persze hamar belátja, hogy a folyosón állva ez nem fog menni. Fogalmam sincs, Libi marad-e ott az orvossal, de én hamar követem a nővért egy vizsgálóba. Nem mintha lenne más választásom.

A helyzet súlyossága ellenére is tudok vigyorogni azon, amit a pincér mond. Bizony, komolyan felkeltette az érdeklődésemet, hogy mit írnának az esetről az újságban. Ha innen minden gond nélkül kijutunk ma este, komolyan egy hétig minden nap megveszem majd a helyi lapot. Hadd legyen min szórakozzak.
- Kivárom a cikket és bekereteztetem, hogyha piedesztálra emelnek minket! – humorizálok kis fájdalmas sziszegés közepette. Nyilván nem gondolom komolyan a szavaimat.
Nem először lőnek le, fájt már ennél jobban is. Az érzésből úgy sejtem, hogy nem lehet olyan súlyos a sérülésem, mert bár fáj, de nem érzem azt, hogy menten elájulok. Amikor az öcsémet lőtték le, akkor én is kaptam a golyóból, mert midőn megöleltem Hersht, a lövedék átrepült a testén, s bennem állt meg. Nos az, na az sokkal durvább érzés volt. A mai napig viselem testemen a heget, melyet nem kell mutogatnom, lévén olyan pontján van a testemnek, melyet mindig takar ruha. Ha nem takarna? Feltehetőleg az sem érdekelne. Sosem voltam az a nő, aki elrejti a múltját. Hiába, hogy ez elég veszélyes játék a mai világban.
A vallomását hallva őszinte megdöbbenésnek kellene arcomra ülni, de inkább csak elnevetem magam. Futón, röpkén és halkan, de nevetgélek egy kicsit.
- Hű, hogy ez mennyire megdöbbentett! – húzom az agyát anélkül, hogy én is színt vallanék azt illetőn, hogy nem vagyok gazdag és még csak nem is nekem szólt a meghívó, mellyel idejöttem. Annyira nem ismerjük egymást, hogy beavassam ilyen titkokba. Szerintem senkit nem avatnék, bizalmatlan vagyok.
- Viszont mázli, mert így nem vonják le a fizetésből a tönkrement ruha árát! – roskadok le egy vizsgálóágyra, amint belépünk a kötözőbe. Míg Wyatt az orvost élesztgeti, én magam megpróbálom leügyeskedni lábamról a cipőt. Kukázható a darab, mert nem csak hogy kilyukadt, de még vérben tocsog is. Ahogyan a harisnyámnak is annyi. Még szerencse, hogy nem vettem fel a talált darabot. Rettenetesen sajnáltam volna, hogyha tönkremegy.
Jól éreztem, valóban a nagylábujjam és a mellette levő lábujj között szállt belém a golyó. Egy részről ez szerencse, mert nem roncsolta össze az egész lábfejemet, de nem olyan örvendetes, mivel két lábujjamat is harcképtelenné tett hosszú időre. Pár hétig nem táncolok, azt hiszem.
- Nem fogok belehalni! – morgok azért, mert nem akarok elesettnek tűnni. Hagyom, hogy az orvos megnézze a lábamat, de aztán csak előtör belőlem a makacsság és az előzékenységnek egy röhejesebb formája.
- Előbb az ő karja, aztán jövök én! – parancsolgatok, mintha ugyan lenne bármi jogom hozzá. Ez egy kórház, hadd tudja már az orvos jobban a dolgokat! Tudja is, gondolom én. De ettől még nem tudom megtagadni nyelvemet.

Én csak ingyen vacsorát akartam, helyette pár üvegszilánkot sikerült beszerezni a jobb karomba. Bár azt hiszem, még szerencsésnek mondhatom magam. Ha én kaptam volna a lábamba azt a golyót, nagyobb hátrány lenne.
- Majd elolvassuk a holnapi újságokban a történet végét - felelem szinte azonnal, miközben próbálom legalább egy kicsit segíteni a járásban, hogy minél hamarabb kiérjünk a reflektorfényből. Bármennyire is egy nagy műsornak fogom fel az életet és bármennyire a kaland miatt szöktem el otthonról, ez még nem jelenti azt, hogy meg akarom öletni magam.
Megszaporázom a lépteimet, majd hirtelen váltok irányt a szavai után. Talán arra tényleg találunk valaki olyat, aki képes lesz kihalászni a lábából a golyót, az én karomból meg kiszedni a szilánkokat. Nem igazán tetszenek a vékony vércsíkok a bőrömön. Mögöttünk ha lehet, még hangosabban kiabálnak, de legalább már hallok egy, a többinél tiszteletet parancsolóbb hangot. Remélem katona, vagy legalább rendőr az illető.
- Nekem nincs főnököm, és nem dolgozok itt. Csak enni jöttem - vallom be gondolkodás nélkül, és mivel még mindig a csukott ajtó előtt állunk, én is megpróbálkozok a kinyitásával. Képtelen vagyok elhinni, hogy zárva lenne. Egyszerűen nem lehet zárva!
Az ép kezemmel rángatom, mire egy kicsit enged. Ezek szerint mégsem fordították rá a kulcsot, csak egyszerűen olyan régi, hogy szorul. Végül résnyire, nyikorgó hang kíséretében nyílik előttünk. Amilyen hamar lehet, csukom is magunk mögött és nagy hévvel kezdek orvos után kutatni. Persze egyedül. Libi ráér utánam bicegni. Lehet, hogy nem túl lovagias, de talán mégiscsak hamarabb szedek össze egyedül egy orvost. Hamar találok is egy köpenyest. Félig már alszik, ha jól látom, de bűntudat nélkül ébresztem fel. Komolyan nem hall semmit a nagy felfordulásból. Hamar magammal rángatom, miközben arról beszél egész végig, hogy a karommal mit kell kezdeni... Azt hiszem, egy lövés azért sürgősebb ellátást igényel.

Hát basszuskulcs, én sem így gondoltam a dolgokat. Mondjuk mintha tudtam volna, hogy nem kell ma szandált felvennem, jó lesz a keményített bőrből készült tánccipő is. Így is a lábamba talál azzal a francos golyóval és fáj is, mint a rohadtélet, de mintha nem a lábközépcsontjaimat lyuggatta volna szét. Lábujjra ment. Legalábbis látványból ítélve, Fájdalomból egészen az agyamig hasít. Még bele is csillan a szemembe.. csillan? Mi a halál?
Reflexből nyúlok a medálom felé, hogy idegesen tuszakoljam vissza dekoltázsomba. Az még a lövésnél is kevésbé hiányozna, hogy meglássa valaki. Wyatt szavaira újfent egy szemforgatás a válaszom.
- Pedig most kezdett izgalmas lenni! - fortyanok fel, mintha legalábbis maradni akarnék, pedig akar a ragya. Elvette tőle pincérem a fegyvert, a többi meg engem már nem érdekel. Úrinősen meg kéne igazgassam magamon a ruhát és torkot köszörülve elsomfordálni, de a béka segge környékén valahol elvesztettem csodás, puccos álcámat, mely a jellememre telepedett.
Akármennyire is nem tetszik, mégis bele kell kapaszkodjam a pingvinnek öltözött Wyattbe, s mivel nem ismerem a kórházat, kénytelen vagyok arra hagyatkozni, amerre ő vezet. Kivételes szerencsének tartom, hogy ezt a bált nem egy kúriában rendezték, ott nagyobb port kavart volna a dolog, s kevesebb eséllyel lenne alkalmam körbepillantani alkalmas ellátóhely iránt.
- Javaslom, hogy orientálódjunk arrafelé! - mutatok az egyik ajtó irányába, melyre szép nagy betűkkel a „Kötöző” felirat van róva. Úgyis az egyik alkalmas kanyaron túl van, tehát hogyha a fegyveresekkel vannak még mindig elfoglalva odakint, akkor nem tűnik fel senkinek, hogy távoztunk.
Olyan tempóban bicegek, ahogyan csak bírok, a cipősarkaknak hála tudok úgy lépni, hogy ne verődjön kilyuggatott részem a talajba. Remélhetőleg minél hamarabb jutunk el oda, hogy ujjaimat a kötöző ajtajának kilincsére fonhassam. Lenyomom, s imádkozom, hogy nyíljon is. Nem nagyon hiányzik szerintem egyikünknek sem az, hogy tovább kelljen haladni.
- Azt hiszem, hogy fuccs az egyenruhádnak! - váltok tegezésbe közben. Ebben a helyzetben talán nem otrombaság. - Remélem a főnök nem fizetteti ki veled.
Na jó, ajánlhatnám, hogy majd én állom a tisztíttatási és javíttatási számlát, de azért nem fejbe lőttek, hanem lábon, a józan eszem még megmaradt. Így csak nem ajánlkozom, hanem próbálok dűlőre jutni az ajtóval mihamarabb.

Nem tudok nem mosolyogni a viselkedésén. Láthatóan ő sem veszi az enyémet teljesen komolyan. Azt hiszem, az ingyen vacsorától eltekintve sem olyan rémes ez az este. Közel sem emlékeztet azokra, amikre a szüleim rángattak el. Főleg, hogy itt végre történik is valami. Megfordul a fejemben, hogy talán ki kellene ezúttal hagyni a ráadás műsort, de végül mégsem teszem. Megyek Libi után, szigorúan a pincér szerepben tündökölve. De hiába próbálok én kedves leni és nyújtom előre a tálca pezsgőt, nem úgy tűnik, hogy bárki igényt tart az ingyen italra. Eldördül a fegyver. Azt sem tudom, ki lőtt, de különösképpen nem is érdekel. Az italoknak annyi, én pedig kapok pár nagyobb szilánkot a karomba. Szerencsére csak a külső oldalára, így nem kell attól tartani, hogy igazán veszélyben lennék. Legalábbis ebből a szempontból. A káosz viszont egyre nagyobb. Mindenki magyaráz mindenkinek, én pedig csak a karomat vizsgálom egészen addig, amíg nem indul útnak még egy golyó.
Még ha kicsit lassan is, de sikerül visszatérni a valóságba. Ugyan csak fél kezem használható, mégis mindent megteszek, hogy közelebb lépve kirángassam a német kezéből a fegyvert. Nagy nehezen sikerül, de azt hiszem, ez nem a puszta erőmnek köszönhető. Inkább annak, hogy még őt is meglepte a tény, a golyó húst talált el. Én viszont mit is kezdjek most egy pisztollyal? Becsúsztatom a nadrágom derekához a késem mellé, miközben Libivel együtt próbálok utat törni.
- Mit szólna, ha most indulnánk? Elég volt a reflektorfényből - mondom, nem mintha tényleg számítanék arra, hogy megállít, és továbbra is a békítő szerepét akarja játszani.
Elég szánalmasan nézhetünk ki. A szilánkokkal díszített kezem az oldalam mellett lóg, a másikkal pedig nagyjából próbálom Libit segíteni, hogy legalább fél lábon, valahogy az ajtóig jussunk el. Nem bánnám, ha egy orvossal találnánk szemben magunkat. Az pedig, hogy milyen medál lóg a nyakában itt csak nem lehet baj. Végül is, nem Német területen vagyunk. Ez a francia kórház, nem lehet belőle gond... Ha pedig mégis, fogalmam sincs, mit tehetnék érte. Használnám a fegyvert, hogy kijussunk innen, vagy menteném a saját bőröm? Annyi biztos, pár napig elegem lesz a kalandokból.

Van az a vicc, amit nem szabad folytatni, mert a végén még vérszemet kap a szörnyű humor gazdája és addig ragozza, amíg a borzalmasból egyenesen iszonyatossá válik a dolog. Éppen ilyen megfontolásból nem válaszolok az átkeresztelkedést illető elszólásra. Egy udvarias mosolyt azért küldök a pincér felé, jelezni kívánva, hogy nem süketültem meg és igenis értékelem a próbálkozását, még ha nem is tartom cseppet sem színvonalasnak. Persze nem kell nekem mindent magasröptűnek gondolni. Nem azért van a rossz humorérzék, mert valaki nincs eléggé magasan képezve – vagyis nem feltételezem, hogy „csak” pincérsége miatt ilyen rémes a poénrepertoárja – hanem ez szerintem születés dolga. Szegény öcsém sem tudott egyetlen viccet elmondani úgy, hogy átjöjjön az élmény, mert mindig vagy már a csattanó előtt elnevette, vagy olyan hangon közölte a humormorzsáit, mintha boncolásról tartana értekezést.
- Milyen igaz! – nevetem el magam hős lovagom szavainak hallatán. Igaz, hogy látszólag a legénytoll is alig pelyhedzik állán, de máris igazi férfinak hiszi magát, én pedig nem akarom megrengetni ebben a hitében. Van most elég bajunk ezzel az őrülttel, aki még csak nem is spanyol. Nem kell hát, hogy sárba tiporjam valakinek a bimbózó önérzetét.
- Részemről a szerencse, Wyatt úr! – engedek meg ennyi kis csúfondáros fricskát, de a hangsúlyomból érezhető, hogy nem akarok rosszat, csak incselkedem. Ilyen vagyok. Lásd a legrosszabb helyzetben is a jót, s boldog leszel! - tartja a mondás. Ami persze hülyeség, de nem akarok magammal bölcseleti vitába bonyolódni.
- Kell a halálnak! – hangzik kedveskedésemre a recsegő, német ajkú felelet, majd több szót úgy tűnik nem váltunk, mert valaki lő. A furcsa az egészben, hogy nem a német barátunk az, akinek pisztolycsöve füstölni látszik. Mi a fene? Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy errefelé az idióták egy bálra jutó koncentrációja. Tesztoszteronkirályok. Fantasztikus!
- Megölted a férjemet, hát megöllek téged! – közli teljes átéléssel az angol nő, akinek a bál elején fordítottam, s aki úgy látszik, hogy le akarta lőni a németet. Ám kit is sikerült eltalálnia?
A tálca csörömpölve hull a földre, kilocsolva az összes pezsgőt, szerteszét. Jut belőle a cipőmra, a szoknyámra, s harisnyámon is érzem, ahogy a nedű eláztatja azt a lábfejemen, lévén én álltam a legközelebb.
- Remek! – forgatom meg a szememet, s bár szívesen intenék takarodót a pincérnek, nem akarva bajba sodorni őt, úgy döntök, hogy inkább a tettek mezejére lépek, elvégre nem lenne szerencsés, hogyha tovább folytatódna ez a tűzpárbaj, mert a nő láthatólag nem tud célozni, a német pasas fegyvercsöve meg még mindig vészjóslóan remeg, ahogy ugráltatja ujját a ravaszon.
- Kérem, uram, legyen belátó! – váltok megint németre és próbálok meg közelebb óvakodni a férfihoz, hogy aztán egy alkalmas pillanatban rámarkoljak a csuklójára, s lefelé nyomjam a kezét, próbálva elvenni tőle a fegyvert.
Rossz ötlet. Már akkor is az volt, amikor elkezdtem a dolgot, elvégre hagynom kellett volna, hogy elintézze valaki más. Az előrehajlással és a dulakodással csak két dolgot érek el, s egyik sem kellemesebb a másiknál. Az első, hogy dekoltázsomból kihullik a medál, közszemlére téve származásom arany szimbólumát. A másik pedig az, hogy a német ujja megrándul a ravaszon, s a fegyver elsül. A hangját hallom csak, egyelőre nem érzek semmit sem. Remélhetőleg nem talált lábon //döntse el a kocka, ha páros, akkor Libi lábfejébe fúródik a golyó//, hanem a padlóba csapódott a golyó //ha páratlan, akkor a padlót kóstolja a lövedék//. Hogy mindeközben mi történik a meglehetősen rossz célzóérzékkel megáldott özvegy környékén, az már nem az én dolgom. Egyelőre leköt, hogy elvegyem a német fegyverét, ha ugyan nem hasít belém fájdalom. Sose lehet tudni, mire lesz az jó.
- Nem bánnék némi segítséget.. - morgom egyértelműen Wyattnek szánva a szavakat, elvégre ő van a legközelebb hozzám. Annyira csak nem lehet súlyos az a lövés, ami érte.. ha őt érte egyáltalán..

Nem bírom megállni, a szavai hallatán újra elmosolyodok. A "béka segge alatt"? Nem hiszem, hogy az utóbbi egy évben hallottam ezt a kifejezést bármelyik úri embertől. Hölgyektől meg még úgy sem. Talán egy sem ejtette ki még a száján, mióta én élek. Ezért is tetszik most annyira, hogy hallom. Az egész vigyorgásból majdnem nevetés lesz, de aztán csak visszafogom magam. Főleg azért, mert elég gyanús lenne, ha most nevetés törné meg a feszült helyzetet. Persze, miután mindenki kiabálni kezd, különböző nyelveken, már senki nem hallana engem. De ekkor már oda a pillanat, és én is inkább az eseményeket figyelem. A baj, hogy ebben a helyzetben már nem értem olyan jól a franciát. Több hang keveredik, ráadásnak pedig ott a német ordibálás.
- Lehet, hogy átkeresztelték, és néha elfelejti, hogy más lett a neve - vetem fel, de látni rajtam, hogy egy pillanatig sem gondolom komolyan a szavaimat. Egyszerűen csak kimondom, ami eszembe jut, miközben le se veszem a szemem az eseményekről.
Eddig egész jól szórakoztam, de be kell látnom, hogy talán ideje elegánsan távozni. Felvetem az ötletet, de úgy tűnik, mégis maradunk. Persze ettől függetlenül én foghatnám magam és megcélozhatnám a kijáratot, de ha meghívást kapok a történések központjába, miért ne menjek?
- Örömmel tartok önnel - jelentem ki nagy mosollyal, mintha egy színházi előadásra kaptam volna meghívást, nem egy fegyveres német mellé ácsorogni. - Amúgy is különösen venné ki magát, ha védelmező férfi nélkül lépne oda - vigyorgok, miközben megindulok vele együtt. Nem tehetek róla, ezt a megjegyzést nem hagyhattam ki. Bár lehet, hogy az ő szemében még gyereknek számítok, de ez most nem számít.
- Örvendek, Libi. Wyatt vagyok - válaszolom, és meg sem fordul a fejemben, hogy valami kitalált nevet mondja. Amíg a vezetéknevem nem árulom el, nem kockáztatok semmit.
Bár azt hiszem, ez az egyetlen helyzet, amikor fel tudom mérni, mi lehet veszélyes és mi nem. Abban semmi rosszat nem látok, hogy odamenjünk a némethez. Egyetlen szót sem értek a lezajló beszélgetésből, csak a mozdulatokból jövök rá, hogy mikor kellene előrenyújtanom a tálca pezsgőt. Csakhogy egyetlen pohár ital sem tűnik el róla. Helyette egy golyó töri szilánkokra az üveget. Az ólom mellettem ütközik végül a falba, a karomba viszont szépen beleáll pár szilánk. Remek. Igazán... remek. Ezek után nem tehetem vissza a helyére az egyenruhát, mintha nem is használta volna senki.
Egy másodperccel később viszont már más bajom van. Nem aggódok a pincérruha miatt. Helyette a vérző karomat bámulom. Volt már, hogy összeszedtem pár sérülést, de mintha most jobban égne a bőr, mint máskor. A tálca ezúttal már a földön van, nekem pedig meg sem fordul a fejemben, hogy miért is vagyok itt. Enni jöttem, nem szórakozni. Meg ez amúgy sem valami szórakoztató. A karom magamhoz szorítom, ezzel még jobban összevérezve a ruhát, miközben egy pillanatig bénultam nézem a fegyverest, aki újabb lövéseket ad le.

Én komolyan nem tudom, hogy valaki hova teszi a józan eszét bizonyos helyzetekben. Nem azt mondom, hogy a németeknek a föld alá kellene süllyedniük, de azért nem feltétlenül életbiztosítás a jelenlegi helyzetben kitörni a saját nyelvén és üvöltözni, főleg egy olyan bálon, ahol az elit tagjai vannak jelen, s közöttük azért nem kevés katona is akad.
- Nos igen, humorérzék a béka segge alatt! – csúszik ki a számon, de nem is próbálok pirulós torokköszörüléssel korrigálni. Szerintem már így is elég világossá vált, hogy nem vagyok egy úri dáma, szóval hagyjuk is azt, hogy egy pincér előtt játsszam meg magam.
- A fegyver akkor a legveszélyesebb, hogyha nem megfelelő kezekbe kerül. – jegyzem meg, majd egy kis időre elhallgatok, mert próbálom felvenni a német és francia ordítás fonalát.
- Hogy tegye le a fegyvert. Mondjuk nyilván sokra mennek vele úgy, hogy hozzátették a kedveskedő „hülye fritz” megjegyzést. Nem tűnik úgy, hogy ez a neve lenne. – megforgatom a szememet. Az ilyen népekre ráragasztott általános gúnyneveket legalább annyira nem szerettem, mint azt, hogy az én származásom is csípi manapság egyesek – sokak – szemét. Német ide vagy oda, soha nem mondanék ilyet senkire, főképpen mert nekem van lelkem, ellentétben azokkal, akik zsidókat gyilkolnak. Nem menti fel őket a szememben az, hogy parancsot teljesítenek.
- Szeretni szeretnék, de sajnos úgy látom, hogy nem sokan értik itt az elborultat és bár nem vagyok Teréz anya, mégsem szeretném, hogyha minden és mindenki vérben fürödne. – gondolok egyet, s hogy ne tűnjön olyan direktnek a közbelépésem, kérdőn a pincérre tekintek.
- Volna szíves velem jönni ezzel a tálcával együtt? – célzok a pezsgőspoharakkal megrakott alkalmatosságra, majd ha már így belekeverem őt a veszélybe, illendőnek tartok megejteni egy bemutatkozást.
Libi vagyok. Hát ön? – várok egy nevet tőle is, mert szeretem a viszonzott dolgokat. S hogyha ez megtörténik, ha igazat mond, ha nem, akkor megindulok remélhetőleg nyomomban a pincérrel a kiabáló barátunk felé.
- Kérem, uram! - kezdek tökéletes németséggel, mit sem törődve azzal, hogy a fegyver csöve a férfi fordulásával azonnal rám szegeződik. Van hidegvérem, nem fogok ezen kiakadni látványosan, azt meg senki nem tudhatja kívülről megmondani, hogy mennyire szepeg a hátsóm.
- Kér esetleg egy pohár pezsgőt erre a nagy ijedtségre?
Tudom én, hülye dolog ezzel indítani, de abban bízom, hogy az anyanyelve majd megnyugtatja annyira, hogy ne akarjon itt halomra lőni mindenkit. Aztán majd kiderül, hogy tévedek-e.

Igazán vághatnék meglepődött arcot és úgy kérhetnék bocsánatot az elkövetett hiba miatt, ahogy csak győzöm. De én nem vagyok olyan. Amúgy is könnyebben magyarázom ki vigyorogva, hogy miért vettem a bátorságot, hogy egyek a szendvicsekből.
- Ebből is látszik, hogy milyen felületesek manapság az emberek. Pedig az apró betűs rész is igazán hasznos tud lenni - jegyzem meg, de aztán befurakszik egy újabb mondat a beszélgetésre, amit nem hagyhatok szó nélkül. Hiába, a neveltetésem néha még ennyi idő után is felüti a fejét.
- Ne vicceljen, hölgyem. Nem lehet sokkal idősebb nálam. Ha mégis, akkor itt valami boszorkányság van - engedek meg a végére magamnak egy kicsit merészebb mondatot. Nem tűnik olyannak, mint az itteni népség, úgyhogy nem hiszem, hogy megsértődne, vagy a fejemhez vágná, milyen neveletlen vagyok, csak azért, mert nem teljesen az illemszabályok szerint reagáltam.
Végül persze összeszedem magam és visszatérek a szerepemhez. Amint eltüntettem a szendvicset, természetesen. Újra felveszem a tálcát és ahogy azt mindenki más elvárja egy pincértől, megkínálom a legközelebbi személyt pezsgővel. Alig mondok ki a mondatot, máris vesz el egy újabb pohárral. Az apró mozdulatra pedig nem bírom ki, újra elmosolyodok. Tehát nem bennem van a hiba, nem én láttam rosszul. Hajlandó gond nélkül leereszkedni egy átlagos pincér szintjére.
Ettől függetlenül, még mindig látok egy egészen kis esélyt arra, hogy pár perc múlva szóljon a főnökömnek - aki nem is tud róla, hogy itt dolgoznék. Rosszabb esetben azonnal egy őrnek. Ha jól sejtem, kell lenni párnak, maximum álcázva, elvegyülve a nép között, hogy nem okozzanak még véletlen se feltűnést. Ehelyett megteszi más. Kíváncsi szemekkel, érdeklődve fordulok a férfi felé, aki németül hablatyol. Ez már önmagában elég ok ebben a helyzetben, hogy kérdés nélkül agyonlőjék. Mégsem mozdul senki.
- Egy barom, aki nagyon rossz viccel próbálkozik - ráncolom össze egy pillanatra a homlokom, ahogy meglátom, hogy pár ember diszkréten próbál nevetni. Fogadni mertem volna, hogy a nép már túl vagy azon, hogy képesek legyenek a németekkel viccelődni.
- A fegyver viszont nem tűnik veszélytelennek - jegyzem meg. Bár innen nem látni túl jól. Nagyon hadonászik vele, de senki nem lép hátrébb, így gondolom, mégis bennem lehet a hiba.
Vagy mégsem. Felsikít egy nő, majd harcias férfiak hangja hallatszik. Idegeskedhetnék, ahogy más teszi, de mi értelme lenne? Inkább kihasználom az alkalmat, hogy mindenki másfelé figyel, és megkóstolom azt a híres pezsgőt, mielőtt letenném a tálcát. Az asztal mellől pedig nem mozdulok. Pedig pillanatok alatt kisebb káosz alakul ki.
- Jól értem, próbálják meggyőzni, hogy...? - nem is tudom befejezni a mondatot. Értem én a francia nyelvet, de annyira nem, hogy ilyen káoszban ki tudjam venni a lényeget. Nem hiába, bennem angol vér folyik.
Annyi viszont biztos, hogy talán itt lenne az ideje elegánsan távozni. Csak még egy szendvics kellene előtte. Legyen már értelme, hogy idejöttem.
- Nem szeretne eltűnni innen? Van egy olyan érzésem, hogy percek kérdése és itt bajok lesznek - vetem fel az ötletet, de meg nem tudnám mondani, miért nem lépek le szó nélkül. Hiszen ő csak egy idegen számomra. De tény, hogy nem sokat zavarna, ha velem együtt célozná meg a személyzeti átjárót.

Igazság szerint engem az sem érdekelne, hogyha két pofára tömné be minden pincér ezeket a kis szendvicskéket. Szerintem egy hangya sem lakna jól velük, s a bálozók többsége sem enni jön, hanem csak megszellőztetni naftalinban edződő öltönyét, esélyijét. Sok tekintetben gusztustalan nép ez a gazdag, de nem szabad elfelejtenem, hogy most én is közéjük tartozom, legalábbis ők ezt hiszik.
- Most, hogy így mondja! – csapok szabad kezemmel színpadiasan, leheletpuhán saját homlokomra, majd beleegyező hümmentés hagyja el ajkaim.
- Biztosan ott volt, de már nem olyan jó a szemem ebben a korban, hogy könnyedén elolvashassam. – magyarázom, mintha igaz lenne. Nem tűnök öregnek, főképpen, mert nem is vagyok az, ezért a pincérem is tudhatja, hogy csak viccelek. Legalább annyira ideillő ez a megjegyzésem, mint az övé volt, de mégis, mindkettőt frappánsnak ítélem meg. Felhörpintem poharamból a maradék pezsgőt, leteszem az üres poharat a tálcára, majd kicserélem egy telire.
- Kiszolgáltam magam, köszönöm! – nyúlok alá a tálcának, hogy a billenési szögét egyenesbe emeljem. Nem, mintha ő ezt ne tudná megtenni, de szeretem az ilyen apró, sok mindent jelentő mozdulatokat. Olyanok, mint valami rejtvény, amit meg kell fejteni.
A pezsgőm egyébként hibátlan volt, csak kevés. Szeretem az italt, nem vetem meg semmilyen fajtáját, bár talán a sör az egyetlen, amit nem innék akárhol és akármikor. A pezsgő viszont egészen más. Mint ahogy én is másabb vagyok ezeknél a gazdagoknál. Nem tettem le az előző italomat, hanem egyszerre hörpintettem fel, amely protokolláris csőd. És akkor nem beszéltünk még arról, hogy egy nőn legfeljebb hét ékszer lehet, hogyha estélyre megy, s ebben a számolásban a fülbevalók kettőnek számítanak. Nos, nekem alsó hangon is 4 lyuk van fúrva a füleimbe, van rajtam egy nyaklánc és két karkötőt, meg egy órát viselek. Akárhonnan számolom, ez nyolc. Ízléstelen vagyok, szörnyeteg. De legalább csinos, s hasznos, ha az előbbi angol nőt kérdezik.
- Most jön az a rész, hogy.. – mondanék neki valamit hamiskás mosollyal, de bennem reked a szó. Félreismerhetetlen hang hasít a levegőbe, német ajkú üvöltözés. Az ilyesmi mindig odavonzza a tekintetemet, főleg azért, mert még valakit sikoltani is hallok. Mi a fene? Azért ennyire nem ijesztő ez a nyelv, s csak nem maga Hitler jelent meg itt.
Pillanatot intek a pincérnek mutatóujjam felmutatásával felé, majd megfordulok, hogy a hang irányába nézhessek. Már tudom, hogy miért-e sikongatás. A németnél fegyver van. Már csak az a kérdés, hogy mitől borult meg az agya, s használni is fogja-e? A szavait értem, de vajon mások is értik? A fejetlenségből ítélve nem nagyom. Lehet, hogy megint nekem kellene fordítanom? Nem nagyon akaródzik. A németeket ki nem állhatom.
- Szóval jön az a rész, hogy megjelenik egy barom! – fordulok vissza a pincér felé. Nem akarok foglalkozni az idiótákkal. S közben leküzdöm a késztetést, hogy nyakamban függő láncomhoz nyúljak, ellenőrizendő, hogy a medalion a dekoltázsom rejtekében van-e még.

Amint kilépek a függöny mögül, kezemben a pezsgőspoharakat tartó tálcával, máris tudom, hogy megéri elnyomni a másik életemre vonatkozó gondolatokat. Ennyi finom étel miatt bármilyen gondolatot megéri elnyomni. A másik gondom miatt, hogy mikor bukkan fel a pincérruha igazi tulajdonosa ráérek aggódni. Pár percig hallgatom a terem szélénél állva a beszédet, aztán megindulok a fehér terítővel lefedett asztalok felé. Nem húzom az időt, és leteszem a tálcát, majd kisajátítom az egyik legjobban megrakott szendvicset. Nem igazán figyelem, hogy kinek tűnik fel az az apróság, hogy nem éppen nekünk lett kirakva a sok finomság. Ki tudom magyarázni, ha arra kerül a sor, csak ki kell gondolnom...
Persze, hogy hamarabb hallom meg magam mögött a hangot, mielőtt kitalálhatnék valamit. Nem mintha ez túl sok mindenben zavarna. A hang gazdája felé fordulok és miután lenyeltem a falatot, mosolyra húzom a szám és szabad kezemmel újra felkapom a pezsgőspoharakkal teli tálcát.
- Biztosan a meghívó apró betűs részében volt - mondom az a bizonyos magabiztos mosoly kíséretében. Fél perc sem telik el, nyugodtan eszem meg a kis szendvics második felét, ami megint csak egy harapás. Nem viszik túlzásba az egyszer biztos.
Ezek után viszont kihasználom az időt, hogy végignézzek a nőn, aki megszólított. Eléggé kiöltözött, mégis valahogy kilóg a sorból. Kivételesen azt hiszem, hogy jó értelemben. Az itt lévő emberek nagy része nem fárasztotta volna magát azzal, hogy megjegyzést tegyen nekem. Vagy túl fent hordják az orrukat ahhoz, hogy egy pincérrel beszéljenek, vagy egyszerűbbnek látják egy biztonságival beszélni. Egy a lényeg, bárkivel is áll velem szemben, már most jobban kedvelem, mint a maradék előkelő népséget.
- Még egy pohár pezsgőt? Ha jól sejtem, még pár óra, mire a férfi abbahagyja a szónoklatot. Van idő inni - szélesedik ki a mosolyom, ahogy felé billentem a kis tálcát. Tudom én, hogy ott van már egy a kezében, de ismerem annyi a gazdag népet, hogy tudjam, a frissebb pezsgőt jobban kedvelik. Képes olyan nem létező hibákat találni a kezükben lévőben, amit csak ők látnak.
- Most jön az a rész, hogy szól a szervezőknek, egy pincér eszik a vendégeknek szánt szendvicsből? - döntöm oldalra a fejem egy pillanatra, de eszemben sincs futásnak eredni vagy hasonlók. Ha szólni akar bárkinek, megvárom. Majd akkor kivágom magam, ha már ki akarnak tenni innen.

Jótékonysági rendezvény a kórházban. Azért ebben van valami nevetséges, ha jobban belegondolok. Ettől függetlenül már akkor eldöntöttem, hogy elmegyek, amikor megláttam a meghívót a postaládámban. Nyilván véletlenül került oda, szerencsétlen postás benézhetett valamit, de engem nem különösebben zavarna az sem, ha így lenne. A meghívó nem névre szól, így bátran készülődöm az indulásra, nem tartok attól, hogy ne engednének be.
Polgárpukkasztó öltözéket választok az estélyre, a kánkán ruhához hasonlatosat. Az is csak akkor szemérmetlen, hogyha lebegtetik a nők a szoknyát és kivillantják alóla térdig érő bugyogójukat. Vágyölő egy divat volt ez a húszas években, de azért viccesnek tartom visszanyúlni a gyökerekhez ekképp. Nem tervezem egyébként sem, hogy bárkinek mutogassam a fehérneműm, ami jelen esetben piros. Ahogyan a fekete, földig érő szoknyám fodrai is, valamint a hajpánt, melyet szőke, begöndörített tincseimbe fűztem bele.
A nyakláncomból nem látszik a medál, csak maga az arany lánc, mely diszkrét vékonyságával suhan bele dekoltázsomba, elrejtve ott az otthon ajándékát, vallási titkomat. A tekinteteket pedig ez a viselet amúgy is odavonzza, ahová vonzania kell. Hiszen egy férfi nyugodtan bámulja csak egy nő melleit, legalább lesz miért pofont kapnia.
Elgondolkozom azon, hogy felvegyem-e a harisnyát, melyet nem is olyan régen találtam, de végül egy hagyományosabb, fekete darab mellett döntök. Becsatolom lábamon a fekete tánccipőt, majd egy stólát és a táskámat magamhoz véve nekiindulok. Kis idő elteltével már a kórházi aulában találom magam, unalmas beszéd foszlányait kiűzendő elmémből. Nem szeretem a beszédeket, mind olyan száraz és semmilyen.
Mellettem egy nő értetlenül áll, látszik az arcán a tanácstalanság. Valamit motyog az orra alatt, azonnal felismerem a nyelvet, angolul beszél. Lám, milyen úri kis angol, aki nem ismeri az ékes franciát! Kérdés nélkül szólítom meg, anyanyelvén kérdezve meg tőle, hogy mi a problémája. Kiderül, hogy nem értett a beszédből egy szót sem. Én mosolygok rá, s fordítom franciáról angolra, amit hallottam, s közben másodszor is halálra unom magam az összetartásról szőtt szöveg okán. A nő végül hálásan megköszöni a segítségemet és megkérdezi, hogy mivel foglalkozom. Tolmács vagyok, felelem neki, majd elnézést kérve arrébb oldalgok, mert elérkezettnek látom az időt arra, hogy szerezzek egy pohár pezsgőt magamnak.
- Nem is tudtam, hogy a személyzet is meg van hívva vacsorára. - eresztek meg egy szemtelen megjegyzést a szendvicset majszoló pincér háta mögött állva, ujjaim közt kecsesen lavírozva a pezsgőspoharat.
Nem tudnám megmondani, hogy miért kellett megint egy pimaszsággal felhívnom magamra a figyelmet. Talán vissza kellett volna menjek az angol nőhöz, hogy építsem a kapcsolataimat. De valamiért izgalmasabb gyümölcs minduntalan az, ha másokon köszörülhetem a nyelvemet.

Be kell látnom, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet. Fogalmam sincs, mi jár a fejemben, amikor azt gondoltam, hogy jó móka lesz belógni egy ilyen jótékonysági rendezvényre és kiadni magam pincérnek. Már most utálom az egészet, pedig még csak azzal bajlódok, hogy megkössem a csokornyakkendőt. Az egész pincér egyenruha túlzottan emlékeztet arra, hogy kinek kellene lennem. De vagy eltűnök a hátsó ajtón keresztül és ennél rosszabb módszerrel szerzek magamnak ma vacsorát, vagy félreteszem a gondolataim egy részét és kiadom magam jól nevelt pincérfiúnak. Utóbbi mégiscsak egyszerűbb, minden kellemetlenség ellenére. Úgyhogy megkötöm a csokornyakkendőt, megigazítom a hófehér inget és belenézek a tükörbe. A fejemben megfordul, hogy vajon kinek a ruháját vettem kölcsön és az a valaki mikor fog befutni és követelni, hogy adjam vissza. Aztán persze elmosolyodok. Lehet, hogy mégis lesz jó része a mai estének. Egy kis kihívás, hogy kimagyarázzam, mit miért tettem és elsétáljak innen anélkül, hogy túl nagy feltűnést keltenék.
Addig viszont felkapok egy tálcát, pillanatok alatt ráteszek pár pohár pezsgőt, aztán irány a függöny másik oldala. Persze megfordul a fejemben, hogy amíg senki nem figyel, megkóstoljam az italt, amit felszolgálunk, de végül elvetem az ötletet. Pár falatot enni jöttem, nem inni.
Odakint meglepően nagy a tömeg. Ahhoz képest, hogy egy kórházban vagyunk, sehol nincsenek köpenyes orvosok és nővérek. Csak egy öltönyös férfi ácsorog a rögtönzött színpadon, hogy elmondja, miért is vagyunk mind itt. Milliószor elmondott, elcsépelt szöveg az összetartásról és arról, hogy ezekben a nehéz időkben még többet jelent az emberek segítsége. Végül is, be kell látnom, mást nem mondhat. Csak biztatni lehet az embereket, különben kitör a saját kis háborúnk. Bezárva a városba az a csoda, hogy eddig nem történt semmi komoly.
Végül elfordítom a fejem a beszédet tartó férfiról és megindulok a tömegben, egész ügyesen egyensúlyozva a tálcát, majd megállok az egyik nagyobb asztal mellett. Pillanatok alatt, hezitálás nélkül veszek magamhoz egy kisebb szendvicset. Jó este lesz ez, ráadásul az én szememben nem lopás, amit csinálok. Hiszen a dolgomat is végzem közben. Vagyis valaki másnak a dolgot.