Komolyan alig hiszem el, hogy arról beszélünk, felismerné-e bárki, ha holnap vagy akár egy hét múlva találkoznánk. De én nem akarom látni többet. Nem akarok vele összefutni sehol. Halott. Kész.
- De nem akarlak megismerni. Ne lássalak majd. Se itt, se máshol - közlöm teljesen színtelen hangon, mintha csak a holnap időjárást tippelném meg és osztanám meg vele. Egyelőre egész könnyű így beszélni és nem felfogni a tetteim következményét. Először is, megöltem valakit, másodszor, megszegtem a parancsot. Remek este, mondhatom.
De minden rosszban van valami jó. Még ha nem is mondja ki nyíltan, tudom, hogy többet nem jön ide. Sem ő, sem a kis... csapata. Vagy akárhogy is nevezik magukat. A lényeg, hogy biztos lehetek benne, elkerülik a roncsot. Mégsem hagyom még elmenni innen. Nem tudom, miért, de érdekel a magyarázata. Érdekel, hogy mit mond. Olyanok, mint mi? Kapásból a németek jutnak eszembe. Itt lennének? Mikor történt mindez, amiről beszél? Nem áll össze teljesen a kép, de a lényeg megvan. Utálja a katonákat. Mindet. Mondanám, hogy meglep, de egyáltalán nem. Az itt lakók nagy része pont annyira lát minket itt szívesen, mint valami elvetemült gyilkost - találó gondolat és megnevezés.
Itt lenne az ideje, hogy leálljak vele vitatkozni és megértessem vele, nem minden katona egyforma. Nem olyan romlott a rendszer, mit hiszik. De megtanultam már, hogy az ilyen alakokat lehetetlen meggyőzni.
- Persze. Mert én semmit nem láttam, csak az aktuális laktanyán lógatom a lábam gyerekkorom óta - mondom, majd megrázom a fejem. Nem akarok belemenni. Lehet, hogy történtek rossz dolgok az életében, de úgy tűnik, arra még nem jött rá, hogy minél kevesebb ismételgetni, annál könnyebb. Majd idővel.
Egyelőre a legjobb, amit tehet, hogy eltakarodik innen, mielőtt bárkinek megfordulna a fejében, hogy erre sétáljon és megnézze, mi a fene tart ennyi ideig. Már most elindulhatnék vissza, hogy ne legyen senkinek feltűnő a távollétem, mégsem teszem. Megvárom, amíg feltápászkodik anélkül, hogy csak megfordulna a fejemben, segíthetnék neki. Megoldja. Komor arccal állok ott, de azért látni a rándulást a számnál, amikor kimondja az utolsó szavakat. Nem zavar, hogy ő mondja... inkább az, hogy én is tudom, hogy ez lesz a vége. Valahol, valamikor... ez az egészet nem lehet egy kis jó szerencsével túlélni. Főleg, hogy soha, de soha nem fogok leszerelni. Akkor sem, ha álmatlan éjszakákon megfordul a fejemben. Itt leszek örökké. A családommal. A sereggel, akikhez most már tényleg vissza kell mennem.

Rossz a parancs. Ha tudná, hogy én is mennyit gondolok erre! De ez nem jelenti azt, hogy megtagadhatom. Ugyanúgy hallgatnom kell és teljesíteni. Jobb, ha kizárok mindent mást és teszem, amit kell. Mint most is, ahogy amint megjelenik a felettesem és megkapom az újabb, bár burkolt parancsot, már rángatom is magammal a lányt. A fák takarásában viszont mégis képtelen vagyok megtenni, amit kell. Nem tudok golyót ereszteni bele, hiába tudom, hogy ezt várják el tőlem. Lehet, hogy megöltem már jó pár embert, ez viszont nem jelenti azt, hogy gyilkos vagyok. Mert nem vagyok az... igaz? Nem hát! Nem vagyok gyilkos. Ezért is lövök csak a mögötte lévő fatörzsbe és közlöm vele, hogy halott. Innentől teljes mértékben halottnak számít.
- Komolyan leállsz velem vitatkozni, hogy megismernélek-e? - nézek a szemeibe, de továbbra sem jut eszembe, hogy talpra állítsam, vagy esetleg én guggoljak le hozzá. Helyette inkább csak hátratekintek, hogy biztos nem jön-e valaki erre. Remélhetőleg senkinek nem jut eszébe, de ha túl sokáig leszek itt, az feltűnhet valakinek. Gyorsak ki kell szednem belőle a válaszokat, aztán elküldeni, míg én visszamegyek a helyemre.
- Nincs itt semmi. Semmi olyan, amiért megérte kockáztatni az életeteket - mondom ellentmondást nem tűrő hangon. Nem akarok kiabálni vele, mert azt talán más is meghallaná, de szeretném ha tudná, ha van esze, többet nem jön ide vissza. Sem egyedül, sem mással.
- Olyanok, mint én? - kérdezek vissza őszinte érdeklődéssel. Nem tudunk róla, hogy bárki a seregből ok nélkül franciákat ölt volna. Mióta én itt vagyok velük, nem történt ilyen. Lehet, hogy nem tudunk mindenről, de egy ilyen elég nagy dolog, ahhoz, hogy ne lehessen titokban tartani.
Ekkor viszont eszembe jut a történet, amit Sebastian mesélt. Hogy sok helyen őrködött már, sok ház előtt, miközben a felettesei bent voltak és mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy... Áh, baromság. Akkor is tudtam, hogy hazugság, most is annak kell lennie. Vagy ha mégsem, akkor összekever minket valakivel. Németekkel. Tudom is én.
Az a baj, hogy túl őszinte a gyűlölet a tekintetében. Mint aki pontosan tudja, hogy kit kell utálni mindazért, ami történt. De majd valahogy kiverem a fejemből, csak...
- ... csak tűnj el innen! - szólok rá a kelleténél hangosabban és most hiába nagy a késztetés, azért sem nézek a hátam mögé. Ha ott van valaki, úgyis mindegy. Nem magyarázhatom ki a helyzetet.

Tudom, hogy jogosan cselekedtem, mégsem tudok megbékélni a gondolattal, csak elnyomni. Talán ezért is van az, hogy végül is egy gyereknek magyarázkodok. Pedig nem szabadna. Egyetlen szóval sem tartozok neki, mégis beszélek és húzom az időt. Válaszokat kell kapnom, különben cseszhetem. Végül persze csak annyi értelme van, hogy elmondhatom neki, jogosan tettem, amit.
- Ha ez a parancs, igen - bólintok aprót és ekkor jövök rá, hogy nem kellene ezt csinálnom. Így el is hallgatok és hagyom, hogy kihúzza a kezét. Egyetlen szót sem szólok, amíg ott sír a hulla mellett. Állok és azon jár az eszem, mi legyen a következő lépés. Szerencsére a nézőközönség már a helyén van... csak a felettesem sétál mögém.
Nem mondhatnám, hogy meglep, amit hallok tőle. A szavai után meg sem rezzenek, csak a testemen látszik, hogy megfeszül, majd intek is az egyik újoncnak, hogy vonszolja el a testet, amíg én törődök a lánnyal. Nem épp gyengéden fogom meg és rángatom magam után. Annyi biztos, hogy ezúttal nem fogom vele vitába szállni. Főleg, hogy több szempár is figyel. Tudom, hiába nem fordulok meg, csak lépkedek a fák takarása felé. Itt már nem lenne muszáj úgy bánnom vele, ahogy megteszem, de most már késő bánat. Egy lövés a fába és rendben van minden. Vagy valami olyasmi. Képtelen lettem volna őt is megölni mindezek után. Akkor sem, ha ezt kellene.
- Mi nem érthető ezen? Halott vagy. Hivatalosan - intek a fejemmel a roncsok felé, ahol még fogadok most is pont olyan faarccal áll a felettesem. Vagy lehet, hogy mosolyog. Hiszen hallotta a lövést pont úgy, ahogy az egész környék.
- Csak egy roncs, semmi több. Mit gondoltatok, nem vittek el már mindent, ha volt bármi hasznos itt? - kérdezem, de nem is tudom, miért tartom még mindig ezt az álcát. Talán azért, mert így könnyebb minden mást elnyomni.
- Nagyon veszélyes tíz éves? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Nem igazán áll össze a kép, hogy ki is ő. Vagy kik ők. Tudom, hogy most vagy ennyiben hagyom és visszasétálok a helyemre, vagy ledobom a katonai álcát és megpróbálom megérteni, miről is van szó.
- Nem tudnád érthetően elmagyarázni, hogy mi a helyzet? Ki a fenék vagytok pontosan? - ezúttal csendesebbre veszem a figurát, de maradok a helyemen és néha kipillantok a fák közül. Remélhetőleg, ha én nem látok senkit, más sem lát minket.

Be kell látnom, hogy nem ez volt a helyes lépés, viszont ez volt a parancs. Nem szeghetem meg csak azért, mert nem bírok a cseszett lelkiismeretemmel. Muszáj megemberelnem magam és katona módjára viselkedni, ahogy mindenki elvárja tőlem. Kár, hogy most túlzottan érzem még én is, az egész csak álca. Ezzel a szöveggel nyomom el a gondolataimat és azt az őrjítő hörgést, amit még most is hallok, pedig már csend van.
Végül mire talpra állok, már ez is el van bennem temetve. Semmi nem látszik az arcomon abból, ami egy fél perce a gondolataim között cikázott. Helyette ott a kemény álca és a kérdések, amiket nekiszegezek. Újra. És még százszor megteszem, amíg nem kapok választ. Lehet, hogy később, de felelnie kell! Nem ez lenne az első alkalom, hogy "ártatlan gyerekeket" küldenek ellenséges területre. Lehet, hogy nem németül beszél... lehet, hogy semmi köze hozzájuk, de attól még minden lehet.
- Lezárt területre jöttetek. Nincs olyan csatornalakó, aki ne tudná, hogy ide nem jöhet be civil - kezdek bele talán kicsit feszültebben a kelleténél. Én is tudom, hogy pont ugyanazt ismételgetem, amit mindig. De attól még igaz minden egyes szó. Ez is több, mint ami járna neki. Több válasz és magyarázat.
- Számít. Jogos volt - bólintok aprót és ha nem lenne annyira kikészülve, láthatná, hogy ez az a pillanat, amikor magamat is győzködöm. Végül pedig elengedem a csuklóját. Ha kell, gond nélkül újra el tudom kapni. De nem felém indul, hanem a földön köt ki. Egyetlen szót sem szólok. Hagyom, hogy sírjon. Hogy megsirassa, bárkije is volt.
Talán tíz percet is állok ott mellette, mikor megérzem magamon a felettesem vizslató tekintetét. Talán nem csak végzett a szivarjával? Szívesen feltenném neki a kérdést, de ennyire nem vagyok őrült. Egy pillanatra vigyázzba vágom magam előtte, mire ő lő. Mellettem repül a talajba a golyó.
- Civil van a lezárt területen - néz el mellettem a lányra és a halott társára. - Egy. Vagy inkább másfél. Mit teszünk, őrmester? - hangzik el a nagy kérdés, mire magamhoz intek egy újoncot és azonnal kiadom neki a parancsot, hogy vonszolja el a hullát én pedig megragadom a lány karját.
Szó nélkül húzom magam után. Lehetséges, hogy a kezem nyoma megmarad majd rajta, de most nem gondolkozok. Az erdő előtt valamivel lekanyarodok. Az újonc a másik irányba, én erre. Újabb pár lépés és a lány landol a földön, ha nem figyel. Nem finomkodok. Nincs ahhoz idegzetem. Lehet, hogy kiképeztek minket - engem körülbelül születésem óta -, de az nem jelenti azt, hogy mindent könnyedén viselünk. Nem kicsit idegesen kezdek járkálni előtte, mintha azt fontolgatnám, hova kapja a golyót. Végül emelem is az övembe tűzött pisztolyt... de csak a mögötte lévő fa törzsét lövöm, majd odamegyek hozzá.
- Hivatalosan halott vagy - közlöm vele szemrebbenés nélkül, majd szinte azonnal folytatom is, mielőtt idióta kérdéseket jutna eszébe feltenni. - Muszáj válaszolnod, érted? Ki küldött titeket? Kinek dolgoztok? Csokit kaptok fizetségül vagy mi? A hangok az erdőből... az ki volt? - sorolom a kérdéseket és annyi biztos, hogy innen senki sehova nem megy, amíg ő nem kezd beszélni.

Tudom, hogy parancsot teljesítek. Egész életemben azt tettem, de már rég nem érzek elégedettséget, amikor valamit jól csinálok. Azt hiszem, már meg sem tudom állapítani, pontosan mi helyes és mi nem. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ez nem volt az. Ez nem volt helyes. Nem kellett volna lőnöm, mégis ezt tettem, mert megkövetelték tőlem. Most pedig itt állok a haldokló fiú felett és nézek rá. Az lenne a következő lépés, hogy kérdéseket teszek fel neki, de tudom jól, értelmetlen. Egy szót sem fog tudni mondani. A tüdeje lassan megtelik vérrel és meghal. Elég hosszú idő, hogy eleget szenvedjen.
Mégsem foglalkozok vele. Még nem. Inkább a társa felé intézem a kérdéseimet, mintha ő itt sem lenne. Azért annyit nem lep meg, hogy nem kapok választ. De lesz ideje beszélni, mert ha esetleg azt is gondolnám, menjen amerre akar, nem engedhetem el. Azt viszont senki nem tiltja, hogy ellökjem. Nem igazán érdekel, ha felhorzsolja a kezét vagy bármi. Neki is halottnak kellene lenni a parancs szerint, mégsem eresztek bele golyót. Előtör az emberi énem és hiába tudom, hogy lehetetlen, megpróbálom megmenteni a srác életét. Körülbelül fél percig ringatom magam ebbe az illúzióba. Utána már csak reménykedek abban, hogy az ő halálát sem lesz nehéz elfelejteni vagy úgy tekinteni, hogy egy a sok közül. Aztán eltöröm a nyakát. De legalább csendben marad és nem hallani, ahogy hörög.
Nem sokban tér el az eddigi tetteimtől, mégis úgy érzem, hogy ezzel váltam katonából gyilkossá. Ez volt az a határ, amit nem léptem volna át, ha nem muszáj. De most már késő. Egy másodpercnyi csend, amíg lenyugtatom magam és már állok is fel a holttest mellől.
- Igen, megöltem. Te pedig tartozol nekem pár válasszal - mondom teljesen rideg hangon, mintha ez is csak egy begyakorolt válasz lenne. Pedig nem az. Fogalmam sincs, honnan jönnek a szavak. Azt viszont igen, hogy egyre több társam néz rám. Nem emlékszem, mikor jöttek közelebb. A felettesünk viszont még mindig sehol, úgyhogy én szólok rájuk, hogy tűnjenek vissza a helyükre.
De még a mondat végére sem érek, a lány nekem esik. Nem sok veszélyt jelent, de azért erősebben támasztom a lábam a földön. Valamiért viszont akkor sem mozdulok egy ideig, amikor megkapom a kis öklöket a mellkasomba. Az leső pár ütést mozdulatlanul tűröm. Úgy érzem, tényleg megérdemlem. De aztán elkapom a csuklóját. Kis híja, hogy reflexből nem kezdem tekerni. Persze visszafogom magam és csak tartom egy centire magamtól. Ennek ellenére viszont marad a katonaszerep.
- Mi a fenét kerestetek itt? Mindenki tudja, hogy ez lezárt terület, a szabályok pedig szigorodnak. Golyót kap, aki beteszi a lábát ide - mondom továbbra is komolyan, miközben próbálom elkapni a könnyes tekintetet. Egyelőre bármit megteszek azért, hogy ne kelljen arra gondolnom, pont úgy szabályt szegett ő is, mint a másik.
- Állj elő valami jó magyarázattal, vagy baj lesz! - teszem hozzá, továbbra is a csuklóját szorítva, ha szükséges, mert még mindig nem tér észhez. Fogalmam sincs, hogy egyelőre képes-e beszélni... ahogy azt sem, képes leszek-e megölni őt is. Valószínűbb, hogy átadom másnak, ha csak tehetem.

Semmi kedvem nem volt a ma esti alvásidőt feláldozni azért, hogy itt lehessünk és fegyverrel a kezünkben védjük a nagy semmit. Mert biztos vagyok benne, hogy semmi nincs már itt. Csak mi és a roncs. Mégis pont úgy teszi mindenki a kötelességét, mintha királyi ékszerekre vigyáznánk. Ettől függetlenül hagyom, hogy az egyik újonc nézzen utána a fák közül kiszűrődő zajnak, én pedig kis hezitálás után elindulok körbejárni a kisebb, belső területet. Nem számítok semmire. Aki be akart jutni valaha is, már valószínűleg megtanulta, hogy ide nem engedik be csak úgy. Meg gondoljunk csak bele, mindenki sejti, hogyha bármi értékes volt itt, mára már biztosan elvitték. Nincs értelme idejönni. Úgy tűnik, valaki mégis megtette, nekem pedig a parancs szerint kell eljárnom.
Lövök. Amint meghallom a gally reccsenését, már fordulok és lövök. Annyit tudok, hogy közülünk való nem lehet. Senki nem olyan őrült, hogy elhagyja a helyét. Legjobb esetben lőttem magunknak igazi vacsorát valamelyik napra. De nem. Nagyon úgy tűnik, hogy nincs ilyen szerencsém. Amint közelebb lépek, már tudom, hogy valami nincs rendben. Ott tornyosulok a két ismeretlen felett. Az, hogy ki kell kérdeznem, már értelmét vesztette. Egyetlen szót sem fog tudni kinyögni a földön fekvő... Ezt sokkal hamarabb meg tudom állapítani, minthogy eljutna az agyamig, hogy kik is lehetnek ezek. Két... gyerek? Bár már nem igazán lehet őket annak nevezni, mégis...
- Mi a jó fenét kerestek itt? Ez lezárt terület, mi pedig parancsot kaptunk! - mondom nagy hangon, egyáltalán nem törődve azzal, hogy a fiú itt haldoklik a lábaim előtt. Nem az én dolgom. Nem kellett volna idejönnie. Csak a lányt figyelem, így nem zavar meg a vér és a halál látványa. Egy újabb ember, akinek én ontottam ki az életét.
Ennyi? Ennyi lenne? Egy frászt! Én is tudom, hogy nem fogom itt állva végignézni az egészet. Igazából már most meg kellene ragadnom a lányt és őt kérdezni. De nem teszem. Kicsit megkésve, de előkerül az emberi énem. A felettesem sehol, így én döntök.
- Az istenit! - sóhajtok, mikor a fiú vért kezd felköhögni. Tudom, hogy meg fog halni - valamilyen szinte jogosan -, mégis egyetlen mozdulattal lököm el a lányt és próbálok tenni még valamit. Valamit, amivel segítek. Mint kiderül, ez csak annyi lehet, hogy meggyorsítom a halálát. Jobb, mint megvárni, amíg az egész tüdeje megtelik és megfullad a saját vérétől. Kés híján, beleereszthetnék egy golyót, de képtelen vagyok megtenni. Végül csak reménykedve abban, hogy együtt tudok majd élni a tudattal továbbra is, egy gyors mozdulat és reccsen a nyaka.
Még én is összeszorítom a szemem a hangra. Az is idő, amíg rájövök, nem biztos, hogy jó ötlet volt magam mellé tenni a puskát. Ettől függetlenül pillanatok alatt úgy tűnik, hogy összekapom magam és állok fel a fiú mellől, hogy... beszélgessek egyet a társával.

A parancs, az parancs. Tudom jól. Amikor megkaptam, mégis elbizonytalanodtam. Persze szinte azonnal elnyomtam, hiszen ilyesmit nem engedhetek meg magamnak. Akkor sem, ha senki nem magyarázza el még nekem sem, miért van szükség erre a lépésre. Miért kell szigorítani? Nem hiszem, hogy még mindig védeni kell a roncsot! Semmi nincs már ott, ami értékes lenne. De nekünk mégis menni kell. Éjszakai járőrözés. Remek. Mondanom sem kell, egyikünknek sem hiányzott ezt a pár órát így eltölteni. De senki nem panaszkodik és én sem tehetem meg. Vétettem elég hibát az utóbbi időkben, nincs szükség újabbra. Mindannyian puskát kaptunk a kezünkbe és az újabb parancsot, amit indulás előtt elismételtetnek velünk.
-Bárki lépi át a lezárt terület határát... előbb lőjünk, aztán kérdezzünk - mondja mindenki egyszerre, bár én kissé lemaradva tőlük. Az embereket mégis én vezetem és én vagyok a legmagasabb rangú tiszt az első fél órában.
Már harmadik órája állunk itt mozdulatlanul, mikor a fák közül megüti a fülünket a zaj. Két katona és én arra kapjunk a fejünket, de csak egyik indul el arra. Egy kis újonc, akit ma én hoztam magammal. Meglepően jól teljesít, ezért is intéztem úgy, hogy alám osszák be. Nem hiszem, hogy bármi komoly lehet a fák között, így hagyom, hadd nézzen utána. Talán valami állat vagy csak hallucinálunk az alváshiánytól.
Úgyhogy maradok a helyemen, de azért kutatom a sötétséget. Pár pillanat múlva mégis apró intéssel jelzek oldalra, hogy megyek egy kört. A beszéd teljesen felesleges. Egyszer teljesen körbejárom a gép maradványait. Esküszöm nem tudom elképzelni, mit kell még itt védeni. Semmi nincs már, ami hasznos lehet, mi mégis itt vagyunk. A kutatók mindent átnéztek, elvittek, csak a színtiszta roncs van. De ha így szól a parancs, biztos van valami alapja. Csak úgy nem mondanak ilyesmit. Legalábbis ebben bízok.
Már éppen úgy döntök, hogy visszamegyek a helyemre, amikor csatlakozik hozzám a felettesem. Természetesen csak a fejemben tűnik fel, a valóság az, hogy valahol az erdő szélén szívja a drága szivarját. Mégis hallom a hangját és ennek köszönhető, hogy újabb körre szánom rá magam. Alig teszek egy lépést, mikor mintha árnyékot látnék átsuhanni két bokor között. Nincs idő kétkedésre, emelem a puskát és azzal kezdem vizsgálni a sötétséget.
Magam mögül hallom valami gally reccsenését. Azonnal fordulok és csak arra van időm, hogy az agyam feldolgozza a parancsot "lőj!" Jó katona módjára azonnal tüzelek. Hamarabb jut el hozzám a hang, miszerint tiszta húst találtam el. Mégsem érzek egy cseppnyi elégedettséget sem. Ez viszont nem akadályoz abban, hogy közelebb menjek és ha tudom, még az utolsó pillanatban feltegyem a kérdéseket. Annyi biztos, hogy bárkit is találtam el, nem lehet egy közölünk, vagyis az utolsó leheletével válaszokat fog adni.