Hangulatkeltő zenénk

Amióta az eszemet tudtam, két világ között nőttem fel, az első világháború árnyékában, két szenvedélyes ember szerelméből, akik ellentétes oldalon által. Ez rányomta a bélyegét a gyerekoromra, hiszen mindketten maguknak akartak, a saját eszméiket tanították. Egy fiú legjobb barátja az anyja, ezért bármennyire is felnéztem az öregemre, mindig istenítettem anyát, nem csoda, ha a német gondolatokat tudtam jobban a magaménak érezni. Német kém lettem, hogy aztán a brirek között törjek katonai karrierre. Így mindkét oldalt tudom segíteni, és nem kell döntenem egy ideig még. A háború sorsa úgysem múlhat egy emberen, és kétlem, hogy túlságosan sok mindent megtudhatna egy mezei őrnagy. Jó, ezért a címért is közel nyolc évig kellett szolgálnom. Van bennem egyfajta flegmaság, hiszen nem vagyok igazán hű senkivel. Imádom a nőim nemet, könnyen el tudok csábulni, de mindig figyeltem arra, hogy ez ne vegye el a józan ítélőképességemet, de a hölgyek társasága egyben a kellemesen túl hasznos időtöltés, hiszen a nők mindenhol a háttérben állnak, olyan bizalmas információkat lehet belőlük kihúzni, amit egy vezető beosztásban lévő férfi még véletlenül sem mondana el. De... Greata más. Vele mindig egyenrangúként kezeltük egymást. A szerelem az egy olyan különös dolog, hogy még röpke időre is megláthatunk valamit a másikban, ami annyira felkelti az érdeklődésünket, hogy csak ezért maradjunk egymás mellett. Úgy vélem, hogy vannak válfajai. Nyilván nem kérném meg a kezét, de ha valakivel komolyan össze tudott fonódni a sorsunk, akkor az ő volt. Nem csak szakmailag, az ágyban is tökéletesen megértettük egymást, ameddig tartott, és reméltem, hogy lesz még rá lehetőségünk. Van ugyan most valaki, aki nagyon is kedvemre való, de ott semmi sem történt, és ahogy elnézem, nem is fog, hiszen a lány szintén katona, és csak idő kérdése, mikor vezényelik máshova, mert nem a legjobb a megítélése, szívesen lenne már máshol. Nagyon meresztem a szememet, amikor megpillantom mindkét hazámtól ilyen messze földön. Erre mekkora esély volt?
- Ez a hely csupa meglepetés. – Lépek olyan közel, hogy csak úgy szikrázik közöttünk a levegő. Leplezetlen vággyal mérem végig, amit a külső szemlélők nyilván nem láthatnak messziről, de ő tudhatja, akkor szemléltem így, amikor vetkőztettem. A jelenléte teljesen úgy helyzetet teremt. Talán most ismét összefoghatunk, nem kell egyedül szembenéznem mindennel. – Aha, stimmel. – Persze, hogy tudok a valkűrökről, sőt még a Führer is tud, de mindig is voltak belső ellenségei, nem tekinti őket számottevő fenyegetésnek. Most viszont hallom, hogy már mellettük áll. Hasonló belső vívódásai lehetnek, mint nekem.
- Ismersz már, nehezen foglalok állást. – Vonom meg a vállamat, ahogyan besorolok mellé. – Légy óvatos. Még a magunkfajtákra is vadászik a gestapo belső rendőrsége. Egy autentikus franciáról is kiderülhet, hogy tudod kinek jelent. Csak ügyesen. – Biccentek neki, hogy szépen távolodjunk a roncsoktól, mintegy feltűnésmentesen indulunk el a fák közé. – Mondd, hogy van kedved feleleníteni a régi szép időket. – Jegyzem meg cinkos mosollyal. Egy lopott fél óra bele kell, hogy férjen az idejébe. A szállóm egészen közel van.

Nem szeretnék belegondolni abba, hogy mi lesz akkor, ha találok valamit. Annyira patthelyzetben vagyok újabban, hogy az a szokásosat is felülmúlja. Igen, én általában mindig valamilyen bonyolult és nehezen megoldható helyzetbe szoktam keveredni. Félreértés ne essék, imádom az ilyet. Ezért is vagyok kém, hogy megoldjam ezeket. Csakhogy nem számoltam azzal az apró ám annál fenyegetőbb tényezővel, hogy mi van akkor, ha egyszer az érzéseim a felszínre kerülnek? Mi van akkor, ha a hideg és megfontolt nő felett valami átveszi az irányítást? Valami egészen más, amit még eddig nem ismert, vagy nem mert ismerni. A szenvedély. Nem, nem a szerelemből táplálkozó szenvedélyre gondolok itt most, hanem például a szabadság utáni vágyra. Vagy ami az én esetemben is van; az igazságérzet üvöltő hangja, ami némulni már képtelen. Ezért is lettem úgymond „áruló”. Ugyanakkor ez a fogalom számomra nagyon is összetett. Mert ha jobban belegondolunk, mit jelent árulónak lenni? És mit jelent a haza? Manapság a haza nekem egyenlő a viccel. Ugyanis fogalmam sincs már, hogy hol van az. Sőt, igazából soha nem is tudtam. Mégis ennyi évembe telt rájönni…
Gondolataimból egy ismerősen csengő hang zökkent ki. A kedves hanghoz egy még kedvesebb arc társul. Kedves, legalábbis számomra.
Walter.
Nekünk közös múltunk van, bár az a múlt tényleg csak múlt, mert már idejét sem tudom annak, hogy mikor volt az, amikor együtt szolgáltunk. Társak voltunk. A munkában és a magánéletben egyaránt. Noha nem vagyok az a fajta nő, aki csalja a férjét, bár megtehetném, de valahogy sosem éreztem rá semmiféle igényt. Ám Walter ez alól kivételt érez, ami talán annak köszönhető, hogy mivel a társam volt, benne megbíztam, aztán a többit már kitalálhatjátok magatoktól is. Szerelmet sosem éreztem, és nyilván ő sem, de azért sok szép közös órát tölthettünk el egymás társaságában, amire jól esik visszaemlékezni, mert ő legalább nőként és egyenrangú félként bánt velem. Kicsit sajnálom is, hogy új parancsot kapott, amiben nekem már nem jutott szerep, és amihez rám már nem volt szükség, így aztán el is váltak útjaink. Ki gondolta volna, hogy pont itt fogunk majd újra találkozni?
- Walter! Milyen kellemes meglepetés! – nyugtázom egy őszinte mosoly kíséretében. Azt hiszem, hogy kivételesen most nincs szükség semmiféle álarcra, vele lehetek őszinte az érzéseimet illetően, hogy mit vált ki belőlem az, hogy újra láthatom. – Velük – bökök fejemmel a valkűrök csoportja felé, bár fogalmam sincs arról, hogy ő mennyire van tisztában a kilétükkel kapcsolatban. – Beépültem, de a parancsot ugyanonnan kapom, ahonnan Te is – mosolygok rá továbbra is. Ennyi információval még igazán szolgálhatok neki, hiszen ez az igazság. Azért küldtek ide, hogy beépüljek a valkűrök közé, ám senki sem – ebbe beleértve engemet is – számolt azzal, hogy végül majd átállok közéjük. Természetesen erről már nem kell tudomást szereznie, hiszen azzal nem csak engem, de saját magát is kellemetlen helyzetbe hozná. Azt pedig egyikünk sem akarhatja.
- Annyira rég hallottam felőled… Mi járatban vagy errefelé? Vagy nem publikus? – bombázom meg a kérdéseimmel. Tényleg nagyon érdekel, hogy mi történt vele az elmúlt néhány évben. És legszívesebben megölelném, de mivel mindketten inkognitóban vagyunk, így ez értelemszerűen nem lehetséges. Nem itt. Nem így.

Franciaország, ismét. Nem olyan régen jártam itt, és most ismét idegevezényeltek. A kisváros igen könnyen körbejárható, építészetileg kiemelkedő, a kávéházai pedig mesések, így azt kell mondanom, jól jártam. Talán pihentető is lesz, annak ellenére, hogy a barakkokban kell aludnom, van tiszti szállásom, és csak az ezredesnek tartozom számadással, hogy mikor megyek be a városba. A rangjelzésem alapján igen nagy tiszteletnek örvendek, a franciák sokszor szólni sem mernek hozzám, de nem vagyok olyan ostoba, hogy behatoljak a fogolytáborba, még valaki felismerne, az pedig gyilkos ámokfutáshoz vezetne. A katonai sapkát nem viselem, a jó időre való tekintettel nem is a zubbonyban vagyok, hanem rövidujjú terepszinű ruházat, és egy ismétlő puska, orosz gyártmány. Fegyver nélkül már el sem indulok, de ami a valódi szakmámhoz kötődik, hátul az övembe csúsztatva egy hangtompítós piszoly, a csizmámba rejtve pedig egy borotvaéles tőr, amivel óvatlanul bárkit szíven szúrhatok, ha úgy látom, zavarja a köreimet.
Ugyan kirendeltek, hogy vizsgáljam meg a lezuhant repülőgép roncsait, de úgy döntök, hogy egyenlőre csak én szaglászok körbe, az embereimet messzebb állomásoztatom. Miközben közeledem, azon tűnödök, mivel is lőhették le, hiszen egyértelműen szabotázsról van szó. Ehhez valamilyen földről indítható gépágyú kellett, de hogy miért tették, azt még nem tudom. Ha civil gép volt, akkor talán rejtve fontos emberek utaztak rajta, ha katonai, akkor egyértelműen légi csapás volt. Van egy olyan érzésem, hogy a balesetet már látatlanban kizárhatjuk. Már vannak páran, amikor odaérek, ki-ki más érdekekből, jobbnak látom egyelőre, ha nem komfrontálódom senkivel. Megtehetném, hogy magas rangú tisztként mindenkit arébb terelek, és magam nézek körül, de azzal csak felhívnám fontosságomra a figyelmet. Szépen kivárom a soromat, biztos vagyok benne, hogy sokkal értékesebb információt gyűjthetek majd a későbbiekben lágyan tapogatózva, mintsem itt agresszíven. Pontosan tudom, hogy mit akarok, melyik oldalon állok, ez ma nem a dilemmák napja. Egy ismerőst fedezek fel a kutakodók között, aki az erdőszélen nézelődik, leszakadva a többiektől. Figyelmen kívül hagyva a repülőgépet, őt veszem célba. Megvárom, míg kellően eltávolodik a nézelődőktől, aztán megyek csak oda. A külső szemlélőknek azt mutatom, hogy viszonyunk semleges, de amikor a nőnek köszönök, akkor ő láthatja szememben a derűs varázslatot.
- Gréti! Milyen régen volt már. Most éppen kivel vagy? – Kérdezem bársonyos hangon, mi ketten aztán állandóan váltogatjuk, hogy melyik szoknya alá menekülünk. Legszívesebben átkarolnám, hogy szájon csókoljam, egykor rövid időn át szeretők voltunk, akadt néhány szenvedélyes éjszakánk. És most itt találkozunk ismét. Figyelő szemek kereszttüzében.

Gyomorgörcs gyötör már napok óta. Pontosabban azóta, hogy apámtól kaptam azt a nyugtalanító levelet, miszerint Friedrich egysége nem ad magáról életjelet. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak. Félnem kéne? Annyira nehéz elképzelni, hogy ennyi volt. Hogy ezek után már nem láthatom többé azt a kegyetlen arckifejezését, és nem hallhatom többé azt az idegesítő hangját. Most is a fülemben csengnek szavai: „Későbbre vártalak, mégis miért vagy ilyenkor itthon?” (…)
Sosem bánt velem jól, mégis fáj belegondolni abba, hogy talán meghalt vagy éppen most haldoklik valahol. Komolyan, már-már szinte fizikai fájdalmat okoz. Akárcsak a jelenléte, amikor otthon vagyok. Még mindig nem sikerült hozzászoknom, pedig már nyolc év telt el azóta, hogy elvett. Annyira kusza ez az egész. Nem akarom, hogy baja essen, még akkor sem, ha voltaképpen megérdemelné.
Nagyot sóhajtok, majd közelebbről is szemügyre veszem az előttem elterülő repülőgép romhalmait. Az égő maradványok látványa csodálattal tölt el. Kacatok mindenfelé, a gép pedig a felismerhetetlenségig megroncsolódott, és akkor még ott van a pilóta szénné égett teteme is. És olyan forróság van, akár a Pokolban. Meseszép ez az őskáosz, ami az erdő közepén kelt életre. Az éhes farkasok pedig máris az elejtett zsákmány köré gyűlnek. Én is közéjük tartozom, bár jóval messzebbről szemlélődöm, mint a többiek. Már felderítettem a környéket, voltaképpen ez volt az első feladatom, amint a helyszínre érkeztem. Bármi is volt ezen a gépem, ami Hitlernek és a valkűröknek olyan értékes volt, mostanra már eltűnt. Vagy talán soha nem is volt itt. Nyilván messzebbre hullott, mint azt gondoltuk. Pedig kémként ezért küldtek ide, valkűrként szintúgy. Ez tipikusan az a helyzet, amikor a kellemes és a hasznos találkozik egymással. Persze a munkaadóim nem tudnak az én második titkos életemről, értelemszerűen. Mint ahogyan a publikus életem nem tud az első titkos életemről. Bonyolult, nem igaz? Szó se róla, én már régen elvesztettem a fonalat. A lényeg az, hogy csak a valkűrök tudják rólam az igazságot, legalábbis nagyjából. De mindig maradnak titkaim, hiszen titkok nélkül már nem volnék olyan érdekes. Meg hát erre neveltek, hogy mindig egy álarcot hordjak, sose mutassam az igazi arcomat. Sőt, egyáltalán ne is legyen igazi arcom, csak szimplán legyek egy álarc, amit a saját képükre formálhatnak. Nekem pedig többek között ebből is lett elegem, és végül így kerültem a lázadók közé. Megelégeltem azt, amit az országom tett. Megelégeltem azt, amit velem tettek. Egyszóval mindenből elegem lett.
- Itt nincs semmi – közlöm a rideg tényeket a társaimmal, mire serényen bólogatni kezdenek. Nyilván ők is rájöttek erre, de nem baj, én attól még szeretek rossz híreket közölni másokkal.
- Még utoljára megnézem a környéket, aztán szerintem mehetünk. – S ennek fényében indulok meg a felderítőutamra.